Máskapu

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy fiatal szobrász, akinek nagyon felvitte az Isten a dolgát. Ám a kalandvágyó legény gondolt egyet, és katonának állt egy készülő hadjáratba. Kiderült, hogy nemcsak köveket tud kedvére alakítani, hanem kitűnő érzéke van a harcászathoz is – bátorságával és leleményességével fényes győzelmek hőse lett.
Hadseregük fáradhatatlanul tört előre. Dávid, mert így hívták a hajdani szobrászt, ekkor már egy egész ezred parancsnoka volt. Az utolsó város meghódítása után sivár vidékre értek, és egy furcsa épülettel találkoztak. Dávid gyanakodva méregette a senki földjén magasodó, kör alakú bástyát, amelynek nem volt kapuja, de ablakai, sőt lőrései sem. Úgy tűnik, igazat mondott az egyik hadifogoly:
– Városunk mögött egy hatalmas pusztaság húzódik, de a legendák szerint egy mesésen gazdag, gyönyörű ország van a túloldalán. Sokan próbáltak eljutni oda, ám a legtöbben hamar visszafordultak. Azt mondták, találkoztak egy toronnyal, melyben kísértetek laknak. A bástyaszerű épületet Máskapu néven emlegetik – az a hír járja, hogy a másvilágra vezet. Manapság már senki se mer nekivágni a pusztának. Nemcsak a nehéz vándorúttól félnek, hanem a kísértetektől is…
A katonák mohóságát feltüzelte a mesésen gazdag ország híre. A toronyról szóló mendemondát hitték is, nem is – hamar elfelejtették. Nem így a parancsnokuk; a hajdani szobrászt mindig is izgatták a rejtélyek. Most, hogy e baljós épülethez értek, Dávid főleg a biztonságukra ügyelt. Ki tudja, igazat mondott-e a hadifogoly? Hátha csak tőrbe akarják csalni őket… Nézte a tömör falakat, és nem értett semmit.
„Ha nincs kapuja, teszünk róla, hogy legyen!” – dühödött fel, és kiadta a parancsot:
– Ágyukat harcállásba, cél a torony aljának közepe! Kaput nyitunk azoknak az állítólagos kísérteteknek. Még hogy Máskapu, másvilág… majd mi gondoskodunk róla, hogy azzá váljon nekik!
Vezényszavára a tüzérek versengve lőni kezdték a tornyot. Föld és ég remegett a folyamatos ágyúdörgésben. Dávid magasba emelt karja láttán egyszerre elhallgattak. Távcsövek tucatjai szegeződtek a toronyra. A lövedékek egy kapuszerű mélyedést vájtak a falba, ám az vastagabb volt, mint gondolták. Újabb össztüzet zúdítottak rá, de hiába.
– Ilyen erős falat még nem láttam – hüledezett a parancsnok.
Felderítőket küldött, hogy föld alatti járatok után kutassanak – hogyan is lehetne különben ki- és bejutni az épületbe? Egy öreg kút volt a torony mögött. Megnézték, de alagutat abban se találtak. A kút közelében egy félig kiszáradt almafa állt. Kis házikó volt még hátul, azt is átkutatták. Műhely lehetett valaha, sok régi szerszámmal. Vastagon állt benne a por.
– Itt éjszakázunk, holnap pedig továbbmegyünk – adta ki a parancsot Dávid. – A szokottnál is erősebb őrséget állítsatok!
Aki csak tehette, nyugovóra tért. Az őrök elfoglalták a helyüket, sok ágyú is készenlétben állt. Éjfél körül nyüszítő vinnyogás hallatszott a toronyból, és valami furcsa kántálás.
– Pa-pa-parancsnok úr, ve-vegyük tűz alá? – érkezett futva Dávid helyettese. – Ki-kibírhatatla-lanok ezek a kí-kísértetek! – lihegte.
– Figyeljetek a pusztára is, gyanús nekem ott a csend. Én pedig közelről is szemügyre veszem ezt a tornyot. Tudjátok, mennyire izgatnak a rejtélyek… és természetesen egyedül megyek! – előzte meg a tiszt közbevetését.
– Igenis, uram! – húzta ki magát a másik, és elviharzott. Megszokták már a vezérük váratlan ötleteit, melyek ragyogó sikereket hoztak.
Dávid fegyvert sem vitt magával; bízott a mesterlövészeiben. A toronyhoz érve elnémult a rémisztő kántálás, katonái felől sem érkezett semmi nesz. Különös csend volt. A lövedékek vájta üreg egy barlang bejáratához hasonlított, melyet belülről elfalaztak. Máskapu… vajon mi lehet mögötte? Van-e itt még valaki rajta kívül? Mintha egy másik szív dobogását is hallotta volna. Szokatlan melegség öntötte el. A torony mélyén ekkor felcsendült egy tiszta női hang. Egy lassan lüktető dallam; mintha tenger hullámozna. Ősrégi hajósének, melyben egy szépséges leány várja haza a kedvesét. Aztán elúszott, elapadt a dal, és az épület titkokat őrző sziklazátonyként hallgatott.
Nem is tudta, hogyan került vissza a többiekhez. Helyettese arcát megpillantva az első kérdése ez volt:
– Hallottatok valamit, míg a toronynál voltam?
– Semmit az égvilágon. Iszonyú csend lett, amint odaértél… – borzongott a tiszt. – Ugye továbbmegyünk reggel?
Dávid töprengve bólintott.
Évek óta nem aludt ilyen mélyen, gyermekien. A katonák reggel karikás szemmel sorakoztak. Parancsnokuk tekintete vissza-visszarebbent a toronyhoz. A gyöngyházszínű fényben hatalmas, megmunkálatlan kőnek látta az épületet – hosszú szendergés után felébredt benne a szobrász. A parancskihirdetésen így szólt:
– Harcostársaim! Úgy döntöttem, hogy átadom a vezetést a százados úrnak, én pedig itt maradok egy kicsit. Nem tudom még, hogy milyen feladat vár rám, de ha elvégeztem, utánatok megyek abba a mesésen gazdag, gyönyörű országba!
E szavakkal átadta a parancsnoki karszalagot, a helyettese pedig – aki már semmin se lepődött meg – háromszoros hurrát vezényelt a tiszteletére. Ezernyi katona búcsúkiáltása verte fel a puszta csendjét. A sereg elvonult, és ő egyedül maradt Máskapu tornyával.
Bőségesen ellátták élelemmel, ruhával és fegyverrel – nem fog szükséget szenvedni semmiben. Nem így a kút mellett álló gyümölcsfa, mely igencsak kókadozott. A legény nem törődött vele, hanem a műhelyhez sietett. A házikóba toppanva felcsillant a szeme. Szobrászműhely volt, sok régi szerszámmal. Vésővel, kalapáccsal és létrával felszerelkezve visszaloholt a toronyhoz. Jó arányérzéke volt; nem szokott vízmértéket és függőónt használni. A mélyedés körül lendületesen felkarcolta egy kapu körvonalait, majd hátrébb lépett. Döbbenten látta, hogy milyen csálék a vonalai.
„Szinte megrohamoztam az épületet, úgy estem neki” – röstelkedett. „Pedig szobrász vagyok megint… Megnézem, van-e függőón a műhelyben.”
Előtte még vizet húzott a kútból. Megöntözte az almafát, amelyen egyetlen gyümölcs fonnyadozott, végül maga is kortyolt a vízből. Tiszta volt, és hideg; mintha hegyi patakból merítette volna. A kis házban nem talált függőónt. Zavarta a por, piszok, nekiállt hát kitakarítani. Mire végzett, a műhely egészen otthonos lett – s ekkor elfogta az alkotói láz.
A toronyhoz igyekezve látta, hogy az almafa kezd magához térni. A műhelyből hozott magával egy madzagot. Keresett hozzá egy kődarabot is, de aztán meggondolta magát. Leszakította az almát, mely szépen kigömbölyödött a fán. Rákötötte a zsinórra, és máris készen volt a „függőón”. Segítségével könnyen felkarcolta a függőlegeseket. Az íveket egy rövid fohász után, szemmértékkel húzta. Remekül sikerült, mintha kiszerkesztette volna. Valaha merész, újfajta szobrokat készített – dúskált ötletekben és sikerekben –, most viszont ősi formákra vágyott. Egy lépcsőzetesen szűkülő, bélletes kaput tervezett, az oszlopok között geometrikus mintákkal, az oszlopfőkön gazdag díszítéssel. A félköríves mezőbe egy domborművet álmodott a láthatatlan énekesről.
Megállás nélkül dolgozott napestig. Most még csak elnagyolt formákat készített – ezekből fogja előhívni a részleteket. A torony kövei másfél méter mélységig faraghatók voltak, utána egy olyan fal következett, amelyről lepattant a véső. Éjszaka izomlázzal küszködve szunyókált a műhelyben. Sokszor felébredt, noha síri csend honolt.
„Talán mégiscsak a többiekkel kellett volna mennem” – vívódott. „Ők maholnap látni fogják azt a mesés országot, én pedig Máskapu tornyát nézegethetem, amely alighanem üres belül, vagy ami még rosszabb lenne: tömör! Ha el is készül a művem, milyen lesz? Egy régimódi kapu, ami nem vezet sehova…”
Sokáig forgolódott, mire elnyomta az álom. Hajnalban kelt, s miközben fényár lepte el a pusztát, vizet húzott a kútból. Meglocsolta a fát, majd magát is, hogy felfrissüljön. A függőónként szolgáló almára nem volt már szükség. Étvágygerjesztően sárgállott, illatozott, így hát belekóstolt. Semmihez sem fogható, fenséges íze volt. Mire elmajszolta, hatalmába kerítette a lelkesedés. Felkapta a szerszámokat és eliramodott a toronyhoz.
Egész nap dolgozott, de nem volt éhes, se fáradt. Az almán kívül nem evett semmit, a szokott ételekre gondolni se bírt. Néha megpihent, vizet húzott a kútból és iszogatott. A munka végeztével sem volt éhes. Reggelre egy újabb alma gömbölyödött a kizöldült fán. Dávid leszakította, s jóízűen megette. A munka magával ragadta, teljes odaadással dolgozott. Teltek-múltak a napok, hónapok, és a dombormű kivételével kialakult a kapu.
„Kifaragom a mellképet is, ha elégedett leszek a többivel” – gondolta, ám ez a nap nem akart eljönni. A régi szobrász késznek nyilvánította volna már az oszlopokat, a mostaninak viszont hiányérzete volt – csak nem tudta, hogy miért.
„Mégiscsak elkezdem a domborművet, később visszatérek az oszlopokhoz” – határozta el. Képzelete ellenállhatatlan erővel hívta elő a női mellalakot a kőből, alig tudta követni a szerszámokkal. Sejtelmesen szép lett, mint egy Madonna-szobor. Dávid töprengve nézte.
– Csak tudnám, mi hiányzik még belőle – sóhajtotta.
Aznap éjjel vihar söpört végig a pusztán. A házikó recsegett-ropogott, kis híján elsodorta a szél. Esőcseppek özöne verte a tetőt – mintha harci dobok peregtek volna. Hatalmas dörgések kísérték a villámok össztüzét. A pusztát víz árasztotta el, a műhely küszöbén is befolyt. Máskapu tornya sziklazátonyként uralta a hirtelen jött tengert. Hajnalig tombolt a vihar. Miután elvonult, Dávid a távoli villámokban gyönyörködött. Amint szürkülni kezdett a láthatár, lefeküdt és mély álomba merült.
Dél körül verőfényben ébredt. A puszta magába fogadta a rengeteg vizet, és zöldellő fűvel, tarka virágokkal hálálta meg. Az almafa megsínylette a vihart – Dávid sokáig metszegette, hogy eltüntesse a pusztítás nyomait. Mire végzett, alkonyodni kezdett már. Egyetlen alma lengedezett az ágakon. Letépte, majd zsebre vágta, mert eszébe jutott, hogy aznap rá se nézett a kapura.
A lenyugvó nap vöröses fénybe vonta az oszlopokat és Máskapu Madonnáját. Szinte tökéletes volt a műve, de a halványuló fényben erőtlennek látta. Már nem nyugtalankodott miatta, hiszen megtett minden tőle telhetőt. Beleharapott az almába. Zamata szétáradt benne, minden porcikáját átitatta. Tekintetét a kövekből megidézett Madonnára emelte, és énekelni kezdett. Maga se tudta, mit, miért – ott született meg ajkán a dal, a pillanat varázsában. Mintha legbelül, a csontjaiban keletkezett volna, és az erein, idegszálain áradt felfelé. Miközben énekelt, a kapu alig észrevehetően megváltozott. Az oszlopfők leveles indái megteltek élettel, a dombormű mellalakja szinte lélegezni kezdett.
A lépcsőzetesen mélyülő kapu befelé szívta, sodorta alkotóját. Érezte, hogy nincs egyedül; a szívét elöntő melegség jelezte. És a torony belsejében felcsendült a várva várt női hang. A tengerként hullámzó hajósdallam, melyben egy leány várja haza a kedvesét. Kettőjük éneke összetalálkozott, egymásba fonódott.
Dávid egy utolsó pillantást vetett a Madonna-szobor mosolygós arcára, és elindult. Anélkül, hogy egyetlen pillanatig abbahagyta volna az éneket, átment Máskapu falán.
.

