A kezdetek kezdetén

Szerző: Dobsa Dorina

– Miért van szükség erre a színjátékra? Nem elég az, hogy mi mind itt vagyunk, tökéletes összhangban és boldogságban?
Fényes néha igen furcsa gondolatokat fogalmazott meg. Túlságosan bátran kimondott mindent, ami az eszébe jutott, és még attól sem riadt vissza, hogy Őt kérdőre vonja.
Társaimra néztem, és szemükben ugyanazt az értetlen riadalmat vettem észre, mint amit én is éreztem.
– Talán… – kezdte Dalos félénken, hófehér tollait rezegtetve -, talán nem kellene így beszélned a terveiről. Ő pontosan tudja, hogy mit miért tesz. Nekünk csupán az a feladatunk, hogy segítsük és támogassuk őt.
– Így igaz! – feleltük kórusban a többiekkel.
Fényes felpattant, minden mozdulatában érzékeltetve, hogy mennyire megveti a társaságunkat. Igen ritkán csatlakozott hozzánk a napi étkezés során, de akkor sem örömmel tette. Tudtam, hogy csupán az Ő kedvéért próbál úgy tenni, mint ha szeretne minket. A látszat azonban mindannyiunknak feltűnt. Őszintének és nyíltnak lettünk teremtve, Fényes azonban nem ilyen volt. Folyamatosan különös izzás vette körbe, amelyet nem értettünk, de megrémített minket.
– Majd meglátjátok, hogy semmi jóra nem fog vezetni! – kiáltott, majd különleges, aranyfényben ragyogó szárnyait kitárva eltűnt a magasban.
Dalos szomorúan figyelte a távolodását, majd mikor már nem látszottak az aranytollak, rám nézett.
– Félek attól, hogy Fényes valamit tönkretesz – mondta, lehunyva szürke szemeit – Szerintem varázslatos, amit Ő elképzelt. Valamelyik hajnalon, mikor ennek a szépséges Napnak a sugarai felébresztettek, elsuhantam egy olyan táj felett, ami telis-tele volt furcsa színű – később megtudtam a nevüket -, virágokkal. És az illatuk! Még a szellőnél is édesebbek, elbódultam a közelségüktől.
– Én pedig – szólt közbe Ezüstpille, egy fiatal társunk, aki csupán néhány napkeltével ezelőtt teremtődött- láttam, amikor óriások nőttek ki a fekete földből! Közelebb mentem, hogy köszöntsem őket, de Ő kedvesen elmagyarázta, hogy nem fognak felelni nekem, mert csupán fák, és a hangjukat csak akkor hallhatom, ha erős szél megrezegteti a leveleiket. Hát, várakoztam sokáig, talán egész álló nap vártam volna, mire Ő felnevetett és egy hatalmas széllökéssel beszédre késztette nekem a fákat! Azt mondta, hogy mulatságos volt figyelnie, milyen türelmesen várok mozdulatlanul, de természetesen megdicsért és megengedte, hogy néhánynak az elültetésében segíthessek.
Mosolyogva hallgattam a gyermek beszédét, lágy csilingelő hangja majdnem elfeledtette velem Fényes ijesztő szavait és dühös hangulatát. Az étkezés befejeztével azonban visszatért belém egy érzés, ami nem hagyott szabadulni.
– Szép napot, Harmatfény – szólt Dalos búcsúzásként.
– Ma éjjel akkor megnézzük azt a háromszög formájú csillagképet közelről? – kérdezte Ezüstpille ugrándozva.
– Természetesen – simította meg Dalos a kékes fényben úszó tollacskákat -, a megbeszélt helyen várlak.
– Te is jössz velünk, Harmatfény?
A gyermek hangja kizökkentett gondolataimból.
– Talán legközelebb, Dalos a csillagok igazi ismerője – mondtam-, szép napot nektek!
Gyorsan elköszöntem társaimtól és gondolataimba merülve szárnyaimat kitártam, majd lefelé, a legközelebbi lugasba repültem. Végig Fényes mondatai kavarogtak a fejemben. Nem sokkal utána teremtődtem, így én is végig nézhettem mindent, ami idáig történt a világunkban. Csodáltam a létezést, mindent, amit magában foglalt, a kövektől kezdve az égi üstökösökön át a földben növő gombákig. A kezdetek kezdetén mindez nem létezett. Az első emlékem az, hogy kavargó fénycsóvák és füst vesz körül. Majd Ő létre hozta a Napot, hogy elkülöníthessük a fényes és sötét időszakokat, és könnyebb legyen számolnunk az idő múlását. Azt mondta, hogy ez nem csupán a mi segítségünkre lesz, de majd az emberek is nagy hasznát fogják venni. Akkor még természetesen nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy „ember”. Mi a társaimmal Fentieknek hívtuk magunkat, mert Ő így nevezett el minket, és utólag rájöttem, azért, mert volt egy terve. Hogy lesznek majd Lentiek is, vagyis emberek. Én ámulattal figyeltem, ahogy napkeltéről napkeltére újabb csodák vesznek minket körbe, hogyan változik és fejlődik minden odalent. Habár idefent is gyönyörű volt a világ, a lenti igazán különleges volt. Míg nálunk csak a Fentiek léteztek és a mindent körülvevő ragyogás, fehérség és tisztaság, addig náluk a szivárvány minden színében pompázott a világ, a táj ezerszínű volt és élőlények megszámlálhatatlan fajtája uralta a földet.
Míg ezen gondolkoztam az árnyas fák alatt sétálva, beszívva a számomra név nélküli gyümölcsök illatát, zajt hallottam. Az ő hangját könnyen felismertem, ami nyugalommal töltött el, de rövidesen meghallottam egy másik hangot is, aminek a hatására görcsösen összehúztam a szárnyaimat.
– Fényes, már annyiszor megbeszéltük ezt – mondta Ő, egy apró jószágot tartva a kezében -, tudod, hogy mindig is Ti lesztek az elsők, ezen nem változtat mindaz, amit idelent létrehoztam. Miért másabbak a Lentiek, mint a Fentiek, a társaid?
Ugyanolyan létező minden.
Simogatta a barna kis állatkát, ami békésen aludt a kezében. Egy fa mögé bújva hallgatóztam. Habár tudtam, hogy nem illik ezt tennem, kíváncsi voltam Fényesre.
– A kezedben lévő kis szőrcsomó lehet a válasz! Bűzös, mocskos üreglakó, saját szőrét nyalja és semmi magasztos vagy szépséges nincsen benne! Ugyan mit adna ő hozzá a létezés nagyszerűségéhez? Világra hoz megannyi porontyot? Mi ebben a csoda?
Fényes zaklatottan járkált fel-alá, hatalmas szárnyai felkavarták a meleg levegőt.
– Nyugodj meg – kérte Ő, miközben letette a kis állatot a földre, ami elszaladt egy közeli lyukba -, egyébként ezt a jószágot én nyúlnak neveztem el, de majd az emberek dönthetnek, hogyan hívják.
Fényes zihált, majd megtorpant és Őrá nézett. Tekintetének vadságától még a búvóhelyem rejtekében is megrémültem.
– Fényes, miért vagy zaklatott, miért nem tetszik neked a teremtésem? – kérdezte Ő nyugodtan, megsimítva Fényes tajtékzó arcát. A legszebb Fenti szárnyait csapkodta, egyedül ő kapott ilyen bájos aranyszínt. Sudár, erős termetét és égszínkék szemeit minden társammal dicsértük, persze csak a távollétében, hiszen ő semmilyen dicséretet vagy szép szót nem várt senkitől, csupán Tőle. A mi közelségünkre nem vágyott, csak az Ő méltatására volt szüksége. Mindig a legodaadóbb ámulója volt Neki, Fényes pedig a legkedvesebb Fenti volt az Ő számára, a legnagyobb bizalmasa és támogatója. Mind tudtuk, hogy ha lenne bármilyen rangsor közöttünk, akkor Fényes lenne az élén. Már csupán amiatt is, mert ő volt közülünk a legelső, aki teremtődött. Emlékeztem rá, amikor még nem ilyen volt, de a lugasban figyelve már nem ismertem fel benne azt a társamat, aki valaha velünk együtt dalolt és táncolt. Aki ragyogva szemlélte a csillagokat, bolygókat, szépséges, fényes életterünket és büszkén beszélt Teremtőjéről.
– Miért nem volt elég neked a mi létezésünk? – kérdezte Fényes, hangjában olyan érzéseket hallottam, amiknek nem tudtam nevet adni, ismeretlenek voltak számomra. Az Ő kezének érintésére valamennyire megnyugodott, de szárnyai még mindig remegtek.
– Drága Fényes, hiszen te láttál mindent az elejétől kezdve – válaszolt Ő – És azt is tudtad, hogy embereket fogok létrehozni, te voltál az első, akinek ezt elmondtam. Az embereknek pedig szükségük van erre az élettérre, ezért is kellett teremtenem azokat a – hogy is mondtad valamelyik nap, ó, igen – „visszataszító férgeket”. Azok a földben élő giliszták, amiknek a segítségével majd halat fognak és ők maguk táplálkoznak. Hosszú történetük lesz, és neked végig szereped lesz benne, mellettem állhatsz majd mindvégig. Csak annyit kérek tőled, hogy szeresd és tiszteld mindezt. Hát nem látod a távoli hegyek szépségét és zúgó folyókat?
