KÜZDŐTÉR

Elhagyva

Szerző: RLV

A szél csapkodta a nyitva felejtett ablakot, így a hideg könnyen szembeszállt a meleggel, amelyet a fűtés órák alatt megtermelt. Pont olyan volt, mint egy csepp rossz a lassan és tudatosan felépített jóba, ami onnantól kezdve már csak majdnem jó. De soha nem lesz többé „jó”, mert nem lehet már az.
A hűvös fuvallatok tíz perc alatt kisöpörték a zárt szobából a meleget és átalakították valami fagyos helyiséggé, megmutatva a külvilágnak, hogy milyen könnyen illan el minden, ami egykoron még jó volt. Az ágyban megrázkódott a törékeny test, annak ellenére is, hogy három vastag takaró, egy pléd ölelte át védelmezően, nem beszélve a pulóverről, ami alatt egy hosszú ujjú termelte megállás nélkül a hőt. A test magzatpózba gömbölyödött, hátát szinte nekinyomva a barackszínűre festett falnak. A hideg levegő végigsimított az arcon, mire összehúzódtak a szemöldökök, megjelenítve pár halovány barázdát, melyeket pillanatok múlva elfedett egy odafújt hajtincs. A lány még álmában is görcsösen ölelte magához a párnát, fehérre festett körmei belevágtak a puha és könnyed anyagba, ami kénytelen volt hangtalanul tűrni a fájdalmat. A hajszálak között fel-feltűnt egy fülhallgató zsinórja, amely megállás nélkül ugyanazt a szomorú balladát játszotta már órák óta.
– Ébren van? – halk hangfoszlányok szűrődtek be az ajtó alatti résen.
– Nem. Amikor hazajöttem anya mondta, hogy jöjjek fel, én hátha tudok vele beszélni, de akkor már aludt. Haver, teljesen kikészült, nem tudom mi történt? – a másik hang mélyebb és tónusosabb volt, érződött belőle, hogy képes lenne bármikor kitenni a másik fiút, ha megtudja, hogy miatta sír a húga.
– Nem, a lányok mesélték, hogy hazajött, pedig találkoztunk volna délután iskola után. Megkérdeztem mi történt, de azt mondták, hogy ők nem mondhatnak semmit – a fiú szemrebbenés nélkül hazudott, olyannyira jól, hogy talán, ha nem ebben a helyzetben lenne ő is elhitte volna mindezt. Talán…
– Értem. Mindegy, ha tudsz valamit szólj – a testvér ellépett az ajtó elől, mire a másik lenyomva a kilincset félig belépett a szobába, mikor egy újabb kérdést kapott.
– De biztos, hogy nem te tettél valamit, ugye? – a kérdezett összeszorított állkapoccsal nemlegesen megrázta a fejét – Oké. Ha kellenék lent leszek… – egy bólintást követően a báty leszaladt a lépcsőn, a fiú pedig, aki egyedül álldogált még pár percig a félig nyitott ajtó előtt kapcsolt és besurrant a szobába. A kilincs hangosan kattant a csöndben, ahogy bezárult az ajtó az alak mögött, aki hátát a fának vetve megállt. Szétnézett az ismerős szobában. Talán utoljára.
Centiről centire ismerte a szoba berendezéseit, volt elég ideje tanulmányozni hajnalban vagy késő este, amikor átkarolta az alvó lányt, de ő maga nem tudott aludni. Ilyenkor vagy a lány arcát tanulmányozta vagy a környezetét. Tudta, milyen könnyen mennek tönkre a dolgok, és ezeket a pillanatokat mindig arra szentelte, hogy minél több képet raktározzon el róla. Tudta, ha belép a szobába és kinyújtja a kezét balra ott lesz egy könyvespolc, amin a könyvek egymás mellett, helyenként pedig már egymás tetején sorakoznak. Emlékezett, ha négyet lép előre és jobbra néz, saját maga néz vissza a tükörből. Emlékezetből fel tudta volna sorolni, hogy melyik kép után melyik jön az ágy feletti két falon. Imádta őket nézni, hiszen a legtöbb kép neki is az élete volt. A legtöbb kép az ő életének egy részét is ábrázolta. Kétszázból nyolcvanhárom képen rajta volt. Tudta, ha ki akarja nyitni az ablakot, kézbe kell vennie a tengerkék virágcserepet, mielőtt az találkozna a padlóval.
