KÜZDŐTÉR

Cselekedj, mielőtt késő!

Szerző: Csomós Bálint

Beep beep… beep beep…
És rácsapok a mobilomra.
Mielőtt élvezhetném, hogy élek, hogy lélegzem, hogy egy újabb csodás nap vár rám, az újabb napi robotolás rám szakadó tudata elrontja a hangulatom. Csak nyújtózom és próbálom a legkényelmesebb pozíciót megtalálni a következő „szundiig”, de már nem olyan, mint három perce. Ez még inkább lefelé taszít hangulatom spirálján.
De erőt veszek magamon, hisz mi mást tehetnék. Negyed órám van, hogy elkészüljek. Az ágyon falnak dőlve, takaróm lábaimon pihentetve, gyorsan még csekkolom az üzeneteimet. Telefonomat magam mellé hajítva már azon töprengek, melyik nadrágomat vegyem fel a kettő közül a szokásos és kötelező fehér pólóhoz. Hirtelen döntök, és beletuszkolom magam a nadrágomba, de máris a számba teszem a fogkefét, hogy amíg a faházamtól a tábor közös zuhanyzójához nem érek, séta közben végezzek a fogmosással. Mindezt még dzsekiben, hiszen hűvös van. Ott öblítek, arcomat megmosva felfrissülök, visszaszaladok a faházhoz a kulcsokért és kinyitom a zuhanyzó melletti éttermet. Mindezt anélkül, hogy egy pillanatra is megálltam volna, hogy egy mély lélegzetet vegyek a friss, tiszta, enyhén párás reggeli levegőből, és a jelenbe belehelyezkedve észrevegyem a fatörzsek közül rám kacsintó első napsugarakat.
Az üdülő vendégei még egy másik világnak a részesei.
Kinyitok. Villanyt kattintok. Bekapcsolom a rádiót. Majd terítek, és kiszámolom a tányérokat, kancsókat, hogy a konyhásoknak erre már ne legyen gondjuk. Kenyeret szeletelek. Sietnem kell, hiszen a büfé nyitásával hét órakor megérkezik az első vendég reggeli kávéját követleve. Még éppen ki tudom szolgálni az utolsó vendéget a büfében mielőtt reggelihez kolompolnék. Megtörténik. Vendégek hada szállja meg az éttermet, ami rám nézve végeláthatatlan futkosást jelent. Pár perc múlva már a romokat takarítom, hogy a reggelinek semmi nyoma ne maradjon ebédre. Sietek. Terítek. Hajtogatok. Kiszolgálok. Megjön az áru – segítek bepakolni. Segítek itt, Segítek ott. Mosogatok. Ezeket néha egyszerre.
Vacsora után, mikor mindennel végeztem, grátisz a mosogatás. Az utolsó kávéspoharat is a szárítóra teszem. Ügyes voltam, megérdemlem a pihenést. Vizes kezeimmel a mosogató szélére támaszkodom és lehajtott fejjel nézek. A büfé halványzöld neon fényében látom a vizes kezem, ami háromheti mosogatás után a kiszáradástól felrepedt. Egy lassú izzadtságcseppre terelődnek gondolataim, amint az a halántékomon gurul. Letörlöm és valahogy kibírom ezt a napot. Már csak pár perc. A főnökkel zárjuk a kasszát, az éttermet, és szabad vagyok.
Még előző este elhatároztam, hogy a közeli kilátóból nézem meg a következő naplementét. Ez lélekben erősített és húzott magával munka közben. Ahogy teltek az órák, egyre nagyobb figyelmet szenteltem ennek a gondolatnak. Siettem, hogy a kilátóban érjen a naplemente. Hiába volt már este háromnegyed kilenc, még mindig nagy volt a nyári hőség. Eszeveszettül tekertem, néhol olyan meredek utakon, hogy csak tolni tudtam a biciklit. Sehol egy lejtő, csak a hegy.
Felértem.
A Balaton lélegzetelállító látványa tárult elém. Egy ideiglenes helyet keresve megálltam egy pillanatra, hogy szemügyre vegyem a Badacsony felett lebegő napot és a tükörsima vízen elnyúló aranyhidat. Kaptam az alkalmon és pótoltam a reggel elmaradt mély lélegzetet. Éreztem, ahogy egyre több energia áramlik belém és egyre inkább összhangba kerülök az univerzummal. A fenti, lankás részen továbbtekertem egy megfelelő hely után kutatva. Végül találtam egy kissé távolabb eső helyet egy mesebeli fenyőfával. De ez tényleg mesebeli volt! Ez nem olyan volt, mint a többi! Ez Más volt! Hívogatott! Minden porcikámat átjárta a nyugalom. Ekkor a nap minden megfeszített pillanata megszépült, majd köddé vált, és csak a pozitív események jutottak az eszembe: egy-egy vendég kedves mosolya, a konyhán egy jó poén, a délutáni kávé kellemesen kesernyés illata.
Most sehol egy lélek.
A biciklit a korlátnak támasztottam, hátamat pedig A Fa törzsének, és átadtam magam a látványnak. Hosszú percekig ültem így egyedül, már-már mosolyogva.

A Nap egyre lentebb csúszott az égen, én pedig az egész napos hajtás után teljes önelégültséggel ültem és néztem; úgy éreztem, nincs nálam boldogabb ember a Földön. A Nap ebben a pillanatban megérintette a túloldali hegyeket. Kezdetét vette az, amire egész nap vágytam.
Ekkor két fiatal fiúra lettem figyelmes, akik rollerrel jöttek a mögöttem húzódó sétányon. Mellettem öt méterre vertek tábort. Elég hangosan beszéltek, ami nagyon zavaró volt, hiszen nem rájuk akartam figyelni, hanem a naplementére – de annyit megállapítottam, hogy külföldiek voltak. Bekapcsolták a hangszórójukat és hangosan zenélni kezdtek. Majd rágyújtottak. Ezek fölött még sikerült volna szemet hunynom, de ami ezután következett, az több volt a soknál.
Az üres cigisdobozt csak úgy behajították az előttünk lévő bokorba.
A másodperc töredéke alatt forrni kezdett a vérem. Szívem kétszer olyan gyorsan vert. Egy hajszállnyira voltam attól, hogy felállok és szólok nekik, hogy annak a doboznak kukában a helye. Nem tudtam elfogadni, hogy valaki ne tisztelje a természetet. De valamiért nem tettem. Féltem, de magam sem tudtam, pontosan mitől. Töprengtem, rágódtam, hogy mi tévő legyek? Féltem a reakciójuktól. Féltem a következményektől. Nem vehettem biztosra, hogy bocsánatkérően igazat adnak nekem és továbbállnak. Soha korábban nem szóltam még rá idegenekre, tapasztalatlan voltam. Másrészről izgalomba hozott az érzés, hogy jót cselekedhetek. Végül nem tudtam dönteni.
A két srácról a bokorban pihenő skatulya vélt helyére, onnan pedig a Napra néztem, de már nem találtam azt sehol. Majd ismét a két srácra néztem, de már ők is indulófélben voltak. Egyre csak pörgött az agyam. „Még megteheted!” – gondoltam. Rollerre pattantak, átléptek a korláton a sétányra és elindultak a lejtőn.
Ekkor felpattantam.
Kiabálva futni kezdtem utánuk: „Boys! Boys!” De hiába. Már nem hallották.
.