TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A rajz

Szerző: C. C. Brown

Sokáig néztem a terem közepén fekvő modellt. A kora délelőtti órán még nem volt elég idő, hogy az ovális helyiség felmelegedjen. A februári bágyadt napsütés is hiába erőlködött, hogy a hatalmas ablakokon keresztül életet leheljen a kriptahűvös terembe.
A modell – harmincas éveiben járó nő – egy alacsony kereveten feküdt. Egyik kezét a fején, másikat a csípőjén nyugtatta. Egy vékony selyemkendő futott keresztül testén, átívelve a vállán, egyik mellén, majd, mint egy hegyre futó szerpentin, a csípőjén volt átvetve a leheletvékony anyag. Láthatóan fázott. Libabőrös teste néha meg megremegett. Szája kissé lilás volt, fogai összekoccanva törték meg az alkotó csendet. Az oktató szabadkozott, hogy hétvégén nem fűtöttek, kell egy kis idő, míg átmelegszik a szoba. Ezt tíz percenként megjegyezte, mikor a modell vacogó testére tekintett. Felemeltem a kezemben tartott széndarabot, és az állványon függő óriási papír felé közelítettem. Egy milliméter távolságra megálltam, de nem indult el a kezem. Tudom, hogy el kellett volna kezdenem, de egyszerűen nem voltam képes rá. Nem, nem fáztam. Úgy éreztem, nincs jogom addig összemaszatolni a hófehér felületet, míg nem jön az ötlet, hol kell az első vonalat meghúznom. Nem volt szokásom mindig ugyanannál a testrésznél elkezdeni a modellek rajzolását. Akkor indultam el, mikor megragadott egy-egy végtag, vagy kiálló csont látványa. A csípő lágy íve, asszimetrikus lábujjak, vagy épp egy elálló fül, elszabadult hajtincs.
Néztem a nőt felemelt kézzel, de nem éreztem vágyat, hogy lerajzoljam.
Teljesen átlagos modell volt, bármiféle különös jegy nélkül. Hasa, melle kissé megereszkedett. Talán van egy két gyereke. Csípőjén nyugtatott kezén a körmök tövig voltak rágva, kézfeje inas, eres. Fizikai munkára vall. Talpán vékony bőrkeményedés, lábujjai viszont katonásan egymás mellett álltak, ami az súgta, nem sűrűn használ magassarkú körömcipőt. Sötétbarna haja a válláig ért, egy nagyobb hullám benne arra utalt, nemrég kapta ki hajából a gumit, ami talán tegnap óta benne volt. Térde kissé húsos, pedig nem volt kövér. Vádliját néhány kidagadó visszér szőtte át, mint egy vízrajzi térkép. Látni véltem az országot kettészelő Dunát és mellette a Tiszát szinte teljesen úgy, mint a földrajzi atlaszomban.
A kezem még mindig nem mozdult. Hiába próbálkoztam, nem mondott nekem semmit a modell teste. Végignéztem a többieken, akik lázasan dolgoztak. Janó még a nyelvét is kidugta a koncentrálás hevében. Éreztem, mögém ér a tanár, egy percre megállt, de nem tett megjegyzést az előttem lévő szűziesen fehér hómezőről, mely fölött úgy állt a kezem a szénceruzával, mintha pillanatfelvétel lenne egy rakétáról a becsapódása előtti másodpercben. Visszavándorolt a szemem a velem szemben fekvő vacogó modellre. Éreztem, a tanár még mindig a hátam mögött várakozott.
– Átmehetnék a másik oldalra?
Csak intett a kezével, hogy tessék, így óvatosan megemeltem az állványt és a modell háta mögött lévő üres helyre tettem. Visszaslattyogtam a szénceruzákért, közben akaratlanul is végigvándorolt a szemem a mellettem lévő társaim munkáján. Majdnem készen voltak, ők megérezték azt, amit én még nem tudtam.
Irigykedve ültem le és újra a nőre bámultam. Most a hátát láttam, félig az arcát, a kezét a csípőjén, mely néha idegesen megrándult. Élesen rajzolódott ki a gerinc vonala. A nap kicsit összeszedte magát és besütött az ablakon, egyenesen a nő hátára vetve sugarait. Félig felém fordított arcán nyugalom áradt szét, szemét lehunyta, ahogy a langyos napsugarak simogatták, melengették bőrét. Hirtelen észrevettem egy halvány, szinte alig látható heget a hátán, amely keresztben futott végig a bal vállától egészen a jobb lapockája aljáig. Mi lehet? A nap tovább vándorolt a teste, és egy újabb halvány csík került elő, szinte pontosan olyan mint az előző, csak tíz centivel alatta. Meglepődve hajoltam előre, mintha így többet láthatnék. A harmadik csíknál már tudtam, vagyis éreztem, hogy mi okozhatta. Megborzongva dőltem hátra a székben. Hitetlenkedve meredtem a szíj, vagy ostorcsapások halvány emlékeire. Talán gyerekkorában kapta… Normális fényben szinte észrevétlen volt, csak ahogy a fény megtört a bőr felületén, lehetett kivenni a vékony forradások nyomát.
Nagyot sóhajtott. Valószínűleg elzsibbadt már kissé, hiszen több, mint fél órája ugyanabban a testhelyzetben volt.
A forróság a talpamból indult és egyre magasabbra hágott. Éreztem a szenvedést, a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, a dühöt. Hallottam a sikítást, a bőr repedését, láttam ahogy a vér rubinvörösre festi a fehér bőr bársonyát. Egy film pergett le a szemem előtt szinte másodpercek alatt, s kezemben elindult sebesen a szén a papírlapon. Szinte oda sem nézve vetettem rá a mocskot, gyűlöletet, agressziót, áldozati fájdalmat, a poklok legmélyebb szörnyűségeit. Szinte undorodva kaptam le kezem a rajzról, mikor a révületből feleszmélve befejeztem. A tanár az órájára nézett, és szünetet rendelt el. Mindenki szedelőzködött, nyújtózkodott. Meg sem bírtam mozdulni, akárha egy maratont futottam volna végig. Az oktató a hátam mögé lépett.
– Mi a csuda… ? – kérdezte döbbenten.
Ez felcsigázta a többieket, odasereglettek ők is megszemlélni a művem. Egyetlen hang nélkül, döbbenten álltak mind a hátam mögött. Senki nem minősített, nem kérdezett. A közben köntösbe bújt modell is kíváncsian átnézett a vállak fölött, majd kezét a szája elé kapva elfordult, kirohant a teremből. Hisztérikus zokogása behallatszott az ajtón keresztül. Felálltam, elindultam kifelé, társaim értetlen tekinteteinek sorfala előtt.
A folyosóra érve odaléptem a nőhöz, megérintettem a vállát.
– Sajnálom… – motyogtam.
– Honnan tudta? Honnan? – kérdezte elcsukló hangon, könnyei fátylán keresztül, hitetlenkedve tekintve rám.
– Nem tudtam… csak éreztem.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Hum Attila