A tekintete végigkövette a bútorokat és akkor vette észre a hideg forrását, amikor látta, ahogy megtekeredve emelkedik a levegőbe, majd vissza, egészen kilógva az udvarra. Nesztelen léptekkel odament az ablakhoz és gyors mozdulatokkal bezárta, megigazította a függönyt és visszahelyezte a cikláment – sok időbe telt mire megjegyezte, de miután barátnője órákat mesélt a virágokról, esze ágába se jutott, hogy le „virágozza” többet, az egyébként virágot- a helyére. Önkéntelenül is végigszántott hosszú ujjaival a tincsei között, majd sóhajtva nézett a takaró hegyre, ami alig észrevehetően emelkedett föl, majd le. Megengedett magának egy halvány mosolyt és elraktározta magában ezt a látványt. Talán utoljára nézhette meg a törökmintás türkiz- fehér-fekete takarót. Megborzongott a bennmaradt hidegtől; ez visszatérítette a jelenbe és eszébe jutatta, hogy miért jött. Meg akarta köszörülni a torkát, de tudta, hogy ezzel valószínűleg felébresztené a lányt, ezt pedig minden áron el szerette volna kerülni. Nyelt egyet.
Tudta, hogy gyávaság, hogy nem néz a lány szemébe, és nem személyesen mondja el neki, hogy nem azért szakított ma vele, mert már nem szereti (sőt), hanem mert el kell mennie egy vagy talán két évre egy másik földrészre, hogy beletanuljon a dolgokba. Legalábbis az apja ezt mondta neki, amikor Amerikából visszajött, és már akkor magával akarta vinni a fiát. Ez volt egy héttel ezelőtt. Ismerte az apját, és bár tudta, hogy egykoron szerette az édesanyját, nem feltétlenül értené meg, hogy rangidős utódja, miért maradna itt egy lány miatt. „Az üzlet és szerelem két külön dolog, fiam. Ezt tanuld meg, tartsd be, és soha se keresztezd őket, mert a végén egy fekete lyukat akasztasz magadra” – ezt mondogatta neki mindig, ha megkérdezte, hogy miért megy el újra otthonról, ha már egyszer hazajött és miért nem marad vele, az öccseivel, a húgával meg az anyjával inkább. Akkor még fiatal volt, de ahogy nőtt megértette, hogy az apjánál mi a fontosabb. A siker, a biztos jövő a fiainak és egyszem lányának mindennél fontosabb, az, hogy ő boldog legyen? Az már mellékes. Ha az anyja nem viselte volna ezt az egészet ilyen jól, mint most, talán megutálja az apját, akkor is, ha mindent csak értük tett.
Ismerte a lányt és biztos volt benne, hogy azt mondja majd, hogy nem baj, és amikor tud majd kiutazik hozzá, vagy ha tud, a fiú visszautazik. Az ő fejében is megfordult ez a gondolat, nem is egyszer, de rá kellett jönnie, hogy azt semmiképpen nem tudná elviselni, hogy a kettejük kapcsolata ellaposodjon és végleg kihűljön. Inkább válik el úgy tőle, hogy fáj, így legalább biztos lehet benne, hogy ez megtörtént. Hogy az elmúlt három év, a lehető legszebb valóság volt, szebb és szórakoztatóbb, mint amilyet álmodni mert régen. Az elmúlt éjszakák során rengeteget őrlődött, de neki ez a megoldás felelt meg a legjobban. Kegyetlenül szakít, hátrahagy egy levelet, amiben mindent elmagyaráz és bocsánatot kér, utána felszáll a repülőgépre és megpróbál nem érezni. Csak egy kis ideig, csak addig, amíg földet nem ér, el nem megy az apja házához, ahol az ottani barátaival megünnepli az érkezését. Csak addig, hogy már ne tudjon visszafordulni. Csak addig, amíg nem talál valakit, aki, ha kell fizikailag is, de ott tartja őt. Távol a boldogságától.
