KÜZDŐTÉR

Az örökkévaló

Szerző: Chantal Court

Réges-régen, még valahol az ősi káosz végén, és a lét kezdetén, valahol az élet peremén létezett egy kert, ahol minden fa szinte az égig ért, a levelek mind halovány kékek voltak, és a hűvös szél is csak lassan süvített végig az erdőn. Nem volt ott semmi más, csak fák, tekergőző lombokkal, zizzenő, kék avar az elszáradt levelekből, és valami szokatlan csípős érzet a levegőben, mintha mindig ködös hajnal uralná a tájat. Az élők messzire kerülték ezt a helyet, mert pontosan tudták, hogy a holtak kéken világító, apró lelkei fogócskáznak a fái között. Mert ez volt Halál hatalmas kertje.
Különös szerzet volt ő: fekete bundája leginkább egy farkaséra emlékeztetett, feje helyén azonban csak egy törött koponya volt, melynek hosszú agancsai szinte az égig meredtek. Narancssárga szemei éberen vizslatták a kert lakóit, ám a fény minden alkalommal kihunyt az üresnek tűnő koponya repedései mögül, mikor rövid időre magára hagyta birodalmát. Mindennap útnak indult, hogy begyűjtse Élet országában a kimúlt lelkeket. Élet fényt hozott, reményt és szeretetet, olyan volt, akár egy kecses, fehéres őz, aki vidáman végigcikázott mezőn és erdőn át, ha megoszthatta ajándékát másokkal, és életet adhatott. Ugyan akkor, ott volt Halál, aki éjjel jelent meg, és elvitte azoknak a lelkét, akiknek már lejárt az idejük Élet birodalmában.
Amikor az idejét a kertjében tengette, igyekezett körbejárni azt, ügyelve rá, hogy egy lélek se jusson vissza az élők közé, nehogy galibát okozzon kusza, egyre inkább halványuló emlékeivel, amiket még Élettől kapott.
Azon a napon is épp így tett – lassú, komótos sétára indult a kékes fák között, szinte lebegett légies lépteivel a falevelek fölött, melyek hangtalanul libbentek félre az útjából. Agancsainak vége néha súrolta a fák vékonyka ágait, ám zörrenő hangjukat kacaj nyomta el. A holtak élénken pulzáló lelkei ide-oda röpködtek Halál és a fák körül, megborzolva az éjfekete szőrét, vagy megzizegtetve az avart. Halál szerette őket nézni. Nyugalmat érzett, a kertjében sétálva már nem hallhatta az élők szitkait és siránkozását, amiért újabb lelkeket vitt el.
Egy nap azonban észrevett egy magányos, elhagyott lelket, amint épp a kert kapujánál hevert a földön. Olyan pici és gyönge volt, hogy a többiek észre sem vették, csak tovább siklottak felette, teljes magányba taszítva ezzel az apró, hideg fénypontot. Halál közelebb sétált hozzá.
– Miért vagy egyedül? – kérdezte érces, mély hangján, mely visszhangot vert minden szavára – Miért nem játszol a többiekkel?
– Nem kedvelnek engem – felelte csilingelve a csöppnyi lélek – Mikor még éltem, bolond voltam, és ők tudják ezt. Kinevettek, és egyedül hagytak a sötétben.
– Az én kertemben nincs sötétség – felelte Halál, miközben hevesen megrázta a fejét, majd sóhajtott – A lelkek néha gonoszak tudnak lenni, még magukkal szemben is. Ezért kell vigyáznom rá, hogy ha bár romlottak is, a kertemen belül maradjanak – mondta, miközben meglengette maga mögött lompos, csapzott farkát – Nem emlékszek rád – folytatta némi szégyenérzettel a hangjában. Minden lélek múltját kiderítette, mielőtt szabadjára engedte volna őket a kertben, ám minden nap egyre többen lettek, az emlékezete pedig nem volt már a régi – Mit tettél, mielőtt örökké álomra hajtottad volna a fejedet?
– Öngyilkos lettem. Nem akartam meghalni, csak azt szerettem volna, ha végre nekem is lehetnének barátaim. Azt hittem, ha majd aggódnak értem, a barátjukká válhatok. De túl messzire mentem. És most itt sincsenek barátaim – nyögött fel a lélek halk, csengettyűre emlékeztető hangján, Halál pedig bólogatott.
– Az öngyilkosság komoly dolog. A holtak sem szeretik.
– De miért kérdezősködsz? – kérdezte a kék fénygömb. Halál pár pillanatig csak izzó szemekkel figyelte a lelket, ahogy lassan újra elemelkedett a talajtól.
– Azért, mert én is egyedül voltam. Magányos voltam ebben a kertben, ahol nem volt kihez szólni, és ahol senki sem hallotta a sóhajomat. Akkor még csak én voltam a meleg levegővel és a hideg széllel. De egy nap sírást hallottam – emelt a magasba a fejét, mintha pusztán az emlékétől újra hallaná a hangot – Az élők fájdalmat éreznek, mikor meghalnak, és aztán lelkekké válnak. A lelkek játékosak, de félnek tőlem. Idehoztam őket, itt örökké játszhatnak anélkül, hogy veszélybe sodornák az élőket.
– Szóval lelkeket gyűjtesz magad köré, de mégis egyedül vagy? – kérdezte a kis lélek, és már olyan magasan lebegett, hogy Halálnak fel kellett emelnie a fejét hozzá.
– Igen. Ahogy te is.