    Üdv!

    Ahogy a szerző eddig általam olvasott műveiben, úgy „A rajz”-ban is hétköznapi emberek hétköznapi cselekedetein, történetein, élethelyzetein keresztül szólalnak meg az olvasót magával ragadó érzelmek. C.C. Brown írásai ékes példái annak, hogy nem kellenek nagy formátumú hősök a lélek húrjainak megpendítéséhez, néha elég egy munkába igyekvő szállodai alkalmazott, vagy egy jó megfigyelő- és átérző képességgel rendelkező grafikushallgató.

    …ami tetszett…
    – nincsenek konkrétumok a modell sebhelyeinek keletkezéséről, a rajzoló révülésén keresztül az emberben mégis feltámad az empátia a bántalmazottak iránt.
    – Kézzelfoghatóan jelenik meg a művészi alkotó szellem sokszínűsége.

    …ami kevésbé…
    – Van némi időzavarom, a megjegyzett időpontok mintha nem lennének összhangban. Erre gondolok: „Ezt tíz percenként megjegyezte, mikor a modell vacogó testére tekintett.” – ez olyan hatást ébreszt, mintha ezt a megjegyzést sűrűn megtenné, miközben néhány sorral lejjebb megtudjuk, hogy a modell fél órája modellkedik, eszerint viszont nem tűnik olyan soknak a tanár ez irányú megjegyzéseinek száma. Persze lehet, hogy a valóságban ez nagyon is soknak hat, de olvasás közben ez engem valamiért zavart.

  2. C.C.Brown

    Köszönöm Tamás 🙂

  3. Galambos Tamás

    Nagyon tetszett az ötlet, meg a leírások is. 🙂

  4. Fer-Kai

    Még annyi kiegészítést tennék a történet (amúgy frappáns, hatásos) befejezésével kapcsolatos észrevételeimhez, hogy világosabb legyen, olvasóként mi zavar benne morálisan: úgy érzem, hogy a rajzoló többnek, valóságos látnoknak tünteti fel magát. Részben igaz, de ha nem hallgatná el, hogy észrevette a régi sebhelyeket, és ez a racionális felfedezés volt az alapja a továbbiaknak, akkor (stílszerűen, a modell testhelyzetére utalva) kicsit másmilyen lenne „a leányzó fekvése”.
    Így a végére csökkent a főszereplő iránti szimpátiám, tiszteletem.

