KÜZDŐTÉR

Az égből jött aranykupola

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy birodalom, ahol a király parancsára akkora templomot emeltek, hogy nem akadt párja a világon. Már-már elkészült az épület, amikor kiderült, hogy nem tudják befejezni. A közepére ugyanis olyan lehetetlenül nagy kupolát terveztek, hogy az mindig beomlott.
A legkiválóbb építőmesterek fogadkoztak, hogy az általuk emelt kupola állni fog az idők végéig, de sorra kudarcot vallottak. Végül meghívták a kor legismertebb építészét is, akinek a templomairól ódákat zengtek. Az ő kupolája állva is maradt – de korai volt az öröm, mert néhány nap múlva szörnyű robajjal az is összeomlott.
Tanácstalanul vakarták fejüket a mesterek, miközben a király szemrehányóan, majd egyre dühösebben nézett rájuk. A híres építésznek egyszer csak felderült a képe, s így szólt:
– Felséges királyom! Egyikünk se tud megbirkózni ezzel a feladattal, de ismerek valakit, akinek sikerülhet.
– Ki lenne az? – kérdezte a király izgatottan.
– Az én egykori mesterem, aki megismertette velem az építészet minden csínját-bínját. Igaz, nagyon idős már, s régóta nem foglalkozik templomokkal. Visszavonult a közeli hegyekbe; ott él egy tengerszem partján, melyet úgy hívnak, hogy Opeion. Ő mindent meg tudott valósítani, amit csak akart – néha úgy éreztem, hogy egy igazi varázsló!
Az uralkodó parancsára lovas futárok indultak, hogy előkerítsék az öreg építészt. Néhány nap múlva trónja elé kísértek egy aggastyánt, ki a világ legjelentéktelenebb emberének látszott. Mindaddig, míg a király bele nem nézett a szemébe, mely égszínkéken világított, és szédítő távlatok nyíltak benne.
– Mester, tudod-e, hogy miért hívattalak ide? – kérdezte a király. Udvaroncai meghökkenve kapták fel a fejüket, hiszen sohasem szólt még ilyen tisztelettudóan senkihez.
– Hallottam a tanítványomtól, hogy mi lesz a feladat – bólintott az öreg.
– Tudsz-e olyan kupolát emelni a világ legnagyobb templomára, ami nem omlik be? – kérdezte az uralkodó. Inkább hasonlított most egy gyermekhez, miként az ország első emberéhez, kinek óhaját szolgák hada lesi szüntelen.
Az öreg megint csak bólintott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Azt akarom, hogy ez a pompás építmény örök időkre hirdesse az én dicsőségemet – jelentette ki a király. – De mondd, mire van szükséged a munkához, és mit kérsz érte cserében?
– Nem kérek semmit, csak azt, hogy a templom közepén fúrass egy 144 méter mély kutat, és ha elkészül, három napig egyedül lehessek ott – felelte az öreg. – Ám arról le kell mondanod, hogy az épület a te hírnevedet szolgálja. A világ legnagyobb kupolája csak akkor fog fennmaradni, ha a Mennyei Király dicsőségét hirdeti. Ha saját nagyságod jelét véled látni benne, akkor le fog omlani.
– Ez azt jelenti, hogy a többi építész is sikerrel járhatott volna, csupán rajtam múlott a dolog? – kérdezte döbbenten az uralkodó.
– Nem egészen. Közönséges építészeti eszközökkel ugyanis nem lehet ekkora kupolát készíteni. Az Égi Építőmester segítségére is szükség lesz, és tudom, hogy ez nem fog elmaradni.
Nagy csend lett, sohasem hallott csend. Az aggastyán türelmesen várt, majd így szólt:
– Szükség van tehát a kútra, és hogy lemondj a dicsőségről. Vállalod?
A király sokáig töprengett, de aztán igent mondott. Tüstént intézkedett is: országa legkitűnőbb kútfúrói álltak munkába, hogy elkészüljön a város legmélyebb kútja. S mivel csupa szikla volt a templom alatt, szinte emberfeletti munkát végeztek a derék kútfúró mesterek.
Az öreg eközben a király vendégeként ideje nagy részét a palota kertjében töltötte. Figyelmesen szemlélte a rózsalugas virágait, a serényen döngicsélő méheket, a szökőkút vízsugarait és a medencében úszkáló aranyhalakat. Mindent megcsodált, és a dolgok hálából megmutatták neki az igazi arcukat.
A parkban mindenhová elkísérték őt a király pávái. Máskülönben igyekeztek elkerülni a vendégeket, de az öreget árnyékként követték. Talán e díszkíséretnek is köszönhetően, senki se merészelte megzavarni a mester nyugalmát. Még egykori tanítványa sem, aki csodálkozva látta, hogy az öreg egyáltalán nem foglalkozik a kupola megtervezésével. Az építész kétségek között hányódott. Időnként úgy érezte, hogy elaggott mestere elfelejtette már a szakma fortélyait, máskor pedig úgy, hogy valamilyen felfoghatatlan tudás birtokában van. Elhatározta, hogy szemmel tartja az öreget, s mivel ő is a királyi palota vendége volt, könnyen megtehette. Vásárolt egy jó erős távcsövet, mellyel szobája ablakából tökéletesen belátott a félbehagyott templom belsejébe.
