TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Az örökkévaló

Szerző: Chantal Court

Réges-régen, még valahol az ősi káosz végén, és a lét kezdetén, valahol az élet peremén létezett egy kert, ahol minden fa szinte az égig ért, a levelek mind halovány kékek voltak, és a hűvös szél is csak lassan süvített végig az erdőn. Nem volt ott semmi más, csak fák, tekergőző lombokkal, zizzenő, kék avar az elszáradt levelekből, és valami szokatlan csípős érzet a levegőben, mintha mindig ködös hajnal uralná a tájat. Az élők messzire kerülték ezt a helyet, mert pontosan tudták, hogy a holtak kéken világító, apró lelkei fogócskáznak a fái között. Mert ez volt Halál hatalmas kertje.
Különös szerzet volt ő: fekete bundája leginkább egy farkaséra emlékeztetett, feje helyén azonban csak egy törött koponya volt, melynek hosszú agancsai szinte az égig meredtek. Narancssárga szemei éberen vizslatták a kert lakóit, ám a fény minden alkalommal kihunyt az üresnek tűnő koponya repedései mögül, mikor rövid időre magára hagyta birodalmát. Mindennap útnak indult, hogy begyűjtse Élet országában a kimúlt lelkeket. Élet fényt hozott, reményt és szeretetet, olyan volt, akár egy kecses, fehéres őz, aki vidáman végigcikázott mezőn és erdőn át, ha megoszthatta ajándékát másokkal, és életet adhatott. Ugyan akkor, ott volt Halál, aki éjjel jelent meg, és elvitte azoknak a lelkét, akiknek már lejárt az idejük Élet birodalmában.
Amikor az idejét a kertjében tengette, igyekezett körbejárni azt, ügyelve rá, hogy egy lélek se jusson vissza az élők közé, nehogy galibát okozzon kusza, egyre inkább halványuló emlékeivel, amiket még Élettől kapott.
Azon a napon is épp így tett – lassú, komótos sétára indult a kékes fák között, szinte lebegett légies lépteivel a falevelek fölött, melyek hangtalanul libbentek félre az útjából. Agancsainak vége néha súrolta a fák vékonyka ágait, ám zörrenő hangjukat kacaj nyomta el. A holtak élénken pulzáló lelkei ide-oda röpködtek Halál és a fák körül, megborzolva az éjfekete szőrét, vagy megzizegtetve az avart. Halál szerette őket nézni. Nyugalmat érzett, a kertjében sétálva már nem hallhatta az élők szitkait és siránkozását, amiért újabb lelkeket vitt el.
Egy nap azonban észrevett egy magányos, elhagyott lelket, amint épp a kert kapujánál hevert a földön. Olyan pici és gyönge volt, hogy a többiek észre sem vették, csak tovább siklottak felette, teljes magányba taszítva ezzel az apró, hideg fénypontot. Halál közelebb sétált hozzá.
– Miért vagy egyedül? – kérdezte érces, mély hangján, mely visszhangot vert minden szavára – Miért nem játszol a többiekkel?
– Nem kedvelnek engem – felelte csilingelve a csöppnyi lélek – Mikor még éltem, bolond voltam, és ők tudják ezt. Kinevettek, és egyedül hagytak a sötétben.
– Az én kertemben nincs sötétség – felelte Halál, miközben hevesen megrázta a fejét, majd sóhajtott – A lelkek néha gonoszak tudnak lenni, még magukkal szemben is. Ezért kell vigyáznom rá, hogy ha bár romlottak is, a kertemen belül maradjanak – mondta, miközben meglengette maga mögött lompos, csapzott farkát – Nem emlékszek rád – folytatta némi szégyenérzettel a hangjában. Minden lélek múltját kiderítette, mielőtt szabadjára engedte volna őket a kertben, ám minden nap egyre többen lettek, az emlékezete pedig nem volt már a régi – Mit tettél, mielőtt örökké álomra hajtottad volna a fejedet?
