TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Búcsúzom tőled

Szerző: Balás Zoltán Attila

Esett az eső. Valahogy úgy, mint most. A szerelem csendesen kopogtatott mindkettőnk ajtaján. Mi beengedtük őt. Bármennyire is utáltuk, és kellemetlen vendég volt, valahol jól esett, hogy eljött. Mindketten rég láttuk, nem tudva, mi van vele. De bejött. Minden eltelő nappal új ruhákat hozott magának, saját szappantartőt, törölközőt, tusfürdőt, míg egy nap azon nem kaptuk magunkat, hogy teljesen beköltözött hozzánk. Szépen, csendben, lakótársak lettünk, majd szobatársak. Aztán már barátok, igazán közeli barátok.
Jól emlékszem arra, amikor először találkoztunk. Mármint, te és én. Nem beszéltünk sokat személyesen, de éppen eleget. Sem túl sokat, sem keveset. Szerettem azt az időt. Azt hiszem, te is. Nos, igen, ahogy te mondtad, két idegen találkozott. Emlékszem, milyen szép voltál aznap. Magadra öltötted a legszebb mosolyod, s tisztára mostad lelked a márciusi napsütésbe. Különleges voltál. Egy idegen, akibe bárki beleszeret, aki látja. Ez voltál te. Legalábbis számomra. Egy csendes csoda.
Aztán lassan eljött a nyár. A nap kisütött, vígan mosolygott mindenre, ami mozog. Aztán nyár lett bennem is. Melegség, szeretet, boldogság, öröm, szabadság. Minden bennem volt. Olyan voltam, mint egy boldogsággal töltött petárda, amit ha egyszer meggyújtassz, szikráit szerte szórja a világ éjszakájába. Érthetőbben mondva, boldog voltam. Igazán boldog. Legalábbis amennyire lehet boldognak hívni azt, amilyen voltam. Másokhoz képest, nem voltam az. Nem lehettem az. Önmagamhoz képest, visszatértem abba a korba, amikor még szerettem, és szerettek. Amikor boldog voltam. Senkinek sem sikerült ennyire visszavinni engem a gyermekkorba. Csak neked. Egyedül neked. S talán te leszel az egyetlen, aki meg tudott állni, s járni a vízen, amikor bennem vihar tombolt.
Aztán lassan jött az ősz. Pihenni tért minden. Ezek közül sok meghalt, elesett, vagy csak aludni tért. Nem tudtam akkor. Most már tudom, hogy a legtöbb fel sem ébredt. Mind alszik már. Végleg. Mosollyal az arcukon alszanak, mert abban a reményben aludtak el, hogy nemsokára fel fognak kelni. Most is azt várják, mikor kelhetnek fel. De mindketten tudjuk, hogy ez nem történik már meg.
A tél volt a legszebb. Abban a hidegben mindketten egymás melegére vágytunk. S meg is kaptuk, akkor. Tudod, akkor. Amikor eljöttél. Alig vártam, hogy lássalak. S tűkön ülve vártam a hivásodat, hogy menjek utánad. Ideges voltam. Izgatott. Boldog. Egy gyermek, aki várja, hogy haza érjen végre a templomból, hogy kinyithassa Szenteste az ajándékát. Te voltál az én ajándékom. Aztán minden szebb lett, amikor beléptél hozzám. Egyszer csak nyílt az ajtó, s játszadozó hajfürtjeid beszökkentek a szobám ajtaján. Nevetésüket hallottam, amikor őket gyönyörű, tengerkék szemeid követték, hóolvasztó mosolyod, s aztán te magad, hozva magaddal a tavasz illatát. Régmúlt tavaszok illatát. Mikor beléptél, levetted a kabátodat, s az útnak porát, mit otthonról hoztál magaddal. A szögre akasztottuk. Mindketten. Együtt. Aztán levetkeztünk. Mindent levetettünk, ami nem mi vagyunk, vagy voltunk. Őszinték voltunk. Mindannyian tudjuk, hogy az milyen érzés. Amikor együtt sírtok, hibákon, tévedéseken, széteséseken. Igen. Gyönyörű volt. Hátborzongató, felemelő, letaglózó. A hó kint olvadásnak indult attól a szeretettől, amit éreztünk.
A tél közepén egyszerre kivirágoztak a fák, új ruhájukat büszkén mutogatva minden arra sétálónak. A Nap sápadt, beteges sugarainak fényét egy egészséges, bortól piros-pozsgás arcú, mosolygó öregemberé vette át, aki mindenkivel megosztja szeretetét és borát. Talán így volt… Talán egy álom volt. Már nem tudom pontosan.
A tavasz nem hozott sokat magával. Puttonya öreg, kopott, s már ezernyi helyen szakadt a milliónyi ajándéktól. Fáradt volt, rendezetlen szakállat növesztve, kialvatlan szemekkel, s mégis egy fura mosollyal. Nem tudom, mi volt. De éreztük, valami készül.
Aztán újra jött a nyár. Életem leghidegebb nyara. Amikor elmentél. Elfutottál az életemből, s gyorsan kivittél mindent, ami egykor kettőnket jelentette. Elmenekültél, s engem magamra hagyva. Fáztam. Életemben először igazán fáztam. Nem tudom, hogyan… De fáztam. Nagyon. Néhány nap alatt eljött újra a tél. De ez más volt. Minden nap egy elrontott karácsony, egy újév, amibe részegen mész át, s fejfájással, hányingerrel és fáradtan kezdessz. Ilyen volt minden napom. Lelkem taván ujjnyi vastag jég pihent, amit még a balta sem tör át. Minden állat, ami a bennem lévő erdőben élt, elmenekült, hogy ételt kereshessen. Már nincsenek itt. A nap is beburkolózott a gallérjába, mélyen. Nagyon mélyen.
Tudom, nem szereted, amikor cigizem. De cigizem már. Gyakran, sokat, rosszat. Tudom, hogy fáj neked. Nem tudom, miért teszem. Az utolsót akkor oltottam el, amikor leültem a számítógép elé. Még mindig érzem az illatát. Fáj, hogy érzem…
Esik az eső. Még mindig esik. Én betakaróznék a szereteteddel. De sajnos nem lehet. Az emléked az egyetlen, ami még melegen tart. És már az is csak pislákol.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. István

