KÜZDŐTÉR

A TV

Szerző: Galambos Tamás

Mariann arca valósággal ragyogott a boldogságtól, ahogy meglátta a születésnapi ajándékát: egy új televíziót. A nyakamba ugrott és összecsókolt: – Köszönöm szépen, életem!
Pompás érzés volt újra ilyen boldognak látni őt.
– Igazán nincs mit! – feleltem szerényen.
– Nagyon szeretlek! – mosolyogtam, mielőtt nyelvünk összefonódott.
Bekapcsoltam a tévét, mindjárt kerestünk egy jó erotikus csatornát, és hosszú idő után végre fantasztikus szexben volt részünk. Utána még hosszan feküdtünk egymás mellett, feleségem arcát és melleit cirógattam. Lehet, hogy már nem mai lány, kicsit meg is hízott, de kit érdekel, ha még mindig ilyen jó az ágyban? Jóleső fáradtsággal adtuk át magunkat az álomnak. Egyszer csak sikoltásra riadtam fel. Marira néztem, ő még mindig aludt, a tévéből jött a fültépő sikoly. Biztos voltam benne, hogy kikapcsoltam elalvás előtt, és hótziher nem kapcsoltam át valami logó nélküli horrorcsatornára!
A képernyő egy férfit mutatott, amint egy késsel felvágja egy nő hasát. A távirányítót kezdtem keresni a félhomályban, mikor végre megtaláltam, benyomtam a kikapcsoló gombot, de az adás zavartalanul folyt tovább. A filmen mutatott ocsmány belezős jelenettől háborogni kezdett a gyomrom, még sosem láttam ilyen vágatlan, brutálisan reális ábrázolást. Becéloztam a tévé vevőegységét, újra megnyomtam a gombot, ezúttal se történt semmi. Éreztem, hogy kezd felszökni a pulzusom, próbáltam magyarázatot keresni.
– Mi a fene, máris elromlott ez a vacak távirányító? Ha nem tudnám, hogy ez csak egy gép, azt hinném, direkt csinálja – motyogtam magamban.
Felkeltem és odasiettem a tévéhez.
Mari álmatag hangját hallottam a hátam mögül: – Mi történik?
Megnyomtam a tévén levő kikapcsoló gombot, de ez se használt.
– Semmi – vágtam rá sietve. Csak a fejem fordítottam hátra, testemmel takartam a képernyőt. Marinak gyenge idegzete volt, nem akartam, hogy rémálmai legyenek.
– Úgy tűnik, bekapcsolva felejtettem. – Újra megnyomtam a gombot, jó hosszan ott tartottam az ujjam, a végén már elfehéredett, de sikerrel jártam, a képernyő elsötétedett.
– Értem – felelte Mariann. – Megesik az ilyesmi. Gyere drágám, bújj hozzám!
Letöröltem egy izzadságcseppet a homlokomról. Odabotorkáltam a feleségemhez a sötétben, melléfeküdtem, egy ideig simogattam, majd ismét elszenderültem. Reméltem, hogy végre nyugodtan alhatok, de többször is felriadtam. Álmaimban rendre viszontláttam a képernyőn mutatott utolsó jelenetet. A pszichopata gyilkos sejtelmes vigyorral felém fordult, rám bökött az ujjával és azt suttogta: – Te leszel a következő!
Reggel az ébresztőóra vert fel. Kelletlenül másztam ki az ágyból, nem sok nyugodt pihenésben volt részem. Megcsókoltam Mariannt, és főztem egy jó erős kávét, míg feleségem kitalálta, melyik ruháját is vegye fel. Sietve végeztünk a reggelivel, aztán beszálltunk a kocsimba. Kiraktam az asszonyt a munkahelyénél, és irány az újabb nyolcórás robot a gyárban.
.
Az este kellemesen telt. A szexhez már nem volt erőm, főleg, hogy Mariann sem segített lázba hozni, viszont a meccs kárpótolt. Micsoda lenyűgöző képminőség! El is felejtettem, hogy tegnap milyen fejfájást okozott a távirányító, ezúttal tökéletesen működött. A meccs után átadtam Mariannak, hogy nézze a sorozatait, lezuhanyoztam és korán lefeküdtem.
.
Tébolyult vihogásra riadtam fel.
– Mi van már megint ezzel a tévével?