– Öngyilkos lettem. Nem akartam meghalni, csak azt szerettem volna, ha végre nekem is lehetnének barátaim. Azt hittem, ha majd aggódnak értem, a barátjukká válhatok. De túl messzire mentem. És most itt sincsenek barátaim – nyögött fel a lélek halk, csengettyűre emlékeztető hangján, Halál pedig bólogatott.
– Az öngyilkosság komoly dolog. A holtak sem szeretik.
– De miért kérdezősködsz? – kérdezte a kék fénygömb. Halál pár pillanatig csak izzó szemekkel figyelte a lelket, ahogy lassan újra elemelkedett a talajtól.
– Azért, mert én is egyedül voltam. Magányos voltam ebben a kertben, ahol nem volt kihez szólni, és ahol senki sem hallotta a sóhajomat. Akkor még csak én voltam a meleg levegővel és a hideg széllel. De egy nap sírást hallottam – emelt a magasba a fejét, mintha pusztán az emlékétől újra hallaná a hangot – Az élők fájdalmat éreznek, mikor meghalnak, és aztán lelkekké válnak. A lelkek játékosak, de félnek tőlem. Idehoztam őket, itt örökké játszhatnak anélkül, hogy veszélybe sodornák az élőket.
– Szóval lelkeket gyűjtesz magad köré, de mégis egyedül vagy? – kérdezte a kis lélek, és már olyan magasan lebegett, hogy Halálnak fel kellett emelnie a fejét hozzá.
– Igen. Ahogy te is.
– Hiszel a sorsban, Halál? – pördült meg magad körül az pulzáló, kék gömböcske.
– Nem. És te, lelkecske? Te hiszel, hittél benne?
– Szeretnék.
Halál mélyet sóhajtott, aminek nyomán halvány pára szállt a magasba. Lehűlt az idő a kertben. A tekintetét egy pár pillanatig még végigfuttatta a többi lelken, és mivel nem látott semmi szokatlant, lassú sétába kezdett, agancsaival pedig intett az elhagyatott lelkecskének, hogy kövesse.
– A sors és a végzet: csak egy illúzió az élők számára. Hisznek benne, és ez boldoggá teszi őket – magyarázta kedvtelenül Halál. Tőle távol álltak ezek az érzések. Nem hitt senkiben, és semmiben, csak a törvényben, miszerint egyszer mindennek vége, ám aminek van vége, annak újra lesz kezdete is.
– De akkor miért vagyunk itt? – kérdezte a lélek kíváncsi csengéssel a hangjában, és játékosan körözni kezdett Halál agancsai körül.
– Nem emlékszek, hogy mikor vagy miért születtem – mondta Halál – Itt voltam, mikor az első élő meghalt. És aztán minden élő gyűlölni kezdett.
– Miért?
– Mert nem ismerik a törvényt. Mindennek vége lesz, és aztán kezdődik minden előröl. Végtelen körforgás, egy gépezet, amit nem lehet leállítani. Ez Élet ajándéka. Ő nem beszélhet egy élővel sem, maguknak kell rájönniük. Ha sikerül nekik, megtalálják a békét, boldog élet vár rájuk. Ha nem, és gyűlölnek engem, amiért elviszem azoknak a lelkét, akiknek lejárt az idejük, talán lehet hosszú életük, de a gyűlölet és a gyász mindent elpusztíthat bennük.
– Nem te ölöd meg őket. Nem kellene utálniuk, amiért segítesz a holtaknak békét lelni.