– Nem feleltél a kérdésemre – húzódott el Tőle -, miért is kellett neked létrehoznod ezt az egész játszóteret? Nem tettünk elég boldoggá? Nem voltál elégedett velünk? Velem? – kiabált, majd összecsuklott, kuporogva a földön.
– Fényes, állj fel – nyúlt le érte Ő, magához ölelve a puha, selymes gyermekét- Nagyon szeretlek Titeket, Téged különösen, bár ezt ne áruld el a többieknek.
A Szavai hallatán szorítani kezdett a mellkasom, de legalább Fényes arcán átsuhant egy apró félmosoly.
– De Ti mások vagytok, te is tudod, hogy értem – folytatta, mire Fényes érdeklődve nézett rá.
– Nem, nem tudom- mondta fejcsóválva.
– Az embereknek adtam egy olyan tulajdonságot, amivel a társaid nem rendelkeznek, amiről ők nem tudnak és soha nem fognak tudni. Ti másmilyen lények vagytok, mint az emberek.
– Mivel rendelkezhetnek ők, amivel én nem? – kiabált Fényes – Mit kaptak ők, amit tőlem elrejtettél? Ne kérd tőlem, hogy tiszteljem őket, csak azért, mert tudomásuk van valamiről, amiről nekem nincs! Hiszen én veled együtt létezem a kezdetektől fogva! Mindent láttam, amit Te! Én nem vagyok kevesebb, mint ők! Sőt, több vagyok! Veled vagyok egy rangban, nem ezekkel a földkaparó mutánsokkal!
Zúgni kezdett a lugas a szárnyai verdesésének következtében, majd hatalmas porfelhőt hagyva maga után elsuhant. A fa takarásából előléptem és odasétáltam Hozzá. Mindig derűs, boldog arca megváltozott, szokatlan sötétség uralta a tekintetét.
– Bocsáss meg a zavarásért – kezdtem, és lesütöttem a szememet -, tudom, hogy nem lett volna szabad itt lennem, de…
Mikor észrevett, rám mosolygott.
– Gyere nyugodtan, Harmatfény – szólt hozzám -, hogy tetszik ez a lugas?
– Csodásan szép – feleltem.
– Hallottad a korábbi beszélgetést, igaz? – kérdezte csendesen.
– Bevallom, igen – válaszoltam és szégyelltem magam a tettemért – Bocsánatot kérek a hallgatózásért. De Fényes nagyon megrémiszt. És nem csak engem, a többieket is. Pedig ők még csak nem is hallották, miket mondott most Neked.
Elcsuklott a hangom.
– Engem is megrémiszt. Ne érts félre, Harmatfény, mindnyájatokat szeretlek, hiszen a teremtményeim vagytok. De Fényes egyre változik. És már nem tudom őt irányítani. Elvesztette irántam a szeretetét.
Értelmezni kezdtem a szavait.
– Tehát tudsz minket irányítani? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta magától értetődő hangon -, de ti teremtésetektől kezdve jók vagytok, tiszták és hűségesek. De az emberek rendelkeznek a szabad akarattal. Ők dönthetnek, hogy helyesen cselekednek-e vagy rosszul.
– Mit jelent az, hogy rossz? – tettem fel a kérdést, és igazán butának éreztem magam.
– Valami olyasmit, amit Fényes készül elkövetni- válaszolt, majd a következő pillanatban meg is jelent, erős szárnycsapkodás közepette.
– Láttam itt a lugasban kettőt a kedvenceid közül- monda éles hangon-, és támadt egy ötletem. Bebizonyítom neked, hogy semmit sem érnek a kis porteremtményeid, hűtlenek hozzád és nem fogják követni a parancsaidat. Egyik sem szeret téged annyira, amennyire én szerettelek! Amíg el nem fordultál tőlem, az ő kedvükért!
– Fényes… – szólalt meg Ő, gyötrődéssel a hangjában-, nem fog sikerülni. De megadom neked. Mit szeretnél tőlem?
– Adj nekem két fát!
– Csak két fát kérsz? – kérdezte Ő kétkedve.
– Igen- vigyorgott Fényes -, csak kettő egyszerű gyümölcsfára lesz szükségem.
– Azok ott a tieid lehetnek – mutatott Ő két fára a lugas közepén.
– Köszönöm – válaszolt, majd ismét eltűnt.
– Jobb, ha elmész innen Harmatfény – fordult hozzám Ő -, Fent a helyed.
Kitártam a szárnyaimat és elindultam az otthonomba. Mielőtt azonban hazaértem volna, még visszanéztem a lugasra. Láttam, hogy egy hosszú, fehér kígyó, aranyszínű mintákkal a hátán a két fa között tekereg, a jobb oldaliról pedig egy nőnemű ember letép egy gömbölyű, fényes gyümölcsöt.
.