– Hiszel a sorsban, Halál? – pördült meg magad körül az pulzáló, kék gömböcske.
– Nem. És te, lelkecske? Te hiszel, hittél benne?
– Szeretnék.
Halál mélyet sóhajtott, aminek nyomán halvány pára szállt a magasba. Lehűlt az idő a kertben. A tekintetét egy pár pillanatig még végigfuttatta a többi lelken, és mivel nem látott semmi szokatlant, lassú sétába kezdett, agancsaival pedig intett az elhagyatott lelkecskének, hogy kövesse.
– A sors és a végzet: csak egy illúzió az élők számára. Hisznek benne, és ez boldoggá teszi őket – magyarázta kedvtelenül Halál. Tőle távol álltak ezek az érzések. Nem hitt senkiben, és semmiben, csak a törvényben, miszerint egyszer mindennek vége, ám aminek van vége, annak újra lesz kezdete is.
– De akkor miért vagyunk itt? – kérdezte a lélek kíváncsi csengéssel a hangjában, és játékosan körözni kezdett Halál agancsai körül.
– Nem emlékszek, hogy mikor vagy miért születtem – mondta Halál – Itt voltam, mikor az első élő meghalt. És aztán minden élő gyűlölni kezdett.
– Miért?
– Mert nem ismerik a törvényt. Mindennek vége lesz, és aztán kezdődik minden előröl. Végtelen körforgás, egy gépezet, amit nem lehet leállítani. Ez Élet ajándéka. Ő nem beszélhet egy élővel sem, maguknak kell rájönniük. Ha sikerül nekik, megtalálják a békét, boldog élet vár rájuk. Ha nem, és gyűlölnek engem, amiért elviszem azoknak a lelkét, akiknek lejárt az idejük, talán lehet hosszú életük, de a gyűlölet és a gyász mindent elpusztíthat bennük.
– Nem te ölöd meg őket. Nem kellene utálniuk, amiért segítesz a holtaknak békét lelni.
– Mégis így tesznek – hajtotta lentebb a fejét Halál, miközben tovább sétált a fák között, a nyomukban pedig egyre több lélek jelent meg halvány fényükkel.
– De te kedves vagy. Én szeretlek – csilingelt az elhagyott lelkecske, miközben lágy fényével végigsuhant Halál koponyája mentén az orráig.
– Hogy micsoda? – torpant meg Halál, miközben narancssárga szemei tágra nyíltak, és meglepetten vizslatta a lelket – Mit mondtál az előbb?
– Én szeretlek –felelte halkan, talán szégyellősen a lélek – Nem hagytál magamra, mikor már azon gondolkoztam, hogy átszökök a kertkapu felett, és megpróbálok így tisztán, lélekként barátokat szerezni. Valószínűleg megtébolyodtam volna.
– …igazad lehet – bólintott lassan Halál, miután még mindig nem tért magához az imént válasz után kapott sokktól. Soha, senki se mondott még neki ilyet – Mondd, lelkecske. Mi a szeretet?
– Tán nem tudod mi az, Halál?
– Nem. Felém még csak gyűlölet és harag eredt onnan, ahonnan más a szeretetet kapta – mondta Halál, hangjában azonban nem remegett szomorúság emiatt. Semmilyen érzés nem vegyült a szavai mögé.
– Mondd Halál, találkoztál te már Élettel?
– Igen, egyszer – bólintott Halál – Még régen, az első élő halálakor. Élet sírt. De azt mondta, szükség van rám, hogy az ártatlanok lelkét ne kösse gúzsba semmilyen helytelen érzés. Azt mondta, már én felelek értük.
– Élet az, aki legelőször szeretett – folytatta a lelkecske, Halál pedig kíváncsian pillantott fel rá ismét – Ezt tudom. Minden valaha élt tudja.
– Én nem tudom – szólalt meg érzéketlen hangon – Ezek szerint én sohasem voltam élő.
– Azt hittem, te mindent tudsz – nevetett a lélek, Halál pedig biztos volt benne, hogy még sohasem hallott ilyen szép muzsikát.
– Sokáig én is úgy hittem. De az élők mindig tudnak nekem újat mutatni – sóhajtott fel halkan Halál, és még mondott volna valamit, ám borzongás járta át az egész gerincét. A szőr felmeredt a nyakán, de nem a félelemtől vagy a dühtől, inkább csak valami jóleső bizsergéstől. A kapu felé fordult, amerről különös, tavaszillatú, meleg szellő áradt a kertbe.
Élet állt a kapuban. Valóban leginkább egy nyurga őzre hasonlított, ám nyaka hosszabb volt, fülei pedig egészen hasonlítottak egy nyúléra, bár nem voltak olyan hosszúak. Nem lépett be a kertbe – tudta, hogy ez nem az ő birodalma.
– Azt mondja, hogy menjek vele – súgta a lélek. Halál megremegett.
– Magamra hagysz – morogta Halál, és hátrált két lépést.
– Hisz te magad mondtad, hogy aminek van vége, annak kezdete is lesz újra – kacagott a lélek, és közelebb lebegett hozzá – Én visszatérek majd hozzád, és akkor már játszani is marad időnk, mert már tudni fogom, hogy nem kell tőled félnem. És ezt meg fogom tanítani az élőknek, valamennyinek! – csilingelte vidáman, és megannyi társával együtt kirepültek Élet mellett a kertből.
Halál szótlanul figyelte az ott maradt holtakkal, ahogy a kert kapuja ismét becsukódik, és hallotta a lelkek hangos nevetését, amint élőkké váltak, s a körforgás a szeme láttára vette kezdetét ismét.
Már nem érezte magát egyedül.
.