  5. Kereder Márk

    Szia C.C.Brown, szia Fer-Kai!
    Azt hiszem Fer-Kai tökéletesen meg tudta fogalmazni azt, ami zavart engem a történet vezetésében.
    (Én nem tudtam ilyen jól átadni a gondolataim…)
    És ahogy Csaba írta: az ötleteid C.C.Brown, igazán eredetiek és szuperek!
    Szerintem csak idő kérdése meglesz nekem az aláírásod, egy dedikált kiadványon…
    🙂
    Jó éjszakát! (ha most olvassátok, ha pedig holnap, akkor: Szép napot! 🙂 )

  6. Fer-Kai

    Kedves C. C. Brown!

    Azt hiszem, Márknak annyiban igaza van, hogy a hegek (racionális, érzékszervi) észlelése és a „révület” kicsit talányosan kapcsolódik egymáshoz. Talán a révület szó pontatlan, mert a testi-lelki fájdalmak zsigeri átérzése, a teljes együtt érzés és a düh ez esetben inkább egy nagyon erős felindulás. A révület meditatívabb, szelídebb dolog, amely persze átcsaphat extatikus, „szinte” önkívületi állapotba. Itt „szinte” rögtön átcsapott.
    (A „szinte” szót azért tettem idézőjelbe, mert nézd csak meg, hány mondatban szerepel az önkívületi állapot leírásában!)
    A befejezés kicsit bizonytalanul idézi fel az érzékszervi észlelés kontra „révület” állapotot.

    „– Honnan tudta? Honnan? – kérdezte elcsukló hangon, könnyei fátylán keresztül, hitetlenkedve tekintve rám.
    – Nem tudtam… csak éreztem.”

    Úgy tűnik, hogy a rajzoló nem mond teljesen igazat. Hiszen észrevette, látta a régi hegeket (erről nem tesz említést), a hegekhez kapcsolódó történetet viszont már a „belső szemével” látta. Ha őszintébb, pontosabb lenne, azt mondaná: „Nem tudtam, de észrevettem hátán a sebhelyeket, és „szinte” láttam, átéltem, hogy mi történt önnel. A közös fájdalmunkat rajzoltam ki magamból.”
    Vagy valami ilyesmi… rövidebben, velősebben.

  7. C.C.Brown

    Szia Csaba, köszi szépen! ?

  8. Guti Csaba

    Szia C.C. Brown!
    Nagyon jó ötleteid vannak, csak így tovább!

  9. Kereder Márk

    Szia, én is folyamatosan tanulok.
    Picit még rugózok ezen a duplikáción:
    a mostani filmekben, ha valaki valamit önkívületben átél, az annak a folyamán,
    annak az eredményeként jön rá dolgokra.
    Pl. a „Szellemekkel Suttogó”, vagy bármelyik sorozatban, amikor
    az erre fogékony főhős látomást lát: pl. valakit éppen meg akarnak ölni, abból a
    látomásból szerzi az információját, amit aztán felhasznál, hogy megmentse az áldozatot.
    Előtte nincs róla tudomása.
    Ezért volt nekem furi a látomás előtti info a hegekkel a korábbi kínokról.
    Nekem valahogy nem jött össze dramaturgiailag. (Milyen szavak, tejóisten… 🙂 )
    Magyarul: NEM KLISÉ!
    Tudod mit jelent, ha valami nem klisé?
    Tehát az írásod egyedi.
    És jó.
    Az előző kitűnő, ez pedig jó szerintem.
    De ugye egy szárnypróbálgató Írótól az megfelelő és elfogadható, ha kitűnőket ír, néha meg „csak” jót?
    Én boldog lennék ilyen átlaggal!
    🙂
    Szép napot!

  10. C.C.Brown

    Semmi gond a más véleményekkel, mert abból tanulunk. Én sokat tanultam tőletek ?

  11. Kereder Márk

    Szia, persze, mindenki más, hál’Istennek. 🙂
    Csak nekem volt „dupla” a „rádöbbenés”, vagy a ráérzés a nő korábbi kínjaira.
    A hegek meglátása a későbbi önkívületi rajzolást nekem (de csak nekem) hiteltelenné teszi.
    Mintha valaki telefonhívást kapna, hogy balesetet szenvedett egy barátja pl. megdöbbenik, leteszi a kagylót,
    utána meg a önkívületben, látnoki módon átéli a balesetet.
    Valahogy nem jön össze a kettő. Túl sok. Egyik elég. Mintha kioltaná egyik a másikat.
    Jellemzően akkor vagyunk önkívületben, amikor nem tudunk a dologról.
    Az önkívületiség jellemzője, hogy nem is emlékszünk rá, meg arra sem ami kiváltja. Vagy igen? Lehet, hogy igen.
    Nem tudom, csak leírtam, ami nekem furcsa volt. Vagyis inkább „sok”.
    De valószínű csak nekem!
    Másnak biztos rendben van.
    De hát ide sajnos az én benyomásaim írhatom, nem másét. 🙂
    Írj sokat, a „más” véleményeket meg bocsásd meg! (Ha őszinte.)
    Remekül írsz szerintem.
    🙂
    Üdv!