Ezúttal egy női gyilkost mutatott, amint késsel ráveti magát alvó férjére, és eszelősen kacagva végez vele, a végén már az egész ágy vérben úszott, a nő arca vörös démoni maszkká változott. Próbáltam leállítani a beteg műsort, azon kaptam magam, hogy már úgy nyomkodom a távirányítót, mintha az életem múlna rajta. Mindhiába. Kiugrottam az ágyból, megpróbáltam a saját gombjával kikapcsolni a készüléket, ezúttal viszont ez sem vált be. Elöntötte az agyam a vér. Valami ocsmány kandi kamerás szívatásba kerültem, vagy mégis mi ez?
A tévé hátuljához mentem, és kirántottam a zsinórját a konnektorból. Ez végre használt. Mariann ezalatt édesen aludt, mintha a világon semmi nem történt volna. Visszafeküdtem, reméltem, végre megnyugodhatok, kipihenhetem magam. Újabb kudarc. Álmomban vér ömlött a falakból, tócsákba gyűlt a padlón, tömény, meleg bűze betöltötte az egész szobát. Fel akartam kelni, de megmozdulni se tudtam. Egyszercsak egy alak rám vetette magát. Elmosódott, alaktalan jelenség volt, csak a kését láttam tisztán. Mintha még a fájdalmat is éreztem volna, ahogy belém döfött egyszer, kétszer, háromszor. Az utolsó pillanatban látni véltem a gyilkosom arcát. Nem, nem létezik, hogy Mariann az!
Zihálva ébredtem fel, és bevettem egy altatót. Reggel ismét az a pokolbeli zaj, az óra csörgése. Kótyagos fejjel kászálódtam ki az ágyból. Mariann még mindig aludt, próbáltam felkelteni, de csak a másik oldalára fordult és azt mondta, hagyjam aludni, fáradt, inkább kivesz pár nap szabadságot. Megtapogattam a homlokát, nincs-e láza. Mondtam neki, hogy hívjon orvost, ha rosszabbra fordulna az állapota. Egy rövid ahával nyugtázta, és aludt tovább.
.
Mikor aznap este hazaértem, beköszöntem a nagyszobába, miközben levettem a cipőm. Választ nem kaptam, viszont a tévé hangját tisztán hallottam. Beléptem a szobába. Mariann egyáltalán nem tűnt betegnek, átszellemült arccal nézte a műsort. Második köszöntésemre végre reagált.
– Szia – felelte felém se fordulva, és tovább bámulta a képernyőt.
Megpusziltam és próbáltam beszédbe elegyedni vele.
– Mi újság, jobban vagy már?
– Semmi különös. Egy fokkal jobban, de még pihenek pár napot – hadarta el. Egy pillanatra felém nézett, aztán vissza is fordult, mintha a tévé mágnesként vonzaná a tekintetét.
Csalódottan mentem a konyhába. Hiába vágytam egy finom, meleg vacsorára. Készítettem pár szendvicset. Mielőtt lehajtottam a fejem, szóltam az asszonynak, hogy áramtalanítsa a tévét elalvás előtt. Bólintott, ebben ki is merült a kommunikációnk.
Már meg sem lepődtem, mikor az éjszaka közepén újra kiszakítottak az alvás nyugalmából. Ezúttal két nő, visítva tépték egymás arcát, aztán csattanások, csontok reccsenése. Rezignáltan a zsinórhoz lépdeltem, rángattam egy ideig, mire végre sikerült kitépnem az aljzatból. Újabb altató.
Másnap reggel Mariann fel sem ébredt, magára hagytam és mentem a munkába. Úgy éreztem, sosem ér véget a nap. A percek kínos lassúsággal vánszorogtak, alig tudtam figyelni a melóra, inkább csak bambultam. Este az asszony a változatosság kedvéért a tévé előtt gubbasztott. Vacsora főzésre ezúttal sem volt képes, hiába töltötte itthon az egész napot. A koszos edények még mindig a mosogatóban. Közelharcot kellett vívnom Marival, hogy megszerezhessem a távirányítót és végre nézhessem a meccset. Azt akartam, hogy legalább ez az egy dolog rendben legyen. Kiáltozott valamit, hogy miért nem tudom csak egyszer kihagyni ezt a hülyeséget, de nem érdekelt.
Miután véget ért a meccs, hagytam, hogy ismét a drágalátos sorozatait bambulja, és lehunytam a szemem. Ezúttal viszont biztosra akartam menni. Mikor Mari végre nyugovóra tért – jóval éjfél után – kihúztam a tévé vezetékét.
.