– Mégis így tesznek – hajtotta lentebb a fejét Halál, miközben tovább sétált a fák között, a nyomukban pedig egyre több lélek jelent meg halvány fényükkel.
– De te kedves vagy. Én szeretlek – csilingelt az elhagyott lelkecske, miközben lágy fényével végigsuhant Halál koponyája mentén az orráig.
– Hogy micsoda? – torpant meg Halál, miközben narancssárga szemei tágra nyíltak, és meglepetten vizslatta a lelket – Mit mondtál az előbb?
– Én szeretlek –felelte halkan, talán szégyellősen a lélek – Nem hagytál magamra, mikor már azon gondolkoztam, hogy átszökök a kertkapu felett, és megpróbálok így tisztán, lélekként barátokat szerezni. Valószínűleg megtébolyodtam volna.
– …igazad lehet – bólintott lassan Halál, miután még mindig nem tért magához az imént válasz után kapott sokktól. Soha, senki se mondott még neki ilyet – Mondd, lelkecske. Mi a szeretet?
– Tán nem tudod mi az, Halál?
– Nem. Felém még csak gyűlölet és harag eredt onnan, ahonnan más a szeretetet kapta – mondta Halál, hangjában azonban nem remegett szomorúság emiatt. Semmilyen érzés nem vegyült a szavai mögé.
– Mondd Halál, találkoztál te már Élettel?
– Igen, egyszer – bólintott Halál – Még régen, az első élő halálakor. Élet sírt. De azt mondta, szükség van rám, hogy az ártatlanok lelkét ne kösse gúzsba semmilyen helytelen érzés. Azt mondta, már én felelek értük.
– Élet az, aki legelőször szeretett – folytatta a lelkecske, Halál pedig kíváncsian pillantott fel rá ismét – Ezt tudom. Minden valaha élt tudja.
– Én nem tudom – szólalt meg érzéketlen hangon – Ezek szerint én sohasem voltam élő.
– Azt hittem, te mindent tudsz – nevetett a lélek, Halál pedig biztos volt benne, hogy még sohasem hallott ilyen szép muzsikát.
– Sokáig én is úgy hittem. De az élők mindig tudnak nekem újat mutatni – sóhajtott fel halkan Halál, és még mondott volna valamit, ám borzongás járta át az egész gerincét. A szőr felmeredt a nyakán, de nem a félelemtől vagy a dühtől, inkább csak valami jóleső bizsergéstől. A kapu felé fordult, amerről különös, tavaszillatú, meleg szellő áradt a kertbe.
Élet állt a kapuban. Valóban leginkább egy nyurga őzre hasonlított, ám nyaka hosszabb volt, fülei pedig egészen hasonlítottak egy nyúléra, bár nem voltak olyan hosszúak. Nem lépett be a kertbe – tudta, hogy ez nem az ő birodalma.
– Azt mondja, hogy menjek vele – súgta a lélek. Halál megremegett.
– Magamra hagysz – morogta Halál, és hátrált két lépést.
– Hisz te magad mondtad, hogy aminek van vége, annak kezdete is lesz újra – kacagott a lélek, és közelebb lebegett hozzá – Én visszatérek majd hozzád, és akkor már játszani is marad időnk, mert már tudni fogom, hogy nem kell tőled félnem. És ezt meg fogom tanítani az élőknek, valamennyinek! – csilingelte vidáman, és megannyi társával együtt kirepültek Élet mellett a kertből.
Halál szótlanul figyelte az ott maradt holtakkal, ahogy a kert kapuja ismét becsukódik, és hallotta a lelkek hangos nevetését, amint élőkké váltak, s a körforgás a szeme láttára vette kezdetét ismét.
Már nem érezte magát egyedül.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Hum Attila

