TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Az elnémult harang

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy templom, mely magas dombtetőn állt egy zegzugos városban. Hosszú lépcsősor vezetett fel a kapujához, háta mögött pedig parányi temetőt öleltek körül a terméskő falak. Vén sírkövek dülöngéltek a fák alatt – újabb temetésre itt már nemigen volt hely.
A templom erődítményre emlékeztetett a hozzátoldott épületekkel, tornya bástyaként tört a magasba. Az egyszerű, ódon épületben is volt valami figyelemre méltó, de a messzi földről érkező látogatók a torony harangja miatt zarándokoltak el ide. Különös, mennybéli hangzása volt; nem akadt párja a világon. Úgy tartották, hogy közönséges halandó nem is tud ilyet készíteni – a legenda szerint angyalok repítették ide az égből. S valóban, az oldalát hét angyal domborműve díszítette; olyan finoman voltak megformálva, hogy szinte megszólaltak. Karjukat egymásba fonva kört alkottak, szárnyaik széle is egymáshoz ért. A harangot mindenki csak úgy emlegette, hogy az „Angyalos harang”. Azt rebesgették, hogy az évszázadok során időnként elnémult – ha nem akadt olyan gazdája, akit elfogadott volna magának.
Történt egyszer, hogy elhunyt a harangozó, aki régóta szolgált a templomban. A szikár vénember igazi mindenes volt: javított, szerelt, takarított, kertészkedett. Mindent megtett, amit fájó dereka, romló szeme és fogyatkozó ereje megengedett neki. Legjobban a haranggal szeretett foglalatoskodni – örömmel kongatta, ahányszor csak kellett. Mindennap felkínlódta magát csengő hangú barátjához a legfelső emeletre, és portörlés ürügyén, egy puha kendővel végigsimogatta. Hallgatag, magának való ember volt. Ha nagy ritkán megszólalt, érces hangján olyat mondott, amivel telibe találta az emberek szívét – ebben is barátjára, a híres harangra hasonlított. A szavak emberei viszont – miként a templom papja és annak püspöke is – csak hóbortos vénembernek tartották.
Legutóbb, amikor felért a tetőhöz, zihálva így szólt a haranghoz:
– Egyre nehezebb már a munka énnekem. Azt hiszem, nem sokáig húzom már, és harangozó nélkül fogsz maradni, kedves barátom. De mostanában minden éjjel azt álmodom, hogy eljön hozzád egy angyal. Meghúzza a köteledet, és te olyan hangon szólalsz meg, amilyet tőled se hallott még a világ!
A vasárnapi mise után eltűnt a harangozó. Eleinte nem is vették észre, mert nem volt senkije a harangon kívül. Élt ugyan egy unokahúga az ország túlsó végén a kislányával, de ők is csak néha-néha jutottak el ide. Az esti harangszó elmaradására sokan felfigyeltek, és rosszat sejtve keresni kezdték az öreget. Hamarosan meg is találták: holtan feküdt a harang alatt, kezében a puha törlőkendővel.
Az Angyalos harang ettől kezdve elnémult. Hiába próbálták megszólaltatni, senkinek sem sikerült. Akkor aztán jött a pap, majd pedig a nagyméltóságú püspök úr – akik egymást váltva imádkoztak, s rángatták a kötelét. Kilengett a harang, de továbbra is hallgatott. A püspök úr dühösen ördögöt emlegetett, majd – saját megnyugtatására is – kisütötte, hogy a harang elromlott, végleg tönkrement.
A következő hétvégére, vasárnap délre tűzték ki a temetés időpontját. Az elhunyt végrendeletében az állt, hogy távoli unokahúgára hagyja a lakását, mely a templomdomb egyik utcájában volt. Azt kérte még, hogy hamvait szórják szét a régi temetőben, a torony közelében.
A püspök úr is hozott egy rendeletet, miszerint a temetés másnapján le kell szerelni a javíthatatlannak bizonyult harangot. Felkért egy híres harangöntőt, hogy olvassza be és készítsen belőle egy újat, mely rendesen működik. A mester vonakodott elfogadni a megbízást. Tudta, hogy képtelenség olyan harangot önteni, mely méltó a régihez. Ám a főpap addig hízelgett neki, s emelte a munkadíjat, mígnem kötélnek állt. Végül is, az övé legalább szólni fog…
Gyorsan elterjedt a híre, hogy az Angyalos harang elnémult. Sokan elszomorodtak, amikor meghallották, milyen sors vár rá. Még többen helyeselték – mert kevesen hittek már a legenda igazában. Csak mosolyogtak azon, hogy az Angyalos harang kiválasztja a hozzá illő harangozót. Hogyan is lehetne így, mikor annyian hiába próbálkoztak – köztük oly tiszteletreméltó, szentéletű emberek is, mint a püspök úr? Ha elromlott, kell egy új, és kész… hogy pont most némult el, amikor a gazdája meghalt, csakis véletlen lehet!
A felbolydult városba hamarosan megérkezett a harangozó unokahúga, a hétéves Angélával. Nemcsak a temetés miatt jöttek, hanem a frissen örökölt lakást is megnézni, mert felvetődött, hogy esetleg ideköltöznének.
A kislány gyönyörű szép volt. Hosszú szőke hajával, ragyogó kék szemével úgy festett, mint egy igazi angyal. Angélát mindenkinél fájdalmasabban érintette az öregember halála. Azt pedig egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az elnémult harangot beolvaszthatják, mielőtt új gazdát találna magának!
