KÜZDŐTÉR

Naplóbejegyzés

Szerző: Balázs Eszter

Budapest, 1959. október 27.
.
Neked, Főnix-fióka!
.
Budapest szürke ködbe burkolózott. A Duna vize visszatükrözi a szürkeséget. A főváros fái viszont színkavalkádban pompáznak. Megvillan a kellemes halványzöld, a halálsápadt sárga, a komor rozsdabarna, a páratlan narancssárga és a lángoló tűzpiros. A színpompa leginkább a Gellért-hegyen kavarog. A szent püspökről elnevezett hegy növényei felöltötték az októberi ősz színeit. A ködös városi szürkeségben szinte csak a fák visznek életet az emberi szívekhez, az elszürkült életekbe. Elmaradt a változás! Nincs új élet! Bosszú van! Félelem és megfélemlítés!
Csak egypárti szabályok szerint lehet életben maradni. Aki mást vall, mint amit az elvtársak kigondoltak, hirdetnek, az bizony a szürke hétköznapokból a legsötétebb börtönökbe kerül. Talán egyenesen akasztófára is a másként gondolkodó, az ellenséges elem. A felfedett forradalmárokat elhurcolják, aki még nem menekült el, az a halálát várja. Még nem mentem el, még nem jöttek értem. Túl kell élni! Érted!
Nem mindegy, kinek mit mondasz. Csak megbízható családtagokkal lehet beszélni a forradalomról, a politikai helyzetről, a rendszerről, a vezetőkről, a megtorlásról. Baráti körben sem lehet már mindenkivel bizalmasan beszélgetni, tervezgetni. hisz hemzsegnek mindenütt a besúgók, akik lélektelenül és jó fizetségért jelentenek mindenkiről, mindenről, amivel megbízták őket. Szorgalmasan tudakozódnak az elvtársak még az iskolában is arról, hogy kik járnak vasárnap templomba. A hitéletet élők büntetéssel, bosszúállással számolhatnak, de többnyire nem tagadták meg hitüket, Urukat. Már én is erősebben hiszek, többet imádkozom, titokban én is járok az istentiszteletekre.
Családod, amikor csak teheti, megjelenik a Kálvintéri református istentiszteleteken. Emlékezetes maradt számomra az a szoros kötődés, mely ikertestvéreddel gyerekkorodtól megvolt. Ragaszkodtatok egymáshoz, ez mutatkozott meg a konfirmációi előkészítőn. Nagyon értékelem, hogy nővéretek konfirmálása után is részt vett a gyülekezeti alkalmakon, segített, amiben tudott. Emlékszem, hogy mindhárman megígértétek szüleiteknek, titokban tartjátok templomlátogatásotokat, hogy elvégezhessétek tanulmányaitokat.
Emlékszem, 1956. október 6-án nyilvánosan nem lehetett megemlékezni az aradi vértanúkról, azonban mi, a Főnix, megemlékeztünk a nemzeti hősökről. Elég sokan voltunk ebben a titkos körben, szinte mind tizenévesek, s mind szövetségben. Büszke voltam rátok, hisz a Család ifjaiként mindhárman csatlakoztatok hozzánk. A Főnix vezetőjeként nagyon élveztem a társaságotokat, ahogyan egyetemi hallgatótársaimét is a Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakáról. Ti lettetek a családom! Apámat még 1950-ben vitték be az Andrássy út 60. szám alá. Bűne csak az volt, hogy munkahelyén odasúgta egyik kollégájának: „Miért nem szabad nekünk azt tenni, amit javasoltunk, ami előbbre vinne, amit mi is szívből akarunk? A madár is oda száll, ahova szeretne, ahol jó neki, nemde?”
