KÜZDŐTÉR

A kéttörzsű fa

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy nárciszokkal teli rét, amelyet erdő és távolabb csipkés hegykoszorú övezett. Virágzás idején sárgásfehérbe öltözött a táj, és messziről érezni lehetett a virágillatot. A rét közepén egy kis tó vize csillogott. A nárciszok egymás hegyén-hátán tolongtak a partján, hogy láthassák a tükörképüket, és kedvükre gyönyörködhessenek benne.
A rétre egyszer egy kis magocska hullott a magasból; szelek szárnyán érkezett, vagy egy madár csőréből pottyant ki. A tó partján megfogant a föld méhében, és egy facsemete sarjadt belőle. Hamar megerősödött, ám egyszer csak megtorpant, mintha nem tudná, hogyan nőjön tovább. Ádáz küzdelem nyomán a szára elágazott. Két törzse lett, de a bal oldali sokkal nagyobb, erősebb. Nem csoda, hiszen mindent megtett, hogy a másik fölé kerekedjen – a közös gyökérből is magához vonta a táplálékot, amennyit csak tudott.
– Miért csinálod ezt velem? – kérdezte a jobb oldali törzs.
– Mert ha hagynálak megerősödni, akkor te tennéd velem ugyanezt, s végül elpusztítanál – felelte a nagyobb.
– El akarsz pusztítani talán?
– Ha kell, megteszem. Egy csúf kinövés vagy rajtam, márpedig én szálegyenes akarok lenni, mint amott az erdőszéli fák – csak azoknál is szebb, nagyobb. Hadd csodálják, hogy milyen erős törzsem van, és milyen pompás koronám!
– Nemcsak nekem ártasz, ha így elnyomsz. Nézd, a nárciszok is hogy sínylődnek az árnyékodban!
– Mit érdekel engem ez a tolakodó, izgága népség – nevetett gúnyosan a bal oldali törzs. – A szagukat se bírom… Nőjenek ilyen nagyra, mint én, vagy pusztuljanak innét! Mit véded őket? Csak nem azért, mert terád is hasonló sors vár?
– Tán tudod, hogy milyen sors vár rám?
– Hogyne tudnám: amilyet megérdemelsz!
– Ez igaz, de éppúgy vonatkozik rád is.
– Na, látod! Én mindent megteszek, hogy jobb sorom legyen. Nem úgy, mint te!
– Sok mindent teszek, ha nem is látod – tiltakozott a csenevész törzs.
– Ugyan már! Lusta vagy nagyra nőni, és azt sem teljesíted, amit a Nap parancsol. Nem hallod, mit mond mindennap, amikor feljön az égre, illetve eltűnik a túloldalon?
– De igen. Azt suttogja, hogy „kövessetek égi utamon”.
– Akkor miért nem azt teszed? Hiszen Ő a leghatalmasabb úr égen és földön! Vegyél példát rólam – én minden reggel feléje fordítom a leveleimet, és követem, amerre jár. Este is Őrá nézek, amikor eltűnik a hegyek mögött.
– Én is követem Őt, csak nem úgy, mint te. Nem forgolódással, hanem változással. Arra törekszem, hogy fénnyé váljak, és akkor én Őbenne leszek, Ő pedig énbennem.
A baloldali törzs döbbenten hallgatott, aztán kitört belőle a düh:
– Mit képzelsz, te szerencsétlen! Ő hatalmas uralkodó, te pedig hozzám képest is csak egy szánalmas senki vagy! Még a végén rám is bajt hozol az ostobaságoddal…
A másik törzs hallgatott. Nem ért rá válaszolni, de nem is látta értelmét. A közös gyökerükből – legalábbis abból a kis részből, amit használhatott – a táplálék többségét átadta az árnyékban sínylődő nárciszoknak. Még a baloldali törzsnek is juttatott belőle, anélkül hogy az tudott volna róla. Ő kevéssel is beérte. Ereje javát amúgy sem a földből nyerte, hanem az égből. Azt az eledelt nem tudták elárnyékolni előle közönséges, mohó falevelek!
Másnap reggel a baloldali törzs hajbókolva köszöntötte a kelő Napot. Amint felhangzott, hogy „kövessetek égi utamon”, feléje fordította leveleit, és elégedetten nézett szét a magasból. Ő volt a rét ura, mindenkinél nagyobb és pompásabb! A tó tükrében egy dús lombozatú, szálfaegyenes fát látott, nem olyat, amelyet egy satnya elágazás csúfított. Mintha a jövőbe pillantott volna, amikor egymagában uralkodik majd a tájon. Levelei megremegtek a csodálattól – a látvány minden képzeletét felülmúlta.
