TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Délibáb

Szerző: Guti Csaba

Tikkasztó nyári meleg volt. A nap magasan fönt járt, nem hozott enyhülést egy kóbor felhőcske sem, hogy akár egy pillanatig is megnyugodjon a táj a hőségtől. A szél sem fújdogált, valamikor elköszönt az is, az utoljára kihunyó csillagokkal. A távolban csak a délibáb mozgott, rezegve csalta meg a szemet.
Mártonnak, a szegény embernek, a városban volt dolga. Hosszú volt az út odáig, gyalog meg főként, de mennie kellett, nem volt mit tennie. Nyomában a három gyermeke kísérte. A legidősebb fiú nyolc, az öccsei hét és ötévesek voltak. Márton akarta, de mégsem tudta őket otthon hagyni. A gyermekek mindenáron el akarták kísérni az apjukat. Világot akartak látni.
– Na, jó nem bánom! – engedett Márton. De a tarisznyátokat magatok cipelitek!
Elindultak hát szaporán, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek. Elöl ment az apa, hosszú komótos léptekkel, mögöttük a gyerekek mindenre rácsodálkozva, pörögve-forogva, mint a szél a pusztában. Pucér talpuk vidáman csattogott a kicserepesedett talajon, nevetésük beszínezte az út egyhangúságát.
Még jóval déltől innen voltak, de Mártonnak igencsak égette már a talpát az átforrósodott szikes föld. A homlokáról lecsorgó verejték belemart a szemébe, egyetlen ingje vizesen tapadt inas hátára.
– Jobb lesz megpihenni ebben a hőségben, úgysincs már messze a város – gondolta, majd hátrafordult fiaihoz, s így szólt hozzájuk: – látjátok arrébb azt a két szomorú fűzfát?
– Látjuk hát! – harsogták egyszerre a fiúk, kipirultan.
– Azoknak a fáknak a tövében csordogál egy apró patak – az apa megállt mondandójában, mélyen a fiúk szemébe nézett, majd folytatta – ha tudtok viselkedni, és nem lesztek nyakig vizesek, lemehetünk oda egy kicsit hűsölni.
– Persze, jók leszünk! – fogadkoztak a gyerekek.
Márton bólintott egyet, és elindultak a fűzfák felé, amelyeknek a tövében a hűs patak folydogált. A fiúk fellelkesültek az ötlettől, és hangosabbak lettek. Márton hátrafordult, szigorúan körbenézett rajtuk, amitől a fiúk tudták, hogy a rendet komolyan kell venni, de a mosoly nem tűnt el az arcukról ezután sem.
Csakhamar odaértek a fákhoz, s a kispatak is valóban ott volt.
– No, tűrjétek fel a nadrágotok szárát, és gázoljatok bele!- szólt Márton.
A fiúk egy pillanat múlva már bokáig voltak a vízben. Apjuk a szomorúfűz árnyékába húzódott, savanyú arccal kortyolt a kulacsban felmelegedett vízből. Felső gombjait kiengedve szellőztette mellkasát, nyirkos zsebkendőjével a verejtéket, és a port törölgette homlokáról.
Csakhamar kocsizörgésre lett figyelmes, valamint a kanyar mögül felszálló porfelhőre. Nem kellett sokat várni, s egy úri hintó jelent meg az úton, négy lóval.
– Ez valami gazdag úr lehet, vagy bíró talán – tűnődött Márton.
A hintó lassított, majd a hűvösben megállt. A lovak prüszköltek a portól, hátukon habot vert az izzadság. Amint a fogat megállt, a kocsis leugrott, és ajtót nyitott az utazónak. Jól öltözött, kalapos, testes uraság szállt ki a kocsiból. Nehézkes mozdulatokkal lépett le, szétnézett maga körül, majd amikor észrevette Mártont, és a gyerekeket, körülményesen lépdelt közelebb, mint aki nem tudja, hogy kezet nyújtson-e. Végül odébb állt meg.