Facebook hozzászólások

  1. A bitang

    Egyetlen logikai baki (?) szúrt szemet, méghozzá ez:
    “– Tehát tudsz minket irányítani? – kérdeztem.
    – Nem – válaszolta magától értetődő hangon -, de ti teremtésetektől kezdve jók vagytok, tiszták és hűségesek. De az emberek rendelkeznek a szabad akarattal. Ők dönthetnek, hogy helyesen cselekednek-e vagy rosszul.”
    Nekem ebből az jön le, hogy az emberek rendelkeznek szabad akarattal, az angyalok viszont nem, Ő mégsem tudja irányítani őket. Ez így ellentmondásosnak tűnik… kell, hogy legyen szabad akaratuk az angyaloknak is, hiszen különben hogyan jutott volna eszébe Lucifernek szembeszegülni Ővele?
    Meg még pár szót furcsálltam. Nem vagyok benne biztos például, hogy a “másabb” így helyes. Illetőleg szerintem nem az. Élőszóban használjuk, persze, de itt nekem anakronizmusnak hat, és mint ilyet, nem érzem indokoltnak.

    Mindazonáltal négy csillagot kaptál tőlem is. Érdeklődéssel várom a 100 mini kötetben szereplő novelláidat. 😉

  2. Kereder Márk

    Szia Dorina!
    De jó, hogy válaszoltál, köszönöm!
    (Megtisztelő, hogy viszont-válaszolhatok annak, aki ilyen témában ír… 🙂 )
    Először is: a “Pokol”-kérdésének vonatkozásában tök totál igazad van, hiszen annak még nem is volt létjogosultsága akkor! Valóban! Ez utólag belátva hülyeség volt a kritikámban. Valahogy nem gondoltam utána. 🙂

    Továbbá:
    valahogy az újdonságot kerestem, alapból így álltam hozzá, ami persze nem biztos, hogy jó.
    (Mindig azt keresem az írásokban szerintem, ami -mint a tied esetében is- nem biztos, hogy észszerű,
    hiszen, ha jobban belegondolunk: nincs olyan gondolat, amit valaki már nem gondolt volna, vagy legalább is olyan ritka lehet, mint a fehér holló.)
    Ezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére a belinkelt írás (“A hatodik napon”) engem nagyon elgondolkoztatott.
    Ha teheted olvasd el, nem hosszú, viszont zseniális. Szerintem.
    Mindegy, én már csak ilyen ritkaságvadász vagyok. 🙂
    Viszontválaszul továbbiakban:
    nekem jó lett volna, ha Ő kinézetét leírod, amilyen szerinted akkor és ott volt, ahogy az angyalokét. (Aztán persze később változik majd, de abban az írásos környezetben hiányérzetem volt emiatt. Mintha részletesen leírnád az utcát, ahol jársz, de mikor megpillantod a legnagyobb házat, csak annyit írnál, hogy nagy.)
    Az Istenképről: nekem valahogy az jött le, hogy rettegnek tőle, nem mernek ellenkezni, Fényest ezért furcsállják és ezért nem értik meg, hogyan lehet a Teremtővel ellenkezni. A “rettegnek” szó lehet, hogy erős volt, de nekem az jött le, hogy az angyalok Isten felé irányuló szeretete mellett jóadag tartás is van. Mint bennünk is, hiszen az “Istenfélő” kifejezést mi is pozitív értelemben használjuk.
    (Aki nem fél Istentől, az bármire képes. A “fél” itt inkább a következményektől való félés.)
    Ennél a pontnál megjegyezve érzem én, hogy Fényes a maga vállalt gondolataival sokkal őszintébb volt (tűnt nekem), mint a többi, aki részben a Tőle való tartástól szinte még önálló gondolatot sem mert megfogalmazni.

    És ahogy írtam, enyém csak egy vélemény, semmi több. 😉
    (Én is pontosan a véleményeket várom az enyémekre, nem a “tutit”.
    Ha valaki tudni véli a tutit, abból nem mindig szokott jó kisülni.)
    Mindig szoktam mondani, hogy esetleg olyan olvasói is lesznek (az írónak, akivel beszélgetek), mint én, tehát valakiben megfogalmazódhat ilyen, esetleg téves, -vagyis nem: inkább így fogalmazok: ritka, akár egyedülállóan ritka- vélemény is, mint az enyém. Szóval erre is fel kell készülni.

