KÜZDŐTÉR

Máskapu

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy fiatal szobrász, akinek nagyon felvitte az Isten a dolgát. Ám a kalandvágyó legény gondolt egyet, és katonának állt egy készülő hadjáratba. Kiderült, hogy nemcsak köveket tud kedvére alakítani, hanem kitűnő érzéke van a harcászathoz is – bátorságával és leleményességével fényes győzelmek hőse lett.
Hadseregük fáradhatatlanul tört előre. Dávid, mert így hívták a hajdani szobrászt, ekkor már egy egész ezred parancsnoka volt. Az utolsó város meghódítása után sivár vidékre értek, és egy furcsa épülettel találkoztak. Dávid gyanakodva méregette a senki földjén magasodó, kör alakú bástyát, amelynek nem volt kapuja, de ablakai, sőt lőrései sem. Úgy tűnik, igazat mondott az egyik hadifogoly:
– Városunk mögött egy hatalmas pusztaság húzódik, de a legendák szerint egy mesésen gazdag, gyönyörű ország van a túloldalán. Sokan próbáltak eljutni oda, ám a legtöbben hamar visszafordultak. Azt mondták, találkoztak egy toronnyal, melyben kísértetek laknak. A bástyaszerű épületet Máskapu néven emlegetik – az a hír járja, hogy a másvilágra vezet. Manapság már senki se mer nekivágni a pusztának. Nemcsak a nehéz vándorúttól félnek, hanem a kísértetektől is…
A katonák mohóságát feltüzelte a mesésen gazdag ország híre. A toronyról szóló mendemondát hitték is, nem is – hamar elfelejtették. Nem így a parancsnokuk; a hajdani szobrászt mindig is izgatták a rejtélyek. Most, hogy e baljós épülethez értek, Dávid főleg a biztonságukra ügyelt. Ki tudja, igazat mondott-e a hadifogoly? Hátha csak tőrbe akarják csalni őket… Nézte a tömör falakat, és nem értett semmit.
„Ha nincs kapuja, teszünk róla, hogy legyen!” – dühödött fel, és kiadta a parancsot:
– Ágyukat harcállásba, cél a torony aljának közepe! Kaput nyitunk azoknak az állítólagos kísérteteknek. Még hogy Máskapu, másvilág… majd mi gondoskodunk róla, hogy azzá váljon nekik!
Vezényszavára a tüzérek versengve lőni kezdték a tornyot. Föld és ég remegett a folyamatos ágyúdörgésben. Dávid magasba emelt karja láttán egyszerre elhallgattak. Távcsövek tucatjai szegeződtek a toronyra. A lövedékek egy kapuszerű mélyedést vájtak a falba, ám az vastagabb volt, mint gondolták. Újabb össztüzet zúdítottak rá, de hiába.
– Ilyen erős falat még nem láttam – hüledezett a parancsnok.
Felderítőket küldött, hogy föld alatti járatok után kutassanak – hogyan is lehetne különben ki- és bejutni az épületbe? Egy öreg kút volt a torony mögött. Megnézték, de alagutat abban se találtak. A kút közelében egy félig kiszáradt almafa állt. Kis házikó volt még hátul, azt is átkutatták. Műhely lehetett valaha, sok régi szerszámmal. Vastagon állt benne a por.
– Itt éjszakázunk, holnap pedig továbbmegyünk – adta ki a parancsot Dávid. – A szokottnál is erősebb őrséget állítsatok!
Aki csak tehette, nyugovóra tért. Az őrök elfoglalták a helyüket, sok ágyú is készenlétben állt. Éjfél körül nyüszítő vinnyogás hallatszott a toronyból, és valami furcsa kántálás.
– Pa-pa-parancsnok úr, ve-vegyük tűz alá? – érkezett futva Dávid helyettese. – Ki-kibírhatatla-lanok ezek a kí-kísértetek! – lihegte.
– Figyeljetek a pusztára is, gyanús nekem ott a csend. Én pedig közelről is szemügyre veszem ezt a tornyot. Tudjátok, mennyire izgatnak a rejtélyek… és természetesen egyedül megyek! – előzte meg a tiszt közbevetését.
– Igenis, uram! – húzta ki magát a másik, és elviharzott. Megszokták már a vezérük váratlan ötleteit, melyek ragyogó sikereket hoztak.