A szíve mélyén őrzött egy régi emléket, hogy hallgatag rokona felkísérte őt a torony legfelső emeletére, a haranghoz. Hatalmas nagy volt, és csodaszép, de ő megszeppenve kapaszkodott a vénember kezébe. Akkor aztán lejjebb mentek, ahová a kötél vége ért. Pontosan dél volt. Házigazdája meghúzta a kötelet, mire megszólalt felettük az Angyalos harang. Zengett a hatalmas „bimm” és „bamm”, miközben Angéla is húzhatta. Ha belecsimpaszkodott a kötélbe, felvonta őt a magasba. Úgy nevetett, úgy sikongott, hogy a könnye is kicsordult. A harangozó arcán derűs mosolyba rendeződtek a ráncok; szeme úgy világított, mint a felhőtlen égbolt. Angéla akkor azt kívánta, bárcsak örökké így maradna minden. De az öreg nincs többé… a kislánynak nagyon hiányzott a hallgatag, de csupa szív rokon – és a harangszó. Nélkülük mintha visszahúzódott volna az élet ebből a városból. Hiába nyüzsgött sok ember az utcán, Angéla úgy érezte, mintha dülöngélő sírkövek között járkálna.
A temetésig hátralévő időben, a kislány és édesanyja a lakást rendezgette. Tisztaság volt benne, csupán néhány egyszerű bútor álldogált a vén deszkapadlón. Egyetlen szobadíszként kis harangocska függött a bejárati ajtó felett. Gazdája úgy helyezte el, hogy az ajtó teteje megszólaltassa; így minden érkezést és távozást csengettyűszó kísért. A csöppnyi lakásban, melynek lakója örökre elköltözött, nem érződött elhagyatottság. A szoba ablaka éppen a templomtoronyra nézett. Angéla gyakran felejtette tekintetét a legfelső ablaknyíláson, ahol látni vélte az elnémult harangot.
– Nem lehet, hogy többé ne szólalj meg – suttogta, mikor egyedül volt. – Nélküled mindannyian árvák leszünk. Nem bírnám elviselni, hogy elvigyenek téged és örökre elnémítsanak! – tette hozzá könnyekkel küszködve.
És ekkor anélkül, hogy kinyílt volna a bejárati ajtó, megcsendült a kis harang. A lakás megtelt láthatatlan jelenléttel, derűs világossággal. Angéla könnyeit feledve mosolygott. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ha eljön az ideje, a harang ismét megszólal.
Vasárnap ünnepélyes csendben gyülekeztek a feketébe öltözött vendégek a gyászmisére. Angéla az első sorban ült az édesanyja mellett. Onnan hallgatta a püspök úr hangját, mely hamisan csengett, fuvolázott. A mise végén elmaradt a szokásos harangszó. Hogyan is szólalt volna meg, hiszen mindenki lemondott már az Angyalos harangról – és a püspök úr után senki se merte kipróbálni, hogy megkongassa!
A vendégek kitódultak a temetőbe, ahol hamarosan kezdetét vette a gyászszertartás. A nagy sürgés-forgásban Angéla elkeveredett az édesanyja mellől, aki aggódó tekintettel próbálta őt megtalálni a tömegben. De csakhamar feladni kényszerült, mert – a templomi kórus hangjára – kihozták a lepellel borított urnát.
Angéla eközben felszaladt a lépcsőn a torony tetejébe. Megállt kicsit, hogy kifújja magát. Szaporán vert a szíve, amikor benyitott a nyikorgó ajtón, s megállt a hatalmas harang előtt. A maradék félelme is elpárolgott az angyalok láttán, akik védelmezőn körülfogták a harangot. Úgy mosolyogtak a kislányra, hogy minden, ami történt, csak egy rossz álomnak tűnt. Angéla álmélkodva körüljárta a harangot, és megszámlálta az angyalokat. Valóban heten voltak – olyan szépek és kecsesek, hogy az szavakkal le sem írható. A kislány levette a kendőjét, és törölgetni kezdte vele a port, mely finoman belepte a harangot.
Egyszer csak hangokat hallott, mintha az angyalok súgták volna:
– Eljött az idő, most már menned kell, Angéla. Siess a kötél végéhez, s tedd azt, amire a mestered megtanított!
Odalent eközben a templomtorony mellé gyűlt a nép. Amikor ünnepélyesen szórni kezdték a hamvakat, langyos szél söpört végig a dombtetőn – és e pillanatban megkondult az Angyalos harang. Az emberek dermedten álltak, vagy térdre omlottak. A püspök úr nem akart hinni a fülének, aztán lassan-lassan szégyenpír öntötte el az arcát. De az emberek nem figyeltek rá. Tekintetüket a torony ablakára emelték, és csodálattal hallgatták a harang szózatát. A hangzásába új árnyalat keveredett: mintha egy földöntúli kórus tagjai között egy angyali gyermek hangja csendült volna fel. Körös-körül fénykapuk nyíltak a láthatár felett, és az ég úgy mosolygott, mint az újra megszólaló harang hét angyala.
.
Hogy én honnét tudom mindezt, pedig nem is voltam ott?
Egyszer, amikor utam során eltévedtem a nagy szürkeségben, leereszkedett elém egy napsugarakból font kötél. Belekapaszkodtam, hogy elbírja-e a súlyomat, és ekkor nagy csengés-bongással felvont a magasba. Egy angyalok röpítette harangtól hallottam ezt a mesét, hogy ide eljőve, továbbadhassam nektek.
Aki nem hiszi, járjon utána.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. A bitang