  12. C.C.Brown

    Szia Márk! Szerintem valamit félreértettél az elején, vagy én értem félre amit írtál. Tehát az illető aki rajzol, nem talál semmit érdekeset a modellen, akit le kellene rajzolnia. Próbál valamit keresni a nőn ami megihleti, hogy elinduljon a keze a papíron, de a modell egy teljesen átlagos, (legalábbis kívűlről annak tűnő) nő. Majd kínjában helyzetet vált és amikor a nap rásüt a didergő testre, hirtelen felfedezi a forradásokat, s ettől kezdve már “története” van a modellnek, mégpedig szörnyű emlékekkel. És ekkor indul be az alkotó fantáziája, de nem egy fekvő alakot rajzol le, vállán egy selyemkendővel, hanem a fejében lejátszódó sztorit, ami nagyon is megközelíti a ténylegesen megtörtént eseményt. Ezért döbben meg mindenki, mikor a rajzot meglátja. Az, hogy ki, mit lát meg abban, amiről rajzolna, festene, írna, vagy bármilyen művet készítene, teljesen szubjektív. Mi kapcsolja be azt a láthatatlan kapcsolót, ami olyan érzéseket vált ki belőle, ami alapján elkészíti a művét. Persze le lehet rajzolni egy pucér nőt, kendővel is. ? Nekem az is tetszik amit Te írtál, de hát ezért különbözünk ( szerencsére ), hogy ahány ember, annyiféleképpen írna le egy hasonló történetet. ?

  13. Kereder Márk

    Szia,
    szerintem ez „jó”, az én véleményem szerint azért nem kitűnő, mert nekem nem jön össze, hogy először nem érti a rajzoló, majd másik oldalra megy, meglátja a hegeket és utána önkívületbe esik. Akkorra már látta a hegeket, az „önkívületi ráérzés” nem legitim és nem életszagú mozzanat. (így már.)
    Szerintem úgy kellett volna, illetve én a következőt hoztam volna ki a tök jó (!) alapötletből:
    ugyanúgy nem tudja miért, de nem tud rajzolni. Valami hatására (a „katalizátor” lehetett volna esetleg egy elkapott fél-pillantása a modellnek), szóval valami hatására önkívület, rajzolás, majd a legvége az lett volna, hogy meglátja a hegeket a rajzoló, (itt nyer értelmet a történet), mondjuk úgy, hogy a rajzoló az időközben feltápászkodó modell vállára teszi az éppen lecsúszó köntöst, hogy a többiek ne lássák a hegeket. Az meg csak annyit mond, hogy: köszönöm. Itt valami utalás, hogy csak ők ketten tudják a szörnyűséget, az ő titkuk marad, a rajzot meg nem értik a többiek.
    Ne haragudj, igazán nem „oktatólag” írtam, jó a történet, jól írsz, nagyon.
    És lehet, hogy senkit sem érdekel, én hogyan írtam volna…
    Elnézést.
    Jó vagy ebben az írásos-dologban, ne aggódj.
    Meg az is lehet, hogy csak nekem tetszene jobban fentiek szerint.
    Üdv!
    🙂

  14. C.C.Brown

    Fer-Kai teljesen igazad van. Utóbb átolvasva engem is zavart ez a jelző. Azért örülök, hogy átérezted a hangulatát a történetnek. Köszönöm!

  15. Fer-Kai

    Nemcsak a hegeket látó főszereplő, hanem az olvasó belső szeme előtt is filmként pereg a megrázó történet.

    „kezét a szája elé kapva elfordult, kirohant a teremből. Hisztérikus zokogása behallatszott az ajtón keresztül.”

    Ebben a mondatban szerintem zavaró a „hisztérikus” jelző. Inkább kétségbeesett vagy fájdalmas zokogásra gondolnék a történet logikája és a szövegkörnyezet alapján. A hisztérikusan reagáló ember nem túl szimpatikus, még ha áldozat is.
    („Hisztérikus” szinonimái, ha nem is teljesen pontosak: ingerlékeny, eszeveszett, eszelős, zaklatott, őrült, őrjöngő)

Hozzászólás

*