Végignézte, hogyan dolgoznak a kútfúrók, akik éjjel-nappal váltották egymást. Mikor elérték a kívánt mélységet, megépítették a kútkávát egy kerekes szerkezettel, melynek segítségével felhúzhatták a birodalom leghidegebb, legtisztább vizét. A király parancsára a kút minden része, de még a vödör is színaranyból készült.
Eljött hát az idő, hogy vendége is állja szavát, és kupola kerüljön a földkerekség legnagyobb templomára.
Hatalmas tömeg gyűlt össze az utcákon; tátott szájjal figyelték, hogyan vonul át az öreg építőmester a templomhoz. De volt is mit bámulniuk! Az aggastyán, jóllehet a király felajánlotta neki a legszebb hintóját, gyalogszerrel ment – nyomában a palotakert pávái lépkedtek. Az emberek hátrahúzódtak az úttól, s levetett sapkával-kalappal a kezükben, megilletődve álldogáltak. Érezték, hogy olyan esemény készülődik, melyre életük végéig emlékezni fognak.
Mikor az öreget a pávákkal együtt elnyelte az irdatlan méretű kapu, a tömeg szétszéledt. A különös előjelek után az emberekben feltámadt a remény, hogy városuk legnagyobb épülete nem marad örök torzóként.
A tanítvány rászegezte távcsövét a templomra, hogy lássa, mi történik. Az öreg a pávák kíséretében végigjárta a kereszt formájú épület összes zegzugát, végül letáborozott a kútnál. Vizet húzott, megitatta a pávákat, majd ő is nagyokat kortyolt belőle. Ezután három napig szinte semmi se történt. A mester hátát a kútnak vetve üldögélt a pávák gyűrűjében. Nem evett semmit, csak a vizet iszogatta, és maga elé nézett, vagy a tizenkét pávához beszélt – a tanítvány unalmában megszámolta őket, és pontosan egy tucatnyian voltak. A madarak úgy hallgatták az öreget, mintha értenék, mit beszél.
– Hogy a csudában lesz így kupola a templomon? – hüledezett a tanítvány. A harmadik nap előestéjén elszunnyadt az őrhelyén. Éjfélkor felriadt, és rögtön a távcső után nyúlt. Telihold volt; a sugarak ezüstös fénnyel vonták be a város háztetőit. A mester mozdulatlanul állt a templom közepén, felfelé nyújtott karokkal. És az ég egyszer csak megmozdult…
A tanítvány azt hitte, káprázik a szeme, mert nem valami mozdult meg az égen, hanem maga az ég! Levált róla egy áttetszőn derengő réteg, és gigászi kupolaként szállt alá. Ahogy közeledett, nem növekedett, hanem egyre kisebb és tömörebb lett. Lassan ereszkedett, mígnem lebegni kezdett a templom felett. A mester intésére a pávák felrepültek a kupolához; körülfogták, magukkal vonták, majd ügyesen ráillesztették az épületre. És a kupola úgy állt a helyén, mintha ráöntötték volna! Az égbolt képét hordozta magán – csillagok ezrei sziporkáztak rajta, s csillagvándor üstökösök rótták pályájukat a számukra kijelölt úton. Angyali lények röpködtek a kupola körül, s végezték szorgos utómunkájukat. Az is lehet, hogy csak a tizenkét pávát látta a tanítvány, miközben reszkető kézzel fogta a távcsövet. A madarak végül leszálltak a kupola peremére. Körben elhelyezkedtek rajta, majd legyezőszerűen széttárták a tollaikat, és szoborrá váltak. E pillanatban a kupola is megszilárdult, aranyszínű lett.
Az öreg mester ekkor elhagyta a templomot. Átvágott a városon, és a hegyekhez vezető útra tért. Csak akkor állt meg az egyik magaslat tetején, s nézett vissza, mikor háta mögött megjelent a felkelő nap. Mintha egy másik, ugyanilyen égitest ragyogott volna fel a város közepén: a templom kupolája vakító fényben tündökölt.
Az úton egy magányos vándor tűnt fel a távolban, s eltökélten haladt a magaslat felé. A mester felismerte őt; egykori tanítványa, a híres építész közeledett a meredek úton. Hamarosan meg is érkezett. Nagyokat fújtatva üdvözölte mesterét, majd fáradtan lerogyott mellé a földre. Sokáig, szótlanul nézték az ébredező város közepén fénylő aranykupolát.
Szokatlan csend volt, a madarak is elhallgattak. Békesség és nyugalom szállt alá az égből, s láthatatlan kupolaként terült a tájra.
– Mester! – szólalt meg a tanítvány. – Hosszú éveken keresztül oktattál az építészet fortélyaira, de most újra növendék szeretnék lenni. Kérlek, oktass megint, de most az isteni építészet szent tudományát tanítsd meg nekem!
Légy zümmögését sem lehetett hallani. Az egész világ egy hatalmas füllé alakult, és feszülten figyelt. Mikor a mester alig észrevehetően bólintott, felszabadult hangok árja köszöntötte az útra kelőket, és elkísérte őket az ösvényen. A két kis alak egyetlen ponttá vált, majd eltűnt a felhőkbe burkolózó hegycsúcsok között.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2018/04/14/az-egbol-jott-aranykupola/
SHARE