KÜZDŐTÉR

Búcsúzom tőled

Szerző: Balás Zoltán Attila

Esett az eső. Valahogy úgy, mint most. A szerelem csendesen kopogtatott mindkettőnk ajtaján. Mi beengedtük őt. Bármennyire is utáltuk, és kellemetlen vendég volt, valahol jól esett, hogy eljött. Mindketten rég láttuk, nem tudva, mi van vele. De bejött. Minden eltelő nappal új ruhákat hozott magának, saját szappantartőt, törölközőt, tusfürdőt, míg egy nap azon nem kaptuk magunkat, hogy teljesen beköltözött hozzánk. Szépen, csendben, lakótársak lettünk, majd szobatársak. Aztán már barátok, igazán közeli barátok.
Jól emlékszem arra, amikor először találkoztunk. Mármint, te és én. Nem beszéltünk sokat személyesen, de éppen eleget. Sem túl sokat, sem keveset. Szerettem azt az időt. Azt hiszem, te is. Nos, igen, ahogy te mondtad, két idegen találkozott. Emlékszem, milyen szép voltál aznap. Magadra öltötted a legszebb mosolyod, s tisztára mostad lelked a márciusi napsütésbe. Különleges voltál. Egy idegen, akibe bárki beleszeret, aki látja. Ez voltál te. Legalábbis számomra. Egy csendes csoda.
Aztán lassan eljött a nyár. A nap kisütött, vígan mosolygott mindenre, ami mozog. Aztán nyár lett bennem is. Melegség, szeretet, boldogság, öröm, szabadság. Minden bennem volt. Olyan voltam, mint egy boldogsággal töltött petárda, amit ha egyszer meggyújtassz, szikráit szerte szórja a világ éjszakájába. Érthetőbben mondva, boldog voltam. Igazán boldog. Legalábbis amennyire lehet boldognak hívni azt, amilyen voltam. Másokhoz képest, nem voltam az. Nem lehettem az. Önmagamhoz képest, visszatértem abba a korba, amikor még szerettem, és szerettek. Amikor boldog voltam. Senkinek sem sikerült ennyire visszavinni engem a gyermekkorba. Csak neked. Egyedül neked. S talán te leszel az egyetlen, aki meg tudott állni, s járni a vízen, amikor bennem vihar tombolt.
Aztán lassan jött az ősz. Pihenni tért minden. Ezek közül sok meghalt, elesett, vagy csak aludni tért. Nem tudtam akkor. Most már tudom, hogy a legtöbb fel sem ébredt. Mind alszik már. Végleg. Mosollyal az arcukon alszanak, mert abban a reményben aludtak el, hogy nemsokára fel fognak kelni. Most is azt várják, mikor kelhetnek fel. De mindketten tudjuk, hogy ez nem történik már meg.
A tél volt a legszebb. Abban a hidegben mindketten egymás melegére vágytunk. S meg is kaptuk, akkor. Tudod, akkor. Amikor eljöttél. Alig vártam, hogy lássalak. S tűkön ülve vártam a hivásodat, hogy menjek utánad. Ideges voltam. Izgatott. Boldog. Egy gyermek, aki várja, hogy haza érjen végre a templomból, hogy kinyithassa Szenteste az ajándékát. Te voltál az én ajándékom. Aztán minden szebb lett, amikor beléptél hozzám. Egyszer csak nyílt az ajtó, s játszadozó hajfürtjeid beszökkentek a szobám ajtaján. Nevetésüket hallottam, amikor őket gyönyörű, tengerkék szemeid követték, hóolvasztó mosolyod, s aztán te magad, hozva magaddal a tavasz illatát. Régmúlt tavaszok illatát. Mikor beléptél, levetted a kabátodat, s az útnak porát, mit otthonról hoztál magaddal. A szögre akasztottuk. Mindketten. Együtt. Aztán levetkeztünk. Mindent levetettünk, ami nem mi vagyunk, vagy voltunk. Őszinték voltunk. Mindannyian tudjuk, hogy az milyen érzés. Amikor együtt sírtok, hibákon, tévedéseken, széteséseken. Igen. Gyönyörű volt. Hátborzongató, felemelő, letaglózó. A hó kint olvadásnak indult attól a szeretettől, amit éreztünk.
A tél közepén egyszerre kivirágoztak a fák, új ruhájukat büszkén mutogatva minden arra sétálónak. A Nap sápadt, beteges sugarainak fényét egy egészséges, bortól piros-pozsgás arcú, mosolygó öregemberé vette át, aki mindenkivel megosztja szeretetét és borát. Talán így volt… Talán egy álom volt. Már nem tudom pontosan.
A tavasz nem hozott sokat magával. Puttonya öreg, kopott, s már ezernyi helyen szakadt a milliónyi ajándéktól. Fáradt volt, rendezetlen szakállat növesztve, kialvatlan szemekkel, s mégis egy fura mosollyal. Nem tudom, mi volt. De éreztük, valami készül.
Aztán újra jött a nyár. Életem leghidegebb nyara. Amikor elmentél. Elfutottál az életemből, s gyorsan kivittél mindent, ami egykor kettőnket jelentette. Elmenekültél, s engem magamra hagyva. Fáztam. Életemben először igazán fáztam. Nem tudom, hogyan… De fáztam. Nagyon. Néhány nap alatt eljött újra a tél. De ez más volt. Minden nap egy elrontott karácsony, egy újév, amibe részegen mész át, s fejfájással, hányingerrel és fáradtan kezdessz. Ilyen volt minden napom. Lelkem taván ujjnyi vastag jég pihent, amit még a balta sem tör át. Minden állat, ami a bennem lévő erdőben élt, elmenekült, hogy ételt kereshessen. Már nincsenek itt. A nap is beburkolózott a gallérjába, mélyen. Nagyon mélyen.
Tudom, nem szereted, amikor cigizem. De cigizem már. Gyakran, sokat, rosszat. Tudom, hogy fáj neked. Nem tudom, miért teszem. Az utolsót akkor oltottam el, amikor leültem a számítógép elé. Még mindig érzem az illatát. Fáj, hogy érzem…
Esik az eső. Még mindig esik. Én betakaróznék a szereteteddel. De sajnos nem lehet. Az emléked az egyetlen, ami még melegen tart. És már az is csak pislákol.
.