    Kedves Fer-Kai!

    Köszönöm. 🙂
    (A bitang egyébként az egyik 100 minis novellám címe, onnan avanzsált névvé. Olyan jó kis rövid.)

  2. Fer-Kai

    Kedves „A bitang”,
    azt hiszem, igen jó harangozó lenne Belőled.

  3. A bitang

    (Picit lemaradtam mostanában a küzdőteres novellákkal. Bepótlom majd mindet.)

    A kályhás írásodnál Grimmet emlegettem, de ezt most revideálom: Andersennél tanultál te inkább. 🙂 Látszólag gyerekeknek szóló mese, amelynek a teljes mélységében való megértéséhez azonban fel kell nőni. Gyerekfejjel talán jobban magával ragad a hangulata, de csak felnőttként érti meg az üzenetét igazán az ember.
    Ja, hogy kiszámítható? ÉS? A rendíthetetlen ólomkatona vége sem hiszem, hogy olyan nagyon pofán csapná az embert, aztán meg mégis csak alapműveltség lett belőle.
    Jó ez így, ahogy van!

  4. Fer-Kai

    Kedves Csaba, köszönöm a véleményedet.
    Ilyenkor nehéz megállapítani, hogy a történet dramaturgiája és/vagy a nyelvezete nem elég erős-e, vagy csupán egy máshoz szokott olvasóközönség speciális igényeivel, érdeklődésével nem találkozik (például itt, ezen az oldalon). Azt hiszem, ezek közül mindegyik fennáll.

    Amúgy ez a történet („Az Angyalos harang” címmel) a felolvasásomban elhangzott a 2016-os Szakrális Építészeti Konferencia felvezető, hangulatteremtő részében. A közönség – zömmel építészek – nagy figyelemmel, csillogó szemmel hallgatták. Minden ilyen konferenciának van egy hívószava, ebben az évben az IGE volt, tehát az isteni szó, teremtő hang, beszéd:
    http://tervlap.hu/cikk/show/id/4720
    A történet előtt volt egy általam írt bevezető rész (azt már nem küldtem be). E speciális érdeklődésű, jórészt szakmai közönség számára sokatmondó mese volt – mások számára nyilván kevésbé.
    (Élőszóban hallgatva is másként hat, mint olvasva.)

