KÜZDŐTÉR

A kezdetek kezdetén

Szerző: Dobsa Dorina

– Miért van szükség erre a színjátékra? Nem elég az, hogy mi mind itt vagyunk, tökéletes összhangban és boldogságban?
Fényes néha igen furcsa gondolatokat fogalmazott meg. Túlságosan bátran kimondott mindent, ami az eszébe jutott, és még attól sem riadt vissza, hogy Őt kérdőre vonja.
Társaimra néztem, és szemükben ugyanazt az értetlen riadalmat vettem észre, mint amit én is éreztem.
– Talán… – kezdte Dalos félénken, hófehér tollait rezegtetve -, talán nem kellene így beszélned a terveiről. Ő pontosan tudja, hogy mit miért tesz. Nekünk csupán az a feladatunk, hogy segítsük és támogassuk őt.
– Így igaz! – feleltük kórusban a többiekkel.
Fényes felpattant, minden mozdulatában érzékeltetve, hogy mennyire megveti a társaságunkat. Igen ritkán csatlakozott hozzánk a napi étkezés során, de akkor sem örömmel tette. Tudtam, hogy csupán az Ő kedvéért próbál úgy tenni, mint ha szeretne minket. A látszat azonban mindannyiunknak feltűnt. Őszintének és nyíltnak lettünk teremtve, Fényes azonban nem ilyen volt. Folyamatosan különös izzás vette körbe, amelyet nem értettünk, de megrémített minket.
– Majd meglátjátok, hogy semmi jóra nem fog vezetni! – kiáltott, majd különleges, aranyfényben ragyogó szárnyait kitárva eltűnt a magasban.
Dalos szomorúan figyelte a távolodását, majd mikor már nem látszottak az aranytollak, rám nézett.
– Félek attól, hogy Fényes valamit tönkretesz – mondta, lehunyva szürke szemeit – Szerintem varázslatos, amit Ő elképzelt. Valamelyik hajnalon, mikor ennek a szépséges Napnak a sugarai felébresztettek, elsuhantam egy olyan táj felett, ami telis-tele volt furcsa színű – később megtudtam a nevüket -, virágokkal. És az illatuk! Még a szellőnél is édesebbek, elbódultam a közelségüktől.
– Én pedig – szólt közbe Ezüstpille, egy fiatal társunk, aki csupán néhány napkeltével ezelőtt teremtődött- láttam, amikor óriások nőttek ki a fekete földből! Közelebb mentem, hogy köszöntsem őket, de Ő kedvesen elmagyarázta, hogy nem fognak felelni nekem, mert csupán fák, és a hangjukat csak akkor hallhatom, ha erős szél megrezegteti a leveleiket. Hát, várakoztam sokáig, talán egész álló nap vártam volna, mire Ő felnevetett és egy hatalmas széllökéssel beszédre késztette nekem a fákat! Azt mondta, hogy mulatságos volt figyelnie, milyen türelmesen várok mozdulatlanul, de természetesen megdicsért és megengedte, hogy néhánynak az elültetésében segíthessek.
Mosolyogva hallgattam a gyermek beszédét, lágy csilingelő hangja majdnem elfeledtette velem Fényes ijesztő szavait és dühös hangulatát. Az étkezés befejeztével azonban visszatért belém egy érzés, ami nem hagyott szabadulni.
– Szép napot, Harmatfény – szólt Dalos búcsúzásként.
– Ma éjjel akkor megnézzük azt a háromszög formájú csillagképet közelről? – kérdezte Ezüstpille ugrándozva.
– Természetesen – simította meg Dalos a kékes fényben úszó tollacskákat -, a megbeszélt helyen várlak.
– Te is jössz velünk, Harmatfény?
A gyermek hangja kizökkentett gondolataimból.
– Talán legközelebb, Dalos a csillagok igazi ismerője – mondtam-, szép napot nektek!
Gyorsan elköszöntem társaimtól és gondolataimba merülve szárnyaimat kitártam, majd lefelé, a legközelebbi lugasba repültem. Végig Fényes mondatai kavarogtak a fejemben. Nem sokkal utána teremtődtem, így én is végig nézhettem mindent, ami idáig történt a világunkban. Csodáltam a létezést, mindent, amit magában foglalt, a kövektől kezdve az égi üstökösökön át a földben növő gombákig. A kezdetek kezdetén mindez nem létezett. Az első emlékem az, hogy kavargó fénycsóvák és füst vesz körül. Majd Ő létre hozta a Napot, hogy elkülöníthessük a fényes és sötét időszakokat, és könnyebb legyen számolnunk az idő múlását. Azt mondta, hogy ez nem csupán a mi segítségünkre lesz, de majd az emberek is nagy hasznát fogják venni. Akkor még természetesen nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy „ember”. Mi a társaimmal Fentieknek hívtuk magunkat, mert Ő így nevezett el minket, és utólag rájöttem, azért, mert volt egy terve. Hogy lesznek majd Lentiek is, vagyis emberek. Én ámulattal figyeltem, ahogy napkeltéről napkeltére újabb csodák vesznek minket körbe, hogyan változik és fejlődik minden odalent. Habár idefent is gyönyörű volt a világ, a lenti igazán különleges volt. Míg nálunk csak a Fentiek léteztek és a mindent körülvevő ragyogás, fehérség és tisztaság, addig náluk a szivárvány minden színében pompázott a világ, a táj ezerszínű volt és élőlények megszámlálhatatlan fajtája uralta a földet.