A vízben tükröződő égboltra sötét viharfelhők úsztak be. Nagy felvillanások, hosszan visszhangzó morajlások jelezték, hogy kitört az égiháború. A kéttörzsű fa ágait erős szél cibálta, a villámok egyre közelebb cikáztak.
– Az égi nagyúr megharagudott a pimaszságodért, te ostoba! És ami a legrosszabb, hogy énrám is szerencsétlenséget hozol! – bömbölte a nagyobbik törzs.
A másik csak mosolygott. Akkor is, amikor iszonyú csattanással belecsapott egy villám, és lángokba borította.
– Nem megmondtam? Még a végén én is veled pusztulok! – siránkozott a nagy, de a másik hatalmas reccsenéssel lehasadt róla, és a tó partján égett tovább. A baloldali törzs megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy tűnik, megúszta a dolgot, sőt végre megszabadult a másiktól!
– Na, ugye, hogy nekem lett igazam? – hangoskodott.
A földön fekvő törzs csak mosolygott. Aranyszínű lángok nyaldosták, és egyre fényesebbé vált. Bevilágította a közeli erdőt és a magasba szökő hegyeket, de még a hazafelé ballagó viharfelhőket is az égen.
A nagyra nőtt törzs egyedül maradt. A másik hamuját későn jött záporeső áztatta, a rét talaja pedig magába fogadta.
– Eljött az én időm – örvendezett az immár egytörzsű fa. – Olyan leszek, mint amilyen a víztükörben voltam! Egy mindenki által csodált, egyenes növésű fa, hatalmas lombkoronával. Igazi uralkodója a nárciszos rétnek!
Csakhogy hiába egyenesedett ki nagy nehezen, továbbra is féloldalasnak érezte magát. Furcsa szorongás tört rá a legváratlanabb pillanatokban. Egyedül volt a réten, és gyötörni kezdte a magány. A nárciszokkal sem tudott szót érteni, mert ők – akárcsak ő – mindig saját magukkal voltak elfoglalva. Hanem ők sokan voltak, és nem vették észre, hogy milyen magányosak.
Az egytörzsű fa tükörképe lassan megváltozott a tóban. Rémülten látta, hogy hiába húzza ki magát és rázza meg dús lombkoronáját, a tóból egy mind görnyedtebb és kopaszabb fa néz vissza rá.
– Egek ura, csak nem a közelgő jövőt látom? És micsoda szörnyűség! Amióta meghalt a társam, akit folyton becsméreltem, nem is hallottam a Nap hívó szavát. Nem figyeltem rá… de talán még jóvátehetem ezt a hibát!
Órákon keresztül leste, hol jelenik meg a Nap, de hamuszürke felhők sorjáztak az égen, és nem akartak elfogyni. Tanácstalanul forgatta a leveleit, hogy beigazítsa őket a megfelelő irányba. Riadtan kémlelte a felhőket, melyek a kedélyét is beárnyékolták. Kínos volt, de be kellett ismernie, hogy hiányzik neki a másik. Fénytelen volt körülötte minden – egyre inkább szomjazott a világosságra. Hiába nyúltak mélyre a gyökerei, a tó partján szomjúság gyötörte szakadatlanul. Levelei sorra lehullottak. A szárazság egyre beljebb, egyre lejjebb húzódott a törzsében, leszivárgott a gyökereihez is.
– Talán mégiscsak neki volt igaza… – kesergett. – Bárcsak én is mosolyogva tudnám fogadni a halált, mint… a testvérem!
Erős szélroham söpört végig ekkor a mezőn, a hegyek közül csapott le váratlanul. Egy éles reccsenés hallatszott; jajszó követte, amelyet elnyelt a szél. A vihar derékba törte a kiszáradt fa törzsét – éppúgy, mint nagyravágyó álmait. A szürke fellegeket is elsöpörte az égről, azután lassan nyugovóra tért.
Virágszirmokkal volt telehintve a rét. A Nap leáldozni készült a hegycsúcsok között. Valószínűtlenül nagynak látszott – mintha csak karnyújtásnyira lenne. Vörösen izzó testét fák lángerdeje borította. A nárciszos réten haldokló fa feltekintett rá, és megpillantotta közöttük a testvérét, akinek törzse a Napban gyökerezett. Lángkarjait fentről feléje nyújtotta, és egy izzó napmagocskát hullajtott a rét közepére.
A virágszirmok között fekvő fa elmosolyodott. Hálás szívvel elfogadta a fénymagot, mielőtt felkapta és karjai közé zárta őt a halál.
.