KÜZDŐTÉR

Az árulás oltárán

Szerző: Thész Gabriella

PROLÓGUS
.
Csodálatos tájakon vonult végig maréknyi csapatom. Dicső harcosokat vezettem tán a legrettegettebbnek vélt csatába, ám egy bátor katonám se hátrált, egyetlen egy sem. Büszkén felemelt állal haladtak előre baktató, izmos lovaikon. Némely hegyek közt nótára zendültek. Rajtuk tartottam a szemem és hagytam, hogy átjárjon dallamaik különös hangulata. A mély hangok zengése visszaverődött a szorosban, eltöltött megannyi kép, perzselő múltam emlékei kísértetként vadásztak rám, és ott a szorosban megadtam magam annak a sok képnek, annak a tengernyi érzésnek és hagytam mindezt átszáguldani magamon.
Keserves bánat ült meg szívemen, ahogy kiértünk a pusztára, melynek sivár látványa se riasztotta a katonákat. Távolban látszott a Csodák Hegye, mely mostanra már nem is emlékeztetett arra a gyönyörűségre, ami miatt egykor nevét is kapta. Mikor aljába értünk a hegynek felpillantva leégett fák sorait láttuk.
A lovaink megriadtak a tájtól, idegesen fújtatva lépdeltek hátrébb, de keményen fogta ki-ki a maga kantárját és engedelmességre parancsoltuk hátasainkat. A lidércek hangja hallatszott már a fák közt. Gonosz árnyak húzódtak meg a koromfekete fák mögött.
Éles sikolyszerű hangok süvítettek el mellettünk újra és újra. A lidércek nem háborgattak minket fizikálisan, csak lelkünk tépázták, ahogy tudták. Alaktalan füst testükön csak két izzó vörös láng jelezte szemüket, melybe hosszan meredni vétek. Egyetlen katona se követte el ezt a hibát, már rég ismerték a lidérceket. Gyerekkoruk óta hallották a rémmeséket, csatáinkban meg annyiszor találkoztak velük szemtől szemben.
Egy különleges harcos volt közöttünk ki kezét felemelve fényt teremtett a zord tájon a tenyeréből sugárzott kifelé az a fénylő gömb és a lidércek a káprázatos varázs látványára hátrébb vonultak, oly messze tőlünk, hogy már hangjuk se háborgatta nyugalmunkat.
A hegy tetején irdatlan nagy kráter keletkezett. A hegytetőn már százával gyűltek a lidércek és egyre élesebb sikolyok hallatszottak, egyre jobban átjárt minket a hideg miközben a kráter mélyén örvénylett a forró lavina. Még érdekes csuklyás kísérőnk se tarthatta vissza azt, mi a hegytetőn várt ránk. Aztán megjelent főellenségünk Aodh. Sátáni szemeiben a tűz örvénylett, akárcsak a vulkán fenekén is. Meggyűlt benne harag és gyűlölet, minden mi az élet ellen van. Hatalmas volt, legtermetesebb katonámnál is magasabb, lehetett úgy két és fél méter. Teste akár az embereké, csakhogy az erek vörösen hálózták be amúgy is piros árnyalatú bőrét. Fekete szakálla hasáig leért, helyenként fémek fogták össze, hogy ne álljon szanaszét az a sok fekete szál. Fején egy sisak, mely részletesen ábrázolt egy vörös sárkányt, mely éppen támadni készült.
– Aodh, hát eljött a leszámolás ideje. – Intéztem határozottan hozzá szavaim. Leszálltam fekete paripámról úgy álltam meg pár lépésre tőle, a megtestesült gonosztól.
– Hát itt vagy és veled dicső sereged. – Nézett végig elégedetten a katonákon, majd szeme a csuklyás katonámon állapodott meg. Pokoli hangja a tűz erejével bugyogott ki sátáni száján.
– Láthatod. – Emeltem rá tekintetem, belenéztem egyenesen a szemeibe és ő látta, látott mindent.
Aodh más nyelven szólt fel ezután, a pokoli lények nyelvén, melyet mi nem ismertünk. A katonák mind leugrottak a lovakról és teljes harci szerelésben álltak várva a parancsom, a parancsom, mely nem fog már elhangzani.
A varázsló lepattant lováról, ő utoljára és megérezte a közelgő vészt. Felharsant dallamos hangja, özönlött szájából az a sok varázsos szó, melyet szintúgy nem ismertünk, ám késő volt, már mindehhez túl késő volt.
A lidércek füstszerű alakja átalakult, mintha testet öltöttek volna és nekitámadtak tűzzel a katonáknak. Én a levegőben feszültem ki, átjárt a kín, az égető tűz, de nem vettem le a szemem a katonákról. A dühöm éreztem magaménak, a dühöm és gyászom. A katonák gyötrelmes halálát üres tekintettel néztem végig, figyeltem miképp borulnak lángba, égnek meg egytől egyig és nem éreztem semmit csak a sivár keserűséget.
(…)
.