KÜZDŐTÉR

Szobák

Szerző: ANIKO

Az ajtó becsukódott. Csak úgy, magától. Nem hirtelen, mintha huzat, vagy valaki csapta volna be. Idegtépő lassúsággal érkezett célba, kattant a kilincs, s míg bezárult, úgy hűlt ki , fokozatosan a szoba hőmérséklete. Mogyoróbarna, art deco stílű bútorok zsúfolták a teret, én karosszékben ültem megdermedve, sehogysem értettem, mit keresek ott, miért látszik a leheletem. Túlélési ösztönöm utasított, pattanjak, rohanjak ki, de mozdulni sem bírtam, meglepetéstől, félelemtől. Agyamban tolakodtak a gondolatok, miként és hogyan szabaduljak, s főleg az önbíztatás, hogy ne féljek, ne rettegjek. Mitől is félnék, hiszen vékony, bátortalan napsugár célozza a szobát, tehát nem az éjszaka súlyos sötétjében, ejtett rabul a különös hely. Gondolataimat hátborzongató érintés szakítja meg: valaki, (vagy valami), jeges újakkal cirógatja tarkómat, majd jobb vállamat. Gyorsan behúnytam szemeim, mert reméltem, hogy akkor eltűnik minden, s ismét otthonomban találom magam. Azonban a néma terror folytatódott: körbecirogatták, mintha csak kíváncsiságból, a fejemet, nehéz sóhajokat hallatva, majd mikor mertem felnyitni szemeim, láttam hogy a bútorokra rakódott vastag por, szinte önálló kis szemcsékben, a levegőbe emelkedik, táncba fog, a legbizarabb táncba. Sok pici porpötty, mind ott tolakodnak, a csenevész napsugár fényében, ugrándozva, kergetőzve. Az előbbi sóhajokat, gúnyos kuncogás váltja, én meg tágra nyílt szemekkel, megbabonázva bámulom a szokatlan jelenséget, mikor hirtelen ajtócsapásra rezzenek fel.
Ridegen fehér szobában, túlzottan patyolat ágyban találom magam, de kezeim, lábaim ágyhoz szíjazva. Könyörögnék, de hang nem jön fel a torkomon, mintha tele lenne a szám vattával. Ezüstös homályon keresztül látom őket: két férfi, olyan orvosformák. Velem nem sokat törődnek, a semmi falán levő monitort tanulmányozzák, tárgyalják. Ismét kiátok, persze hiába, rángatom tagjaim, az erős szíjazat azonban nem enged. Majd, hogy még jobb legyen, vakító fényt kapcsolnak szemeimben, s közlik, nemsokára műtenek. A kétségbeesés hajtja ki belőlem az üvöltést, tiltakozást, majd elájulok, utolsó gondolatom sugallja, talán jobb is, ha nem maradok ébren.
Az ájulást, mély, álomtalan alvás követi, miből barátságos hangokra ébredek. Három nő sürgölődik körülöttem, egy tini és két középkorú. Én matuzsálemi testben találom magam, kényelmes, ódon karosszékben ülök. Lábaimat zsámolyra helyezték, kockás takarót borítva rám, mindhárman egyszerre akarnak mesélni, kedveskedni nekem, de én nem tudok mosolyogni sem, annyira megrémít karjaim vékonysága, csontjaim fájdalmai. A tini, pár szál, ősz hajamat igyekszik felkontyolni, a másik kettő arcomat festegeti, púderozza. Körülnézek a szobában, ami elég otthonosnak tűnik, a súlyosan negédes, giccses dizájntól eltekintve. Végül a nők befejezik a pamacsolást, mázolást, majd tükröt tartanak elém, elégedetten vigyorogva, s várják, hogy örüljek, dícsérjem őket. Belenézek az ősrégi, összekarcol tükörbe és felvisítok: ezernyi barázda szántja arcomat, vizenyős szemeim riadtan húzodnak vissza koponyámba, pengevékony ajkaimat vastagon kenték be a rikítóvörös rúzzsal, s igyekeztek arcomat is alaposan kipirosítani- így lett munkájuk eredménye, a vénség legrémisztőbb portréja, amihez ráadásul én szolgáltattam a modellt. Elakadt lélegzetem, szívem hangosan kezdett dörömbölni, elfulladtam, majd jött ismét, a jótékony semmi, a feledés sötétje, mibe mielőtt alázuhantam, még hallottam egy hangot: ,,végre feldobta a talpát a vén szipirtyó,,. Ez a mondat, meg a végtelen szomorúság kísértek mély álomba.
Valaki elhúzta a sötétítőt, vakító napsugár tolakodott be, válaszom a rettenetes fejfájás, mire jön a hideg borogatás a homlokomra. Beszél hozzám, kérlel, nézzek rá, de félek, nehogy ismét valami nyomasztó sztoriban kössek ki. Mikor a hang végre felerősödik, s rásimerek, hogy tényleg ő az, aki mellett biztonságban vagyok, lassan felnézek, látom őt, aggódó arcát, látom kedves kis szobánkat, s akaratom ellenére, áradnak könnyeim. Örvendek, hogy végre a saját szobámban, saját világomban vagyok, ő elmeséli nekem, hogy súlyos, ismeretlen betegségből épültem fel, én borzongva mesélem neki álmaim, vagy látomásaim… már én sem tudom. Szerinte csak magas lázam okozhatta a fura álmokat és most már nincs miért rettegjek, túl vagyok a nehezén. Mikor végül is átölel a nyugalom, akaratom ellenére lehunyom szemeim, testem máris tiltakozik, szinte egyhelyben szaladnék, de zuhanni kezdek, sötétbe, semmibe. Kétes fény és végtelen folyosó követi a zuhanást. Megnyílik egy ajtó, majd még egy. Vékony ruhában, mezítláb megyek végig, dideregve, a hosszú átjárón, a hasztalan semmi irányában, miközben az ajtók rendre nyílnak meg, s különös hangok hívogatnak, próbáljam ki, lépjek már be, ígéretek hízelegnek, minden szobáé más: szépség, gazdagság, hírnév, szerelem, sőt örökkön tartó ifjúság. Ösztönösen kerülöm a belépést, s fokozatosan tölt el a kétségbeesés is,mert már halálosan fáradtnak érzem magam, szívesen leülnék, lefeküdnék. Érzéseimre válaszol egy újabb ajtónyítás és remek hálószoba tárul elém. Megállok előtte, még egszer s utoljára próbára teszem akaratom, önuralmam, de győz a végtelen fáradtság és a keserű lemondás. Bemegyek a szobába, egyenesen az ágy felé, miközben kintről dühödt kiáltások, káromlások, ajtócsapkodások követnek. Már semmi nem érdekel. Befekszem a csodálatos ágyba, összegömbölyödök a takaró alatt, s a megkönnyebbülés sóhaja, szurokfekete, bársonyos álomba szenderít. Mielőtt végleg elaludnék, távolról hallom, amint egy férfi bosszúsan megállapítja: ,,nem bírta ki az agya, újabb alany után kell nézni,,.
.