– Jó napot kívánok, tekintetes úr! – köszöntötte Márton, kicsit feszengve.
– Adjon Isten! – köszönt az újonnan érkezett, majd szemét elkapva Mártonról, a vizet, és a nádast kezdte figyelni. A kocsis vödröt hozott elő, és itatni kezdett. A gyerekek arrébb játszottak tovább.
Míg az úr a vizet fürkészte, addig Márton meg az urat. Hosszasan szemügyre vette, majd magára pillantott, és elöntötte a szomorúság.
– Hej, de szeretnék gazdag lenni – gondolta magában Márton – nagy vagyonnak ura lenni! Flancos ruhában, kalapban járni-kelni, sétabotra támaszkodni! Fényes bőrcsizma lenne a lábamon, mit bánnám én, hogy hasít a kegyetlen rög, nevetnék mindenen! Családommal hintón járnánk, ha bármit velük megkívánnánk, azt a pénzem sosem bánná! Mikor kihajolnék az ablakon, a járókelők előre süvegelnének nekem, én csak mosolyognék nagyot, és azt mondanám: – jó napot! Minden este sült húst ennék, vadat, halat, mártást, jó borral öblíteném utána le a gigám! Hej, de szeretnék gazdag lenni! Aztán amikor este ha lefeküdnék, pénzzel tömném ki a párnám, szükség és kín nem háborgatná többet az alvást. Álmom édes lenne, mint a méz!
Mire mindezzel számadást végzett Márton, nagyot sóhajtott, majd lassan lement ő is a patakhoz a gyerekek mellé, megmosta a karját, és az arcát.
Az uraság tekintete, ami eddig a távolba révedt, most ráterelődött. Összehúzott szemöldökkel nézte, a számára oly gondtalan életű szegény embert.
– Hej, de szeretnék szegény ember lenni, – gondolta magában – mezítlábasan csattogni a pusztában!
Ha kell, szabad ég alatt elhálni, kigombolt ingben járkálni! Barátom lenne mindenki, aki szembejön, s nem a pénzemért látogatna meg szomszéd, rokon! Ország-világ baját elfelejteném, cipelje gondját ezentúl más a hátán! De szeretnék tűz mellett szalonnát sütni, soha többé suttogva beszélni, teli torokból nótázni, a bálban minden nőt megtáncoltatni! Hej, de szeretnék szegény ember lenni! Három gyermeket nevelni, hóban-sárban velük játszani, a szelet a világból velük kikergetni!
Nagyot sóhajtott ezután az úr, hogy a nádas szinte beleremegett. Aztán csak állt, és merengett tovább.
Addigra Márton is megmosdott, és kiment a partra, hogy megszáradjon. A két férfi alig néhány méterre állt egymástól, lehorgasztott fejjel. A gyermekek hangos játéka szakította ki őket a saját világukból. Mindketten őket kezdték el nézni, ahogyan vidáman lubickoltak a vízben. A gyerekek felkacagtak, amikor a talpuk alatt elzúgott a hűs víz. Markukkal magasra fröcskölték cseppjeit, majd rácsodálkoztak az apró kis szivárványra, amelyet a lehulló vízpára okozott a patak felszínén. Élvezték a napot, amikor szárítkoztak, barátjuk lett a nád, amelyben elbújhattak egymás elől. De legjobban annak örültek, amikor megtalálták egymást.
A két férfi végignézte mindezt. Látták az őszinte örömet, amelyet megkaphat mindenki. Mindenki, aki akarja. Némán egymásra sandítottak. Szólniuk nem is kellett. Talán tudták, mire gondol a másik, talán nem. Csöndesen visszatekintettek a gyerekekre, és elszégyellték magukat.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Gyurics Anita

