TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Cselekedj, mielőtt késő!

Szerző: Csomós Bálint

Beep beep… beep beep…
És rácsapok a mobilomra.
Mielőtt élvezhetném, hogy élek, hogy lélegzem, hogy egy újabb csodás nap vár rám, az újabb napi robotolás rám szakadó tudata elrontja a hangulatom. Csak nyújtózom és próbálom a legkényelmesebb pozíciót megtalálni a következő „szundiig”, de már nem olyan, mint három perce. Ez még inkább lefelé taszít hangulatom spirálján.
De erőt veszek magamon, hisz mi mást tehetnék. Negyed órám van, hogy elkészüljek. Az ágyon falnak dőlve, takaróm lábaimon pihentetve, gyorsan még csekkolom az üzeneteimet. Telefonomat magam mellé hajítva már azon töprengek, melyik nadrágomat vegyem fel a kettő közül a szokásos és kötelező fehér pólóhoz. Hirtelen döntök, és beletuszkolom magam a nadrágomba, de máris a számba teszem a fogkefét, hogy amíg a faházamtól a tábor közös zuhanyzójához nem érek, séta közben végezzek a fogmosással. Mindezt még dzsekiben, hiszen hűvös van. Ott öblítek, arcomat megmosva felfrissülök, visszaszaladok a faházhoz a kulcsokért és kinyitom a zuhanyzó melletti éttermet. Mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is megálltam volna, hogy egy mély lélegzetet vegyek a friss, tiszta, enyhén párás reggeli levegőből, és a jelenbe belehelyezkedve észrevegyem a fatörzsek közül rám kacsintó első napsugarakat.
Az üdülő vendégei még egy másik világnak a részesei.
Kinyitok. Villanyt kattintok. Bekapcsolom a rádiót. Majd terítek, és kiszámolom a tányérokat, kancsókat, hogy a konyhásoknak erre már ne legyen gondjuk. Kenyeret szeletelek. Sietnem kell, hiszen a büfé nyitásával hét órakor megérkezik az első vendég reggeli kávéját követleve. Még éppen ki tudom szolgálni az utolsó vendéget a büfében mielőtt reggelihez kolompolnék. Megtörténik. Vendégek hada szállja meg az éttermet, ami rám nézve végeláthatatlan futkosást jelent. Pár perc múlva már a romokat takarítom, hogy a reggelinek semmi nyoma ne maradjon ebédre. Sietek. Terítek. Hajtogatok. Kiszolgálok. Megjön az áru – segítek bepakolni. Segítek itt, Segítek ott. Mosogatok. Ezeket néha egyszerre.
Vacsora után, mikor mindennel végeztem, grátisz a mosogatás. Az utolsó kávéspoharat is a szárítóra teszem. Ügyes voltam, megérdemlem a pihenést. Vizes kezeimmel a mosogató szélére támaszkodom és lehajtott fejjel nézek. A büfé halványzöld neon fényében látom a vizes kezem, ami háromheti mosogatás után a kiszáradástól felrepedt. Egy lassú izzadtságcseppre terelődnek gondolataim, amint az a halántékomon gurul. Letörlöm és valahogy kibírom ezt a napot. Már csak pár perc. A főnökkel zárjuk a kasszát, az éttermet, és szabad vagyok.
Még előző este elhatároztam, hogy a közeli kilátóból nézem meg a következő naplementét. Ez lélekben erősített és húzott magával munka közben. Ahogy teltek az órák, egyre nagyobb figyelmet szenteltem ennek a gondolatnak. Siettem, hogy a kilátóban érjen a naplemente. Hiába volt már este háromnegyed kilenc, még mindig nagy volt a nyári hőség. Eszeveszettül tekertem, néhol olyan meredek utakon, hogy csak tolni tudtam a biciklit. Sehol egy lejtő, csak a hegy.
Felértem.
A Balaton lélegzetelállító látványa tárult elém. Egy ideiglenes helyet keresve megálltam egy pillanatra, hogy szemügyre vegyem a Badacsony felett lebegő napot és a tükörsima vízen elnyúló aranyhidat. Kaptam az alkalmon és pótoltam a reggel elmaradt mély lélegzetet. Éreztem, ahogy egyre több energia áramlik belém és egyre inkább összhangba kerülök az univerzummal. A fenti, lankás részen továbbtekertem egy megfelelő hely után kutatva. Végül találtam egy kissé távolabb eső helyet egy mesebeli fenyőfával. De ez tényleg mesebeli volt! Ez nem olyan volt, mint a többi! Ez Más volt! Hívogatott! Minden porcikámat átjárta a nyugalom. Ekkor a nap minden megfeszített pillanata megszépült, majd köddé vált, és csak a pozitív események jutottak az eszembe: egy-egy vendég kedves mosolya, a konyhán egy jó poén, a délutáni kávé kellemesen kesernyés illata.
Most sehol egy lélek.
A biciklit a korlátnak támasztottam, hátamat pedig A Fa törzsének, és átadtam magam a látványnak. Hosszú percekig ültem így egyedül, már-már mosolyogva.