    Nincs ezzel a novellával semmi baj, egy-két ismétlésszerű leírást kivéve, Pl:”először találkoztunk. Mármint, te és én. Nem beszéltünk sokat személyesen, de éppen eleget. Sem túl sokat, sem keveset. ”

    Van ez így, hogy ennyire mélyen éli meg az ember a szerelmet, és elválást is, és az sem baj, ha az évszakokra felfűzve írja ki magából, főleg úgy, hogy a megszokott évszakképek helyett, azok ellentétei is megjelennek a műben: „A tél közepén egyszerre kivirágoztak a fák”
    Ilyen novellát írni, és főleg olvasni, hangulat, és élethelyzet kérdése (És persze az értékelésre is ez vonatkozik. ). így érthetővé válik, és kezelhető is a megjelenő érzelmi túlcsordulás, a leírása is, és annak boncolgatása is, hogy ki volt a hibás. Itt lehet kicsit önzőnek lenni, és sajnáltatni magunkat, ha az adott szerelem mérföldkő az ember életében, szinte kötelező. Mert meghatározó. Egyben téved a szerző, az ilyen emlék nem fog pislákolni soha, hanem az emberbe ég örökre.
    Mondanám, hogy pályázatra ne nagyon küldjed el, ha nem tudnám, hogy a JCDecaux pályázatain, szinte csak ehhez hasonlóak nyernek. No, lám ízlések és pofonok, ugyebár!
    Annak ellenére, hogy engem untatnak a lassú, leírásszerű novellák olvasása, a tiedet kényszer nélkül végig tudtam olvasni. Van valami lüktetés benne, ami mindig tovább lendített, és ez felé egy dicsérettel. A részemről legalábbis.

  2. Kereder Márk

    Nekem ez jutott eszembe róla:

    „Tudod, még sohasem voltam olyan boldog,
    mint akkor, azon a reggelen,
    Sétáltunk a folyóparton, és a hullámokat néztük.
    Ősz volt; de azért még sütött a nap.
    A fákon piros és sárga levelek remegtek.
    Az angolok ezt úgy hívják: Indián nyár.
    De nekünk csak ősz volt, egyszerűen csak ősz.
    Fehér ingeden megcsillant a fény,
    És én emlékszem – pontosan emlékszem, hogy mit mondtam neked.
    Egy év telt el azóta, egy század, egy örökkévalóság.

    Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
    S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
    Életünk, megszépíti egy fénysugár,
    elkísér az indián nyár.