Facebook hozzászólások

  1. István

    Szia Fer-Kai!

    Köszönöm a választ!
    Talán csak azért “akadékoskodtam”, mert, mint olvasó közelítettem meg a novellát , és értékeltem annak pozitív és negatív hatásait a saját olvasói élményemmel kapcsolatban. Majd végül írói oldalról is körüljártam…, körüljártuk alaposan.
    Tudom, benned teljes a kép, hogy miről is szól, de egy “átlag” olvasó számára nem biztos, hogy elég az, ami végül a papírra kerül, és ennek következtében lehetnek a művel kapcsolatba hiányérzések, ami rontják az olvasói élményt, és a mű megítélését, annak ellenére (Amiben egyetértünk.), hogy az igényes olvasónak is feladata hozzátenni a “saját részét” a mű olvasása közben.
    Engemet megfogott, megmozgatott a történet, ennek hatásra túl is gondoltam az eseményeket, helyzeteket, ezért vetődött fel a sok kérdés a részemről. A nagy részét tisztáztuk is, ezt még egyszer köszönöm, jó volt egy kicsit megmozgatni, és összevetni a gondolatainkat, sokat tanultam belőle.
    Remélem még több írásodat megismerhetjük a közeljövőben, itt a Küzdőtéren, vagy a kiírt pályázatokkal kapcsolatban!
    Jó írást kívánok!

    István

  2. Fer-Kai

    Szia István!

    A pontosításaid nagy részével egyetértek, a hiányosságok egy része abból is eredhet, hogy a javítgatások, tömörítések során nem voltam elég körültekintő.
    Sokat töprengtem, hogy egy írásban vajon milyen mértékben szükséges megmagyarázni a történések ok-okozati láncát, hátterét. Nyilván van, ami dramaturgiai szempontból fontos és kihagyhatatlan, mert anélkül zavaros, értelmezhetetlen lenne a történet. Ugyanakkor lehetnek balladai homályként funkcionáló “hiányosságok” is, ezeket a hézagokat az olvasónak kell alkotó módon kitöltenie, saját értelmezési képességeinek megfelelően. Ha vannak a történetnek olyan mozzanatai, melyek az ő számára nem tűnnek logikusnak, kellőképpen kifejtettnek, megmagyarázottnak, nem biztos, hogy az írás hibája.
    Vannak történetek, melyek a mindennapi élet szintjén nehezen értelmezhetőek, lélektanilag is bajosan állnak össze, de aki spirituális szinten közelíti meg, annak sokat fognak jelenteni. Őt nem fogja zavarni, ha nem kap mindenre választ, határozott vezetést; a benne felmerülő kérdéseket éppolyan értékesnek fogja tartani. A különféle világvallások szentírásai is ilyenek, tele vannak csodákkal, nehezen értelmezhető történésekkel, homállyal.

    Például kifejezetten örültem, amikor egy pályázat során hozzászólt valaki ehhez az íráshoz, és sajátos értelmezését adta:
    “(…) Egyrészt érdekes maga a cél, amely kettős: bejutni a toronyba – vagyis átjutni a holtak világába. Felmerül a kérdés: vajon tényleg akarta ezt a főszereplő, vagy csak a rejtély igézete és a toronyból kihallatszó szirén-ének csábította erre az útra? Lényeg azonban, hogy nekiállt megfejteni a rejtélyt. Katona-énje kezdte, és rá kellett jönnie, hogy nem tud mindenhova egyszerűen csak betörni. Művész-énje végül az intuíció útján eljutott a látszólag lenyűgöző megfejtésig. De hova ment? Szerintem lett volna még feladata ezen a világon.
    Itt jön a másik fontos szál: vigyáznia kellett volna az ezredére, mert így nagy valószínűséggel hasztalan keresnek egy nemlétező meseországot, és egyszer csak szomjan halnak a puszta közepén. Ironikus, hogy ugyanoda jutnak, mint az ezredesük, csak a hosszabbik úton. Jól kiszúrt velük a hadifogoly, egyszerre két csapdát állított nekik, és mind belement valamelyikbe, ki-ki természete szerint. (…)”

    A Te felvetéseid is örömmel töltenek el. Nem érzem, hogy egyértelmű válaszokat kellene adnom rájuk, noha nyilván volt és van saját értelmezésem a történethez. Ugyanakkor igazad lehet ebben: “Az egyes fontos fordulatok váltása leegyszerűsített, elkapkodott. Ugyanakkor a lényegi rész is kidolgozatlan.” Számomra az a feladvány, hogy a történet homálya igazi, értékes “balladai” homály legyen, ne ügyetlenség, sutaság. Talán egyszer képes leszek megírni így.

    Azt már látom, hogy az utóbbi évek során műveimben csökkent az alárendelő összetett mondatok száma, a mellérendelő összetett mondatok száma pedig nőtt. Egyre kevésbé van indíttatásom megmagyarázni dolgokat, inkább csak sejtetni, utalni rá. Kommentekben persze szívesen magyarázok (olykor a bizonyítványomat is), de a vélemények szabadságát éppoly fontosnak, örvendetesnek tartom, mint a történeteim értelmezési szabadságát. Mivel erősen támaszkodom jelképekre, ez nem is lehet másként.

