TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Az emelkedő

Szerző: C. C. Brown

Már majdnem a tüdőm is kiköptem, mire felértem a következő emelkedőre. A vádlim égett, és mintha túl szűk lett volna a mellkasomban a hely, amely szinte a robbanásig feszült. Így fújtatva, nyomtam a pedálokat, felállva a nyeregből.
.
Néhány éve élek itt, de csak tavaly döntöttem úgy, hogy kerékpárral járok be a munkahelyemre. Ez a kis város csupa domb, igazi megpróbáltatás néhány kilométer letekerése is. De muszáj, mert közel az ötvenhez kell valami sport, amivel naponta felpofozom a sejtjeim, izmaim. Nem utolsósorban, bele kell férjek a nyári, szűk nacikba is. Tehát nyomtam, hetente legalább négyszer. Ezekkel az emelkedőkkel viszont nehezen birkóztam meg, még egy év gyakorlat után is. Jó, a bicajom is olcsó. Biztos, néhány havi fizetésemből sokkal szuperebbet vehetnék, de nekem ez is megfelel.
.
Éreztem, a hátam közepén elindult egy izzadságcsepp, majd egyre sebesebben gurul a gerincem medrében. Csiklandozott, de nem akartam a kormányt elengedni, hogy odanyúljak, mert akkor elvesztem az uralmam a vasparipám fölött. Tehát tűrtem, hogy előbb lassan, majd egyre gyorsabban guruljon, míg végül a nadrágom dereka fogja fel. Végre jött a jól megérdemelt lejtő, ahol kipihenhettem magam. Visszahuppantam a nyeregbe, hagytam, hogy a szél átjárja a sisakom redőit, végigsimogassa a testem, és lehűtse azt. Tudtam, ennek ára lesz, mert ahol völgy van, akkor ott újabb emelkedő következik. A munkahelyemig legalább három ilyen “kiköpömatüdőm” domb volt, amivel meg kellett küzdenem. A völgy alján piros lámpa vetett véget repülésemnek. Néhány autó várakozott pöfögve a kereszteződésben. Vezetőik unott arccal böngészték a rádiót, vagy telefonjuk képernyőjét. Ásítottak, kávét ittak, vagy füstöltek ki az ablakon.
Nem gurultam teljesen előre, inkább középen lassítottam, megálltam. A spiccem alig ért a földig.
Sárga sisakos, sportbicajos fékezett mellettem. Kulacsát lekapta a vázról és messziről fröcskölte a szájába a vizet. Ezután oldalra fordult, rám nézett. Az én kis összecsukható bicajommal, és nem egészen professzionális öltözékemmel, erős kontraszt lehettem mellette. Biccentve odaköszönt. Itt ez a szokás. Ebben a városban, ha megáll melletted valaki bicajjal, akkor köszön, vagy rád mosolyog. Visszaköszöntem, majd a bal oldalamon zöldellő parkocskát kezdtem tüzetesen megszemlélni. Semmi kedvem nem volt beszédbe elegyedni senkivel ilyen korán. Főként, nyelvtudásom foghíjas volta miatt éreztem magam kényelmetlenül az ilyen udvariassági beszélgetésekben. Pedig, ha valaki köszön, az tuti, hogy megjegyez valamit az időjárásról, vagy a bicajról, vagy az ebben az időjárásban való bicajozásról. Akiket már jól ismertem, azokat megértettem. És az sem jelentett gondot, ha esetleg rosszul fejeztem ki magam. De egy vadidegennel társalogni, nem volt ínyemre. Elég csak köszönnöm, és már tudják, hogy nem idevalósi vagyok. Ilyenkor jönnek a kérdések, hogy honnan jöttem, mióta élek itt, hogy érzem magam, vagy hogy miért jöttem pont ide.
Ma egyébként sem voltam túl kommunikatív, mert új igazgatót kapott a szálloda, és borzasztóan izgultam, hogy minden rendben legyen a szobáimmal. A pasast még soha nem láttam, de azt mesélték, elég undok volt, mikor körülvezették a bemutatkozásakor. Akkor épp szabadnapos voltam. Az előző főnökünk nyugdíjba vonult. Négy éve még ő vett fel engem is. Sokáig alig értettem amit mond. Még az állásinterjúra is úgy mentem, hogy mindenre azt mondtam, hogy oké, rendben. Szerencsére, nem sokat kérdezett. Később a munkám minősített. Gond nem volt velem, és bármit kértem, ő szívesen segített. De ennek a mai naptól vége. Ma jön egy jóval fiatalabb, undok, öltönyös piperkőc, aki mindenbe beleköt. Szóval érthető, hogy kicsit ideges voltam emiatt.
.
A lámpa közben zöldre váltott, én kiemelkedtem a nyeregből, hogy lendületet vegyek az induláshoz. A sárga sisakos mellettem könnyedén megindult, és fellélegeztem, hogy megúsztam egy reggeli jópofizást.