    Ma nagyon messze vagyok attól az őszi reggeltől,
    Ülök a folyóparton, és rád gondolok.
    Hol vagy most? Mit csinálsz?
    Eszedbe jutok-e még néha?
    Egyedül nézem a hullámokat,
    Látod, kijöttem ide.
    Lefekszem a parti homokra, és emlékezem.
    Emlékezem a víz kékjére, a napsugárra,
    és a boldogságra, amit elvesztettem.
    Egy örökkévalóság telt el azóta
    egy század, egy év.

    Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
    S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
    Életünk, megszépíti egy fénysugár,
    elkísér az indián nyár.

    Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
    S velünk jön a szerelem, engedd, hogy tied legyen.
    Életünk, megszépíti egy fénysugár,
    elkísér az indián nyár.

    Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
    S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
    Életünk, megszépíti egy fénysugár,
    elkísér az indián nyár.”

    Ez valakinek tetszik ám! Megvan a maga célközönsége! 🙂
    Attilának IS igaza van, viszont itt jön a képbe az egyik örök kérdés:
    – Miért szeret az Ember szenvedni? (Mert szeret.) És miért szereti ezt láttatni másokkal? (Mert szereti.)

    Mint a dalban, ebben az írásban is az áldozatszerep bús-édes mocsarába fetrengve élünk át gyönyört.
    Nem „gonosz” ez az írás, csak pontosan ezt az áldozat-szerepvállalást domborítja ki.
    (Egyetértek Attilával, viszont nem gondolom akkora bajnak ezt az írást.)

    Másik dalrészlet, PUF-tól, aki három sorban fogalmazta ezt meg:
    „Fekszem arccal a sárban
    És a mennyekben érzem magam
    Annyira fáj és annyira jó”

    Üdv! 🙂

  3. Hum Attila

    Üdv!

    Olyan érzésem támadt a sorok olvasása közben, mintha egy túlcsorduló irodalmisággal megkent anti-szakítólevélbe nyertem volna bepillantást, mellyel a szerző megpróbálja az őt elhagyó társát saját szenvedéstörténetének tortúráján átpréselve visszacsábítani magához, miközben igyekszik összezavarni őt a tökéletesen hibásan kivitelezett metaforáival.
    Őszintén szólva nem tartom az írást irodalmi műnek (ez persze merőben szubjektív véleményem csupán), legalábbis nem olyasminek, amiben el tudnék merülni. Ez csupán egy kétes szándékkal bíró, manipulatív álvallomás az elveszett szerelem szépségeiről, mely a másik fél érzelmeit hivatott megbirizgálni.

    …ami tetszett…
    – a címe

    …ami nem tetszett…
    – az összes többi

  4. Fer-Kai

    Próbáltam újraolvasni, hogy pozitívumokat is ki tudjak emelni ebből az írásból.
    De elakadtam, eltérültem, rögtön az elején, amikor ezt olvastam:

    „A szerelem csendesen kopogtatott mindkettőnk ajtaján. Mi beengedtük őt. Bármennyire is utáltuk, és kellemetlen vendég volt, valahol jól esett, hogy eljött. Mindketten rég láttuk, nem tudva, mi van vele. De bejött. Minden eltelő nappal új ruhákat hozott magának, saját szappantartőt, törölközőt, tusfürdőt, míg egy nap azon nem kaptuk magunkat, hogy teljesen beköltözött hozzánk. Szépen, csendben, lakótársak lettünk, majd szobatársak. Aztán már barátok, igazán közeli barátok.”

    Egyszerűen nem értem, miért kell egy hasonlatot, metaforát végletekig feszíteni, részletezni, mígnem képzavarrá, komikussá válik.
    Beköltözött valahová, valakikhez a szerelem, ez nem egy új gondolat, nem egy újfajta megfogalmazás, de rendben van. Amikor viszont a szerelem kiteljesedéseként azt olvasom, hogy ennek a „szerelemnek” saját szappantartója, törülközője, tusfürdője van, akkor égnek áll a hajam. Nem tudom, nevessek-e, vagy bosszankodjak. Inkább szomorkodom, hogy az író erőlködve igyekszik költői lenni, és közben ilyen eszközöket használ. Szó szerint eszközöket (szappantartó, törülköző, tusfürdő), egy képletes hasonlat során. Azt hiszi, üdvös, ha képzavarosan földhöz ragasztja a képletes hasonlatokat, metaforákat. Nem veszi észre, hogy szájba rág ezzel a túlzásba vitt, képzavaros részletezéssel.