  3. István

    Szia Fer-Kai!
    Örömmel olvastam a hosszú válaszodat, köszönöm!
    Így alkalmam nyílt arra, hogy megismerjem, hogy „mit gondolt a költő?”
    Hiszen pont erre való a küzdőtér, hogy megvitassuk a részleteket, írói fejlődésünk érdekében. És önző is leszek: saját fejlődésem érdekében is, hisz míg az észrevételeket írtam, sok-sok apró láng gyulladt meg az én gondolatvilágomban is.
    Lássuk akkor:
    – „Korábban igen, és voltak olyanok is, akik nem tértek vissza.”
    Az első felvetéseddel egyetértek, nem magyaráztad túl, nekem, mint olvasónak, ezért nem volt egyértelmű. Ahogy megmagyarázod nekem, ennyit elbírt volna a szöveg is, és akkor egyértelműbb, de mindenképpen sejtelmesebb, érdekesebb lett volna maga a torony. Szemléletesebb lenne a „varázsa, misztériuma, titka, stb”, hiszen maga a torony, és a titka is az egyik „főszereplő”.
    – „A katonákat a mesésen gazdag ország…”
    Igaz, ÉN TÉVEDTEM, újra, és figyelmesebben olvasva már helyre került a sorrend.
    – „Ide is érvényes:…”
    Az újra olvasás után is, még mindig hiányérzetem van, hogy mit nem értett Dávid. Legalább egy mondat kell oda. Nagybetűvel írom azt az egy mondatot, amit hiányolok. A szóismétlésekre most nem ügyelek, annyira nem akarom átfogalmazni, csak érzékeltetem, hogy számomra ennyi hiányzik belőle. Pl:
    „Nézte a tömör falakat, és nem értett semmit.”
    – VAJON HOGYAN LEHET RAJTA BEJUTNI KAPU NÉLKÜL? (stb.) MERT EGY KAPU, AZ KELL! DE „Ha nincs kapuja, teszünk róla, hogy legyen!” – dühödött fel, és kiadta a parancsot:”
    – „Persze, hogy az ágyúk”
    Megbeszélve.
    – „Azt gondolta Dávid, hogy az ágyúzásra felelet jön, és kiderül, kik vannak a toronyban és miként védekeznek. ”
    Ezt tényleg csak gondolhatta, mert a novellában csak az szerepel, hogy azért ágyúztatott, mert kaput akart rajta látni, amin esetleg bejuthatnak.
    Dávid jó katona, aggódik is, nehogy tőrbe csalják őket. Ezért harcászatilag az a logikus, hogy felderítés, biztosítás, a zöm megérkezése, állások kiépítése, ostrom megkezdése legyen a sorrend. DE NEM IS EZ A LÉNYEG, hanem az, hogy csak később kutatják át a területet, ami nekem furcsa, főleg úgy, hogy a toronynak elég rémisztő híre van.
    – „Erre is érvényes: miután válaszlövöldözés nem volt, akár lakatlan, elhagyatott is lehetett a torony.”
    De nem bizonyosodtak meg erről biztosan, hogy lakatlan, vagy csak lapul az ellenfél, stb. És arról sem, hogy mi is ez a torony egyáltalán. Itt arra utaltam, hogy hamar túllépnek rajta, miközben álló nap ágyúzzák. És főleg, honnan lőttek volna vissza, ha „nem volt kapuja, de ablakai, sőt lőrései sem”…? Valamint Dávid is elég bátran marad ott egyedül másnap.
    – „De azért élt a gyanúperrel, hogy tőrbe akarják csalni őket – hogy a torony felőli vinnyogással-kántálással el akarják terelni a figyelmüket.”
    Dávid a csendre gyanakszik, de korábban is csend volt a pusztában. Ez nem lehet ok arra, hogy azért figyeljenek arra felé is. Akkor lenne indokolt, ha korábban valami zaj szűrődött volna onnan is, ami most hírtelen megszűnt volna. De : – FIGYELJETEK A PUSZTA FELÉ IS, NEHOGY ESETLEG MEGLEPJENEK ONNAN MINKET. – Megfogalmazás, talán szerencsésebb lenne. Amúgy meg, ha ilyen kiélezett a helyzet, akkor a parancsnok nem hagyja ott az embereit, hanem felkészül egy esetleges támadás visszaverésére.
    – „Már rég túl voltak az ágyútűzön.”
    Persze, hogy túl voltak rajta. De már az elején is csak ezzel a megoldással élt (erre utaltam), és nem ért el vele semmit. Akkor mit néz meg, amit nappal nem tehetett volna meg? („Tucatnyi távcső” + odasétál) És amúgy továbbra sem tud bejutni a toronyba…
    – „Természetesen, mert csak őt izgatták úgy a rejtélyek”
    Az rendben, hogy csak Dávidot érdeklik a titkok, de ez most egy hadi helyzet. Nem természetes, hogy egyedül megy. Ez nem lehet „ragyogó ötlet”, semmiképpen sem.
    Valami ilyent vártam volna:
    MÍG AZ ŐRHELYEKET JÁRTA SORRA, ÉREZTE, HOGY MEGSZÓLÍTJA , ÉS VONZANI KEZDI A TORONY. VALAMI KÜLÖNÖS, MÁGIKUS VONZALOM VOLT EZ, AMI ÁTJÁRTA A TESTÉT, LELKÉT. MAGA SEM TUDTA, MIÉRT, DE ENGEDETT NEKI. ÉSZRE SEM VETTE, HOGY HOGYAN, DE EGYSZER CSAK OTT ÁLLT A TORONY TÖVÉBEN. EKKOR HIRTELEN elnémult a rémisztő kántálás, katonái felől sem érkezett semmi nesz…

    – “Éjszaka meggondolhatta volna magát Dávid (meg is gondolta, csak másképpen). „
    A százados helyében nem szerencsés feltenni egy ilyen kérdést, főleg, ha elege van az egészből, mert Dávidnak még eszébe jut megmásítani az érvényben levő parancsot, hiszen a válasz lehetett volna ez is:
    – NEM, MÍG A VÉGÉRE NEM JÁRUNK!
    –  – gondolta a százados.
    De ez most csak trollkodás.
    Ugyanakkor Dávid elég hamar feladta a rejtély megoldását, annak ellenére, hogy egy sor kérdést fogalmazott meg magának, mikor ott volt éjjel a toronynál. A maradásáról is csak reggel dönt, mikor felébred benne a szobrász. De mikor tovább küldi az embereit, maga sem tudja, hogy miért is marad: „Én pedig itt maradok egy kicsit. Nem tudom még, hogy milyen feladat vár rám…” Bár lehet, hogy nem akarja a katonái orrára kötni?

    – „Egyszerű szembeállítás, kontraszt: ő nem nélkülözött, a gyümölcsfa viszont igen.”
    Igen, ebben igazad van, de a leírtak úgy állítják be, mintha összefüggés lenne az között, hogy Dávidot ellátják, a fát pedig nem látták el „élelemmel, ruhával és fegyverrel”, és ezért kókadozna, nem pedig a szárazság miatt egyébként is.

    – „A felderítők nem jöttek rá, hogy ez konkrétan egy szobrászműhely. Ők csak valamiféle műhelynek látták.”
    De jelentést azért tettek róla gondolom, és Dávid, akit felettébb érdekelt az, hogy hogyan juthat be a toronyba, talán megnézi ezt a műhelyt és a szerszámokat is, hogy rájöjjön, mi működött itt korábban, ami talán segíti a rejtély megoldásában. Hiszen minden „nyomozó” is ezt tenné, hogy megvizsgálja a „tetthelyet”. Főleg úgy, hogy megoldást keres a sikertelen ágyúzás után.

    Aztán: „hosszú szendergés után felébredt benne a szobrász.” majd lemond a parancsnokságról, itt marad, de nem is igazából tudja, hogy miért (Rejtély megoldása, a női hang, már nem érdekli?), mi a feladata, majd utána átkutatja a műhelyt, és minő véletlen, pont egy szobrászműhely az, a megfelelő szerszámokkal. Nos?
    – „Mint kiderült, az egykori jó szemmértéke – a nagy önbizalma ellenére, vagy épp azért – cserben hagyta.”
    Nem, nem derült ki, mert nagyon hangsúlyos a „Jó arányérzéke volt; nem szokott vízmértéket és függőónt használni. ” mondat.
    Így, hogy hangzana?: . A mélyedés körül lendületesen felkarcolta egy kapu körvonalait, majd hátrébb lépett. KORÁBBAN Jó arányérzéke volt; nem szokott vízmértéket és függőónt használni. DE MOST Döbbenten látta, hogy milyen csálék a vonalai…
    – „Másodszor már nem a hirtelenkedő, egoizmus vezérelte munkaláz fogta el, hanem az (ismét) alázatossá lett művész alkotói vágya, szolgálatkészsége.”
    Az első nekibuzdulás („Vésővel, kalapáccsal és létrával felszerelkezve visszaloholt a toronyhoz. ”) inkább tűnik alkotói láznak, és nem a második. Ha beszúrod ezt a szót, hogy ISMÉT, akkor minden a helyére kerül: ekkor ISMÉT elfogta az alkotói láz.”
    – „Letépte, de nem ette meg azonnal, mert eszébe jutott a műve, hogy rá se nézett még aznap. Ez a feledékenységnek tűnő távolságtartás is kellett ahhoz, hogy egészen másként – önmaga fölé emelkedve – viszonyuljon a kapuhoz (az alkotásához, önmagához, a világhoz).”
    Csak ismételni tudom, hogy számomra, ez így zavaros összefüggésként jött elő.
    Talán így:
    LETÉPTE, ÉS MÁR MAJDNEM BELEHARAPOTT, MIKOR HIRTELEN ESZÉBE JUTOTT, HOGY AZNAP MÉG RÁ SEM NÉZETT A TORONYRA. ÉHSÉGÉT FELEDVE, ZSEBRE VÁGTA AZ ALMÁT…