A Nap egyre lentebb csúszott az égen, én pedig az egész napos hajtás után teljes önelégültséggel ültem és néztem; úgy éreztem, nincs nálam boldogabb ember a Földön. A Nap ebben a pillanatban megérintette a túloldali hegyeket. Kezdetét vette az, amire egész nap vágytam.
Ekkor két fiatal fiúra lettem figyelmes, akik rollerrel jöttek a mögöttem húzódó sétányon. Mellettem öt méterre vertek tábort. Elég hangosan beszéltek, ami nagyon zavaró volt, hiszen nem rájuk akartam figyelni, hanem a naplementére – de annyit megállapítottam, hogy külföldiek voltak. Bekapcsolták a hangszórójukat és hangosan zenélni kezdtek. Majd rágyújtottak. Ezek fölött még sikerült volna szemet hunynom, de ami ezután következett, az több volt a soknál.
Az üres cigisdobozt csak úgy behajították az előttünk lévő bokorba.
A másodperc töredéke alatt forrni kezdett a vérem. Szívem kétszer olyan gyorsan vert. Egy hajszállnyira voltam attól, hogy felállok és szólok nekik, hogy annak a doboznak kukában a helye. Nem tudtam elfogadni, hogy valaki ne tisztelje a természetet. De valamiért nem tettem. Féltem, de magam sem tudtam, pontosan mitől. Töprengtem, rágódtam, hogy mi tévő legyek? Féltem a reakciójuktól. Féltem a következményektől. Nem vehettem biztosra, hogy bocsánatkérően igazat adnak nekem és továbbállnak. Soha korábban nem szóltam még rá idegenekre, tapasztalatlan voltam. Másrészről izgalomba hozott az érzés, hogy jót cselekedhetek. Végül nem tudtam dönteni.
A két srácról a bokorban pihenő skatulya vélt helyére, onnan pedig a Napra néztem, de már nem találtam azt sehol. Majd ismét a két srácra néztem, de már ők is indulófélben voltak. Egyre csak pörgött az agyam. „Még megteheted!” – gondoltam. Rollerre pattantak, átléptek a korláton a sétányra és elindultak a lejtőn.
Ekkor felpattantam.
Kiabálva futni kezdtem utánuk: „Boys! Boys!” De hiába. Már nem hallották.
.

Facebook hozzászólások

  1. Hum Atilla

    Üdv!

    Kettős érzésem van a művel kapcsolatban. A mondanivalója szuper, hiszen mennyi az eltékozolt idő és élet. Amíg azon gondolkodunk mit kéne tenni, hányszor szalasztjuk el a lehetőséget vagy éppen azt, ami ott van előttünk mert félünk döntést hozni. A szerző jól jeleníti meg a fásult élet mindennapjait a közé keveredő örömökkel együtt, a főszereplő egyetlen napját egész emberéletnyi időre ki lehetne vetíteni. Valamiért mégsem tudtam tökéletesen elmélyülni az olvasásban.
    Egy részről zavartak a stílushibák, a szóismétlések, ezeket könnyen lehet javítani. Másrészt nem éreztem át a főhős hezitálásának okát, a félelmének semmilyen megalapozottságot nem találtam a szövegben.

    …ami tetszett…
    – van a történetnek mondanivalója, ami érthetően van közölve.

    …ami kevésbé…
    – tetten érhető némi következetlenség a történésekben, megfogalmazásokban,
    – sok a szóismétlés,
    – a hangulat nem jön át tökéletesen.