Mérlegelt és úgy billent a mérleg, hogy meg kell adnia a másiknak azt, hogy elfelejtse őt… vagyis, hogy tovább lépjen, találjon valaki mást.
Már a gondolatra is megfeszült a teste, hogy valaki más fog reggel ébredés után a szemébe nézni. De nyugtatta a tudat, hogy a barátai figyelni fognak a lányra és nem hagyják, hogy bármilyen ostobaságot kövessen is el, nem hagyják, hogy egy rossz alakkal kerüljön közelebbi viszonyba. És, csakis azért, hogy magát kínozhassa, tudni fog mindenről. A húga, az öccsei és a legjobb barátai mindent el fognak mondani, ami történik vele, velük. Még maga sem tudja, meddig lesz képes rá, hogy a távolból figyelje barátnőjét. Pontosabban volt barátnőjét…
Összeszedte magát legalább még arra a kis időre, amíg ki nem ért a kocsijához. Letette a levelet a lány íróasztalára, közvetlenül a kiürült kávésbögre mellé és felkapta tollat, majd egy rövid sort firkantott a fehér borítékra. „ Majd egyszer…”
Odalépett a lány ágyához, nyomott egy csókot a homlokára, beleszagolt a hajába- utoljára-, majd feloldotta a telefonját és leállította a zenét. Lecserélte a lány háttérképét a legutolsó közös képükre majd a levélre tette a telefont. Egy mély levegővételt követően kilépett a szobából, a földszinten elköszönt, azt mondta nem tudtak beszélni, majd talán holnap, és kilépett a házból. Tudta, hogy nincs többé olyan, hogy holnap.
Kisétált a kapun, becsukta maga után és beszállt az autóba. Rátaposott a gázra és vissza se nézett, gyakorlatiasan elhajtott a reptérig, kiszedte a csomagjait és leült a váróba. Mindent elintézett, amit el kellett az indulás előtt. Papíron nem volt elvarratlan szál, de a szíve… jaj, a szíve az már más tészta volt…
A fiú távozását követően a szoba visszatért a megszokott rendjéhez. A lány továbbra is az álomvilágban kereste a vigasztalást, pár tárgyon kívül semmi sem adta annak jelét, hogy bármilyen behatoló is a szobába lépett volna. A levegő lassacskán újra felmelegedett, a lány pedig álmában is ledobott magáról egy- két takarót.
Hajnalban azonban egy monoton zaj betöltötte a szobát, a szúnyog elhagyott pár csípést a lány kézfején, de utána nem zaklatta illetéktelenül őt tovább. Talán túl keserű lett a vére… A zaj nem szűnt meg, a szúnyog tovább öntötte magából a külvilágnak ugyanannak tűnő „dallamot”, mire a lány felébredt. Fordult egyet a takaró alatt és a szeme rásiklott egy két évvel ezelőtti képre. A fiú átkarolta a lányt a vállánál és a feje tetején nyugtatta tovább az állát, a lány pedig teli szájjal vigyorgott a kamerába. Elterjedt egy boldog érzés a lány szívében, ami tovább terjedt a mellkasára, egészen elérve a torkát, mindeközben átmelegítve a gyomrát, majd, mintha elindították volna a facsaró gépet, a kellemes érzés olyan hirtelen lett fojtogató és kínzó, hogy a lánynak levegő után kellett kapnia, mert attól félt belefullad a keserűségbe.
Erőtlenül lehámozta magáról a takaróit és a nyitva hagyott ablakra pillantott. Az ablakra, amit nyitva hagyott, mielőtt sírva bebújt a takarók alá, és a fülében bömböltette a zenét, hátha az elveszi a fájdalmát, hátha sikerül annyira kikapcsolni az elméjét, hogy nem marcangolja tovább önmagát. Az ablak zárva volt, a zene pedig nem szólt. A keze a párna alatt kutatott a következő pillanatban felrántotta a takaróját, hogy megtalálja a telefonját, de meglepődésére nem találta sehol az ágyon, de az ágy mellet se. Se a szekrényen, se a földön. Felnézett és egy újabb képpel találkozott a tekintete. A fotón az egyéves évfordulójukat ünnepelték a kertbe, mert azt mondták, hogy jó idő lesz este is, és úgy gondolták, kiülnek piknikezni az udvarba, de a jósok tévedtek, így igen hamar eláztatta őket az eső, de ez se szegte kedvüket, inkább táncoltak az esőben. A képen is pont ez látszik. Keringőztek.