    De mindenféle véleményekkel és esetleg ellentétes benyomásokkal együtt az írásodról:
    szerintem, aki ezt a témát választja és látszik, hogy komolyan elgondolkodik ilyeneken,
    az egy nagyon-nagyon szuper dolog és remélem még nagyon sokat olvashatok tőled,
    akár itt is.
    A négy csillag meg ebben a nehéz témában tök jó! Nézd meg az én Poklos témám, annak mi az átlaga,
    s rájössz, hogy a te fenti írásod sokkal jobb!
    🙂
    Írj sokat!
    Szép napot!

  3. Dobsa Dorina

    Kedves Fer-Kai, Kereder Márk és Galambos Tamás!
    Most tudtam csak eljutni ide, hogy válaszoljak a véleményeitekre, remélem, nem haragszotok a késedelemért.
    Először is, Fer-Kai-nak címezve, nagy öröm számomra, hogy napokkal később is elgondolkodtatott a novellám, valami ilyesmi volt a célom vele, igazán boldog vagyok miatta. Márk hozzászólására reagálva, amiben olyan bőven és részletesen véleményezte az írásomat (ezúton is köszönöm!), nem az volt a tervem, hogy egy teljesen új történetet kreáljak. Az “alapsztori” sokak számára ismert, ezért azon nem is szándékoztam változtatni, csupán vallásos neveltetésemből kifolyólag elgondolkodtatott ez az esemény. Hogyan történhetett, kik és hogyan láthatták mindezt és vajon az a bűnös “bukott angyal” milyen is lehetett? Amennyiben elfogadjuk, hogy valóban megtörtént.
    Márknak arra a felvetésére válaszolva, hogy “de “Ő” meg ködbe burkolózik. Semmit sem tudunk meg a kinézetéről.” Hogyan írhatnék le Valakit (vagy Valamit?), aki az emberiség hosszú történelme alatt annyi sok formát öltött?
    Talán mindenkinek van elképzelése egy “isteni lényről”, ennek (neki?) a megjelenítése itt nem az én tisztem volt. Lehet, olvasó szemmel nem volt helyes döntés a “kitakarása”, de arra akartam ezzel biztatni az olvasót, hogy ő maga jelenítse meg az alakját, ahogyan ő szeretné.
    Az a mondatod viszont, hogy nem tudjuk meg, Ő miért engedte a bűnbeesést, teljesen jogos, a következő novellámba beépítem ezt a felvetést. 🙂
    Az angyalok nem rettegnek Őtőle, sehol sem írtam ilyet. “Az Ő hangját könnyen felismertem, ami nyugalommal töltött el”, azaz a történetet mesélő angyalunk éppen, hogy nyugalmat érez, amikor megtudja, Teremtője a közelben van. Fényestől riad meg.
    Fényes túlságosan rajongott Őérte, ezért nem tűri, hogy egy “alantas” embert tisztelnie kelljen. Ez a felvetés nem ellenkezik a Bibliáéval, ahol le van írva, Lucifer azért lázadt fel, mert nem volt hajlandó meghajolni az emberiség előtt.
    Az őszinteség-önfejűség beszélgetésekre válaszolva pedig csupán annyit fűznék hozzá, hogy az “őszinte” számomra nem a korlátok nélküli kritikát jelenti, amivel Fényes illette Őt a Lentiek miatt. A Lent pedig itt a Földet jelenti, Pokolról nem írhattam, hiszen az csak Fényes alábukása után “jön létre”.
    Márk, köszönöm a biztatást és az igen hasznos kritikát. Igyekszem még hasonlóakat írni és nem szerelmes vámpírregényeket. 🙂
    Fer-Kai, szintén köszönöm az építő jellegű véleményeidet.
    Tamás, a mutáns szó lehet túl durva, de utalok az “ember Isten hasonlatosságára teremtetett” kijelentésre, emiatt mi Fényes szemében igenis lehetünk csúnya, visszataszító mutánsai a tökéletes Teremőjének.
    Szép estét Mindenkinek!

  4. Fer-Kai

    Tamás,
    hol találtál olyan részt, hogy meglepődött volna utána, ha helytelenül döntenek?
    Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de én nem találtam utalást erre. Sokkal inkább, hogy számított rá.

    Nekem úgy tűnik, hogy Fényes élése (vagy visszaélése) a szabad akarattal, az rendítette meg leginkább, de mintha erre is számított volna. Igen, mert – úgy tűnik – Fényes is kapott szabad akaratot, csak nem tudott róla, illetve úgy értelmezte azt, hogy ő egyenrangú Ővele.