    – „Voltam sorkatona, és…”
    Erőt, egészséget!
    Igen, azok a karszalagok az ideiglenes napi tiszthelyettesi, és tiszti feladatokat jelölték, mint például az ÜTI karszalag. Gondolom, erre még emlékszel. Ezzel különböztették meg az állományon belül azokat, akik az állandó beosztásból kiemelve, aznap más feladatot láttak el. Dávid viszont parancsnok volt. Állandó jelleggel, amiről lemondott a novella végén. Egyébként nekem is a csapatkapitányi karszalag jutott eszembe, a pillanat, amikor a csk-t éppen lecserélik a partvonal mellett. Ez sajnos tovább rontott a vizuális megjelenítésen.
    De visszakozom, legyen egy ilyen karszalag Dávid seregében. Ez végül is elfogadható.

    Pár gondolat még, amit nem értek:
    Nem derül ki, hogy miért szól a toronyból nyüszítő vinnyogás és furcsa kántálás csak éjfélkor? Gondolom a kísértetek miatt, de akkor nappal mitől rémisztő a torony? Simán lehet ágyúzni, elmenni mellette, stb.
    Ugyanakkor, mikor Dávid a közelébe ér, miért csendül fel egy tiszta női hang? (Tudom, hogy csak ő hallotta, de mi volt ezzel a torony célja?) Miért pont Dávidot szólította meg a torony? Mit akart tőle, mi ennek a jelentősége?
    Miért nehéz összekapcsolni a női ének hívogatását, és azt, hogy szükség van egy kapura, hogy Dávid bejusson”? Miért nem elég a lőtt rés? Mert így két dolog teljesül, Dávid kiéli alkotói szenvedélyét, a női énektől függetlenül is, hiszen nem érdekli a rejtély már, csak a művészi vágy. Valamint átjut a kapun és rátalál, valószínűleg, a hang gazdájára is (Remélhetőleg egy lányra és nem valami csapdára, ha már rossz híre van a toronynak.), úgy mellékesen, függetlenül attól, hogy mennyire művészi az a kapu.
    A „nő” részére Dávid volt fontos, mint személy, vagy csak Dávid tudása, hogy képes kaput faragni, majd bejutni. Vagyis, ha Dávid nem lett volna szobrász, akkor is megszólítja a hang?
    Miért, egy kedvesét visszaváró tengerészdal csendül fel a sivár táj közepén? (Jön az eső meg az ár, tudom, de ez akkor is furcsa egy ilyen tartalmú dalt énekelni a puszta közepén, távol a tengertől.)
    A dal tartalma miatt olyan érzésem van, hogy Dávid így csak egy harmadik szereplő egy szerelmi történetben. Hiszen a hang nem róla énekel, hanem egy régi kedvest vár vissza, aki ezek szerint még él, élhet. Bár lehet, hogy én vagyok ilyen földhözragadt, mert ez a dal ugrott be olvasás közben?:
    „My Bonnie lies over the ocean…”
    A hosszú hónapok alatt, míg Dávid dolgozott, miért nem szólalt meg az ének? Miért nem volt furcsa a számára, hogy a kísértetek is hallgatnak? Miért nem érdekelte a továbbiakban a rejtély, csak az, hogy faraghasson?
    Ha már korábban is Máskapu volt a torony neve, volt-e kapuja, vagy anélkül is működött? Mitől is kapta a nevét? Honnan lehetett tudni, hogy ez egy kapu? Más is átjutott rajta már? Velük mi lett?
    Mi a szerepe a megújuló almafának, azon kívül, hogy egy-egy almát terem minden nap?

    Kérlek, ne haragudj meg ezekért a felvetésekért, de amennyire jó az ötlet maga, annyira nem tetszik a kidolgozása, hiszen a felvázolt részek tönkreteszik a mélytartalmat. Az egyes fontos fordulatok váltása leegyszerűsített, elkapkodott. Ugyanakkor a lényegi rész is kidolgozatlan. Talán csak a befejező harmad nem az… De ez csak az én véleményem, hangsúlyozom!
    Az, hogy ennyit foglalkozom ezzel a novellával, bizonyítja azt, hogy nagyon jónak tartom az alapötletet. Szívesen elolvasnám az újra írt változatot is. Akár újraírás közben is.
    Üdvözlettel: István

  4. Fer-Kai

    Kedves István!

    Köszönöm, hogy ilyen alaposan átolvastad, átgondoltad a történetet, és bőséges hibajegyzéket adtál. Némelyikkel vitatkoznék egy kicsit, némelyikre rögtön rábólintottam.

    Lássuk csak:

    “Manapság már senki se mer nekivágni a pusztának. Nemcsak a nehéz vándorúttól félnek, hanem a kísértetektől is…”
    Korábban ezek szerint igen, manapság már nem?
    A torony és a pusztaság nem függ össze, így a tornyot ki is lehetne kerülni, főleg úgy, hogy semmi hatása nincs nappal az ott tartózkodókra, ami elriasztaná őket.

    Korábban igen, és voltak olyanok is, akik nem tértek vissza. Minél inkább elterjedt a kísérteties torony híre, annál inkább gondolhatták úgy az emberek, hogy a vissza nem térők többsége valószínűleg elpusztult, és nem jutott el álmai országába. A torony köré különféle valós vagy kitalált rémtörténetek szövődhettek, akár egész másmilyen élmények, mint ezeké a katonáké. Lényeg, hogy úgy elijesztette az embereket, hogy inkább el sem indultak. Maga a tudat, hogy valahol – akár messze – ott van ez a rémisztő torony a pusztában, kétségessé tette számukra az úticélt is: tényleg mesésen gazdag ország van-e ott, vagy a másvilág?
    De ezt nem magyaráztam túl, talán többet kellett volna.

    “A katonák mohóságát feltüzelte a mesésen gazdag ország híre. A toronyról szóló mendemondát hitték is, nem is – hamar elfelejtették. Nem így a parancsnokuk; a hajdani szobrászt mindig is izgatták a rejtélyek. Most, hogy e baljós épülethez értek, Dávid főleg a biztonságukra ügyelt. ”
    Akkor mennyire is tüzelte fel őket, ha hamar el is felejtették?
    De azért hipp-hopp ott termettek…

    A katonákat a mesésen gazdag ország – a földi gazdagság – érdekelte (nemigen hittek a kísértetekben), Dávidot inkább a földöntúli rejtélyek vonzották, meg a kihívások – vagyis itt a legendás torony.
    Ha figyelmesen újraolvasod a történet elejét, a második bekezdésben már a toronyhoz érnek, Dávid ott emlékszik vissza a hadifogoly szavaira. Csak egy filmszerű vágás miatt tűnik úgy neked, hogy „hipp-hopp”.

    “Nézte a tömör falakat, és nem értett semmit.”
    Például mit nem? Ide kellene valami felsorolás, hogy miért nem szokványos a torony, mielőtt megoldást talál a következő mondatban.

    Ide is érvényes: ha figyelmesen újraolvasod, a második bekezdésben már a toronyhoz érnek, ott van egy rövid leírás a toronyról.

    “Vezényszavára a tüzérek versengve lőni kezdték a tornyot. Föld és ég remegett a folyamatos ágyúdörgésben. Dávid magasba emelt karja láttán egyszerre elhallgattak. ”
    Kik, mik? A tüzérek vagy az ágyúk?

    Persze, hogy az ágyúk, vagy a szóismétlés elkerülése érdekében: a lövegek. Ezt valóban érdemes lett volna odaírnom.

    “Felderítőket küldött, hogy föld alatti járatok után kutassanak – hogyan is lehetne különben ki- és bejutni az épületbe? Egy öreg kút volt a torony mögött. Megnézték, de alagutat abban se találtak. A kút közelében egy félig kiszáradt almafa állt. Kis házikó volt még hátul, azt is átkutatták. ”
    Ezt egy kicsit korábban kellett volna, mielőtt neki esnek rommá lőni a tornyot…
    Illetve, a megérkezés pillanatában, ha már:
    „biztonságukra ügyelt. Ki tudja, igazat mondott-e a hadifogoly? Hátha csak tőrbe akarják csalni őket… „
    De kik? Amúgy meg, jobb később, mint soha…

    Azt gondolta Dávid, hogy az ágyúzásra felelet jön, és kiderül, kik vannak a toronyban és miként védekeznek. Nem így történt, az ágyúzás is szinte semmi eredményt nem hozott. Miután válaszlövöldözés nem volt – akár lakatlan, elhagyatott is lehetett a torony –, akkor küldött ki felderítőket.