A jobb oldalon már feltűnt a tenger, mikor a következő emelkedőt még látni ugyan nem, de érezni lehetett, mert vissza kellett kettesbe váltanom. Takarékoskodtam az erőmmel, a levegőt ütemesen vettem. A gyönyörű táj előttem, mellettem, hiába kellette, kínálta szépségeit, én csak a szürke flasztert néztem magam előtt, amint az lassan emelkedett a kormányom fölött. Felálltam, miután egyesbe tettem a sebességet. Nem mintha ért volna valamit. A bicajom nem a legtökéletesebb mérnöki munkák eredménye, így már azt latolgattam, előbb fogok leszállni, mint szoktam. Bánja a fene! Hát ki mondja meg, hogy nekem fel kell tekernem a domb tetőre? Más alkalommal, a buszmegállónál adtam fel, ami körülbelül félúton volt az emelkedő tetejétől. Láttam, hogy a sárga sisakos megáll, és bevár. A francba! Káromkodtam fojtottan, a szóval együtt kipréselve a maradék levegőt is a tüdőmből. Próbáltam lassabban menni, hátha csak valamit megigazít, és folytatja az útját, mint eddig, könnyedén, nem úgy mint én, akár egy fújtató gőzmozdony. De nem mozdult. Mikor mellé értem, hiába is akartam volna elegánsan elsuhanni. Viszont ahhoz sem volt kedvem, hogy leszálljak a bringáról. Nem szerettem volna, ha valaki látja a kudarcom. Amit persze mindennap megéltem, de csak akkor, amikor már néptelen volt az út mellettem. Ha sétáló emberek vagy mögöttem lassítva közelítő autók jöttek, próbáltam addig kitartani, míg megkerültek vagy elhagytak, s csak azután pattantam a járdára, toltam fel az utolsó ötven méteren a bicajt.
– Gyerünk, nyomjad, ne add fel! – szólt oda a sárga sisakos angolul, és elkezdett mellettem tekerni.
A fejem vörös volt az erőlködéstől, és a bosszúságtól, de odamosolyogtam udvariasan, majd az égre emeltem a tekintetem, jelezve, kár a szóért, béna vagyok ehhez. De leszállni nem akarózott mégsem Nem adhatom fel itt, ennek a sárgasisakosnak a jelenlétében! Éreztem, a maradék erőm is eltávozik a lábamból és a combom úgy ég, mintha tüzes vassal simogatnák.
– Ehez ehegy vacak bringa, nehéz ihígy! – mondtam neki fújtatva, összeszedve a megfelelő angol kifejezéseket. Persze, nem voltam biztos abban, hogy helyes sorrendben tettem őket egymás mögé, de bánta a fene.
– De te menj csak, túlélem! – mondtam, kissé erőltetett mosollyal az arcomon.
– Ráérek, nem sietek.
– Én sietnék, de nem tudok – válaszoltam.
Hangosan felnevetett. – Remélem, nem szállsz le itt, a csúcs előtt? – kérdezte, mikor látta, hogy az útpadka felé kormányozom a bicajt.
– De, valószínű – mondtam egy gyors, kínos mosolyt eleresztve, de azért nem szálltam le. Azon törtem a fejem, mi vitte rá ezt a nálam legalább tíz évvel fiatalabb férfit, hogy leálljon itt velem bajlódni, hogy erőt próbáljon belém önteni, itt a “kilóganyelvem” domb csúcsa előtt.
A bicajt jobbra, balra döntve próbáltam az utolsó energiaforrásaim kihasználni.
– Én is így voltam vele, de hidd el, nemcsak a bicaj számít, hanem ez az egész az agyban dől el.
– Akkor jó, most megnyugodtam – lihegtem rá sem nézve. Egyértelmű, hogy teljesen zokni vagyok agyilag. Ezt már ő is látja. Lassan a bicaj kormányára feküdtem, úgy nyomtam tovább, miközben a kínok kínját álltam ki. De nem tehettem meg, hogy feladom ez előtt az okoska előtt. Azt nem! Ő pedig mintha egy pikniken lenne, szinte fél lábbal a pedálon, magyarázott az energia összegyűjtéséről, meg az izmok működéséről, a megfelelő utánpótlásról. A felét nem is értettem, vagy inkább a háromnegyedét. Mégsem szálltam le. Mikor megláttam a domb tetejét, mintha megkétszereződött volna az erőm. Eddig még soha nem jutottam el pedálozva! És valami euforikus érzés fogott el, amikor végre a tetejére értem, és a flaszter egyenes volt előttem.
– Ugye, hogy megy ez? – mosolygott a sárga sisakos, ujjával a győzelem jelét mutatva felém.
– Ez volt az első alkalom – vallottam be kifulladva, óriási vigyorral az arcomon. A fejem úgy égett, mint egy máglya, és izzadságcsöppek lepték el a homlokom.
– Minden nap erre jössz? – kérdezte.
– Igen, erre dolgozom.
– Akkor jó! Majd segítek, hogy máskor is menjen! Mától én is erre járok. Oda igyekszem – mutatott a kanyarban lassan feltűnő szálloda főbejárata felé.
– Akkor viszlát holnap! – köszönt el, és begurult a kapun. A torkomra fagyott a válasz. Őszintén szólva, én abban nem vagyok olyan biztos, hogy előbb nem találkozunk. Csak visszaintettem neki tétován, majd a hátsó bejárat felé vettem az irányt. Szóval, ez lenne a piperkőc öltönyös…
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Hum Attila