  2. B.Magdolna

    Nekem is tetszik. Igen, lehet vele azonosulni. Leginkább a kellemetlen tehetetlenség érzés …. Valójában közvetít valami bűntudat félét is számomra, amiről azt gondolom, hogy majd kiheveri a főszereplő, ez csak (saját bevallása alapján) a tapasztalatlansága miatt fordulhat elő. Amikor egy tettre kész embert az ész vezérel, és nem cselekszi meg vakmerően amit a hirtelen haragja diktál, úrrá lehet a bizonytalanság, az a bizonyos “nem tudok dönteni” . Gondolok itt arra, hogy végül nem bonyolódott olyan helyzetbe, amiből nagy valószínűséggel nem jött volna ki győztesen. Az én szemszögemből nézve, ez volt az egyetlen helyes cselekedet amit tehetett, hogy nem cselekedett semmit. 🙂 Feltételezhetően az lett volna az igazi kudarc, és akkor olvashatnánk a “siker” történetet, ami arról szólna, hogyan verette magát félholtra egy cigisdoboz miatt. A mártírok kora már lejárt, az óvatosság is egy nemes erény az én mércém szerint. Hogy mégis mit lehetne cselekedni és mikor ? Ez a kérdés lóg a levegőben, szerintem. Van, mikor az a helyénvaló, ha nem cselekszünk, mégcsak nem is szólunk. Azt nem találom megoldásnak, hogy mások után szedegessük a szemetet szó nélkül, mert az valahogy áldozatot csinál az emberből. Az áldozatok kora is lejárt. Pláne, aki egésznap mások után takarít, az nem biztos, hogy munkaidő után, ingyen is mások után akar takarítani. Úgy tűnik eljött a hétköznapi hősök kora. Én is üdvözlöm azokat, akik csak most bontogatják szárnyaikat. Egyébként, az én véleményem szerint, aki ilyen helyzetben cselekedni akar, az találni fog alkalmat (sajnos) előbb-utóbb arra, hogy cselekedjen. Amikor megfelelőek a körülmények a jócselekedetre, és előreláthatóan kétséget kizáróan kudarc nélkül kivitelezhető, pl. egyértelmű, hogy kommunikációs nehézségekkel nem kell szembenézni, azaz nem valami felismerhetetlen idegen nyelven beszélnek a srácok, nem lesz sötét este, nem olyan helyszínen történik, ahol közel s távol rajtuk kívűl egy lélek sincs, mikor nem egy ember áll kettővel szemben, vagy legalábbis a kedvezőtlen tényezők nem egyszerre lesznek jelen. Vehetjük ezt az írást, mint első tapasztalat a belső késztetésről, ami mások rossz viselkedésének javítását célzó cselekvésre ösztönöz, mondhatni ellenállhatatlanul, (aminek ellenállt Bálint, mert szerencsétlenül , a rossz helyen a rossz időben akart megnyílvánulni 🙂 )
    Gratulálok a Szerzőnek az íráshoz.

  3. Kereder Márk

    Szia Fer-Kai!

    Nekem nincs hiányérzetem a végén, de ha Neked az van, az is JOGOS kritika, ha tényleg az van. Minden ember más, mindenkinek más tetszik, úgyhogy NINCS olyan kritika, ami jogtalan, feltéve, ha őszinte. Még ha csak egy ember is gondolja úgy.
    Más szóval: lehet, hogy csak nekem nincs hiányérzetem a sok olvasó közül. De őszintén nincs. Tehát a kritikám legális! 🙂

    Üdv!

  4. Fer-Kai

    Márk, igazad van, hogy neked tetszik, miért is ne. Valóban vannak erényei.
    Ugyanakkor a címmel némi ellentmondásban van szerintem – vagy épp alátámasztja? -, hogy a “kudarc” után vége szakad a történetnek. Ha már ilyen fontos a naplementében gyönyörködni és a természetet védeni (mindkettő jogos és értékes is) akkor a további, kevésbé szenvelgős, ésszerű cselekvést hiányolom: tegye helyére más szemetét, és gyönyörködjön a naplemente kései fázisában (is). Mert érdemes.
    Ha már ilyen részletező, ok-okozatokat feltáró, sok szempontból racionális, pszichologizáló írás, akkor tényleg A Nagy Kudarccal kell végződnie?
    Persze szubjektív dolog, hogy nekem hiányérzetem van, és szeretném látni, hogy a főszereplő nem akad el egy, a címet igazolni látszó tehetetlenségnél. Mert így nem hiszem el, hogy igazán szereti a természetet és a naplementét.

  5. Kereder Márk

    Fer-Kai hozzászólására:
    a “beep-beep” olvasásakor fel sem tűnt, hogy az angol. Én bíp-bíp-nek olvastam kapásból. Nem zavart. Nem gond. Jó az, egy csomó dolog rögzült bennünk, ha úgy tetszik, van egy “világpolgár” részünk. Mindenkinek. Még a legeldugottabb részeken is isznak Coca-Cola-t. Ez a globalizáció, ha tetszik, ha nem. Bármennyire erős bennem a nemzettudat, (én szeretem a Magyarságomat, sőt, imádom, szerintem különlegesek vagyunk), attól még a nagyVilágban élünk, ahol van Meki és pc.
    Ki az aki ezt “magyarul” olvassa? A “beep-beep”-et? Őszintén!!! Senki.