Dávid fegyvert sem vitt magával; bízott a mesterlövészeiben. A toronyhoz érve elnémult a rémisztő kántálás, katonái felől sem érkezett semmi nesz. Különös csend volt. A lövedékek vájta üreg egy barlang bejáratához hasonlított, melyet belülről elfalaztak. Máskapu… vajon mi lehet mögötte? Van-e itt még valaki rajta kívül? Mintha egy másik szív dobogását is hallotta volna. Szokatlan melegség öntötte el. A torony mélyén ekkor felcsendült egy tiszta női hang. Egy lassan lüktető dallam; mintha tenger hullámozna. Ősrégi hajósének, melyben egy szépséges leány várja haza a kedvesét. Aztán elúszott, elapadt a dal, és az épület titkokat őrző sziklazátonyként hallgatott.
Nem is tudta, hogyan került vissza a többiekhez. Helyettese arcát megpillantva az első kérdése ez volt:
– Hallottatok valamit, míg a toronynál voltam?
– Semmit az égvilágon. Iszonyú csend lett, amint odaértél… – borzongott a tiszt. – Ugye továbbmegyünk reggel?
Dávid töprengve bólintott.
Évek óta nem aludt ilyen mélyen, gyermekien. A katonák reggel karikás szemmel sorakoztak. Parancsnokuk tekintete vissza-visszarebbent a toronyhoz. A gyöngyházszínű fényben hatalmas, megmunkálatlan kőnek látta az épületet – hosszú szendergés után felébredt benne a szobrász. A parancskihirdetésen így szólt:
– Harcostársaim! Úgy döntöttem, hogy átadom a vezetést a százados úrnak, én pedig itt maradok egy kicsit. Nem tudom még, hogy milyen feladat vár rám, de ha elvégeztem, utánatok megyek abba a mesésen gazdag, gyönyörű országba!
E szavakkal átadta a parancsnoki karszalagot, a helyettese pedig – aki már semmin se lepődött meg – háromszoros hurrát vezényelt a tiszteletére. Ezernyi katona búcsúkiáltása verte fel a puszta csendjét. A sereg elvonult, és ő egyedül maradt Máskapu tornyával.
Bőségesen ellátták élelemmel, ruhával és fegyverrel – nem fog szükséget szenvedni semmiben. Nem így a kút mellett álló gyümölcsfa, mely igencsak kókadozott. A legény nem törődött vele, hanem a műhelyhez sietett. A házikóba toppanva felcsillant a szeme. Szobrászműhely volt, sok régi szerszámmal. Vésővel, kalapáccsal és létrával felszerelkezve visszaloholt a toronyhoz. Jó arányérzéke volt; nem szokott vízmértéket és függőónt használni. A mélyedés körül lendületesen felkarcolta egy kapu körvonalait, majd hátrébb lépett. Döbbenten látta, hogy milyen csálék a vonalai.
„Szinte megrohamoztam az épületet, úgy estem neki” – röstelkedett. „Pedig szobrász vagyok megint… Megnézem, van-e függőón a műhelyben.”
Előtte még vizet húzott a kútból. Megöntözte az almafát, amelyen egyetlen gyümölcs fonnyadozott, végül maga is kortyolt a vízből. Tiszta volt, és hideg; mintha hegyi patakból merítette volna. A kis házban nem talált függőónt. Zavarta a por, piszok, nekiállt hát kitakarítani. Mire végzett, a műhely egészen otthonos lett – s ekkor elfogta az alkotói láz.
A toronyhoz igyekezve látta, hogy az almafa kezd magához térni. A műhelyből hozott magával egy madzagot. Keresett hozzá egy kődarabot is, de aztán meggondolta magát. Leszakította az almát, mely szépen kigömbölyödött a fán. Rákötötte a zsinórra, és máris készen volt a „függőón”. Segítségével könnyen felkarcolta a függőlegeseket. Az íveket egy rövid fohász után, szemmértékkel húzta. Remekül sikerült, mintha kiszerkesztette volna. Valaha merész, újfajta szobrokat készített – dúskált ötletekben és sikerekben –, most viszont ősi formákra vágyott. Egy lépcsőzetesen szűkülő, bélletes kaput tervezett, az oszlopok között geometrikus mintákkal, az oszlopfőkön gazdag díszítéssel. A félköríves mezőbe egy domborművet álmodott a láthatatlan énekesről.
Megállás nélkül dolgozott napestig. Most még csak elnagyolt formákat készített – ezekből fogja előhívni a részleteket. A torony kövei másfél méter mélységig faraghatók voltak, utána egy olyan fal következett, amelyről lepattant a véső. Éjszaka izomlázzal küszködve szunyókált a műhelyben. Sokszor felébredt, noha síri csend honolt.