    Üdv!

    “Nekem kicsit olyan ez a mű, mintha egy gépezet működéséről olvasnék, miközben egyáltalán semmit nem tudok meg a gépezet működ(tet)ésének okáról. Az élet körforgásának ábrázolása jó, de a “miért”-et még csak meg sem kapargatta a szerző.” – ezt gondoltam először, de ahogy ezt leírtam, rögvest rájöttem mekkorát tévedtem. Hiszen a lényeg éppen ott van, csak annyira el van rejtve Halál és lelkecske mélységek nélküli (már-már közhely szerű) beszélgetése mögé a szeretetről, hogy az olvasó elsiklik fölötte. Nem tudom, hogy ez szándékos, de ha igen, zseniális. Persze a születés-halál-újjá születés körforgásának értelmezése is annyi lehet, ahányan csak élünk a világban, számomra mégis jól tükrözi ez a történet, hogy mi a célja (legalábbis az egyik a sok közül) mindennek. Tanulás, tapasztalatszerzés, gyarapodás, emelkedés – ezek jutottak eszembe.

    …ami tetszett…
    – a novella üzenete felemelő, boldogító és a haláltól való félelem tökéletes ellenszere, a bizonyosság, hogy a halál csak egy átjáró, se több, se kevesebb.

    …ami kevésbé…
    – az előttem szólók már leírták, néha túlírt, giccses a szöveg, ez amúgy rém zavaró tud lenni. Mindez csupán stílushiba, sok tapasztalatszerzés áll még a szerző előtt. Sok sikert hozzá!

  2. Fer-Kai

    Márk szavaival élve, szerintem is van ebben a történetben potenciál, és egyfajta nőies melegség, kedvesség.
    Itt-ott mesterkéltségbe csap át a dolog, érezhetően szép és költői írás akar lenni. Ez akkor jó és hiteles, ha nem érződik az erre való törekvés.
    Mutatok egy példát:
    “Azon a napon is épp így tett – lassú, komótos sétára indult a kékes fák között, szinte lebegett légies lépteivel a falevelek fölött, melyek hangtalanul libbentek félre az útjából.”
    Ebben a mondatban túl sok jelző és határozó van, és még ellentmondásba is keverednek egymással.
    Ha “lassú, komótos sétára indult”, akkor érezhetően a földön jár, szinte ballag, bandukol. Ehhez képest az derül ki utána, hogy “szinte lebegett légies lépteivel”, ami a komótos (kicsit talán nehézkes) járáshoz nemigen passzol. “Szinte lebegett” – ha “szinte”, akkor nem igazán, csak úgy tűnik. Ehhez képest mégis a magasban, hiszen “a falevelek fölött, melyek hangtalanul libbentek félre az útjából.” Ha a “szinte” úgy vonatkozik a lebegésre, hogy szinte állt, nem – vagy alig – haladt, akkor a séta tűnik túlzásnak, mert azért az mégsem olyan lassú.
    Tehát ne dobálózzunk meggondolatlanul a szavakkal. Nemcsak a hangzásuk fontos, hanem a pontos jelentésük is. Nemcsak szépséget hordoznak, a történés hiteles láttatását is szolgálniuk kell.
    A túl sok – részben felesleges – jelző és határozó kicsit olyan, mint egy túlzottan kisminkelt nő. Elveszíti a természetességét; hatásvadásszá válik, pedig szép és vonzó szeretett volna lenni.
    Az idézett mondatban elég lenne, hogy a kékes fák között légies léptekkel sétálni indult. Ha légies, akkor nyilván nem fog törni-zúzni a falevelek között, nem fog zajt csapni. Ha sétálni indult, akkor nem kell a “lassú”, “komótos”, mert sétálni nem szoktak (túl) gyorsan, hacsak nem gyaloglásban versenyez valaki…
    Nem kell túlmagyarázni a dolgokat. Ha az író bízik benne, hogy pontosan odaillő szavakat, kifejezéseket talál, akkor az olvasó felfogóképességében is bízhat – ne vetítse ki rá a saját pontatlanságát, nehézkességét, mértéktelen szépre vágyását. A kevesebb (a mértéktartás) nemcsak “több”, hanem szebb is.

    Goethétől való az a mondás, melyet minden írónak érdemes megfontolnia (szabadon idézve):

    Először egyszerűen írunk, és rosszul.
    Később bonyolultan írunk, és rosszul.
    Aztán bonyolultan írunk, és jól.
    Végül egyszerűen írunk, és jól.

    Egy ilyen letisztulást kívánok Neked, hogy a történeted minél nemesebbé váljon – formailag is.

  3. Galambos Tamás

    Nekem tetszett.

