Fantasy, Hangoskönyv

Előkészületben Az arany párduc című hangoskönyv

Hamarosan megjelenik Eve Rigel Az arany párduc című fantasy kisregénye hangoskönyvben mp3 és CD formátumban.
Felolvasó: Vígh Erika, a „Hallasd a hangod!” elnevezésű felolvasó pályázat 5. helyezettje.
A hangoskönyv megvásárolható lesz a Trivium Webshopban, a Líra és Lant könyvesboltjaiban.
ISBN 978-615-5821-06-6
.

.
Althira, a lélekben olvasó leány és varázstudó társai titokzatos nyomokat követve jutnak el Drahmor Frems kolostorába. A közeli várban egykori mentorukra számítanak, de a nagyhatalmú mágus helyett démonszerű lényeket találnak. Meg egy különös, aranyszínű párducot, ami a rejtélyek kulcsa lehet.
.
A kisregény nyomtatott formátumban a Köderdő című antológiában jelent meg 2007-ben a Cherubion kiadó gondozásában.
.
(…)
Teltek az órák, de a becsapódások és a nyomukban keletkező rázkódások egy pillanatra sem szüneteltek. Az ablaktáblák és a deszkalapok is megreccsentek, néhol féltenyérnyi darabok forgácsolódtak le róluk. Úgy látszott, nem tartanak ki sokáig, a következő becsapódásnál átszakadnak. A falak folyamatosan remegtek, a kívülről érkező sivítás egyre erősödött. A szoba megtelt füsttel, csípni kezdte szemünket, megköhögtetett bennünket. Az ablakok felől áradó szörnyű szaggal keveredve lassanként elviselhetetlenné vált.
Így őrködtünk hajnalig, míg odakint világosodni kezdett.
Akkor egy csapásra megszűnt minden dübörgés és rázkódás.
Thalmain erőtlenül rogyott le a padlóra, míg Shamandyas talpon maradt, de verejtéktől csillogó, sápadt arca, véreres szeme elárulta, mennyire kimerült.
A falakon keresztül végigpásztázta a külvilágot egészen az Ymanest-hágóig.
– Eltűntek – jelentette ki. Majd kis idő múlva hozzátette: – Egyelőre.
– Gondolod, hogy most már kimehetünk az udvarra? – kérdezte Wandrek. – Lulla és az apám már nem bírják sokáig idebent. Levegőre van szükségük.
Shamandyas bólintott.
– Három nyíllövésnyi területen nincs senki rajtunk kívül.
Összeszedtem a leégett fáklyákat, újabbakat gyújtottam, és a fali tartókra tűztem.
Aysel egy apró tálkában vizet hozott, és egy kendővel megtörölgette Thalmain arcát és kezét.
– Ha nem vagytok itt, ma éjjel biztosan bejutottak volna –rebegte alig hallhatóan. – Köszönöm.
– Hagyd el! – suttogta a mágus. – Még nincs vége.
Shamandyas a fivére mellé térdelt.
– A pajzs fenntartása kimerítette – magyarázta a lánynak. – Pihenésre van szüksége. – Az egyik belső zsebéből elővett egy apró üvegcsét, Thalmain ajkához érintette, és néhány cseppel megnedvesítette. – Egy-két óra és visszanyeri az erejét.
Aysel elgondolkodva figyelte a két férfit.
– Talán visszarettentek a dögök – tűnődött. – Láthatták, mekkora erővel kell szembenézniük.
Thalmain erőtlenül felnevetett:
– Soha! Ettől csak még nagyobb erőre kaptak. Magukba szívták az energiánkat, és legközelebb ellenünk fordítják.
– Na szépen vagyunk! – dörmögte Theor Den. – Néhány nappal ezelőtt még arra készültem, hogy szembenézzek néhány büdösszájú orkkal. Elterveztem, hogyan nyisszantom el a torkukat, ontom ki a beleiket. Erre most röpködő, gerendákból kitüremkedő élőhalottakat kapok cserébe, akik igaz, hogy ugyanolyan büdösek, mint az orkok, de láthatatlanok.
– Nem közönséges élőhalottak – vetette oda Thalmain. – Tremghorok.
– Tremgho-micsodák?… Mi a rothadó nyűvek?!
Shamandyas látta, hogy fivérét kimeríti a beszéd, ezért átvette a szót:
– Halott gewruk – szögezte le, majd látva, hogy a barbár ettől egyáltalán nem lett okosabb, megmagyarázta: – Jelentéktelen démonok, amik évszázadok óta ostromolják már a világunkat. Többségében ártalmatlan lények, nyugalmat remélve menekülnek el saját létsíkjukról. Démonokként, emberi testben élnek közöttünk, és a hatalmuk általában nem jelentős. Ám ha meghalnak itt, a mi világunkon, és valaki, egy erőteljes mágus feléleszti, felruházza őket elegendő esszenciával, az ártalmatlan gewru lelkek félelmetes tremghorokká válnak. Nincs önálló alakjuk, de bármit képesek megszállni. El tudnak rejtőzni a fa törzsébe, a levelébe, egy sziklatömbbe, egy darab kenyérbe, vagy akár a forrás vizébe. Azonban cselekedni csak emberi vagy állati testbe bújva képesek, legyen az élő vagy holt. S mivel ezek a testek nagyon gyorsan elhasználódnak, mindig újabbakat és újabbakat kell szerezniük. Most ránk vadásznak.
