KÜZDŐTÉR

Éjszakai séta

Szerző: Willow West

A vonaton kellett volna maradnom. Ahogy kiléptem a pályaudvarról, ezt tisztán éreztem. Idegen hely, idegen emberek. Nem szeretem a nagyvárost, mert megrémít. Az éjszaka fényei bevilágítják ugyan a várost, de ez akkor sem megnyugtató. Nappal kellett volna jönnöm, de most már mindegy. Megigazítom a fülemben lévő fülhallgatót, mintha zenét hallgatnék, pedig süket. Nagy levegőt veszem, és legyőzve minden szorongásom, a gurulós bőröndöt magam után húzva nekiindulok. Ha a kivilágított utcákban maradok, nem lehet probléma.
Nekivágok, és sietős léptekkel haladok, mintha biztos lennék be, hogy jó felé indultam. Pedig csak reménykedem benne, hogy helyes az irány. A zebránál zöldre vált a lámpa, én pedig átszaladok. A buszmegállóban megállok, és kiszedem a táskámból a nyomtatott térképet. Miután meggyőződöm, hogy nem tévedtem el, visszatuszkolom a jobb napokat is látott lapokat. Továbbindulok, közben idegen emberek mellett haladok, de egyik sem az anyanyelvemen beszél. Kezdek feszült lenni. Semmi baj, amíg a kivilágított utcákon maradok, nem lehet gond. Sebesen lépkedek magam után vonszolva a bőröndöt. Áthaladok két újabb zebrán, megannyi bolt, bár és étterem mellett. Kicsit megkordul a hasam, ahogy az étel illata megcsapja az orromat. Egy pillanatra megtorpanok, vennem kéne valamit. Aztán meggondolom magam, minél előbb el kell érnem szállásra.
Megyek tovább, próbálom kizárni a körülöttem lévő emberek áradatát. Senkire sem nézek rá, csak igyekszem a célom felé. Egy körúthoz érkezem. Kicsit toporgok gyalogos átkelőt keresve, de nem találok, csak egy aluljárót. Nagy levegőt veszek. Nem lesz baj. Lenyomom a bőrönd teleszkópos nyelét, és a fogantyú után nyúlok, hogy le tudjam vinni a lépcsőn. Meglep a föld alatti fényáradat. Mindenhol boltok, étkezdék, nappali világosságba borítva. Kicsit megnyugszom, ahogy a helyes feljárót keresem. Ahogy felérek, kihúzom újra a teleszkópos nyelet, és haladok tovább. Úgy emlékszem, a második mellékutca lesz az. Elhagyom az elsőt. Amíg a fénybe maradok, nem lesz semmi gond, mondogatom magamnak. Befordulok a második mellékutcába, és megtorpanok. Az elém táruló látvány nem túl bíztató. Szűk, sötét kis sikátorszerű utca tárul elém. Újra előveszem a térképem, hátha tévedek. Nem tévedek. Ez az az utca. A verejték végigcsorog hátamon. Leveszem a pulóverem, és a bőröndre helyezem. A térképet nem teszem vissza a táskába, kitartóan szorítom a szabad kezemmel, hátha szükségem lesz rá. Hátrapillantok a biztonságot jelentő fény felé, amit magam mögött hagyok, és elindulok. Emberek jönnek el mellettem, idegen nyelveken beszélnek, végig mérnek, de én eltökélten megyek tovább egyenesen. Nem nézem meg, utánam fordulnak-e.
Az utca szűkül. Megcsapja az orromat a pincékből áradó dohos szak. Az épületek is láttak már jobb napokat. Omladozó vakolat és sötét ablakok tekintenek le rám. Elhaladok több kocsma és bár előtt. Kiszűrődik a vendégek vidám hangja és alkoholmámoros kacagása, és azt kívánom, bár én is bemehetnék közéjük valakivel. Ha nem lennék egyedül. De egyedül vagyok. Mennem kell tovább.
Az utca szűkül, az emberek többen vannak. Rám néznek. Idegen nyelven beszélnek. Többen végigmérnek. A hátamon lassan csorog az izzadság. Megszaporázom a lépteimet. Ahogy sietek előre neki ütközöm egy férfinek. Hallom, ahogy felháborodva utánam kiállt, de nem törődöm vele. Már nincs messze az utca vége, a biztonságok jelentő kivilágított tér. Aztán meghallok egy hangot, és hátrapillantok.
– Hé! – kiállt utánam egy fiatal férfi és elindul felém.
Megijedek, és még sietősebben haladok a sötét utcán. A falakat közeledni érzem, az ablakok sötétsége egyre jobban megrémít. Nem szaladhatok, pedig legszívesebben azt szeretném tenni. Nem eshetem még jobban pánikba, mondom magamnak. Már látom a panzió fényreklámját a sarkon. Mindjárt elérem, mindjárt biztonságban leszek. A férfi hangja és léptei egyre közelednek. Már csak pár lépés. Már a szállásom nyílódó ajtaját is látom. Olyan közel a cél, és én már érzem a megnyugvás ízét a szívembe kúszni. De ahogy elérem az ajtót, egy erős kéz kapja el a vállam, és pedig felsikoltok.
– Vá… várj… a… – zihálja egy fiatal fiú, ahogy próbál levegőhöz jutni. – A pulóvered… elejtetted – nyújtja felém az említett ruhadarabot.
Meglepődve nyújtom felé a kezem és halkan egy köszönömöt suttogok. Mennyivel másabbnak tűnt még az előbb. Még mindig levegőért kapkodva megereszt felém egy mosolyt, majd elindul vissza, a sötétségbe. Még percekig állok megilletődve a bejárt előtt. Annyira szürreális ez az egész. Megelégedettséget kéne éreznem, de csak ürességet érzek. De lassan ez is múlni kezd, így nagy levegőt veszek és bemegyek az épületbe.
.