KÜZDŐTÉR

Az emelkedő

Szerző: C. C. Brown

Már majdnem a tüdőm is kiköptem, mire felértem a következő emelkedőre. A vádlim égett, és mintha túl szűk lett volna a mellkasomban a hely, amely szinte a robbanásig feszült. Így fújtatva, nyomtam a pedálokat, felállva a nyeregből.
.
Néhány éve élek itt, de csak tavaly döntöttem úgy, hogy kerékpárral járok be a munkahelyemre. Ez a kis város csupa domb, igazi megpróbáltatás néhány kilométer letekerése is. De muszáj, mert közel az ötvenhez kell valami sport, amivel naponta felpofozom a sejtjeim, izmaim. Nem utolsósorban, bele kell férjek a nyári, szűk nacikba is. Tehát nyomtam, hetente legalább négyszer. Ezekkel az emelkedőkkel viszont nehezen birkóztam meg, még egy év gyakorlat után is. Jó, a bicajom is olcsó. Biztos, néhány havi fizetésemből sokkal szuperebbet vehetnék, de nekem ez is megfelel.
.
Éreztem, a hátam közepén elindult egy izzadságcsepp, majd egyre sebesebben gurul a gerincem medrében. Csiklandozott, de nem akartam a kormányt elengedni, hogy odanyúljak, mert akkor elvesztem az uralmam a vasparipám fölött. Tehát tűrtem, hogy előbb lassan, majd egyre gyorsabban guruljon, míg végül a nadrágom dereka fogja fel. Végre jött a jól megérdemelt lejtő, ahol kipihenhettem magam. Visszahuppantam a nyeregbe, hagytam, hogy a szél átjárja a sisakom redőit, végigsimogassa a testem, és lehűtse azt. Tudtam, ennek ára lesz, mert ahol völgy van, akkor ott újabb emelkedő következik. A munkahelyemig legalább három ilyen “kiköpömatüdőm” domb volt, amivel meg kellett küzdenem. A völgy alján piros lámpa vetett véget repülésemnek. Néhány autó várakozott pöfögve a kereszteződésben. Vezetőik unott arccal böngészték a rádiót, vagy telefonjuk képernyőjét. Ásítottak, kávét ittak, vagy füstöltek ki az ablakon.
Nem gurultam teljesen előre, inkább középen lassítottam, megálltam. A spiccem alig ért a földig.
Sárga sisakos, sportbicajos fékezett mellettem. Kulacsát lekapta a vázról és messziről fröcskölte a szájába a vizet. Ezután oldalra fordult, rám nézett. Az én kis összecsukható bicajommal, és nem egészen professzionális öltözékemmel, erős kontraszt lehettem mellette. Biccentve odaköszönt. Itt ez a szokás. Ebben a városban, ha megáll melletted valaki bicajjal, akkor köszön, vagy rád mosolyog. Visszaköszöntem, majd a bal oldalamon zöldellő parkocskát kezdtem tüzetesen megszemlélni. Semmi kedvem nem volt beszédbe elegyedni senkivel ilyen korán. Főként, nyelvtudásom foghíjas volta miatt éreztem magam kényelmetlenül az ilyen udvariassági beszélgetésekben. Pedig, ha valaki köszön, az tuti, hogy megjegyez valamit az időjárásról, vagy a bicajról, vagy az ebben az időjárásban való bicajozásról. Akiket már jól ismertem, azokat megértettem. És az sem jelentett gondot, ha esetleg rosszul fejeztem ki magam. De egy vadidegennel társalogni, nem volt ínyemre. Elég csak köszönnöm, és már tudják, hogy nem idevalósi vagyok. Ilyenkor jönnek a kérdések, hogy honnan jöttem, mióta élek itt, hogy érzem magam, vagy hogy miért jöttem pont ide.
Ma egyébként sem voltam túl kommunikatív, mert új igazgatót kapott a szálloda, és borzasztóan izgultam, hogy minden rendben legyen a szobáimmal. A pasast még soha nem láttam, de azt mesélték, elég undok volt, mikor körülvezették a bemutatkozásakor. Akkor épp szabadnapos voltam. Az előző főnökünk nyugdíjba vonult. Négy éve még ő vett fel engem is. Sokáig alig értettem amit mond. Még az állásinterjúra is úgy mentem, hogy mindenre azt mondtam, hogy oké, rendben. Szerencsére, nem sokat kérdezett. Később a munkám minősített. Gond nem volt velem, és bármit kértem, ő szívesen segített. De ennek a mai naptól vége. Ma jön egy jóval fiatalabb, undok, öltönyös piperkőc, aki mindenbe beleköt. Szóval érthető, hogy kicsit ideges voltam emiatt.
.
A lámpa közben zöldre váltott, én kiemelkedtem a nyeregből, hogy lendületet vegyek az induláshoz. A sárga sisakos mellettem könnyedén megindult, és fellélegeztem, hogy megúsztam egy reggeli jópofizást.