  5. Galambos Tamás

    A mutáns szerintem nem igazán illet a szövegbe.

    “Ők dönthetnek, hogy helyesen cselekednek-e vagy rosszul.”

    Akkor miért lepődik meg utána, ha helytelenül döntenek? Ez ellentmondás volt.
    Hármas részemről, bibliai történet nem rossz feldolgozása.

  6. Kereder Márk

    Szia Fer-Kai,
    hát én meg engedelmeddel nem vitatkoznék, hanem egyszerűen
    fenntartom a véleményemet a következetlenséget illetően, mert számomra a
    “Túlságosan bátran kimondott mindent, ami az eszébe jutott, és még attól sem riadt vissza, hogy Őt kérdőre vonja.”
    mondat nálam tényleg az őszinteség definíciója, elnézést. Nem mérlegel, kimondja, oszt jóvan. Nem hallgatja el. Őszinte.
    Lehet, hogy más máshogy gondolja, ezzel sincs semmi baj. Az én számomra következetlen volt, ezt éreztem,
    ezért írtam azt, amit írtam. Az enyém egy vélemény volt. Más, mint a tied.
    Még az is simán lehet, hogy a legnagyobb többsége az embereknek máshogy gondolja, mint én, nem tudom, én csak azt tudtam leírni, amit én gondolok.
    Az önfejűség inkább az, amikor “csakazértis” megcsinál valaki valamit, ha más azt mondja: ne.
    A Fényes viselkedésében is egy ici-picit máshogy látom: nem kifejezetten egó-val volt a baj, hanem ő annyira-nagyon meg akart felelni az Öregnek, kereste a szeretetét, pont ez volt a szokatlanabb motiváció az írásban, mint ahogy ezt írtam is.
    Persze, lehet, hogy az Író is inkább úgy gondolta, hogy egocentrikus legyen a Fényes, simán lehet, én csak azt tudom írni, hogy énbennem ez hogy jelent meg.
    Simán lehet, hogy a véleményem kisebbségben van, nem tudom. Akkor így jártam. 🙂
    Üdv és további szép napot!

  7. Fer-Kai

    Márk, az egyik észrevételeddel vitatkoznék egy kicsit.

    Ezt írod:
    Ez a legfőbb, és most a pici zavarók:
    “Fényes néha igen furcsa gondolatokat fogalmazott meg. Túlságosan bátran kimondott mindent, ami az eszébe jutott, és még attól sem riadt vissza, hogy Őt kérdőre vonja.” – EZ az “őszinteség” definíciója.
    Kilenc sorral lejjebb: “Őszintének és nyíltnak lettünk teremtve, Fényes azonban nem ilyen volt.”
    Ugye látszik a következetlenség?

    Az először idézett két mondat “definíciója” szerintem nem az őszinteség, sokkal inkább az önfejűség.
    Fényesnek furcsa gondolatai voltak, és vakmerő, de meggondolatlan számonkérései, hiszen a saját (ön)feje szerint ítélt meg mindent, amit rögtön szóvá is tett (ítélkezett). A gyakori kérdőre vonás, elégedetlenkedés azt a rögeszmés törekvését jelzi, hogy egy szintre helyezze magát Ővele. Az is, hogy a kapott válaszokat nem akarta elfogadni (lásd “Fényes, már annyiszor megbeszéltük ezt”).
    Mondhatni, szép nagy egót növesztett magának, amit Dorina többek között így érzékeltet: “Folyamatosan különös izzás vette körbe, amelyet nem értettünk, de megrémített minket.”

    Tehát az, hogy “őszintének és nyíltnak lettünk teremtve, Fényes azonban nem ilyen volt”, szerintem megállja a helyét.

  8. Kereder Márk

    Szia Dorina!
    Én is megtoldom a hozzászólásom ennyivel:
    http://triviumnet.hu/2017/04/04/a-hatodik-napon/
    Talán nem szokás oldalon belül belső oldalra hivatkozni,
    de olvasd el fentit, akkor szerintem látod, milyen pluszra gondoltam.
    A téma nagyon hasonló.
    És abban ott a plusz is.
    Amitől zseniális valami.
    Remélem még “beszélünk.”
    Üdv!