  4. Eve

    Az írás hossza arányos a történet hosszával. Nincs túlírva, túlbonyolítva, csak egy rövid párbeszéd a Halál és egy lélek között. A történet felvezetése jó, szimbólumai és megszemélyesítései érthetőek, nem szokványos a halálábrázolás.
    Írástechnikailag elfogadható, a hibák könnyen javíthatók.
    Az ilyesmikre figyelni kell:
    „lassan süvített”
    Ez oximoron. Süvíteni a szél akkor szokott, amikor nagyon gyorsan mozog, és magas, éles hangot hallat. Ha lassan mozog, nem süvít.
    „nem volt ott semmi más”
    A „semmi más” után felsorolsz jó néhány egyebet, mint tekergőző lombok, zizzenő, kék avar, elszáradt levelek, csípős érzet a levegőben, kéken világító apró lelkek… vagyis elég sok minden. 🙂
    „ugyan akkor”
    Ez egybeírandó.
    „Amikor az idejét a kertben tengette”
    Változtatni kell a szórenden, mert így azt jelenti, hogy az idejét jó néhány helyen tengethette volna, de ő épp a kertjében tengette. A kontextusból az derül ki, hogy időnként útra kelt, tehát nem töltött minden időt a kertjében, de amikor ott volt, valójában éberen figyel, tehát nem „tengette” az idejét. (tenget=szegényesen, nyomorultan él, épp csak él).
    „Agancsainak vége néha súrolta a fák vékonyka ágait”
    A második bekezdésben ezt írod:
    „hosszú agancsai szinte az égig meredtek”
    Most akkor vagy az égig meredtek, vagy csak épp súrolták az ágakat. Esetleg jelezd, hogy a fák az égig érnek. 🙂
    És így tovább.

    Összegezve:
    Az írás nem rossz, a szöveg jól olvasható, nem unalmas, de a világot nem fogja megváltani. Gondolom, nem is ez volt a cél. Nem tartalmaz sok hibát, de a szövegbeli és tartalmi logikai hibákra figyelni kell. A tagoláson is lehet még javítani (pl. Az első bekezdés lehet a felvezető szöveg, a történet maga utána következik. Ezt dőlt betűkkel lehet jelezni).
    3,5/5 pont

  5. Kereder Márk

    Szia Chantal Court!

    Leírom a benyomásom:
    bár elég darabos és néhol zavarosnak tűnik, érdekes témát feszeget.
    A jó írások azok, ahol “siklik” a folyamat, mind a történet, mind a szavak, egymásba pörögnek, nem kell
    visszamenni, ha figyelmesen akarunk olvasni. Itt én néha újraolvastam egy-egy párbeszéd-részt, hogy
    tuti tudjam, mit akarsz mondani. (De ez lehet az én hibám is…)
    A darabosságtól, az olyan mondatoktól, amit szerintem még át kéne rágni, (pl.: “– Az öngyilkosság komoly dolog. A holtak sem szeretik.” – ez nekem egy kicsit infantilisnek tűnik, ne haragudj), szóval ezektől függetlenül szép képek, “elképzelhető” a világ, amit leírsz a nyelvi kiforratlanságon azért átjön.
    Van végső olvasásnál könnyen kiszűrhető hiba is: “egy nap sírást hallottam – emelt a magasba a fejét” de nem vészes.
    Ezeket azért jó kiszűrni, mert tök könnyen likvidálható egy olyan hiba, ami azért idegesítő, mert
    az olvasóban bizalmatlanságot szül, azt gondolhatja, hogy: “ha még erre se vette a fáradságot,
    hogy megtiszteljen azzal, hogy nincsenek benne ilyen hibák, akkor komolyan gondolja-e, amit nekem
    mondani akar?” Linkség-érzése lesz. Ez persze a legtöbb esetbe a tudatosan kimondott szavak alatt megjelenő kritika, érzés a műről. Az olvasó észreveszi, továbbsiklik, de azért alul működik ez, s befolyásolja a végén az írásról alkotott tudatos véleményt.)
    Amit akarsz mondani, az elgondolkodtató, abszolút jó téma és tök jó az ilyen témák körüljárása.
    Az írásodban pár logikai összeférhetetlenség szerintem:
    – Halál nem hisz a sorsban és a végzetben, pedig pont ő maga az. Ezt le is írod: “gyűlölnek engem, amiért elviszem azoknak a lelkét, akiknek lejárt az idejük, ” – lejár az idő, eljön a Halál. Pont ez a Sors, pont ez a Végzet.
    – Az írod, a lét kezdetén vagyunk. Én úgy olvastam az elején, vagyis azok a benyomásaim születtek közben, hogy
    itt még minden steril, minden kipróbálatlan, hisz az elején vagyunk. Aztán szépen lassan cáfolod ezt, kibontakozik,
    hogy azért már elég derekasan derékig járunk a létben, vannak élők, halottak, stb… Az első pár sor nem illik az egészhez.
    – És az ősi probléma, amire nagyon jól felhívtad a figyelmet: ha Élet teremtett mindent/mindenkit, ő szeretett legelőször, hogyhogy tágra nyílt szemű Bambiként rácsodálkozik a Halálra? “Élet sírt.”
    Tőle van a Halál, mert tőle KELL lennie.
    Vagy pedig: Az Élet és a Halál két pólusát ugyanaz a személy teremtette. Ez esetben legalább egy utalás szinten
    kellet volna az írásodban ezt jelezned. (Az írásod szerint nem így van, mert Halálfarkast Életőz teremtette.)
    Magyarul: vagy egy “szint” hiányzik a történetben, vagy önellentmondás van benne.
    Minden embernek, ha ezen elgondolkodik, beletörik a bicskája: Isten jó. Ez axióma. Isten teremtett mindent. Ez is axióma. Létezik szenvedés és rossz. Ez meg nem axióma, ez már mindannyiunk számára ismert, keserves tapasztalat. Következtetés: Isten egy g. Vagyis: g, mint gonosz. 🙂
    Szerintem nem az, de ez idő- és helyigényes, s most az írásodról van szó…

