KÜZDŐTÉR

Rózsakert a sivatagban

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy száraz, napkeleti ország, ahol olyan lassan pergett az idő, mint a homok. A sivatag felszínén a dűnék alig észrevehetően vándoroltak, mígnem jött egy szélvihar, és felkorbácsolta a homoktenger hullámait. Más lett a táj ezután, de mégis mindig ugyanaz.
Itt-ott pálmafák jelezték a vándoroknak, hogy értékes kincs, ivóvíz rejlik a homokban. A legnagyobb oázis ezernyi pálmája alatt árnyékra leltek a főváros házai. Csak a minaretek emelkedtek ki a fák közül, és a szultán palotáján pompázó aranykupola.
Történetünk idején egy ősi dinasztia sarja, XIII. Aszór szultán ült a trónon. Tizenkét felesége meg számtalan gyermeke volt, az országában rend és béke honolt, mégsem érezte boldognak magát. Állandóan búskomor volt, mintha élősködők szívták volna el az életkedvét.
Évente csupán egyetlen napra hagyta el a bánat, amikor beköszöntött a rózsaünnep. Régi szokás szerint rózsák özönével ünnepelték az ország fennállásának évfordulóját. Velük díszítették fel az épületeket, a pálmákat, sőt még a tevéket is. Rózsaszirmokkal hintették tele a szultán palotájához vezető utat, és az épület előtti téren hajnalig folyt a mulatozás. Sebesen peregtek a dobok, fürge lábú fiatalok járták a táncot. Az asztalok roskadoztak a finom étkektől, italoktól. Az emberek drága rózsaolajokkal kenték be a bőrüket – a karavánok utasai messziről is érezték a bódító virágillatot.
Az ünnep elmúltával a szultán megint búskomorságba esett; csak egy gyermekkori emlék enyhítette kicsit a bánatát. Fiatalon elhunyt édesanyjától hallott egy mesét. Ez a történet egy titokzatos rózsakertről szólt, mely a sivatag mélyén található. Virágkelyheit öröm élteti, szirmaik boldogságot árasztanak az illatukkal. Ez volt a kedvenc meséje, ezt kérte mindig az anyjától. Az Örömök kertje felgyújtotta a képzeletét, ettől kezdve minden rózsában ezt kereste-kutatta.
Egy rózsaünnep utáni bús napon Aszór szultán elhatározta, hogy átadja hatalmát a legidősebb fiának, elhagyja családját, palotáját és a fővárost. Nekivág a sivatagnak, hogy megtalálja a mesebeli rózsakertet, vagy pedig a halált, mely szintén megszabadíthatja őt az örökös szomorúságtól.
Kíséret nélkül, egy szál tevével indult útnak, egyszerű utazóként vándorolt a sivatagban. Ment, amerre a tevéje vitte. Amikor az végleg kidőlt alóla, gyalogszerrel folytatta útját. Azután elfogyott az ennivalója, majd az innivalója is, de ő csak ment tovább. Egyre többet gondolt a rózsakertre, mely a homoktenger mélyén várja őt. Úgy érezte, hogy édesanyja is az Örömök kertjében él, miként a tizenharmadik felesége is, akiről rajta kívül nem tudott senki. Ő volt az egyetlen, akit valóban szeretett volna feleségül venni – a többit csak az ősi szokások miatt volt muszáj. A szegény családból való leány nem lehetett Aszór felesége, mégis őt tekintette az igazi párjának. De a gyönyörű teremtést egy rózsaünnep után halálos kígyómarás érte a sivatagban, és ővele együtt minden öröm eltávozott a szultán életéből.
A volt uralkodó étlen-szomjan vonszolta magát a rekkenő hőségben és az éjszakai fagyban – dűnére fel, dűnéről le. A hajnalpír fényében egyszer csak egy csöppnyi leánykát pillantott meg a homokbuckák között. Olyan volt, mint egy virágtündér. Aszór megdörzsölte a szemét, hogy nem káprázik-e; megcsípte a bőrét, hogy fáj-e, vagy csak álmodik. De a kislány ott volt, és rámosolygott hősünkre. Az egyik kezében vizes kulacsot, a másikban pedig egy szál rózsát nyújtott feléje. Aszór szultánt szomjúság gyötörte, mégis a rózsa után nyúlt. Amint kezébe vette, elmúlt az éhsége és a szomjúsága, megtelt életerővel. A kislány virágszemeiből öröm sugárzott.