    Nekem speciel tetszenek a mondatok a szituáció, az élethelyzet, baromi jól felépítve, nem éreztem hosszúnak.
    “Elvisz” az egész. Pár sor, de mégis egy EGÉSZ ÉLET, vagy legalábbis annak egy pillanatképe, (ami még az előzményeket is sejteti) jelenik meg. Mert ez az ember tuti nem dúsgazdag, de a tisztes munka becsületét megtanították neki, nem is koldus-szegény, értékrendje van és a morális kategóriákban is otthonosan mozog. Be tudjuk lőni, ki ő. Ő MI vagyunk. Aki olvas. Testvér. Nem gyilkos és nem pornósztár. (Persze a gyilkos is olvashat, stb… de talán érthető, hogy mit akarok mondani…)
    És a lényeg: pont az a jó benne, amit írtam: “külön remek, hogy egy magasztos, “cselekedj, mielőtt késő” (ilyet az emberek az élet “nagy” dolgaira szoktak érteni)
    szembe állítod egy profán dologgal, (ami persze a főhős lelkében akkor és ott nem is annyira az…), és ebből egy játékosság keletkezik.”
    Ez nem világmegváltó mű, nem az a feladata – szintúgy, mint az előzőek valamelyikének – de élvezetes és látszik/érződik, hogy az Írója nem “most kezdte”, és beleélte magát. Én ELHISZEM, hogy személyes tapasztalat a leírtak és EZ A LÉNYEG. Hiteles. Szórakoztató. Ötös. Elnézést, hogy “védem”, de nekem nagyon tetszik… Ez vélemény és ide véleményeket írunk.
    A leglényegesebb, amiért tetszik: van “íze”. Ezt nem lehet megfogalmazni máshogy, ez nem korrekt, egyenletekkel leírható, szabatos gondolat. Az “íz”. Benne van… 🙂

  6. Fer-Kai

    A “Beep beep… beep beep…” kapcsán engem az zavar legjobban, hogy ha egy magyar szöveg részeként olvassuk, akkor bégetés. És miért kéne, hogy angolul legyen? Úgy “trendibb”?
    Számomra túl részletező az írás, nem tűnik indokoltnak, hogy ennyire hosszadalmas legyen. Bőven lenne mit elhagyni belőle, amivel nem lenne kevesebb, csak rövidebb. De maga a dilemma sem tűnik olyan fontosnak, drámainak, hogy ennyi szót érdemeljen. Kicsit fel lett fújva az egész.
    Ha valaki – nagyon helyesen – szereti a természetet, persze védje, amennyire csak tudja, és ébresszen rá másokat is, hogy milyen fontos ez. Ha ez utóbbi meghiúsul, mint például ebben a történetben, akkor nem igazán értem, hogy miért nem kutatja fel az elhajított dobozt, s teszi bele a kukába, és miért nem gyönyörködik csendben és békében a naplemente “zárófelvonásában”, amikor a horizont alá süllyedt Nap még gyönyörűen megvilágítja az égbolton úszó felhőket.
    Remélem, valahogy így folytatódna a történet. Hiszen: “Cselekedj, mielőtt késő!”

  7. Galambos Tamás

    Nekem nem igazán jött be. Elején hangutánzó szavakkal indítás szerintem nem volt az igazi, a tanulság jó volt, de az írás első fele számomra nem sokat adott hozzá.

  8. Guti Csaba

    Szia!
    Olvashattunk már olyan műveket, amelyek egy adott pillanat fontosságára vannak kiélezve, de az ember gyarló, és nem tanulunk belőlük. Talán gyávák vagyunk, talán hanyagok, esetleg lusták, vagy az is lehet, hogy egészen más az oka, de mindannyian voltunk már olyan helyzetbe, mint itt a főhős. Talán sok esetben az sem olyan fontos, hogy mit mulaszt el az ember (hisz itt sem a világot akarta megmenteni hősünk 🙂 ), csak azt érzi, hogy marad egy kis seb a lelkén, miszerint tenni kellett volna valamit. Akkor és ott. Akkor az egyszer.
    Tetszett az írás, gratulálok hozzá!

  9. Kereder Márk

    Szia Bálint!

    Ez egy tökéletes írás.
    Ne haragudj, hogy ennél többet nem akarok róla most mondani.
    Illetve mégis, egy valamit:
    külön remek, hogy egy magasztos, “cselekedj, mielőtt késő” (ilyet az emberek az élet “nagy” dolgaira szoktak érteni)
    szembe állítod egy profán dologgal, (ami persze a főhős lelkében akkor és ott nem is annyira az…), és ebből egy játékosság keletkezik.
    Élveztem minden betűjét.

    Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy már nem mehet “élesbe” sehova, ahol feltétel a megjelenítés szűziessége.
    Ettől viszont még nagyobb értéke lesz itt.
    Köszönöm szépen!

    🙂

Hozzászólás

*

Solve : *
20 × 5 =