Hirtelen felindulásból a takarók közé lépett és egyesével kezdte el leszedni a közös képeiket. Egyiket a másik után, majd amikor már mindenhonnan leszedte őket, leszedte a többi képet is. Nem akart semmit se látni. És senkit se. A képeket egy kupacba szórta a szőnyeg közepére és összetörten a falnak dőlt.
Hiányzott valami a közeléből.
Igen, talán a fiú, talán az érzés, hogy nincs kivel összevesznie, hogy utána kibéküljenek, hogy nincs kihez csak úgy odadőlnie. Hogy nincs kit felhívni hajnalban, hogy nem tud aludni. Hogy nincs kit megkérnie arra, hogy segítsen kimásznia az ablakon, le a kertbe, ha nem akarják valahova elengedni, vagy csak lusta és izgalmasabbnak találja, ha az ablakon mászik ki a szobából, és nem a lépcsőn keresztül jut ki a házból.
Hiányzott neki minden, amihez az elméje és a szíve a fiúhoz kötötte. Percek multán lecsukódtak a szemei és látta maga előtt a fiú arcát, a szemeit, a testtartást és hallotta a hangját. Élesen hallotta a hangját, az elméje egymás után tette a kimondott szavakat, értelmezte a mondatot egészében, majd részekre szedte, azokat is értelmezte, majd minden egyes betűt elraktározott a szívében. A lelke vérzett, az orra bedugult és érezte azt a két apró dombocskát a szemei alatt, ami az elmúlt idő alatt emelkedett ki addigi helyéről. Érezte, hogy dobog a szíve, lassan és biztosan, erős dobbanásokkal, jelezve az embereknek, hogy él, de nem tudta, hogy ez mit jelent többé.
Csak azt tudta, hogy hazudtak neki. Nem az elmúlt évek során, nem az elmúlt egy hétben, nem tegnapelőtt. Órákkal ezelőtt hazudták neki, hogy nem szeretik már egy ideje.
– De ha ez így lett volna, miért húztad össze egy fél pillanatra a szemöldöködet, mintha te is értelmeznéd azt, hogy mekkora hazugságot szóltál, kedves?- suttogta halkan a lány kilépve a gondolataiból.
Amikor már elkezdett világosodni és megjelentek az első nyári sugarak az égbolt alján, amikor már látta az ablakból, hogyan kel fel a természet, nyújtózik egyet és kivirul, odavánszorgott az asztalához, hogy megnézze az üzeneteket, amik órák óta csak rá várnak. Hogy elolvassa a levelet, amit a fiú hagyott ott neki, miután kilépett a szobából.
Minél közelebb ért a levélhez egyre jobban égett a homloka az ajkai nyomán.
Félretette a telefont és a tollat, megfogta a levelet és újra érezte a fiú összetéveszthetetlen illatát, pont úgy, mint akkor, amikor a fiú odahajolt hozzá és kisimította az arcából azt a zavaró tincset. Egy hajszál választotta őt el attól, hogy kinyissa akkor a szemét. Szó szerint…
Éber volt attól a pillanattól kezdve, hogy a fiú belépett a szobájába. Érezte a jelenlétét, de nem akart tudomást venni róla. Tudta, hogy a fiú hosszú ideig csak állt valahol a szobában és nem mozdult, hallotta és érezte is, ahogy becsukta az ablakot, helyére tette a „virágot”.
Letelepedett a képek közé és óvatosan felnyitotta a borítékot, szándékosan figyelmen kívül hagyva a feliratot az elején.
A levél egyoldalas volt. Összeszedett, tudatos, felépített.
A lány pedig kétrét hajlott utána a saját szőnyegén más szavaitól.
„Hát, mi ez, ha nem szerelem?”
.