    “– Itt éjszakázunk, holnap pedig továbbmegyünk – adta ki a parancsot Dávid.”
    Megérkeznek, órákig lövik a tornyot, bejáratokat keresnek, aztán mielőtt bármire is jutnának, már ki is adja a parancsot a holnapi elvonulásra.

    Erre is érvényes: miután válaszlövöldözés nem volt, akár lakatlan, elhagyatott is lehetett a torony.

    “– Figyeljetek a pusztára is, gyanús nekem ott a csend.”
    Eddig sem hallatszott onnan semmi…

    De azért élt a gyanúperrel, hogy tőrbe akarják csalni őket – hogy a torony felőli vinnyogással-kántálással el akarják terelni a figyelmüket.

    ” Én pedig közelről is szemügyre veszem ezt a tornyot. Tudjátok, mennyire izgatnak a rejtélyek…”
    És persze ágyútűzzel oldja meg őket.

    Már rég túl voltak az ágyútűzön.

    és természetesen egyedül megyek! – ”
    Mitől természetes?
    “Megszokták már a vezérük váratlan ötleteit, melyek ragyogó sikereket hoztak.”
    De mi az ötlet, az hogy egyedül megy?
    “Dávid fegyvert sem vitt magával; bízott a mesterlövészeiben.”
    A sötétben…

    Természetesen, mert csak őt izgatták úgy a rejtélyek, s vezették az ösztönös vagy inkább intuitív megérzések, hogy teljesen észszerűtlennek tűnő tetteket hajtott (vagy hajtatott) végre.
    „A sötétben…” Igazad van, a fényviszonyokkal nem sokat törődtem. Utalnom kellett volna rá, hogy milyen fények (minimum félhomály vagy telihold) vetültek a toronyra, hogy bízhasson a mesterlövészeiben. Persze, akkor is sokat kockáztatott.

    “Ugye továbbmegyünk reggel? Dávid töprengve bólintott.”
    Persze, hogy tovább fognak menni, már este ki is adta a parancsot…

    Éjszaka meggondolhatta volna magát Dávid (meg is gondolta, csak másképpen). A helyettese reménykedett, hogy direkt ellentámadás hiányában egyszerűen továbbvonulnak. Jobban tartott a kísértetektől, mint bármilyen konkrét ellenségtől.

    “Bőségesen ellátták élelemmel, ruhával és fegyverrel – nem fog szükséget szenvedni semmiben. Nem így a kút mellett álló gyümölcsfa, mely igencsak kókadozott. ”
    Mivel azt nem látták el „élelemmel, ruhával és fegyverrel”…

    Egyszerű szembeállítás, kontraszt: ő nem nélkülözött, a gyümölcsfa viszont igen.

    “A legény (A katona, a férfi, stb ,de már nem legény, az biztos…) nem törődött vele, hanem a műhelyhez sietett. A házikóba toppanva felcsillant a szeme. Szobrászműhely volt, sok régi szerszámmal. ”
    Ez már akkor kiderült, mikor tegnap átkutatták.

    A felderítők nem jöttek rá, hogy ez konkrétan egy szobrászműhely. Ők csak valamiféle műhelynek látták.

    ” Megnézem, van-e függőón a műhelyben.”
    Minek, hiszen: „Jó arányérzéke volt; nem szokott vízmértéket és függőónt használni.”

    Mint kiderült, az egykori jó szemmértéke – a nagy önbizalma ellenére, vagy épp azért – cserben hagyta.

    “Mire végzett, a műhely egészen otthonos lett – s ekkor elfogta az alkotói láz.”
    Akkor korábban ezt miért tette?: „Vésővel, kalapáccsal és létrával felszerelkezve visszaloholt a toronyhoz. ”

    Másodszor már nem a hirtelenkedő, egoizmus vezérelte munkaláz fogta el, hanem az (ismét) alázatossá lett művész alkotói vágya, szolgálatkészsége.

    “Dél körül verőfényben ébredt. ..Az almafa megsínylette a vihart – Dávid sokáig metszegette, hogy eltüntesse a pusztítás nyomait. Mire végzett, alkonyodni kezdett már.”
    Elszöszmötölt egy darabig, nem mondom…

    Igen, ide kívánkozott volna még némi ráérős, egyéb alkotó szöszmötölés. Például a műhely helyreállítása a vihar után.

    “Egyetlen alma lengedezett az ágakon. Letépte, majd zsebre vágta, mert eszébe jutott, hogy aznap rá se nézett a kapura.”
    Logikus, ha nem nézel rá aznap a toronyra, akkor vágj zsebre egy almát!

    Letépte, de nem ette meg azonnal, mert eszébe jutott a műve, hogy rá se nézett még aznap. Ez a feledékenységnek tűnő távolságtartás is kellett ahhoz, hogy egészen másként – önmaga fölé emelkedve – viszonyuljon a kapuhoz (az alkotásához, önmagához, a világhoz).

    A végére a kedvencem:
    ” parancsnoki karszalagot”
    Vajon, az meg milyen lehet, tudja valaki?

    Voltam sorkatona, és az ügyeletes tisztnek rangjától függetlenül volt kiemelkedő feladata, felhatalmazása, amelyet egy karszalag is jelzett. Mint fociban a csapatkapitánynak…
    Simán lehet vagy lehetne egy olyan sereg, ahol egy jól látható karszalag is kiemeli a parancsnokot a sok terepruhás katona közül.
    Próbáld elképzelni, és szinte látni fogod.

    Még egyszer köszönöm a sok hasznos és tanulságos észrevételedet!

  5. István

    A történet jó, de számomra elveszik a lényeg, ( – a mester és műve egymásra találása -)
    a sok ellentmondásos részlet miatt, amelyek elhúzzák a novellát a paródia irányába.
    Ezért számomra kiábrándító a kidolgozás, a történet sokkal több alaposságot igényel, és érdemelt is volna.
    És lásd:
    “Manapság már senki se mer nekivágni a pusztának. Nemcsak a nehéz vándorúttól félnek, hanem a kísértetektől is…”
    Korábban ezek szerint igen, manapság már nem?
    A torony és a pusztaság nem függ össze, így a tornyot ki is lehetne kerülni, főleg úgy, hogy semmi hatása nincs nappal az ott tartózkodókra, ami elriasztaná őket.

    “A katonák mohóságát feltüzelte a mesésen gazdag ország híre. A toronyról szóló mendemondát hitték is, nem is – hamar elfelejtették. Nem így a parancsnokuk; a hajdani szobrászt mindig is izgatták a rejtélyek. Most, hogy e baljós épülethez értek, Dávid főleg a biztonságukra ügyelt. ”
    Akkor mennyire is tüzelte fel őket, ha hamar el is felejtették?
    De azért hipp-hopp ott termettek…

    “Nézte a tömör falakat, és nem értett semmit.”
    Például mit nem? Ide kellene valami felsorolás, hogy miért nem szokványos a torony, mielőtt megoldást talál a következő mondatban.

    “Vezényszavára a tüzérek versengve lőni kezdték a tornyot. Föld és ég remegett a folyamatos ágyúdörgésben. Dávid magasba emelt karja láttán egyszerre elhallgattak. ”
    Kik, mik? A tüzérek vagy az ágyúk?

    “Felderítőket küldött, hogy föld alatti járatok után kutassanak – hogyan is lehetne különben ki- és bejutni az épületbe? Egy öreg kút volt a torony mögött. Megnézték, de alagutat abban se találtak. A kút közelében egy félig kiszáradt almafa állt. Kis házikó volt még hátul, azt is átkutatták. ”
    Ezt egy kicsit korábban kellett volna, mielőtt neki esnek rommá lőni a tornyot…
    Illetve, a megérkezés pillanatában, ha már:
    „biztonságukra ügyelt. Ki tudja, igazat mondott-e a hadifogoly? Hátha csak tőrbe akarják csalni őket… „
    De kik? Amúgy meg, jobb később, mint soha…

    “– Itt éjszakázunk, holnap pedig továbbmegyünk – adta ki a parancsot Dávid.”
    Megérkeznek, órákig lövik a tornyot, bejáratokat keresnek, aztán mielőtt bármire is jutnának, már ki is adja a parancsot a holnapi elvonulásra.

    “– Figyeljetek a pusztára is, gyanús nekem ott a csend.”
    Eddig sem hallatszott onnan semmi…

    ” Én pedig közelről is szemügyre veszem ezt a tornyot. Tudjátok, mennyire izgatnak a rejtélyek…”
    És persze ágyútűzzel oldja meg őket.

    és természetesen egyedül megyek! – ”
    Mitől természetes?