Anyámat nem zárták be, mert testvérem születésekor meghalt. Árván maradtam, s úgy gondoltam, annyit megtehetek apámért, anyámért, testvéremért, hogy ellenállok ennek a hamis kommunista ideológiának. Ti, Főnix-fiókák, mind olyan fiatalok voltatok, akik nem vallottátok a szocialista rendszer építésének szükségességét, nem voltatok egy elven azokkal, akik hazudtak, loptak, képmutatóskodtak a nép nevében, akik koholt vádakkal, saját érdekeikből meghurcolták szüleinket, családunkat! Még szerettük hazánkat annyira, hogy változtatni akartunk annak szégyenteljes arculatán. Emlékszem, az összejövetelek helyszíne mindig máshol volt. 1956-ban a Gellérthegy őszi erdejében. Egy vén, kopasz fa alá vonulva olvastuk, idéztük, szavaltuk a forradalmi költeményeket, leveleket, emlékezéseket. Távozáskor a nemzeti imádságot szavaltuk el.
Ilyen volt a kommunista rendszerben az Október 6.-ai megemlékezés. Tudtuk, hogy ez rendszerellenes, s ha kitudódik, abból biztosan meghurcoltatás lesz, de másképp nem tehettünk, mert ezt diktálta a lelkiismeretünk. Ez akkor az ötödik Főnix-szárnybontogatás volt.
Tisztán emlékszem Október 23-ára. Már reggeltől zűrzavaros helyzet alakult ki az egyetemi diákok által meghirdetett tüntetés engedélyezése körül. A felvonulást a Kossuth Rádió és a Szabad Nép című lap is hirdette. Már az egyetemen csatlakoztam a felvonulókhoz, a kis csapatot sem hagytam ki, titeket is mozgósítottalak. Az a szóbeszéd járta, hogy az MDP beszünteti, ám ez nem történt meg. Diáktársaimtól tudtam meg, hogy a tüntetés egyik helyszíne a Bem-szobornál lesz. Négyre hívtam a főnixeseket. Sokan fél öt körül érkeztek meg, mert útközben tömeggel találkoztak a Petőfi-szobornál. Veres Péter, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, felolvasta az egyetemisták kiáltványát, egyik évfolyamtársam pedig a Tizenhat pontot. Ott volt Zbigniew Herbert lengyel író is a Bem apó árnyékában összegyűlt tömegben. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Mi, a Főnix-fiókák, koszorút helyeztünk el a tábornok lábánál. A sokaságban egy lány megfogta a nemzeti lobogót, majd kért egy bicskát, kivágta a kommunista címert és felkiáltott: Éljen a szabadság! A jelenlevők visszhangozták a felkiáltást.
A Parlamenthez indultunk a Margit-hídon át. 18 órára közel 200.000 ember gyűlt össze az Országház előtt. A megjelentek változásban reménykedtek. Nagy Imrét követelték, aki 9 óra körül meg is jelent az épület egyik ablakában. Beszédében reformokat ígért, majd hazatérésre szólított fel, az óriási tömeget.
Mi az egyetemistákkal a Bródy Sándor utcába igyekeztünk. A Magyar Rádiónál a tömeg egyre csak növekedett. Mi, a Főnix fiókái, kezdtünk elszakadni egymástól. Ti hárman, a Testvérek, azonban együtt maradtatok. Te, 12 éves ikertestvéreddel, kicsi voltál még a forradalomhoz, de akármilyen szigorúan küldtelek haza, ti velünk akartatok maradni. Bátrak voltatok, talán vakmerőbbek a huszonéves egyetemistáknál. Eközben az ÁVH-sok könnygázzal, tűzoltófecskendővel igyekezték a tömeget szétbombázni. Nem sikerült nekik. Elsodródtam tőletek. Emlékszem, a rádió vezetői közül egy középkorú férfi azt mondta, ha valaki átnyújtja neki a Tizenhat pontot, ő felolvassa a rádióban. Kiderült, hogy hazudott. Az emberáradat még idegesebb lett, egy felvevő kocsival betörték az épület kapuját. A rádió vezetése hajlandó volt fogadni egy küldöttséget. Kis idő múlva ráeszméltek a tüntetők, hogy bizony újra becsapták őket. Szerencsére, ti megtaláltatok a sokaságban. Nővéretekkel még inkább vigyázni kezdtünk rátok. A katonák a Múzeumkörútig próbálták szorítani az embereket szuronnyal a kezükben. Nemsokára két harckocsi is áttörte a kordont.