    Szia Csaba! Remélem, jól vagytok! Gratulálunk a novelládhoz, olvasnánk a többit is! Szeretettel Ica néni és Anita!

  2. Kereder Márk

    Szia Csaba, aranyos és kedves történet, mondanivalóval.
    Ne értsd félre: „nem ütötte ki a biztosítékot”, de ez a nyugis hangulata és az
    üzenet miatt van, amely üzenet szinte már lózung-számba megy.
    Tudjuk, hogyan kéne élni, vagyis hogyan kéne viszonyulni az élethez, mégsem vagyunk elég bátrak ehhez.
    Vagy -és most nagyon megbotránkoztató leszek- nem vagyunk elég „buták” ehhez.
    Ez a jó értelembe vett „butaság”, ami inkább tájékozatlanság, naivitás, stb… a gyerekek gondolkodásmódjára jellemző. Ők még nagyon tiszták és el sem tudják képzelni, milyen galádságok vannak a világban.
    És a másik: náluk még él a varázslat. Amit mi felnőttek már elvesztettünk… 🙁
    (Milyen lenne, ha egy igazán gazdag ember tudná igazán élvezni önfeledten az életet…
    A kettő egyébként feltétlenül kizárja egymást?)

    Szóval nem olyan írás ez, ami berobbantja a födémet, de ettől még kitűnő, 5 csillagot húzott be nálam!
    Üdv!

  3. Guti Csaba

    Kedves Fer- Kai!
    Köszönöm, hogy elolvastad a novellám, az elemzést nemkülönben!
    Minden jót!

  4. Fer-Kai

    Egész jóravaló uraság volt, hogy tudta értékelni a szegénységgel, egyszerű élettel járó pozitívumokat, és a gyermekek tiszta örömét!

    A felnőttléttel sok teher jár, melyek gyakran elfedik az örvendetes dolgokat. Az előretekintés során is ezek (a múlt tükröződései) nyomasztanak bennünket – pedig még meg sem történtek.
    A gyermek sokkal inkább az eleven jelenben él, és kicsit a föld felett lebeg. Egészen a kamaszkorig, amikor „nyakába szakad a világ”.
    A gyermekesség nem felnőttnek való, a gyermekiség megőrzése – vagy az újra rátalálás – viszont teljesebbé, magasabb realitássá teszi az életét. Gyermeki tisztaság, rácsodálkozás, öröm nélkül élni tényleg olyan reménytelen életállapot, mintha folyamatosan délibábot kergetnénk.

    „Csöndesen visszatekintettek a gyerekekre, és elszégyellték magukat.”
    A zárómondat úgy (is) hangzik, mintha visszatekintettek volna a saját gyermekkorukra is, és jelen mivoltukat azzal összevetve, bizony volt miért szégyenkezniük.
    Ez az önmagukkal való szembenézés egymás tükrében, illetve a gyermekek tükrében igen dicséretes és előrevivő, míg az ártatlan gyermekeknél mindez ösztönös, öntudatlan dolog.

    Ez a történet részben arról szól, amit Krishnamurti így fogalmazott meg (szabadon idézve):

    A tökéletes öntudatlanságból
    a tökéletlen tudatosságon át
    eljutni a tökéletes tudatosságba.

  5. Guti Csaba

    Szia Tamás!
    Köszönöm, hogy időt szánták a novellára. ?
    Sarkalatos pont, amire rátapintottál. Az uraság nem a szegénységre vágyott, nem is vágyhatott, mert nem tudta milyen is az. Hanem egy kötetlenebb, szabadabb, őszintébb életre, amit eddig csak a szegényeknél látott.
    Minden jót!

  6. Guti Csaba

    Szia C.C. Brown!
    Örülök, hogy tetszett a történet! Remélem sikerült átmenteni egy kicsit a hőségből! ?

  7. Galambos Tamás

    Kicsit valószínűtlennek találtam az uraság szegény akar lenni részt, de amúgy aranyos volt, jó volt olvasni. 🙂

  8. C.C. Brown

    Nagyon kedves, fõként tanulságos történet. Rendkívül jól írtad le a tájat, de azért a hõséget is éreztem. Köszi, hogy megosztottad velünk ?

Hozzászólás

*