    “Megszokták már a vezérük váratlan ötleteit, melyek ragyogó sikereket hoztak.”
    De mi az ötlet, az hogy egyedül megy?
    “Dávid fegyvert sem vitt magával; bízott a mesterlövészeiben.”
    A sötétben…

    “Ugye továbbmegyünk reggel? Dávid töprengve bólintott.”
    Persze, hogy tovább fognak menni, már este ki is adta a parancsot…

    “Bőségesen ellátták élelemmel, ruhával és fegyverrel – nem fog szükséget szenvedni semmiben. Nem így a kút mellett álló gyümölcsfa, mely igencsak kókadozott. ”
    Mivel azt nem látták el „élelemmel, ruhával és fegyverrel”…

    “A legény (A katona, a férfi, stb ,de már nem legény, az biztos…) nem törődött vele, hanem a műhelyhez sietett. A házikóba toppanva felcsillant a szeme. Szobrászműhely volt, sok régi szerszámmal. ”
    Ez már akkor kiderült, mikor tegnap átkutatták.

    ” Megnézem, van-e függőón a műhelyben.”
    Minek, hiszen: „Jó arányérzéke volt; nem szokott vízmértéket és függőónt használni.”

    “Mire végzett, a műhely egészen otthonos lett – s ekkor elfogta az alkotói láz.”
    Akkor korábban ezt miért tette?: „Vésővel, kalapáccsal és létrával felszerelkezve visszaloholt a toronyhoz. ”

    “Dél körül verőfényben ébredt. ..Az almafa megsínylette a vihart – Dávid sokáig metszegette, hogy eltüntesse a pusztítás nyomait. Mire végzett, alkonyodni kezdett már.”
    Elszöszmötölt egy darabig, nem mondom…

    “Egyetlen alma lengedezett az ágakon. Letépte, majd zsebre vágta, mert eszébe jutott, hogy aznap rá se nézett a kapura.”
    Logikus, ha nem nézel rá aznap a toronyra, akkor vágj zsebre egy almát!

    A végére a kedvencem:
    ” parancsnoki karszalagot”
    Vajon, az meg milyen lehet, tudja valaki?

    Nos, ezekre gondoltam, mikor azt írtam, hogy ez a történet több időt, odafigyelést igényelt volna, mert az ötlet nagyon jó. De erre való a küzdőtér…

  6. Kereder Márk

    Akkor Gyerekek, ebben megállapodhatunk. 🙂
    Fer-Kai tökéletesen összefoglalta.
    (Remélem más is hozzászólogat majd, nem mindig mi a leggyakrabban… szabad a pálya…
    Ezért is jó a Trivium, mert a “szegényember legkisebb gyermeke”
    is hozzászólogathat a művekhez… és pályázhat és még nyerhet is!
    A “Küzdőtér” pedig egyedülálló. Bárki küldhet.
    Nekem most nincs olyan, ami rövidebb és vállalható és “ellőhető”, de igyekszem! 🙂 )
    Egyvalamit üzennék az Adminnak tisztelettel: némely számolás, főleg éjszaka, amikor nincs kéznél számológép,
    okozott már pár kellemetlen fél-percet… de ezen túl lehet lendülni, biztos ilyen a véletlenszám-generátor! 😀
    Üdv!

  7. Fer-Kai

    Végül is, bárhogyan járjuk körül a témát, oda jutunk, amit az újszövetségi bölcsesség nagyjából így fogalmazott meg:

    “Adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.”

    Csak jól kell érteni ezt, és érett megkülönböztető képességgel rendelkezni ahhoz, hogy felismerjük, mi tartozik a császárhoz, és mi Istenhez (ihletettséghez, igaz tartalomhoz). Nehogy a császárt tegyük első helyre, mert akkor – íróemberként is – eladjuk a lelkünket. A császár szintje eszköz legyen legyen (írástechnika, stílus, hatáselemek, haszon, siker stb.) egy magasabb cél szolgálatában.
    Igen, egy jó mesterember, kézműves, földműves is így dolgozik. Alkot, megújít, újrateremt.
    Saját magát is – ezáltal másokat is.

  8. Kereder Márk

    Attila!
    Tökéletesen egyetértek! 🙂

  9. Hum Atilla

    Üdv!

    Én azt hiszem/gondolom/képzelem (osszátok be :D), hogy az ihlet a bennünk lévő isteni-rész sugallata, megnyilvánulása. A művészi vénával rendelkezők jobban hallják ezt a sugallatot, az persze mindenkinél egyedi, hogy mit hoz ki belőle az ihlet. Ez lényegében mindegy is, mert bármi lehet ihletett mű, akár még vámpíros, vagy fehér szobában ébredős is, ez teljességgel másodlagos szempont. A baj az – ahogy azt már korábban írtátok is – amikor az Egót hagyjuk belepofázni az isteni sugallatba, mert az Egó rohadtul befolyásolható mások által, márpedig az én meglátásom szerint egy szerző nem más emberek felé, vagy a pénzhatalom felé, de még csak nem is saját anyagi jóléte felé tartozik felelősséggel az alkotásaiban, hanem éppen afelé, amit olykor megpróbál háttérbe szorítani az Egója.
    Én nem vagyok ateista, nem tudom elfogadni azt a nézetet, hogy valami, ami ki tudja meddig egy egységes valamit képezett, csak úgy minden ok nélkül “felrobbant”, majd ebből a valamiből kialakult egy tökéletesen működő rendszer. Ne már! Én szerintem Isten úgy döntött, alkotni kezd, és önmagát felosztva megteremtette a látható és láthatatlan mindenséget. Nem pofázott bele a “piac”, így tökéleteset alkotott. Azután saját magából, saját magában életet adott a gyermekeinek, és ezeket a gyermekeket, akiket “saját képére formált”, felruházta saját képességeivel is, mivel a lehető legjobbat akarta nekik. Így amikor az isteni sugallat által cselekszünk, mi magunk is részt veszünk a teremtésben, és hogy visszakanyarodjak oda, amit Márk írt, ha íróként, akkor íróként, ha pedig asztalosként, akkor asztalosként teremtünk ihletett műveket. Ennél magasztosabb dolgot elképzelni sem tudok egy ember életében.

  10. Kereder Márk

    Szia Fer-Kai!

    Azt hiszem értelek és nagyon – hogy mondjam – becsületes és tisztes álláspont. Irigyellek is érte. 🙂
    Viszont én képtelen vagyok ilyen végletekben gondolkodni. Én nem vagyok ilyen cizellált lélek! 🙂
    Én azt gondolom most, hogy lehet egy író abszolút “önmagánál”, lényegénél, miközben a piacra is ír.
    Mindenképpen meg kell hasonulni, saját “forráskódunkat átírni”, ha publikálni akarunk?
    Szerintem nem.
    Én nem a lényeg és a mondanivaló feladásáról beszéltem, hanem hogy a formát kell igazítani úgy, hogy
    a mai Olvasó befogadja. ez lehet egy kompromisszum, igen.
    Persze, hogy nem az emberi/Isteni értékeket kell feladni!
    Azt gondolom, hogy a végletekben való gondolkodás logikája szerint ma a piacon MINDENKI elvtelen,
    pénzéhes gazember lenne.
    És mindenki, aki értékeset írt az “csak úgy” ír és esze ágában sincs publikálni.
    Nem hiszem, hogy ez van.
    Mint minden dolog az életben, itt is az arany középutat gondolom célravezetőnek.

    Kettő lenne a választás?
    Egy: piac Istenének írni,
    vagy
    Kettő: Önmagunknak írni? (Egyébként nem pont ez az öncélú viselkedés?
    > megint itt az egyik kedvenc megválaszolatlan kérdésem: nem a legönzőbb viselkedés magunknak
    “megvilágosodást” keresni, ahelyett, hogy lesz.rnánk, mi lesz magunkkal, s egyszerűen csak segítjük a többi ember boldogulását? Zárójel bezárva.)
    Fer-Kai, elnézést, nem kötekedésből írom ám ezeket, hanem azért, mert tényleg így gondolom, hülye módon! 🙂
    Szerintem sosem az ember szolgálja a művészetet, hanem a művészet szolgálja az embert. A művészet önmagában nem is létezik! Az embertől van. (Ahogy Isten sem önmagában létezik, és az ember sem önmagában létezik, hanem Isten istene Embernek, Ember meg embere Istennek, kölcsönhatásukban szükségszerűen feltételezik egymást.)

    Egyszer azt írtad, – azt hiszem a “Hosszabbítás” írásocskám alá, hogy olyan, mint egy Hollywood-i film díszlete.
    Miért baj ez, ha ezzel el tudtam mondani, amit akartam? (Egyébként nem tudtam elmondani, mert nem volt érthető, de ez más tészta, nem a Hollywood-i díszletet rontottam el benne.)
    Legyen az a művészet “ereszkedő”, hogy a magas toronyból eltalálja a művészet tornyának tövében kuporgó Átlagembert is. Mert neki is joga van hozzá. Illetve legyen olyan művészet IS!
    Nem akarok píszí lenni, ezért írom így: utálom a fölényeskedő, gőgős kultúrpávákat!
    (Ha felismerjük, hogy a bármilyen vonatkozásban gyengébbnek, rosszabbnak gondolt embert UGYANÚGY szereti Isten, mint teszem azt bennünket > már nyert az ügyön mindenki.)
    Különben is: ha olyan magas lenne a léc, mint a korai Coelho, akkor az ilyen magamfajták sosem rúgnának labdába! 🙂
    Én sosem fogom megváltani a világot. De TALÁN (!!!), ha a JóIsten is úgy akarja, pár embernek szerzek néhány jó órát! 😉

    Most felismerem, hogy ennek az oldalnak az egyik profilja a piacra irányul.
    Szerintem nagyon jól és helyesen. 🙂

  11. Fer-Kai

    Kedves Attila és Márk!