    Üdv!

    Az első néhány mondat után elfogott az a bizonyos „aham, hát kell ilyen kis laza semmiről sem szóló valamit is olvasni néha” érzés, de mire a főhős felért arra a csúcsra, már az én vádlim is fájt a megerőltetéstől, annyira együtt pedáloztam vele. Szóval alapvetően jól kapta el a szerző az emberi küzdőszellem hangulatát, és külön üdítő a dologban, hogy nem a modern manager-képzések vonaláról fogta meg ezt, hanem az átlag ember reális belső motivációinak szintjén jelenítette meg.

  2. C.C.Brown

    Kedves Márk,
    Dehogy haragszom 😀

  3. Kereder Márk

    Szia C.C.Brown!
    Ne haragudj, hogy én érzékinek találtam az írásod. Őszintén: nagyon annak találtam.
    De lehet, hogy az én szűrőm rácsai térítették el ilyen irányba az átszűrt objektumot,
    s lám-lám, szubjektum lett belőle. 🙂
    (A „szűrőm” milyenségéből levont következtetések meg valószínű helytállóak. Az én számomra a Nő, mint olyan a Teremtés koronája esztétikailag mindenképpen.)
    De nem akarom ilyen irányba elvinni a témát! Bocsi!!!
    Mindegy hogyan, de ez az írás szerintem tényleg el lett találva!
    Írj sokat!
    Üdv!

  4. C.C.Brown

    Köszönöm szépen mindenkinek, hogy olvasta, és említésre méltónak találta az írást.
    Fer-Kai, igazad van, lett volna mit lefaragni belőle. Igazából csak borzasztóan szerettem volna érzékeltetni az érzést, mikor küszködik az a szerencsétlen, hogy levegőt kapjon, új erőre kapjon a következő emelkedő előtt. De legközelebb jobban megcsiszolom, tömörítem a leírásokat.
    Márk, te olyan dolgokat olvastál ki a történetemből, amit nem volt szándékomban leírni :D, mindenre gondoltam, épp csak érzékiségre nem. Esküszöm elolvastam újra az általad említett részeket. :))) Köszönöm, egyébként nagyon jól esett a dícséret.

  5. Guti Csaba

    Szia!
    Ötöst adtam a novellára.? Könnyed hangulatú, mégis komoly tanító jelleggel bír. Jó volt beszélni egy kicsit az előítéletekről. A közös tekerést úgy fogtam fel, mint egy első beszélgetést a főnökkel, mely megbizonyosodhat arról, hogy beosztottja nem a legkedvezőbb körülmények között is a maximumot hozza ki magából. Ezt a habitust valószínűleg a munkában is képviseli. Míg a másik részről a nő megnyugodhatott, hogy segítőkész, támogató főnöke lesz, aki a nehéz helyzetekben sem hagyja magára.
    Jó volt olvasni, gratulálok!?

  6. Kereder Márk

    Elnézést, rosszul írtam a nevet a megszólításnál… bocsi.