  5. Kereder Márk

    Szia Fer-Kai!
    Igen érzem a kibontást, nem is gondoltam igazán, hogy csattanóra játszottál,
    ha az lett volna a célod, egész máshogy írod, vagy Te olyan jó, hogy az sikerüljön.
    Mégis, Csaba is írta ezt a csattanó-dolgot, benne is felmerült. Valahogy a fokozat nem az ideális.
    A dolog a „csattanó” és a „fokozat” között billeg.
    Ne haragudj, én szeretném neked adni a legjobb véleményt, mert -sose találkoztunk- de úgy érzem barátok vagyunk…
    Szeretem a hozzászólásaid. 🙂
    Őszintén: ez tök jó alaptörténet, de túl hamar nyomtad ki a küzdőre!
    Ezért nekem annyira nem jött be.
    Még „beszélünk!”
    Üdv és szép estét! 🙂

  6. Guti Csaba

    Szia!
    Szép képekkel, és gondolatokkal megírt novella. A hangulata is magával ragadó, de nekem is az volt az érzésem, hogy túl hamar válik kiszámíthatóvá a vége. Persze, tudom hogy ez a történet nem azért íródott, hogy a végén pofon üsse az embert, de valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem a végén.
    Minden jót!

  7. Fer-Kai

    Kedves Márk,
    igen, ez nem egy csattanós történet, hanem fokról fokra, szintről szintre fejlődik ki, miként a torony lépcsőjén felmegyünk a haranghoz. Hiszen már az öreg harangozó előre megálmodja, elmondja, hogy a haranghoz el fog jönni egy „angyal”. Fokról fokra teljesül be a jóslat, és a legenda is, hiszen ez (nagyjából) egy legendamese, sok-sok jelképpel, analógiával.

  8. Fer-Kai

    Kedves W. W.,
    köszönöm, hogy betekintettél ebbe a másféle világba is.

  9. Galambos Tamás

    Igen, nálam is egy tárgyon volt a lényeg. De ott nem is volt pozitív a fetisizmus…

  10. Kereder Márk

    Szia!
    Tudod miféle gondolat járkál most a fejemben?
    Az az életrevaló gyönyörű kislyány most elbazilikázta az életét, középsulis bál és
    egyetem helyett most egy porfészekben kell ezentúl harangoznia és szűzen fog meghalni? :))))
    Kicsit komolyabbra fordítva nekem az alapötlet tetszik és látványos, jó hangulatot csináltál belőle és
    sok mindent meglehet(ett) világítani ezzel a történettel, de nekem
    mégis valahogy bentragadt mind a katarzis (azt hiszem, ha csattanónak szántad a végét, akkor egy picit korán
    sejtetődött, mi lesz), továbbá mint mondtam, vannak jó képek, de most első olvasásra nem tudnám azt mondani őszintén, hogy kitűnik az átlagból. Nem született meg bennem az az érzés, amikor elfelejtem, hogy nem egy amatőrligában -amúgy helytálló- írást olvasnék, hanem mondjuk könyvesbolt polcáról levett cuccot.
    Ne haragudj, jobbat akartam én írni most neked véleményként, most egy picit rosszul is érzem magam, de vagy őszintén, vagy sehogy sem. Lehet, hogy most a „sehogy sem”-et kellett volna válaszolni, de már nem törlöm ki a hozzászólást, valamint mindenképpen írni szerettem volna az „átlagos” pontomat indokolva. … Bocsi…

  11. Willow West

    Ez az írás nem az én világom, de ettől még jó. Jár az öt csillag 🙂

  12. Fer-Kai

    Kedves HBJ,
    az egyik hang, amit hallottál, a püspöké volt – de már ő is megtért.

  13. Fer-Kai

    Kedves Tamás,
    nemrégiben olvastam Valaki novelláját, amelynek ez volt a címe: A TV
    Vajon abban az írásban is egy tárgyon volt a lényeg?

  14. HBJ

    Utánajártam. Szó szerint így volt. Azért még megkérdeztem a hangokat a fejemben, de azok is visszaigazolták. Mindkét énemé. Egyszerre mondták: adj öt csillagot!

  15. Galambos Tamás

    A kislány része aranyos volt, de amúgy nem értem ezt a nagy fetisizmust, megint egy tárgyon van a lényeg.

Hozzászólás

*