    Az sem lehetséges opció az írásod szerint, hogy egymástól független, két egyenrangú teremtő erő létezik, halál és élet, hiszen írod:
    “Amikor az idejét a kertjében tengette, igyekezett körbejárni azt, ügyelve rá, hogy egy lélek se jusson vissza az élők közé, nehogy galibát okozzon kusza, egyre inkább halványuló emlékeivel, amiket még Élettől kapott.”

    Ennél érdekesebb, amikor nem választjuk szét a kettőt, hanem azt szemléltetjük, hogy a kettő ugyanaz, ugyanaz az Isten teremtette a halált és az ahhoz kapcsolódó szenvedést, szükségszerűen:

    “Most már el fog múlni
    Nem lesz semmi baj
    Jobb lesz és aztán kicsit
    Megint jobb lesz
    Régóta fontos hogy vagy
    Mindegy mit akar
    Az a sok ellenség akit
    Neked ereszt

    Az élet de én vagyok az őrangyalod
    Kezemben felhúzott kalasnyikov ragyog
    A nap kel fel éppen a hátam mögött
    Nagy fehér szárnyakkal ott körözök

    A szobában éjszaka
    Te álmodsz és fasza
    Dolgok pörögnek végig az agyadon
    Éppen lepkét kergetsz amikor
    Felkelt a suhogó szárnyam árnya a faladon
    De ne félj ez én vagyok az őrangyalod.

    Ne félj ez én vagyok az őrangyalod
    Azt szeretnénk hogy neked ne legyen semmi bajod
    Sőt inkább jobb legyen mint a többinek
    Senkit ennyire nem szerettek (A Földön)
    Mindent szeretsz majd
    Minden meglesz párszor
    Mások által szépnek mondott életed lesz
    Aztán kilépek majd a fehér angyalcájgból
    És felhúzom a szőrös patás másik jelmezt
    De ne félj ez is én vagyok az őrangyalod
    Ne tegyél hirtelen mozdulatot
    Tudod kezemben felhúzott
    Kalasnyikov ragyog”
    (Kispál: Éjjeli Nyugtató)

    Elnézést a bemásolt dalszövegért, talán nem minősül reklámnak.

    Visszatérve az írásra: van a mondanivalóban potenciál, kicsit átszűrve a szűk nyelvi rostán, képek szépek.
    Picit olyan érzésem, mintha az egyébként jó témát nem jártad/gondoltad volna át/körbe, hanem az apró, igazából lényegtelen,
    de persze szükséges képekkel próbáltad volna – akár nem tudatosan is – ezt ellensúlyozni. Leírsz mindent, hogy néz ki.
    Ne értsd félre, szükséges ez, ahogy írtam, de nem ezen van a lényeg. Szükséges, de lényeg-telennek kell lennie.

    Ez egy vélemény.
    A vélemény, mint mindig, most is csak egy vélemény. 🙂

    Üdv!

Hozzászólás

*

Solve : *
7 × 10 =