Theor Den csúnyán káromkodott, és értetlenül rázta a fejét, mint aki nem bírja felfogni, kinek állhat érdekében erővel felruházni ilyesféle rémségeket.
– De ki a búbánatos barompofa művelte ezt velük?! – bőgte aztán dühösen. – Há’ biztosan nem normális, a véremet rá!
Shamandyas ismét a fivérére nézett, aztán megint rám; mintha tőlünk várná a választ. Pedig tudta ő nélkülünk is.
– Mayra’rakh Mirosurduval.
A barbár ifjú nagyon hunyorgott. Talán az emlékezetében keresgélt? Nem érdekelt; nem férkőztem a fejébe.
– Az meg tán… ki a fene?!
– Nem olyan fene – kuncogta gúnyosan Thalmain –, akivel te vagy én… vagy mi együttesen… ujjat húzhatnánk.
– Egy árny a régmúltból – mormolta Shamandyas gondterhelten –, akinek visszatértére már senki nem számított. De most itt van, mégiscsak. Lunna Úrnője, a gilfek ősasszonya visszatért a létezésbe, sok ezernyi élőholtnak parancsolva, gewruk és tremghorok fölött uralkodva.
Ezzel még engem is meglepett. Honnan tudja mindezt? Mióta? És miért nem avatott be engem?
Pár nappal ezelőtt, amikor az a két különös lélekárny elrepült fölöttünk, én magam is érzékeltem valamicskét a Lunnában történtekből, megismertem a Mirosurduval nevet, de túl hézagos volt nekem az a kevéske utalás. Elröppentek, mielőtt mélyebbre hatolhattam volna beléjük. Shamandyas mégis tudja.
Hogy csinálja?
Theor Dennek elfogytak a kérdései; a barbár ifjú komoran meredt maga elé. Aysel hevesebben pislogott. Szemét könnyek lepték el, de sápadt arca elszántságot tükrözött. Felnézett rám.
– Tehát erre kellett nekik… a falusiak teste…
Szótlanul bólintottam. Mit is mondhattam volna ennek a szerencsétlen lánynak? Meglehet, az, aki megpróbált a szobába hatolni a kandallón keresztül az egyik rokona vagy ismerőse volt két nappal ezelőtt?
– De hogy kerülhettek ide gewruk? – morfondírozott Thalmain. – Amennyire tudom, a melegebb tájakat kedvelik. Miteróniába, Khittarába jönnek… oda nyílnak az átjáróik… meg talán Khatíriába. Annál északabbra sosem. Nem bírják a hideget. Meg az egyenlítői forróságot sem.
Shamandyas arca merev maradt, csak a szeme mosolygott. Zordan, kelletlenül.
– Így igaz, a gewruk túlságosan érzékenyek… de a tremghorokat nem rettenti vissza a fagy.
– Egyáltalán, hogy lehetséges…
– Ezt tudni nem a mi dolgunk, testvérem. Ne merüljünk mélyebbre annál, amit törékeny emberlelkünk elviselni bír!
– De talán épp lelkünk törékenysége az, ami miatt tudnunk kellene, mi történik itt.
Shamandyas eltöprengett ezen. És úgy tűnt, Thalmain is megbánta hevességét és átértékelte gondolatait; fejét lehajtva hallgatott.
Végül Aysel törte meg a csendet. Kíváncsian bámult Shamandyasra.
– És ti? Hogy kerültetek ide? Valójában mit kerestetek errefelé? Hogyan találtátok meg a kastélyt?
– Drahmor Fremsnél táboroztunk – magyaráztam élénken. – Karthamir parancsnokkal és harcosaival. Át akartunk kelni az Ymanest-hágón, hogy csatlakozzunk Ogdamur törpe harcosaihoz a Szövetség területére betörő orkokkal szemben. A hóförgeteg megakadályozta.
Shamandyas sosem szívelte a hazugságot; nem szólt inkább. Aysel szemében pedig még mindig értetlenség tükröződött.
– De mégis… mi készetetett benneteket arra, hogy megkeressétek a kastélyt?
Shamandyas Thalmainra pillantott, aztán rám. Egyikünk sem volt biztos benne, elmondhatja-e a lánynak a valódi okot. Belenézett az ártatlan, kíváncsi szemekbe, és döntött:
– Zhénia küldött. Ő mutatta az utat.
– A Zöld Úrnő? – Aysel arca felragyogott, izgatottan felpattant, és járkálni kezdett a szobában. – Napok óta hozzá imádkoztam segítségért. Áldott legyen a neve!
Visszatérdelt a földön fekvő Thalmain mellé.
– Segítsük fel a szófára! – szólt Shamandyashoz. – Ott kényelmesebb.
– Nincs szüksége kényelemre – jelentette ki a férfi. – Ahhoz, hogy visszanyerje az erejét, jobb helyen van a padlón. Majd Theor Den vigyáz rá. – Felegyenesedett, kezét kinyújtotta a lány felé. – Vezess körbe a kastélyban! Látni akarom, mekkora pusztítást vittek végbe a tremghorok!
Aztán felém fordult:
„Itt valami nagyon nincs rendjén. Hatalmas erőt érzek, mely még most is zavarja az esszenciát. Maradjunk kapcsolatban!”
(…)
.