– Ki vagy te, ember vagy tündér? – szólt Aszór megremegve.
– A Rózsakert hírnöke vagyok – jött a felelet bambuszfurulyaként szóló dallamos hangon.
– Hogyan juthatok el az Örömök kertjébe? – kérdezte a vándor, aki ebben a pillanatban a nevét is elfelejtette.
– Kövesd a rózsádat, ő majd elvezet oda. De jegyezd meg jól, hogy ettől kezdve nem fordulhatsz hátra, mert akkor sivatag rózsája leszel, és a homokban rostokolhatsz esőre várva. Sokan jártak így, akik ezt a rózsakertet keresték. Ne fordulj hátra, ha kedves az életed!
A volt uralkodó tudta, hogy milyen a sivatag rózsája. Egy összetöpörödött, gombóc formájú növény, mely hosszú évekig várakozik így. Ha vízhez jut, virágszerűen szétnyílva feléled, de az újabb szárazságot csak gombóccá töpörödve tudja elviselni megint.
„Ilyen voltam én is” – gondolta a vándor – „de most már szeretnék olyanná válni, mint egy igazi rózsa. Dehogyis fogok visszafordulni!”
– Köszönöm a rózsát és a jó tanácsot, amelyet hálás szívvel megfogadok – fordult előre, és kezében a rózsával elindult.
– Aszór szultán! – szólt utána a csöppnyi lány.
Hősünk kis híján hátrafordult a hangra, de idejében észbe kapott. Megállt, és anélkül hogy hátranézett volna, megkérdezte:
– Nekem szóltál, Rózsakert bájos kis követe?
– Jó utat, és csak így tovább! – jött rá a felelet.
A vándor folytatta útját a rózsával, mely sohasem hervadt el. Ez vezette és táplálta őt, mert többé nem volt éhes, sem szomjas. Dűnéről dűnére haladt, nem törődve az idő múlásával. Egy nap alkonyán a főváros képe rajzolódott ki előtte a láthatáron. Megtorpant. Csak nem délibábot lát? Bizonyára nem, mert egykori otthona felől rózsaillatot hozott a szél. Hát ünnep van megint? Egy teljes év eltelt volna a távozása óta?
A hírnöktől kapott rózsa hazafelé húzta. Az egykori szultánnak megfordult a fejében, hogy rossz irányt mutat, de aztán eszébe jutott a tanács, melyet a rózsához kapott.
„Követni foglak, akár a palotához is, mert tudom, hogy arrafelé vezetsz, ahol a Rózsakert vár reám!” – indult el újra.
E pillanatban fény csapott ki a rózsából, és felragyogott előtte a sivatag. Egy szépséges kert jelent meg a dűnék között, tündöklő rózsákkal. Színpompás madarak és pillangók röpködtek a virágok fölött. A kerítés kapuja tárva-nyitva volt, szinte hívogatta őt. A kert közepén akkora fényesség volt, hogy nem lehetett belenézni. Fenséges rózsaillat szállt, melyhez foghatót még sohasem érzett. Több volt, mint rózsaillat – maga az öröm áradt szerteszét. Hősünk szívét is megtöltötte; kész csoda volt, hogy miként férhetett el benne. De ő tudta már – talán a rózsa súgta meg neki –, hogy ezt csak úgy bírja elviselni, ha továbbadja másoknak.
A kert körül sivatagi rózsák hevertek összetöpörödött gombócként. A vándor örömteli hangon így szólt hozzájuk:
– Gondom lesz rátok is, ha visszatérek a Rózsakertből. Mert örömöt fogok hozni ide, a sivatagba, ha magam is teljesen örömmé váltam. Ne bánkódjatok, ha most nem nézek vissza rátok, de ígérem, visszajövök!
Hangja hosszasan visszhangzott:
– Ígérem, visszajövök!
És a vándor, akit egykor Aszór szultánnak hívtak, elindult. Gondosan ügyelt, nehogy rátaposson a sivatag rózsái közül akár egyre is. Határozottan ment, és anélkül hogy visszanézett volna, belépett a Rózsakert kapuján.
.