KÜZDŐTÉR

A rajz

Szerző: C. C. Brown

Sokáig néztem a terem közepén fekvő modellt. A kora délelőtti órán még nem volt elég idő, hogy az ovális helyiség felmelegedjen. A februári bágyadt napsütés is hiába erőlködött, hogy a hatalmas ablakokon keresztül életet leheljen a kriptahűvös terembe.
A modell – harmincas éveiben járó nő – egy alacsony kereveten feküdt. Egyik kezét a fején, másikat a csípőjén nyugtatta. Egy vékony selyemkendő futott keresztül testén, átívelve a vállán, egyik mellén, majd, mint egy hegyre futó szerpentin, a csípőjén volt átvetve a leheletvékony anyag. Láthatóan fázott. Libabőrös teste néha meg megremegett. Szája kissé lilás volt, fogai összekoccanva törték meg az alkotó csendet. Az oktató szabadkozott, hogy hétvégén nem fűtöttek, kell egy kis idő, míg átmelegszik a szoba. Ezt tíz percenként megjegyezte, mikor a modell vacogó testére tekintett. Felemeltem a kezemben tartott széndarabot, és az állványon függő óriási papír felé közelítettem. Egy milliméter távolságra megálltam, de nem indult el a kezem. Tudom, hogy el kellett volna kezdenem, de egyszerűen nem voltam képes rá. Nem, nem fáztam. Úgy éreztem, nincs jogom addig összemaszatolni a hófehér felületet, míg nem jön az ötlet, hol kell az első vonalat meghúznom. Nem volt szokásom mindig ugyanannál a testrésznél elkezdeni a modellek rajzolását. Akkor indultam el, mikor megragadott egy-egy végtag, vagy kiálló csont látványa. A csípő lágy íve, asszimetrikus lábujjak, vagy épp egy elálló fül, elszabadult hajtincs.
Néztem a nőt felemelt kézzel, de nem éreztem vágyat, hogy lerajzoljam.
Teljesen átlagos modell volt, bármiféle különös jegy nélkül. Hasa, melle kissé megereszkedett. Talán van egy két gyereke. Csípőjén nyugtatott kezén a körmök tövig voltak rágva, kézfeje inas, eres. Fizikai munkára vall. Talpán vékony bőrkeményedés, lábujjai viszont katonásan egymás mellett álltak, ami az súgta, nem sűrűn használ magassarkú körömcipőt. Sötétbarna haja a válláig ért, egy nagyobb hullám benne arra utalt, nemrég kapta ki hajából a gumit, ami talán tegnap óta benne volt. Térde kissé húsos, pedig nem volt kövér. Vádliját néhány kidagadó visszér szőtte át, mint egy vízrajzi térkép. Látni véltem az országot kettészelő Dunát és mellette a Tiszát szinte teljesen úgy, mint a földrajzi atlaszomban.
A kezem még mindig nem mozdult. Hiába próbálkoztam, nem mondott nekem semmit a modell teste. Végignéztem a többieken, akik lázasan dolgoztak. Janó még a nyelvét is kidugta a koncentrálás hevében. Éreztem, mögém ér a tanár, egy percre megállt, de nem tett megjegyzést az előttem lévő szűziesen fehér hómezőről, mely fölött úgy állt a kezem a szénceruzával, mintha pillanatfelvétel lenne egy rakétáról a becsapódása előtti másodpercben. Visszavándorolt a szemem a velem szemben fekvő vacogó modellre. Éreztem, a tanár még mindig a hátam mögött várakozott.
– Átmehetnék a másik oldalra?
Csak intett a kezével, hogy tessék, így óvatosan megemeltem az állványt és a modell háta mögött lévő üres helyre tettem. Visszaslattyogtam a szénceruzákért, közben akaratlanul is végigvándorolt a szemem a mellettem lévő társaim munkáján. Majdnem készen voltak, ők megérezték azt, amit én még nem tudtam.
Irigykedve ültem le és újra a nőre bámultam. Most a hátát láttam, félig az arcát, a kezét a csípőjén, mely néha idegesen megrándult. Élesen rajzolódott ki a gerinc vonala. A nap kicsit összeszedte magát és besütött az ablakon, egyenesen a nő hátára vetve sugarait. Félig felém fordított arcán nyugalom áradt szét, szemét lehunyta, ahogy a langyos napsugarak simogatták, melengették bőrét. Hirtelen észrevettem egy halvány, szinte alig látható heget a hátán, amely keresztben futott végig a bal vállától egészen a jobb lapockája aljáig. Mi lehet? A nap tovább vándorolt a teste, és egy újabb halvány csík került elő, szinte pontosan olyan mint az előző, csak tíz centivel alatta. Meglepődve hajoltam előre, mintha így többet láthatnék. A harmadik csíknál már tudtam, vagyis éreztem, hogy mi okozhatta. Megborzongva dőltem hátra a székben. Hitetlenkedve meredtem a szíj, vagy ostorcsapások halvány emlékeire. Talán gyerekkorában kapta… Normális fényben szinte észrevétlen volt, csak ahogy a fény megtört a bőr felületén, lehetett kivenni a vékony forradások nyomát.
Nagyot sóhajtott. Valószínűleg elzsibbadt már kissé, hiszen több, mint fél órája ugyanabban a testhelyzetben volt.
A forróság a talpamból indult és egyre magasabbra hágott. Éreztem a szenvedést, a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, a dühöt. Hallottam a sikítást, a bőr repedését, láttam ahogy a vér rubinvörösre festi a fehér bőr bársonyát. Egy film pergett le a szemem előtt szinte másodpercek alatt, s kezemben elindult sebesen a szén a papírlapon. Szinte oda sem nézve vetettem rá a mocskot, gyűlöletet, agressziót, áldozati fájdalmat, a poklok legmélyebb szörnyűségeit. Szinte undorodva kaptam le kezem a rajzról, mikor a révületből feleszmélve befejeztem. A tanár az órájára nézett, és szünetet rendelt el. Mindenki szedelőzködött, nyújtózkodott. Meg sem bírtam mozdulni, akárha egy maratont futottam volna végig. Az oktató a hátam mögé lépett.
– Mi a csuda… ? – kérdezte döbbenten.
Ez felcsigázta a többieket, odasereglettek ők is megszemlélni a művem. Egyetlen hang nélkül, döbbenten álltak mind a hátam mögött. Senki nem minősített, nem kérdezett. A közben köntösbe bújt modell is kíváncsian átnézett a vállak fölött, majd kezét a szája elé kapva elfordult, kirohant a teremből. Hisztérikus zokogása behallatszott az ajtón keresztül. Felálltam, elindultam kifelé, társaim értetlen tekinteteinek sorfala előtt.
A folyosóra érve odaléptem a nőhöz, megérintettem a vállát.
– Sajnálom… – motyogtam.
– Honnan tudta? Honnan? – kérdezte elcsukló hangon, könnyei fátylán keresztül, hitetlenkedve tekintve rám.
– Nem tudtam… csak éreztem.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2018/02/25/a-rajz/
SHARE