KÜZDŐTÉR

Holnap hatkor világvége

Szerző: Serfőző Anna

Akkor van gáz, mikor már a halhatatlanok is meghalnak. Nem mintha eddig olyan rózsás lett volna a helyzet. Na de ez után? Thor halott. És a többi isten szénája sem áll sokkal jobban. A Ragnarök elkezdődött, mi pedig semmit sem tehetünk ellene. A Kilenc Birodalom, bukásra van ítélve, hamarosan elérkezik az örök sötétség. Én pedig még most is azon kesergek, hogy eltört a kedvenc kardom, ami nélkül majdhogynem tehetetlen vagyok, bármekkora hősnek is tart mindenki. Egy szóval katasztrófa!
Komótosan sétáltam egy zsúfolt utcán. Ember tömegek áramlottak szembe velem. Mint egy hatalmas, vad szürke áradat, ami minden útjába kerülőt félresöpör. Többen nekem jöttek, és utána még ők voltak felháborodva. Csakhogy ez cseppet sem érdekelt. Lehajtott fejjel baktattam egyenesen előre.
Egyszer csak éreztem, hogy valaki meglökött hátulról és a következő pillanatban már bucskáztam is előre az úttest felé, de szerencsére egy rendőr még épp időben visszarántott. Na, igen. Ezután pedig kezdődött a kérdezősködés, hogy miért nem vagyok az iskolában. Megrántottam a vállam. Végül is mit mondhattam volna? Azt, hogy nagy haverok vagyunk a skandináv istenekkel és épp próbáljuk megakadályozni a világvégét? Vagy ott helyben kiröhögött volna, vagy egyből beleszólt volna az adóvevőjébe, hogy az ötös szektorban valaki megszökött a diliházból.
Várható volt a válasz, amit a zsaru a vállrándításomra reagál. „Irány az őrs!” Nekem pedig pár nappal – vagy inkább órával? – a világvége előtt nem volt túl sok kedvem a hátralévő időmet azzal tölteni, hogy a rendőrök próbálnak rájönni mégis ki vagyok én. Majd valakinek egészen biztosan beugrott volna a tegnap esti „nagyszerű” akcióm, amikor is Loki már megint átvágott. Aznap úgy ötödjére!
Mindezek tudatában fogtam magam sarkon fordultam és futásnak eredtem. Nem volt nehéz lehagynom a rendőrt, mert messze földön én voltam az egyik legjobb futó, szerte a Kilenc Birodalomban.
Mélyen a szemembe húztam a kapucnim, majd újra lehajtottam a fejem és tovább folytattam az utamat a menedék felé.
Többen is utánam fordultak. Talán azért, mert egy viking pajzs volt a hátamra szíjazva vagy, talán azért mert egy holló ült a vállamon, de az is előfordulhat, hogy azért, mert az óriással folytatott csata közben megsebesültem és így több sebből is véreztem. Ám az sincs kizárva, hogy valaki felismert a tegnapi híradóból és máris a rendőrség számát tárcsázza. Ki tudja? Mint már említettem engem ez már a legkevésbé sem érdekel. Pár nap és mind a kilenc birodalom elpusztul, és az örök sötétség fog uralkodni az egész világon. Király!
Ezekkel a „vidám” gondolatokkal baktattam hazafele, mikor valaki hirtelen berántott az egyik sikátorba. Már épp jól orrba akartam vágni mikor feltűnt, hogy akinek épp most ragadtam meg a torkát az nem más, mint Rosa.
Hosszú, kócos barna haja a szemébe lógott, a tekintetével pedig engem fürkészett. Az arcán látszott, hogy ő is ugyanolyan rémült és elkeseredett, mint én. Egyikünk sem akart meghalni a világvége miatt. Csakhogy ezzel az volt a baki, hogy a Ragnarök már elkezdődött.
– Mit keresel itt? – néztem rá szúrós szemmel.
Nem válaszolt. Valamivel később leesett, hogy azért, mert még mindig a torkát szorongatom. Szóval elengedtem, ő pedig a földre rogyott.
– Hát, hogy is mondjam… Nem épp arra számítottam, hogy a következő találkozásunkkor meg akarsz majd ölni – dörzsölte a nyakát.
– Bocs – morogtam. – De újra megkérdem. Mit keresel itt?
– Nem az a kérdés, hogy mit. Inkább az a kérdés, hogy kit – nézett rám azzal az átható tekintettel, ahogy mindig, mikor valami drámai bejelentést akart tenni.
– Akkor kit keresel itt? – húztam össze a szemem, rosszat sejtve.
– Téged.
– Mégis miért?
– Nem tudom, de talán neked is feltűnt, hogy hamarosan itt a világvége és nekünk tennünk kéne valamit, ha nem akarunk meghalni – emelte meg a hangját, de végül nyugalmat erőltetett magára.
– Miért mégis mit csinálhatnánk? Szálljunk szembe egyedül az ellenséggel?! Vagy mi?! – fakadtam ki. Az arcomon látszott a düh, de Rosa továbbra is nyugodt maradt.
– Nem egyedül. Az istenek segítenek nekünk.
– Az istenek nem tehetnek semmit. Gyávák, félnek, hogy ők is úgy járnak, mint Thor. Nem fognak segíteni! – néztem rá dühödten.
– Nem mindenki, de azért egy páran mégiscsak a mi pártunkat fogják.
– Például ki?
– Például én – lépett elő a sikátor sötétjéből Loki, a tűz és a csínytevés istene.
– Te… – sziszegtem, majd előrántottam a pótkardom.
.