A tömeg újra a főbejárathoz nyomult. Mivel éjfél körül lehetett, nem is lehetett látni semmit a vaksötétben. Az ÁVH-sok belelőttek saját népükbe.
Mintha most történt volna, úgy látlak titeket, a rádió erkélyével szemben álltunk. A legfiatalabb, ikertestvéred, rálátott a bent tanácskozókra. Azt észlelte, hogy az egyik nagytestű, szakállas férfi fegyvert vesz elő és megtölti . A golyó már repült is. Te testvéred elé álltál. A golyó eltalált. A Nővéred azt hitte, hogy képzelődik. Kabátod vérvörössé vált a szíved körül. Még eszméletednél voltál. Felkaptalak és vittelek. Ismertem a környéket. Kis utcákon át eljutottunk egy csendesebb sikátorba. Ahogy vittelek, sejtettem, hogy nem tudunk megmenteni. Már több mint negyed óra telt el. Beszélni nem tudtál, megmozdulni sem. Könnyek peregtek arcodról. Megmentett Ikertestvéred kezedet fogva keservesen sírt. Nem tudta, még mit kellene tennie. Csak fogta, puszilgatta kezedet. Körülöttünk autók csörtetése, lövések zaja, jajveszékelés hallatszott. Azt mondtam, hogy próbáljunk elvinni legalább a parókiáig, a tiszteletes asszony orvosnő, talán tud segíteni. Ahogy igyekeztünk, te egyre kapkodtad a levegőt. Nővéred el kezdte mondani az Úr imáját… Együtt, sírva rebegtük el : Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! Szenteltessék meg a Te neved! … Az Áment te is kimondtad, és… kilehelted lelkedet . Még jobban magamhoz öleltelek és vittünk tovább.
Most már hazafelé tartottunk mi is. Te előre mentél, abba a hazába, ahol szabad szeretetben élni, mi hárman pedig siettünk oda, ahol ebből a szeretetből jut nekünk ebben a hamis és sötét világban is , szüleidhez. Düh, fájdalom kavargott bennem, amiért elveszítettelek. Ugyanakkor sok szeretet is , amit még ki akartam neked fejezni. Annyi főnixes alkalmat terveztem veled, annyi mindent akartam csinálni veled!!! Égett bennem az önvád, nem vigyáztam eléggé rád. Mit kellett volna tennem? Ahogy néztelek, büszkeség is előtört belőlem. Büszkén vittelek ölelő karjaimban, hisz te voltál a Főnix legbátrabb forradalmára, a hős Főnix-fióka.
A szülők még nem aludtak. Izgatottan várták haza gyerekeiket. Ők nem tudtak arról, hogy csemetéik hol vannak, mit csinálnak. A tüntető tömeget látták, a lövéseket hallották, épp azon tanakodtak, hogy keresésükre indulnak, de gyermekük halálával nem számoltak. A Te halálodat fel lehet-e egyáltalán dolgozni?
Ma, temetésed évfordulóján, ismét szürke köd van, csak a Gellérthegy és temető fáinak színpompája hoz életet az októberi őszbe. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. ”- hangzott feletted a János írása szerinti evangélium. Ez vigasztal, ha rád gondolok, ez ad nekem útbaigazítást, életemnek értelmet. Vágyok arra, hogy az én életem is szeretettel teljen meg…
1956 áldozatokat követelt. Te nem csak ikertestvéred életét mentetted meg, hanem maradék magyar hazánk szabadságáért is kiálltál, Te magad váltál áldozattá. A magyar becsületért és szabadságért váltál áldozattá. Fiatal társaid közül legfiatalabbként a benned életre kelt Főnix tett örökre a forradalom hősévé, a szabadság fiává. Emléked legyen áldott!
.
A Főnix vezetője
.