  9. Fer-Kai

    Kedves Dorina,
    “rád kerestem”, és meglepődtem, hogy milyen fiatal vagy. A novella (főleg a gondolkodásmód) értettebb, mint amilyet a kortársaid zöme tudna írni, és a téma sem túl trendi a mai fiatalok körében.
    (De az érettebb lelkek fiatal testben is képesek megmutatkozni.)
    Nekem az elmúlt napokban többször is eszembe jutott a novellád – pozitív élményként elgondolkodtatott.
    Talán az a legnagyobb újdonság benne, hogy egy angyal szemszögéből meséled el azt a történetet, amelyet – ha más nem, alapműveltségként – szinte mindenki ismer. Úgy írtad meg, hogy az olvasónak lassanként esik le a tantusz, hogy ez a bibliai történet újramesélése.
    Mivel az egyik angyal szemszögéből (új perspektívából) láttatod az eseményeket, érdekesen rétegződnek a szintek: az angyaloké van középen; “Ő” feljebbvaló, mégis jelen van az angyalok között; “Fényes” pedig valahol e két szint között, bár fel akar kapaszkodni Ő melléje, mert nem elégedett a teremtés kimenetelével – ugyebár ő mindent “jobban tud”. Belekontárkodik a Nagy Műbe (bár sokan elmélkedtek már azon, hogy tán ez is az isteni terv része volt, mint Júdásé a Golgotai Misztérium során ). Kontárként, szembeszegülőként hamis fényt képvisel, és ezzel – magasabb hivatása, főangyali képességei ellenére – mélyebbre süllyed az angyaloknál. Itt van egy harmadik szint, a kezdetben tiszta földi világ, amelyet magával együtt, még mélyebbre ránt.
    Ez a “felülnézet” szerintem nagyon inspiráló, hogy az olvasó is újragondoljon mindent, amit az u. n. bűnbeesésről tudni vélt.
    Miként egy-egy mese minden szereplője és helyszíne “bennünk van” (lényünk összetevőit képviselik), a Te novellád is mélyebb önismerethez segít(het)i az olvasóit.

  10. Kereder Márk

    Szia Dorina!
    Ez az én terepem (is), na végre, köszönöm! 🙂
    Előre bocsátom, hogy a novelládra a bíztató negyedik csillagot böktem be,
    tehát nem olyan rossz írás ez, mint a következő, szubjektív véleményemből
    elsőre kitűnhet.
    Szóval legelőször a legnagyobb hiányérzetem a lényeggel kapcsolatos: lényegében ez az írás
    semmi extra továbbival nem szolgál a már ismert történettel szemben, egyetlen pici mozzanaton kívül (bár az sem új, csak ritka).
    Ez a mozzanat a bukott angyal Lucifer – elnézést: Fényes motivációja, hogy azért viszi kísértésbe az Embert, hogy visszaszerezze Isten megbecsülését és figyelmét: ez nem annyira megszokott gondolat, bár volt már ilyen felvetés természetesen, de nem sokszor találkozni vele, valóban.
    Tehát semmi igazi(!) plusz, amit egy ilyen -amúgy tök szuper- témafelvetéstől az ember vár.
    Tudom, most jöhetne az, hogy “de az angyalok, stb… mennyei közeg leírása milyen érzékletes és különleges”.
    Azt gondolom, ez semmi. Nem itt, nem ezen a területen kell bármit is keresni. Nem a leírásokban. Nem a külcsínben.
    Lesarkítva: szerepeltethettél volna “fénylényeket” is tökmindegy, ugyanezt az írást kaptuk volna.
    Egy ilyen témának kell, hogy legyen egy újfajta megoldása, vagyis megoldási kísérlete.
    Nem lehet egy ilyen témát a “szivárványos tollazatra” lesarkítani, mint újdonságot.
    Egyébként a külcsín sem annyira újdonság, s nekem (sajnos) a “my little pony” gyerekmese jutott eszembe, Hajnalfény, Táncos, Dalos, stb…, meg még van egy szükségszerű vadóc is, egy fekete bárány, egy lázadó.
    Nekem nagyon “fogyasztói-s”, hogy a sok hülyeség közepette új, borzasztó szavakat is kreáljak.
    Nem tetszik az sem, hogy az angyalok szépen le vannak írva, de “Ő” meg ködbe burkolózik. Semmit sem tudunk meg a kinézetéről. Ha leírod a szereplőket, célszerű mindet leírni, vagy egyiket sem, persze sosem tanultam írást,
    ezért ez lehet hüleség is, de valahogy így “érzem”, mint olvasó ember.
    Szóval nincs semmi új alternatíva, semmi új nézőpont, semmi, ami miatt ez az írás kitűnő lehetne.
    Mert a téma nagyon megvan hozzá.
    Óriási gratula, hogy ehhez a témához hozzá mertél nyúlni, illetve volt affinitásod ehhez nyúlni, ezért is többek között “jó” az írás. Nagyon dicséretes szerintem, ha valaki arra vetemedik, hogy ilyeneken gondolkodjon.
    De nem tudjuk meg a szenvedés igazi “értelmét” (Miért engedi ezt Ő), a Teremtés miértjét, Isten viszonyát énhozzám, a lét igazi természetét, vagyis nincsenek ezirányú próbálkozásaid. Nem akarom leírni, mikre gondolok, mert azok a gondolatok még nekem is kellhetnek majd, ne haragudj. 🙂
    Ez a legfőbb, és most a pici zavarók:
    “Fényes néha igen furcsa gondolatokat fogalmazott meg. Túlságosan bátran kimondott mindent, ami az eszébe jutott, és még attól sem riadt vissza, hogy Őt kérdőre vonja.” – EZ az “őszinteség” definíciója.
    Kilenc sorral lejjebb: “Őszintének és nyíltnak lettünk teremtve, Fényes azonban nem ilyen volt.”
    Ugye látszik a következetlenség?
    És a továbbiakban is összekeverednek a szerepek néhol. Ettől hiteltelen lesz a dráma.
    Az “Istenkép” eléggé despotikus. Rettegnek tőle, közben keresik a kedvét, kedvében akarnak járni. A zsarnokokkal
    szoktak így viselkedni.
    A történetben “Ő” nyíltan differenciál a teremtett lényeivel kapcsolatban. Ez nem baj, a történeted eredetije is hasonlóképpen jár el, viszont nem hűen követed az eredetit, abban nem lenti és fenti világ van, hanem lenti, középső, és fenti. Lent a pokol, középen az Ember világa (bár néha úgy tűnik, ez a lenti pokoli, valóban 🙂 ), és fent van Ő.
    Hármas ragozódás van. Ezért olyan igazán-igazán különleges az Ember helyzete, mert mehet lefelé is és felfelé is. Nyitott neki a létirány mindkét alternatívában. És -ha tehetsége van hozzá- bizonyos mértékben értesülhet a fenti és lenti dolgokról is egyaránt. Ez a pozíció minden világvallásban a különlegességet jelöli. Nem hiába szajkózza mindenki, hogy becsüljük meg a földi létet, mert innen lehet nagyot ugrani, akár fel, de sajnos le is.
    A Lucifer-Fényhozó-Fényes szerepére visszatérve: ahogy az elején írtam, ezt egész jól eltaláltad, mint különleges(ebb) motívációt, a történeted legvége ezért is olyan… hogy mondjam… a legszokatlanabb a történetedben. Fényes felhasználja az embereket, hogy az Öreg lássa, hogy ő igazán szereti, (vagy inkább csak bosszantani akarja?)De sajnos nem látok igazán újat itt sem.