    Jó, hogy ilyen párbeszéd alakult ki itt, és nem is véletlenül.
    Tulajdonképpen a (majdnem) “tökéletes” “piaci” mű, kontra ihletett mű mibenlétét jeleníti meg ez a történet, és az Attila által említett másik mesés történetem, “Az égből jött aranykupola” is. Mint ahogyan van szinte tökéletesnek látszó “piaci” meditáció, illetve igazi, LÉNYeget (az ember lényét) érintő és átalakító meditáció is.
    Az ember vagy beéri az alacsonyabbal, az – akár tökéletesnek látszó – utánzattal, vagy nem. Utóbbi esetben lehetősége nyílik arra, hogy egyszer, ha megérik rá, átlépje a “Máskaput”, illetve az égboltot “lehívja” magához aranykupolaként.
    Hogy milyen nagy kísértés a “piac”, azt jól példázza P. Coelho pályafutása is: hamar kiemelkedett, amíg égett benne a tiszta tűz, és lehanyatlott (emberileg), mihelyt a “piac istenét” kezdte szolgálni.
    Alapvetően választanunk kell: melyik istent kívánjuk és tudjuk szolgálni?
    Harmonikus esetben megadjuk a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Övé.
    De a császár mohó, követelőző – istennek akar látszani.
    Isten nem követelőzik. Olyan mint a Nap, és Nappá kell válnunk, hogy Vele találkozzunk, eggyé váljunk.
    (Isten analóg az ihlettel, ihletettséggel.)

  12. Kereder Márk

    Szia Attila,
    abszolút igazad van, a tendencia szomorú, kétségbeejtő és szinte reménytelen.
    Igen, igazad van, nem szabad egyik végletbe sem elmenni.
    Amire próbáltam utalni, az az, egy példán:
    ha azt akarod, hogy egy szegény melós, aki napi bérért dolgozik culágerként az építkezésen és mondjuk a “krvanyád” a legszebb szó, amit hall napközben, mert pl. nem is tehet róla, de az élet eléggé ki- és megpróbálja
    szegény sorsát és lelkét, annak sem adsz a kezébe legelőször Bibliát, ha segíteni akarsz neki, hogy éljen jobban…
    Az álszent és felesleges lenne. Most nagyon csúnyán azt mondanám – most tuti kikapok valakiktől – de azt gondolom, “le kell menni” és felhúzni. Mindig egy picit, apró lépésekkel. Nem fölényeskedve, nem a magas lóról.
    Meginni a pertut, beszélgetni, megérteni a baját. Megtalálni a hangot.
    Szerintem valahogy így van a művészetben is: nem elvtelenül, de kompromisszumot kötve.
    Ha a gyereket a vámpíros csöpögés érdekli, kezdjünk azzal és így szépen folyamatosan olyat is fog olvasni, mint Fer-Kai. 🙂
    Tudom, hogy ez számítónak és alattomosnak tűnhet így elsőre, de tapasztalat: 15, már majdnem 16 éves fiam van
    és Ő, ill. az egész korosztályára csak így lehet hatni.
    Nem felnőtt szigorral, hogy: ha még egyszer cigizel, bezárlak a szobába 2 hétre.
    Most ha píszí lennék, nem mondanék semmit, de szerintem nem ördögtől való egy fiatal férfivel meginni egy sört
    és megbeszélni az élet dolgait.
    Sokkal rosszabb a teljesítménykényszer és a rideg, érzelemmentes nevelés, mint ahogy sok helyen látom.
    Az én nagyfiam asztalos lesz és szereti csinálni!
    Nem lesz bölcsész és ebből kifolyólag nem lesz a Te…kóban árufeltöltő sem.
    Jól elkanyagrodtunk.
    De a lényeg szerintem: szeretettel való közeledés, kompromisszumok és megértés.
    Még a művészek cigarettafüstös könytárszobáiból nézvést is… 🙂

    És igen: a Trivium egy Gyöngyszem! 😉

  13. Hum Attila

    Üdv!

    Jó, de tegyünk különbséget, hogy valami unalmas, vagy valami kényszeresen arra apellál, hogy mi a jó az olvasónak. Egyébként meg publikációról-publikációra történik az olvasók igényének lealjasítása, miközben az ingerküszöböt meg folyamatosan kitolják (nem csak a könyvek, hanem minden más is). Mondjuk lehet, hogy három évtized múlva ez a folyamat elvisz odáig, hogy ezer oldalon keresztül elég lesz ennyi: “Vér, dugás, káromkodás, vér, csöcs, vér, fröcsögés, belek, halál, vér, levágott fej, halál, fájdalom, szenvedés, vér, kéjes gyönyör, vér…”
    A játszótérrel meg az a bajom, hogy a nagyobb gyerekek akarják megmondani, hogy én miként játsszak, miközben minden hinta és homokozólapát az övék. Szóval elég hamar elmegy az ember kedve a játéktól, mintha szándékosan erre is menne ki az egész.
    Csak hogy egy kicsit haza is beszéljek, eddig a Trivium volt az egyetlen közösség, ahol senki nem akarta megmondani, hogyan hintázzak, meg homokozzak (nem félreérteni :D), és a nagyobb gyerekek barátságosan beengedtek maguk közé, sőt még azt is szívesen megmutatják, hogyan lökhetem magam magasabbra, és hogyan építhetek nagyobb várat!

  14. Kereder Márk

    Sziasztok, igazatok van.
    Továbbá: én akkor vagyok nagyon szomorú, amikor egy tök jó alkotás, ami még szerintem trendi is és látványos is, sokaknak azért nem tetszik, mert “kevés benne a vér”.
    Pl ezt mondták az Alien Prométeuszra, vagy a Covenant-ra.
    Pedig szerintem – megint szubjektíven – az mérföldekkel jobb és elgondolkodtatóbb, mint amikor csak van
    egy szörny, vagy több, és halomra gyilkolássza az embereket.
    Valóban, a piac úgy néz ki, hogy nem mindig kielégíthető a picit mélyebb tartalommal. Kell hozzá vér is.
    Aláírom, rossz, hogy ez így van.
    Viszont: akinek tényleg publikálási ambíciói vannak, annak sajnos kutya kötelessége figyelembe venni azt
    a teret, annak a játszótérnek a sajátosságait, ahol játszik.
    Mert különben sikertelen lesz és csak a kavicsokat rugdoshatja lehajtott fejjel a Dunaparton. 🙂
    Már ha publikálni akar. Ha nem, az teljesen más tészta.
    Szerintem nehezített a pálya: az üzenet célba juttatása érdekében újabban még a fránya Vevővel is
    meg kell küzdenie korunk Írójának!
    Talán régebben könnyebb volt ez a része a dolognak, mert az emberek többet olvastak és volt – nagyon nagyon fontos: volt IDEJÜK (gondolkodni, pontosabban: ELgondolkodni).
    (Szerintem ez lehet a szitu, bár nem vagyok valami tapasztalt, csak “fogyasztóként” ezt gondolom… Őszintén: ami unalmas, az nekem sem élmény. Sajnos.)
    Üdv!

  15. Hum Attila

    Üdv!

    Szerintem a szeretés és az akarás között épp az az egyik legnagyobb vízválasztó, amikor “szeretnék elmesélni egy történetet, ami más emberek számára jelenthet valamit”, “el akarom adni a történetemet más embereknek”. A rohadt kereskedelem még a legmagasabb szintű alkotási folyamatokba is képes berágni magát, ezt nem szabad hagyni. Úgy látom, manapság a tehetségesebb íróknak (és ez sajnos más művészeti ágakra is igaz) nem is szabad abban gondolkodnia, hogy a tehetségéből, az alkotásaiból éljen meg, mert akkor jön a pénzügyi érdekek közbeugatása, ami nem mindig használ az ihletett műveknek. Élő példa erre a tehetségkutató műsorok szereplői, a válogatáson megjelenik egy vagány, jó hangú egyéniség, aki nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, de akinek igen, ahhoz kéne, hogy szóljon, erre a műsor végére vagy teljesen legyalázzák a folyamatos negatív kritikákkal, vagy csinálnak belőle egy tucat majmot. Kifordul az egésztől a gyomrom…
    Ne érts félre Márk, tudom, hogy amit mondtál, azt az eszélyesség határain belül értetted (olvastam már tőled, tudom, hogy te sem tucatot írsz), nyilván egy író azt is szem előtt tarthatja, hogy az olvasók értsék is, amit ír, de ettől még nem kell uniformizálni mindent.
    A meseszerű írások az ember gyermeki énjéhez legközelebb álló írások, mert azok majdnem megközelítik azt a szintet, amikor még nagyapáink, nagyanyáink meséltek nekünk, és az erre való igényt őrzik az ösztöneink, minden, amit egy mesére rápakolunk, hogy novella/regény legyen belőle szinte már csak azért van, hogy a felnőtté válás folyamán eltorzult személyiségünket is meg tudjuk birizgálni a mondanivalónkkal, mondhatjuk úgy is, hogy mindez csak sallang a mesén.