Lövés dörrent. Úgy megriadtam, hogy lezuhantam az ágyról és fájdalmasan bevertem a térdem. A tévé vörös fénnyel világította meg a szobát, újabb gyilkosságot mutatott. Nem létezik, áram nélkül nem működik ez az átkozott! Magam húztam ki a zsinórt… Mégis, hogy a francba került vissza az aljzatba? Mari biztos felébredt, amíg aludtam és visszadugta. Elég ebből!
Ismét áramtalanítottam azt az istenverte masinát. Másnap reggel, amíg a szuka aludt, előhúztam az üzletben kapott blokkot a fiókomból. Azaz, csak húztam volna. Remegő kézzel túrtam végig a fiókom, de nem találtam! Kiszórtam a fiókos szekrény teljes tartalmát a padlóra, négykézláb állva kutattam a kacatok közt, mindhiába. Utána a szemeteshez mentem, naná, hogy az is üres volt. Úgy tűnik, Mariann legalább ezt az egy dolgot megcsinálta. Az a dög, képes volt kidobni a blokkot!
Ez sem érdekelt, felnyaláboltam a tévét, és beraktam a kocsiba. Nem izgatott az sem, hogy hülyének néztek, leraktam az üzletben, otthagytam nekik ajándékba, és elhajtottam.
.
Zihált hajjal, kásás szemekkel güriztem végig egy újabb rohadt napot, csak az vigasztalt, hogy otthon végre nyugalomra lelhetek. Ahogy én azt naivan elképzeltem.
Amint hazaértem, Mariann az ajtóban várt, és köszönés helyett egy csattanós pofonnal fogadott.
– Mi van, megvesztél Feri? Csak úgy eldobod az egyetlen jó dolgot, amit hosszú idő óta kaptam tőled? Még szerencse, hogy vissza tudtam szerezni!
Éreztem, hogy tennem kellett volna valamit. Leülni és megbeszélni: nem látod, hogy ez az átkozott gép tönkretesz minket? Esetleg visszaadni az ütést, és rákiabálni, hogy józanodjon ki végre? Éreztem, de egyszerűen nem volt erőm, agyilag zoknivá váltam. Ledobtam a ruhám, bevettem két tablettát, és az ágyra rogytam. Majd holnap, csak egy kicsit össze kell szednem magam, és kitalálni, mitévő legyek?
Sziszegés, szemet bántó fekete-fehér vibrálás, valami érthetetlen, ám velejéig gonosz suttogás. A tévé ismét életre kelt, ezúttal viszont nem mutatott semmit, csak villogott és zajongott.
– Elhallgattatlak, egyszer és mindenkorra! – üvöltöttem.
Felemeltem egy széket, hogy teljes erővel lesújtsak a Sátán tévéjére, de hirtelen hátulról két kéz megragadta a karom.
– Te teljesen megőrültél! – sikította Mariann.
– Engedj el! – üvöltöttem neki.
Dulakodni kezdtünk. Úgy tűnt, a nő ereje megsokszorozódott, nem bírtam vele, a szék kicsúszott a kezemből. Mariann rikácsolt, nyál fröccsent a szájából, és a fülembe harapott. Az éles fájdalom és a vér megőrjített. Végre ellöktem magamtól az asszonyt, felkaptam a széket a földről, hogy bevégezzem, amit elkezdtem. Mariann egyszer csak előttem termett. A tévé elé állt, hogy a testével védje, azonban már nem tudtam megállítani a csapást.
.
Míg élek, nem felejtem el, ami ezután történt. Örökre az elmémbe égett, most is úgy emlékszem rá, mintha az egész most zajlana.
A nő koponyájának reccsenése. Mariann nekirepül a tévének. A képernyő nem törik szilánkokra, csak elfelhősödik, mintha golyóálló üvegből készült volna. Mari feje vércsíkot húz rajta, ahogy a földre hanyatlik. Felüvöltök, letérdelek a feleségem mellé, próbálom élesztgetni, de csak üres szemek néznek vissza rám. Mentőt hívok, és visszatérek a feleségemhez. Belenyúlok vércsimbókos hajába, felemelem a fejét, beszélek hozzá, próbálom elállítani a vérzést, mindhiába.
Keserves zokogás tör elő belőlem. Egyszer csak a tévé fényének megváltozása odavonzza a tekintetem. A megrongált üvegen keresztül is kristálytisztán látom az új jelenetet: magamat, ahogy halálra sújtom Mariannt. Alatta a felirat: ÖTÖDIK EPIZÓD, FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…
.