Míg ezen gondolkoztam az árnyas fák alatt sétálva, beszívva a számomra név nélküli gyümölcsök illatát, zajt hallottam. Az ő hangját könnyen felismertem, ami nyugalommal töltött el, de rövidesen meghallottam egy másik hangot is, aminek a hatására görcsösen összehúztam a szárnyaimat.
– Fényes, már annyiszor megbeszéltük ezt – mondta Ő, egy apró jószágot tartva a kezében -, tudod, hogy mindig is Ti lesztek az elsők, ezen nem változtat mindaz, amit idelent létrehoztam. Miért másabbak a Lentiek, mint a Fentiek, a társaid?
Ugyanolyan létező minden.
Simogatta a barna kis állatkát, ami békésen aludt a kezében. Egy fa mögé bújva hallgatóztam. Habár tudtam, hogy nem illik ezt tennem, kíváncsi voltam Fényesre.
– A kezedben lévő kis szőrcsomó lehet a válasz! Bűzös, mocskos üreglakó, saját szőrét nyalja és semmi magasztos vagy szépséges nincsen benne! Ugyan mit adna ő hozzá a létezés nagyszerűségéhez? Világra hoz megannyi porontyot? Mi ebben a csoda?
Fényes zaklatottan járkált fel-alá, hatalmas szárnyai felkavarták a meleg levegőt.
– Nyugodj meg – kérte Ő, miközben letette a kis állatot a földre, ami elszaladt egy közeli lyukba -, egyébként ezt a jószágot én nyúlnak neveztem el, de majd az emberek dönthetnek, hogyan hívják.
Fényes zihált, majd megtorpant és Őrá nézett. Tekintetének vadságától még a búvóhelyem rejtekében is megrémültem.
– Fényes, miért vagy zaklatott, miért nem tetszik neked a teremtésem? – kérdezte Ő nyugodtan, megsimítva Fényes tajtékzó arcát. A legszebb Fenti szárnyait csapkodta, egyedül ő kapott ilyen bájos aranyszínt. Sudár, erős termetét és égszínkék szemeit minden társammal dicsértük, persze csak a távollétében, hiszen ő semmilyen dicséretet vagy szép szót nem várt senkitől, csupán Tőle. A mi közelségünkre nem vágyott, csak az Ő méltatására volt szüksége. Mindig a legodaadóbb ámulója volt Neki, Fényes pedig a legkedvesebb Fenti volt az Ő számára, a legnagyobb bizalmasa és támogatója. Mind tudtuk, hogy ha lenne bármilyen rangsor közöttünk, akkor Fényes lenne az élén. Már csupán amiatt is, mert ő volt közülünk a legelső, aki teremtődött. Emlékeztem rá, amikor még nem ilyen volt, de a lugasban figyelve már nem ismertem fel benne azt a társamat, aki valaha velünk együtt dalolt és táncolt. Aki ragyogva szemlélte a csillagokat, bolygókat, szépséges, fényes életterünket és büszkén beszélt Teremtőjéről.
– Miért nem volt elég neked a mi létezésünk? – kérdezte Fényes, hangjában olyan érzéseket hallottam, amiknek nem tudtam nevet adni, ismeretlenek voltak számomra. Az Ő kezének érintésére valamennyire megnyugodott, de szárnyai még mindig remegtek.
– Drága Fényes, hiszen te láttál mindent az elejétől kezdve – válaszolt Ő – És azt is tudtad, hogy embereket fogok létrehozni, te voltál az első, akinek ezt elmondtam. Az embereknek pedig szükségük van erre az élettérre, ezért is kellett teremtenem azokat a – hogy is mondtad valamelyik nap, ó, igen – „visszataszító férgeket”. Azok a földben élő giliszták, amiknek a segítségével majd halat fognak és ők maguk táplálkoznak. Hosszú történetük lesz, és neked végig szereped lesz benne, mellettem állhatsz majd mindvégig. Csak annyit kérek tőled, hogy szeresd és tiszteld mindezt. Hát nem látod a távoli hegyek szépségét és zúgó folyókat?