    Az irásod “jó” és baromira élveztem. Fentiek meg egyéni vélemények.
    Aki ezt a témát felveti a “szerelmes vámpírregényekkel” szemben, az én szememben csak király tollforgató lehet.
    🙂
    Elnézést ezért a szubjektív véleményért és a fenti -megintcsak rohadt fárasztó- borzasztó agymenésért.
    Köszönöm az írásod…
    🙂
    Most több percet gondolkodok, elküldjem-e ezt a hozzászólást, nem túl kemény-e.
    Ha olvasod, akkor tudod a döntésem. 🙂
    Küldöm.
    Kemény, de szerintem építkezel belőle. Főleg annak a tudatában, hogy ez is csak egy vélemény a millió közül.
    És még annyit: sokszor írj ilyen témában! 🙂

  11. Dobsa Dorina

    Nagyon szépen köszönöm a részletes véleményezést, Fer-Kai. Fényes reakcióin valóban lehetne még csiszolni, de örülök neki, hogy az atmoszféra megteremtése elnyerte a tetszésedet. 🙂

  12. Fer-Kai

    Nagy fába vágtad a fejszédet, de olyan történetet “teremtettél”, amelynek sajátos atmoszférája van. Az angyali és az emberi olyan elegyet képez benne, amire érdemes odafigyelni.
    Néha éreztem egy-egy kisebb megingást a történetben. Időnként zavart, hogy Fényes (a Fényhozó, a hamis fénnyel megkötő) időnként túl emberien, túl közönségesen volt gyarló. Egy főangyalnál, még ha “anarchista” is, kicsit másképpen képzelném a reakcióit – ha helytállóan el tudnám képzelni (és ez az angyalokra, sőt Őrá is vonatkozik). Ember mivoltunk itt erős korlátokat jelent, de szépen feszegetted, próbáltál “mögéje nézni”, és tulajdonképpen rólunk, emberekről állítottál ki látleletet. Érzékenyen, érzékletesen.

Hozzászólás

*

Solve : *
1 + 29 =