A jobb oldalon már feltűnt a tenger, mikor a következő emelkedőt még látni ugyan nem, de érezni lehetett, mert vissza kellett kettesbe váltanom. Takarékoskodtam az erőmmel, a levegőt ütemesen vettem. A gyönyörű táj előttem, mellettem, hiába kellette, kínálta szépségeit, én csak a szürke flasztert néztem magam előtt, amint az lassan emelkedett a kormányom fölött. Felálltam, miután egyesbe tettem a sebességet. Nem mintha ért volna valamit. A bicajom nem a legtökéletesebb mérnöki munkák eredménye, így már azt latolgattam, előbb fogok leszállni, mint szoktam. Bánja a fene! Hát ki mondja meg, hogy nekem fel kell tekernem a domb tetőre? Más alkalommal, a buszmegállónál adtam fel, ami körülbelül félúton volt az emelkedő tetejétől. Láttam, hogy a sárga sisakos megáll, és bevár. A francba! Káromkodtam fojtottan, a szóval együtt kipréselve a maradék levegőt is a tüdőmből. Próbáltam lassabban menni, hátha csak valamit megigazít, és folytatja az útját, mint eddig, könnyedén, nem úgy mint én, akár egy fújtató gőzmozdony. De nem mozdult. Mikor mellé értem, hiába is akartam volna elegánsan elsuhanni. Viszont ahhoz sem volt kedvem, hogy leszálljak a bringáról. Nem szerettem volna, ha valaki látja a kudarcom. Amit persze mindennap megéltem, de csak akkor, amikor már néptelen volt az út mellettem. Ha sétáló emberek vagy mögöttem lassítva közelítő autók jöttek, próbáltam addig kitartani, míg megkerültek vagy elhagytak, s csak azután pattantam a járdára, toltam fel az utolsó ötven méteren a bicajt.
– Gyerünk, nyomjad, ne add fel! – szólt oda a sárga sisakos angolul, és elkezdett mellettem tekerni.
A fejem vörös volt az erőlködéstől, és a bosszúságtól, de odamosolyogtam udvariasan, majd az égre emeltem a tekintetem, jelezve, kár a szóért, béna vagyok ehhez. De leszállni nem akarózott mégsem Nem adhatom fel itt, ennek a sárgasisakosnak a jelenlétében! Éreztem, a maradék erőm is eltávozik a lábamból és a combom úgy ég, mintha tüzes vassal simogatnák.
– Ehez ehegy vacak bringa, nehéz ihígy! – mondtam neki fújtatva, összeszedve a megfelelő angol kifejezéseket. Persze, nem voltam biztos abban, hogy helyes sorrendben tettem őket egymás mögé, de bánta a fene.
– De te menj csak, túlélem! – mondtam, kissé erőltetett mosollyal az arcomon.
– Ráérek, nem sietek.
– Én sietnék, de nem tudok – válaszoltam.
Hangosan felnevetett. – Remélem, nem szállsz le itt, a csúcs előtt? – kérdezte, mikor látta, hogy az útpadka felé kormányozom a bicajt.
– De, valószínű – mondtam egy gyors, kínos mosolyt eleresztve, de azért nem szálltam le. Azon törtem a fejem, mi vitte rá ezt a nálam legalább tíz évvel fiatalabb férfit, hogy leálljon itt velem bajlódni, hogy erőt próbáljon belém önteni, itt a “kilóganyelvem” domb csúcsa előtt.
A bicajt jobbra, balra döntve próbáltam az utolsó energiaforrásaim kihasználni.
– Én is így voltam vele, de hidd el, nemcsak a bicaj számít, hanem ez az egész az agyban dől el.
– Akkor jó, most megnyugodtam – lihegtem rá sem nézve. Egyértelmű, hogy teljesen zokni vagyok agyilag. Ezt már ő is látja. Lassan a bicaj kormányára feküdtem, úgy nyomtam tovább, miközben a kínok kínját álltam ki. De nem tehettem meg, hogy feladom ez előtt az okoska előtt. Azt nem! Ő pedig mintha egy pikniken lenne, szinte fél lábbal a pedálon, magyarázott az energia összegyűjtéséről, meg az izmok működéséről, a megfelelő utánpótlásról. A felét nem is értettem, vagy inkább a háromnegyedét. Mégsem szálltam le. Mikor megláttam a domb tetejét, mintha megkétszereződött volna az erőm. Eddig még soha nem jutottam el pedálozva! És valami euforikus érzés fogott el, amikor végre a tetejére értem, és a flaszter egyenes volt előttem.
– Ugye, hogy megy ez? – mosolygott a sárga sisakos, ujjával a győzelem jelét mutatva felém.
– Ez volt az első alkalom – vallottam be kifulladva, óriási vigyorral az arcomon. A fejem úgy égett, mint egy máglya, és izzadságcsöppek lepték el a homlokom.
– Minden nap erre jössz? – kérdezte.
– Igen, erre dolgozom.
– Akkor jó! Majd segítek, hogy máskor is menjen! Mától én is erre járok. Oda igyekszem – mutatott a kanyarban lassan feltűnő szálloda főbejárata felé.
– Akkor viszlát holnap! – köszönt el, és begurult a kapun. A torkomra fagyott a válasz. Őszintén szólva, én abban nem vagyok olyan biztos, hogy előbb nem találkozunk. Csak visszaintettem neki tétován, majd a hátsó bejárat felé vettem az irányt. Szóval, ez lenne a piperkőc öltönyös…
.