    Szinte mindig beigazolódik az örök igazság: a kevesebb több lenne.

    És akkor még ilyen apró hibák, olvasói bosszúságok:

    „Minden eltelő nappal új ruhákat hozott magának”
    „Eltelő” nap? Persze hogy eltelik, akkor is, ha azt mondjuk, hogy minden nap újabb ruhákat hozott magának.
    Még egy kekeckedő logikai kérdés:
    Minek hoz magának (!) a szerelem (!) szappantartót, ha tusfürdőt is hoz?

    Sajnos így válik erőltetetté, hiteltelenné, modorossá az egész írás, pedig helyenként vannak erényei is.

  5. Kereder Márk

    Szia Zoltán,

    attól függetlenül, hogy Fer-Kai-nak abban, amiket leírt, totálisan igaza van, nekem nagyon tetszett.
    Tetszenek az ilyen rövid mondatos mélázások. Jól hozod ezt.
    Fer-Kai helytálló megjegyzésein kívül ilyenekre figyelj majd:
    , „s tisztára mostad lelked a márciusi napsütésbe(N).”
    „Kezdessz” – de ez csak elírás.
    Szerintem jó a dramaturgia, a válás oka amikor olvastam nem hiányzott, visszaolvasva igen.
    Tehát nem tudom eldönteni.
    Én ötöst böktem neki, bár tudva azt is, hogy ennek az írásnak ennyi volt a terjedelme
    és „ideje”, ebben a stílusban ennél akár egy mondattal több is rossz (illetve nem ötös) lett volna.
    Mindenesetre gratulálok. 🙂

    Üdv!

  6. Galambos Tamás


    Aztán lassan jött az ősz. Pihenni tért minden. Ezek közül sok meghalt, elesett, vagy csak aludni tért.”

    Ezt és az első bekezdést nem igazán tudtam értelmezni.

    „Mi beengedtük őt. Bármennyire is utáltuk, és kellemetlen vendég volt, valahol jól esett, hogy eljött. Mindketten rég láttuk, nem tudva, mi van vele. De bejött. Minden eltelő nappal új ruhákat hozott magának, saját szappantartőt, törölközőt, tusfürdőt, míg egy nap azon nem kaptuk magunkat, hogy teljesen beköltözött hozzánk.”

    Szóval azt akarja kifejezni, hogy elsőre féltek szerelmesnek lenni és összeköltözni? Nekem akkor sem tetszenek ezek a hasonlatok, hogy a szerelem kellemetlen vendég, ami tusfürdőket pakol a házba.

    Egyébként tetszett költői és drámai volt.

  7. Fer-Kai

    Hiányérzetem van.
    A vallomásszerű szövegben sok mindenről szó esik, főleg érzésekről, emlékekről, de homályban marad, hogy mi volt az elmenetel, az „elmenekülés” oka és mikéntje. Jót tehet egy írásnak a homály, de árthat is. Ebben a szövegkörnyezetben szerintem olvasóként szükség lenne tudni, hogy a „valami készül” után mi következett: „csak” egy szakítás, vagy egy súlyos betegséget követő halál?
    Mert így nehéz együttérezni a búcsúzóval, a magára maradottal, aki talán okozója volt a másik elmenekülésének.
    Hiányérzetről írtam, ám természeti és egyéb hasonlatokból olyan rengeteg van ebben az írásban, hogy azt meg sokallom. A szenvelgés határához ért, vagy már át is lépte az író.
    A természeti hasonlatok, metaforák néha nem elég pontosak, helyénvalók, még ha csak egyetlen szóval van gond.
    Például itt:
    „Lelkem taván ujjnyi vastag jég pihent, amit még a balta sem tör át.”
    E mondat jelentéséhez, hangulatához abszolút nem passzol a „pihen” ige.
    Helyesebb lenne így:
    „Lelkem taván ujjnyi vastag jég feszült, amit még a balta sem tör át.”
    Aztán lehetne filózni azon is, hogy az „ujjnyi vastag” jég elég vastag-e ahhoz, hogy a balta se törje át… Vannak kétségeim: szerintem azt át lehet törni. Tehát olyan „mértékegységet” kellene használni, ami megállja a helyét. Vagy egyszerűen csak olyan vastag jégről írni, amit baltával sem lehet áttörni. De elég lenne csak jégpáncélról írni… ha ez olyan fontos.
    Máshol is, az egész írásban ezt érzem: túl sok, mégis hiányérzetem van.

Hozzászólás

*