  16. Fer-Kai

    Kedves Márk!

    Köszönöm. Igen, értem mire gondolsz, hogy mi hiányzik neked.
    Biztosan lehetne – sokféle módon is – drámaibbá, hatásosabbá tenni ezt a történetet, hiszen az emberek, köztük az olvasók ingerküszöbe folyamatosan változik. Leginkább tompul. Manapság kevesen tudnának végignézni egy Tarkovszkij vagy Huszárik Zoltán filmet, vagy egy görög dráma ókori jellegű előadását, mert a lassú tempót és az (újra)alkotásban való aktív részvétel szükségességét nehezen tudnák elviselni.
    Tovább mélyíteni, még jobban elmélyíteni – talán ez lehet az, ami jobbá, igazabbá tudná tenni a történetet. Persze akkor is maradhatnak jelzésszerű dolgok, hiszen a naturális sokszor túl készen ad át dolgokat, és elkényelmesíti (olykor elkábítja) a befogadót.
    Mivel én nem “piacra írok”, hanem szinte szakrális szertartásként, az aktuális trendeket, elvárásokat nemigen tudom és kívánom figyelembe venni.

  17. Kereder Márk

    Szia Fer-Kai,
    természetesen én sem maradok ki… 🙂
    Azt hiszem értem, mit gondolsz az Ego-val és a törekvéssel kapcsolatban. Azt hiszem igazad is van.
    Lehet bármit csinálni az életben, ha erőből csináljuk, sosem lesz olyan, mint mikor azt dolgot a dolog “szeretéséből” csináljuk.
    Pl. egy ember nem akkor lesz jó orvos, ha az “akar” lenni,
    hanem akkor, ha az “szeretne” lenni. A “szeretne” itt nem mennyiségi differenciált – hogy az kevesebb lenne, mint az “akar” – hanem minőségi differenciált jelent.
    Ha valamit szeretünk csinálni, magasabb kategória, mint mikor “akarunk”. És szinte kivétel nélkül jobban is megy szeretésből.
    Viszont! Amit múltkor írtam: az exhibicionizmus.
    Szerintem az, hogy valamit “szeretéssel” csinálunk, még nem zárja ki azt, hogy meg is akarjuk mutatni!
    Szerintem egy művész szeretheti amit csinál és vágyhat arra is, hogy megmutassa másnak, ezek járhatnak kéz-a kézben talán.
    Magáról az írás formaiságáról: azt hiszem, ha valaki manapság írni akar és ilyen fontos és jó gondolatokat akar közvetíteni, eléggé nagyon el kell rejtenie valami divatos helyre, mint egy trójai faló, abban becsempészve az emberek gondolataiba. Nem biztos, hogy fentit egy fiatalember elolvasta volna. Ha majd a boltok polcaira írsz, kérlek gondolj arra, hogy ma azt veszik le, ami egyből megragad, kitűnik. Mindegy, hogy hogyan.
    Sajnos – szerintem – ma kell az “első ütés” is mindjárt az elején, hogy elolvassák és a vége is üssön.
    Vagy rosszul gondolom?
    Az első ütés még egy cím is lehet. (Bár lehet egy Írótól független borító is.)
    Ne haragudj ezért a benyomásomért, de ez a meseszerű elbeszélő mód, a relatíve kevés párbeszéd, a szereplők egymással való konfliktus-nélkülisége (persze van probléma, az a konfliktus, de az nem “hús-vér”, nem tudjuk
    átélni, beleélni magunkat), picikét monotonnak tűnik nekem.
    Persze ezeket úgy mondom, mintha én tudnám a “tutit”. Dehogy tudom!!! 🙂
    Csak azt tudom, hogy nekem mi tetszik… ez is tetszik, de ugyanez más köntösben – de lehet, hogy csak a szavak szintjén “feldurvítva”, “érdesítve” – azt hiszem, jobban tetszene. (Mint mikor tétje van valaminek, szemben azzal, amikor nincs. Nem tudom jobban megfogalmazni, de ez az “él” hiányzott nekem. Én szépen beleültem ebbe a mesébe… DE!!! Lehet, hogy valakinek PONT ez kell!!! Hangsúlyozom, másnak biztos pont így jó.)
    Én fentiek miatt “jót” véleményeztem, szubjektíve.
    Üdv!

  18. Fer-Kai

    “tudom mélyén” = tudatom mélyén

    (elnézést)

  19. Fer-Kai

    Köszönöm, kedves Tamás.
    Talán azért tetszett jobban, mert novellisztikusabb jellegű, mint a többi. Inkább a történetisége dominál, mint a jelképek (ha nem figyelünk a szimbolikájára, akkor is érdekes lehet), és “ütős” a vége.
    Ez utóbbihoz azért hozzáteszem, hogy az egész történet ezt a véget készítette elő, csak az átlépés hirtelensége és mikéntje az, ami meglepheti az olvasót. Talányosságával meglódítja az olvasó képzeletét – találkoztam olyan olvasói értelmezéssel, “összeesküvés elmélettel” is, ami énnekem, íróként talán csak a tudom mélyén merült fel lehetőségként.

  20. Galambos Tamás

    Szép történet volt, talán ez tetszett eddig a legjobban Fer-kaitól.

  21. Hum Atilla

    Üdv!

    Kedves Fer-Kai!

    A mesével (a jó mesével) kapcsolatban igazad van, nem csak, hogy van, de kell is, hogy legyen “testi (anyagi), lelki és szellemi szinten is egyetemes, örök igazság” tartalma. Az a baj, hogy manapság a meséket írók ezzel nem nagyon törődnek, és sok a céltalan mese (értsd: gyerekeknek szóló történet), és bár stílusában a te írásodat mindenképpen meseszerűnek mondanám, szerettem volna kiemelni a hétköznapi értelemben vett (sajnos egyre silányabb minőséget mutató) mesék sorából. Mert nem tartozik közéjük!
    Nálam egy kicsit eltolódott egy-két mondattal a mesébe vitt gondolatok megértése, arra a pontra, mikor Dávid elkezdte kitakarítani a műhelyt, valószínűleg ezért maradt bennem a tüske az almafa váratlan megöntözése miatt. Elsőre nem értettem az almafa szimbolikáját, de köszönöm, hogy felhomályosítottál! 🙂

  22. Fer-Kai

    Még erre a mondatodra szeretnék reagálni:
    “– Olyan, mint egy mese, mégis komoly mondanivalóval bír.”

    A “mesékre” (álmesékre) valóban érvényes ez a kijelentés, de az igaz Mesékre nem.
    Mert a Mesék testi (anyagi), lelki és szellemi szinten is egyetemes, örök igazságokról szólnak.

  23. Fer-Kai

    Kedves Attila!

    Köszönöm, hogy figyelmesen, elgondolkodva olvastad ezt az írást.
    (Különben nincs is átlépési lehetőség a mesés-misztikus kapun 🙂

    A konkrét észrevételeddel kapcsolatban, mielőtt Dávid érdemben foglalkozni kezd a tikkadt almafával, a következő mozzanatok előzik meg ezt:
    A műhelyben szobrászeszközöket talál.
    (De már ezt megelőzően, még a katonái jelenlétében – a “megmunkálatlan” kőépület láttán – felébredt benne a szobrász.)
    Izgatottan, türelmetlenül lohol a toronyhoz, a kapu körvonalait kapkodva, túlzott magabiztossággal skicceli fel a falra. Semmi ráhangolódás, elmélyülés, csak a megszokott rutin – de még az sem működik így, kívülállóként maradva, mohón.
    És ekkor jön a felismerés: “„Szinte megrohamoztam az épületet, úgy estem neki” – röstelkedett. „Pedig szobrász vagyok megint…”

    Itt fordul át a dolog, szinte tudatváltásként tér vissza a művészi alázathoz, melyből kiesett az évek folyamán. Az egója háttérbe húzódik, ismét igazi Művész lesz. Az alkotói láz ezután már az intuíciójából tör elő, magasabb világból táplálkozik (lásd fonnyadt alma, illetve “aranyalma”).
    Persze időnként még szóhoz jut, megerősödik az egója, de mintegy taktikát váltva, “csak” kételkedésként jelentkezik.

  24. Hum Atilla

    Üdv!

    Ahogy az “Égből jött aranykupola”, úgy ez a mű is olyan számomra, mintha egy mesét olvasnék, köszönhetően Fer-Kai egyedi stílusának. A történet közvetlen módon nem megfogható, bár a Máskapun átlépő Dávid sorsa egyfelől kézenfekvőnek tűnik, még sincs alátámasztva konkrétumokkal ez a végkimenetel, hanem a misztikus homály ugyanúgy belengi a befejezést is, mint az egész művet. Érdekes, elgondolkodtató alkotás ez, olyan, ami csak úgy nem dobja az ember ölébe a válaszokat.

    …ami tetszett…
    – Olyan, mint egy mese, mégis komoly mondanivalóval bír.

    …ami kevésbé…
    – Egy hibát véltem felfedezni (ami nem biztos hogy hiba, egy ilyen aurájú műnél, mert lehet, csak én nem értettem), egyik pillanatban még nem érdekli Dávidot a tikkadó almafa, a következőben már bőszen öntözi.

Hozzászólás

*

Solve : *
19 × 16 =