– Nem feleltél a kérdésemre – húzódott el Tőle -, miért is kellett neked létrehoznod ezt az egész játszóteret? Nem tettünk elég boldoggá? Nem voltál elégedett velünk? Velem? – kiabált, majd összecsuklott, kuporogva a földön.
– Fényes, állj fel – nyúlt le érte Ő, magához ölelve a puha, selymes gyermekét- Nagyon szeretlek Titeket, Téged különösen, bár ezt ne áruld el a többieknek.
A Szavai hallatán szorítani kezdett a mellkasom, de legalább Fényes arcán átsuhant egy apró félmosoly.
– De Ti mások vagytok, te is tudod, hogy értem – folytatta, mire Fényes érdeklődve nézett rá.
– Nem, nem tudom- mondta fejcsóválva.
– Az embereknek adtam egy olyan tulajdonságot, amivel a társaid nem rendelkeznek, amiről ők nem tudnak és soha nem fognak tudni. Ti másmilyen lények vagytok, mint az emberek.
– Mivel rendelkezhetnek ők, amivel én nem? – kiabált Fényes – Mit kaptak ők, amit tőlem elrejtettél? Ne kérd tőlem, hogy tiszteljem őket, csak azért, mert tudomásuk van valamiről, amiről nekem nincs! Hiszen én veled együtt létezem a kezdetektől fogva! Mindent láttam, amit Te! Én nem vagyok kevesebb, mint ők! Sőt, több vagyok! Veled vagyok egy rangban, nem ezekkel a földkaparó mutánsokkal!
Zúgni kezdett a lugas a szárnyai verdesésének következtében, majd hatalmas porfelhőt hagyva maga után elsuhant. A fa takarásából előléptem és odasétáltam Hozzá. Mindig derűs, boldog arca megváltozott, szokatlan sötétség uralta a tekintetét.
– Bocsáss meg a zavarásért – kezdtem, és lesütöttem a szememet -, tudom, hogy nem lett volna szabad itt lennem, de…
Mikor észrevett, rám mosolygott.
– Gyere nyugodtan, Harmatfény – szólt hozzám -, hogy tetszik ez a lugas?
– Csodásan szép – feleltem.
– Hallottad a korábbi beszélgetést, igaz? – kérdezte csendesen.
– Bevallom, igen – válaszoltam és szégyelltem magam a tettemért – Bocsánatot kérek a hallgatózásért. De Fényes nagyon megrémiszt. És nem csak engem, a többieket is. Pedig ők még csak nem is hallották, miket mondott most Neked.
Elcsuklott a hangom.
– Engem is megrémiszt. Ne érts félre, Harmatfény, mindnyájatokat szeretlek, hiszen a teremtményeim vagytok. De Fényes egyre változik. És már nem tudom őt irányítani. Elvesztette irántam a szeretetét.
Értelmezni kezdtem a szavait.
– Tehát tudsz minket irányítani? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta magától értetődő hangon -, de ti teremtésetektől kezdve jók vagytok, tiszták és hűségesek. De az emberek rendelkeznek a szabad akarattal. Ők dönthetnek, hogy helyesen cselekednek-e vagy rosszul.
– Mit jelent az, hogy rossz? – tettem fel a kérdést, és igazán butának éreztem magam.
– Valami olyasmit, amit Fényes készül elkövetni- válaszolt, majd a következő pillanatban meg is jelent, erős szárnycsapkodás közepette.
– Láttam itt a lugasban kettőt a kedvenceid közül- monda éles hangon-, és támadt egy ötletem. Bebizonyítom neked, hogy semmit sem érnek a kis porteremtményeid, hűtlenek hozzád és nem fogják követni a parancsaidat. Egyik sem szeret téged annyira, amennyire én szerettelek! Amíg el nem fordultál tőlem, az ő kedvükért!
– Fényes… – szólalt meg Ő, gyötrődéssel a hangjában-, nem fog sikerülni. De megadom neked. Mit szeretnél tőlem?
– Adj nekem két fát!
– Csak két fát kérsz? – kérdezte Ő kétkedve.
– Igen- vigyorgott Fényes -, csak kettő egyszerű gyümölcsfára lesz szükségem.
– Azok ott a tieid lehetnek – mutatott Ő két fára a lugas közepén.
– Köszönöm – válaszolt, majd ismét eltűnt.
– Jobb, ha elmész innen Harmatfény – fordult hozzám Ő -, Fent a helyed.
Kitártam a szárnyaimat és elindultam az otthonomba. Mielőtt azonban hazaértem volna, még visszanéztem a lugasra. Láttam, hogy egy hosszú, fehér kígyó, aranyszínű mintákkal a hátán a két fa között tekereg, a jobb oldaliról pedig egy nőnemű ember letép egy gömbölyű, fényes gyümölcsöt.
.