  7. Kereder Márk

    Szia C.C Braun!
    Ez nagyon szuper volt, eszméletlen aranyos, beleélhető, moziszerű és mindez úgy, hogy van mondanivalója és erkölcsi tanító-jellege! Talán pont ez az Író egyik feladata, hogy erkölcsi példákkal szolgáljon, hogy rádöbbenjünk, mennyi előítélet, mennyi negatívum van bennünk, ami lehet, hogy jogosulatlan és a másik emberbe a saját kínunkat-bajunkat-félelmeinket vetítjük bele!
    Szerintem a történet vége talán nem, de a miliő és a helyszín saját tapasztalat. 🙂
    Fer-Kai-nak biztos igaza van, én annyira nem értek így ehhez, de jogos lehet a felvetése. Valószínű azért nem zavart, nem látom ezt a „túlírást”, mert valószínű nekem is ilyen hibáim vannak.
    Ezt a tömörítés-felvetést érdemes megszívlelni.
    Annyira csajos ez az írás, hogy fel sem merült, hogy nem nő az E/1, még úgy sem, hogy azt hiszem, erre egy szó utalás sincs.
    Az izzadságcsepp útja nagyon-nagyon érzéki, ez a rész különösen jó, izgalmas.
    „Hangosan felnevetett. – Remélem, nem szállsz le itt, a csúcs előtt? – kérdezte, ….” – Te most szórakozol a férfiemberekkel?! 😀
    (Szerintem te ezzel az írói eszközzel nagyon jól tudnál operálni-de ez nagyon zárójeles megjegyzés.)
    Az ötlet, mint céloztam rá, szuper.
    A megvalósítással igen kevés gondom volt, igen kevés helyen figyeltem fel rá. A történet érzékisége és „aranyossága”
    elfedi a hibákat.
    Ennél élvezetesebb írást ritkán olvasni, még nyomtatásban is.
    Nem tökéletes, de MESSZE kitűnő írás!
    Szívből gratulálok!
    🙂

  8. A bitang

    Ismerős életérzés, leszámítva a tengert. Itt minálunk a gördeszka, hó esetén meg a popsitepsi dívik: lejtőn lecsúszol/legurulsz, emelkedőn meg a hónod alá csapod és felslattyogsz.
    Biciklivel ritkán járunk, épp a terepviszonyok miatt – ilyen dimbes-dombos vidéken nem praktikus. Futni szoktam inkább, előzgetem is a cangásokat a kaptatókon. (Lejtőn meg ők engem vissza.)

    De hogy írjak valami hasznosat is: egy átnézés még ráfért volna, több olyan helyesírási hiba maradt benne, ami nyilvánvalóan a figyelmetlenség rovására írható (főként központozás).
    Egyébként mosolyogtam egy nagyot a végén, jópofa, tetszik.

  9. Holzgethán Katalin

    Nagyon élveztem a történetet. Talán éppen a humorral, gazdag szókinccsel teli leírások miatt, mert -nekem úgy tűnt-nagyszerűen szolgálják az öniróniát. Biztoosan vaan, amit jó kijavítani, de csudaa jó írás! 🙂

  10. Fer-Kai

    Kedves kis történet, ám helyenként túl részletezőn leírva.
    A fölösleges szószaporítások, túlmagyarázások nélkül feszesebb, még hatásosabb volna.

    Mondok példát a legelejéről, ami pedig kiemelten fontos része egy írásnak.

    „Már majdnem a tüdőm is kiköptem, mire felértem a következő emelkedőre. A vádlim égett, és mintha túl szűk lett volna a mellkasomban a hely, amely szinte a robbanásig feszült. Így fújtatva, nyomtam a pedálokat, felállva a nyeregből.”

    Az első mondat lényege: Majd’ kiköptem a tüdőm, mire felértem a következő emelkedőre.
    (Elgondolni is rossz, hogy még mi mindent köpött volna ki a főszereplő, és a szórend sem tűnik túl jónak.)
    Az első mondathoz képest a másodikban csak annyi újdonság van, hogy égett a vádlija. A többi része gyakorlatilag éppúgy a kifulladásról szól, mint az első mondat. De ha eltekintünk ettől, akkor is pazarlás a szavakkal. Ezt volt eredetileg:
    „mintha túl szűk lett volna a mellkasomban a hely, amely szinte a robbanásig feszült.”
    Több fázisban is tömöríteni lehetne:
    „mintha túl szűk lett volna a mellkasom, amely szinte robbanásig feszült.”
    „a mellkasom szinte robbanásig feszült.”

    Valójában – szerintem – elég lenne ennyi az elejére:

    „Majd’ kiköptem a tüdőm, mire felértem a következő emelkedőre. A nyeregből felállva, fújtatva, nyomtam a pedálokat.”

    Nem szándékom kekeckedni, csak magammal is le szoktam játszani ezeket a tömörítő, lefaragó köröket, és rengeteg fölösleg forgácsolódik le, mire – egy ideig – elégedett leszek az eredménnyel. Persze friss szemmel könnyebb észrevenni a fölösleget. Mások mindig előnyben vannak az íróval szemben, de az író is jól teszi, ha rövidebb-hosszabb pihentetés után veszi elő ismét a művét, hogy friss szemmel pillanthasson rá.

    A cím viszont üdítően tömör és lényegre törő.

  11. Galambos Tamás

    Akadt pár kisebb hiba pl „Sárga sisakos, sportbicajos”. A sportbicajos már nem jelző volt, akkor lett volna, ha utána az van, hogy férfi.
    Összességben semmi nagy extra, de korrekt kis írás.

Hozzászólás

*