„Talán mégiscsak a többiekkel kellett volna mennem” – vívódott. „Ők maholnap látni fogják azt a mesés országot, én pedig Máskapu tornyát nézegethetem, amely alighanem üres belül, vagy ami még rosszabb lenne: tömör! Ha el is készül a művem, milyen lesz? Egy régimódi kapu, ami nem vezet sehova…”
Sokáig forgolódott, mire elnyomta az álom. Hajnalban kelt, s miközben fényár lepte el a pusztát, vizet húzott a kútból. Meglocsolta a fát, majd magát is, hogy felfrissüljön. A függőónként szolgáló almára nem volt már szükség. Étvágygerjesztően sárgállott, illatozott, így hát belekóstolt. Semmihez sem fogható, fenséges íze volt. Mire elmajszolta, hatalmába kerítette a lelkesedés. Felkapta a szerszámokat és eliramodott a toronyhoz.
Egész nap dolgozott, de nem volt éhes, se fáradt. Az almán kívül nem evett semmit, a szokott ételekre gondolni se bírt. Néha megpihent, vizet húzott a kútból és iszogatott. A munka végeztével sem volt éhes. Reggelre egy újabb alma gömbölyödött a kizöldült fán. Dávid leszakította, s jóízűen megette. A munka magával ragadta, teljes odaadással dolgozott. Teltek-múltak a napok, hónapok, és a dombormű kivételével kialakult a kapu.
„Kifaragom a mellképet is, ha elégedett leszek a többivel” – gondolta, ám ez a nap nem akart eljönni. A régi szobrász késznek nyilvánította volna már az oszlopokat, a mostaninak viszont hiányérzete volt – csak nem tudta, hogy miért.
„Mégiscsak elkezdem a domborművet, később visszatérek az oszlopokhoz” – határozta el. Képzelete ellenállhatatlan erővel hívta elő a női mellalakot a kőből, alig tudta követni a szerszámokkal. Sejtelmesen szép lett, mint egy Madonna-szobor. Dávid töprengve nézte.
– Csak tudnám, mi hiányzik még belőle – sóhajtotta.
Aznap éjjel vihar söpört végig a pusztán. A házikó recsegett-ropogott, kis híján elsodorta a szél. Esőcseppek özöne verte a tetőt – mintha harci dobok peregtek volna. Hatalmas dörgések kísérték a villámok össztüzét. A pusztát víz árasztotta el, a műhely küszöbén is befolyt. Máskapu tornya sziklazátonyként uralta a hirtelen jött tengert. Hajnalig tombolt a vihar. Miután elvonult, Dávid a távoli villámokban gyönyörködött. Amint szürkülni kezdett a láthatár, lefeküdt és mély álomba merült.
Dél körül verőfényben ébredt. A puszta magába fogadta a rengeteg vizet, és zöldellő fűvel, tarka virágokkal hálálta meg. Az almafa megsínylette a vihart – Dávid sokáig metszegette, hogy eltüntesse a pusztítás nyomait. Mire végzett, alkonyodni kezdett már. Egyetlen alma lengedezett az ágakon. Letépte, majd zsebre vágta, mert eszébe jutott, hogy aznap rá se nézett a kapura.
A lenyugvó nap vöröses fénybe vonta az oszlopokat és Máskapu Madonnáját. Szinte tökéletes volt a műve, de a halványuló fényben erőtlennek látta. Már nem nyugtalankodott miatta, hiszen megtett minden tőle telhetőt. Beleharapott az almába. Zamata szétáradt benne, minden porcikáját átitatta. Tekintetét a kövekből megidézett Madonnára emelte, és énekelni kezdett. Maga se tudta, mit, miért – ott született meg ajkán a dal, a pillanat varázsában. Mintha legbelül, a csontjaiban keletkezett volna, és az erein, idegszálain áradt felfelé. Miközben énekelt, a kapu alig észrevehetően megváltozott. Az oszlopfők leveles indái megteltek élettel, a dombormű mellalakja szinte lélegezni kezdett.
A lépcsőzetesen mélyülő kapu befelé szívta, sodorta alkotóját. Érezte, hogy nincs egyedül; a szívét elöntő melegség jelezte. És a torony belsejében felcsendült a várva várt női hang. A tengerként hullámzó hajósdallam, melyben egy leány várja haza a kedvesét. Kettőjük éneke összetalálkozott, egymásba fonódott.
Dávid egy utolsó pillantást vetett a Madonna-szobor mosolygós arcára, és elindult. Anélkül, hogy egyetlen pillanatig abbahagyta volna az éneket, átment Máskapu falán.
.