TESZ

Amikor a hal fára mászik

Szerző: Rigel Éva

Brian: Figyeljetek, kérlek! Kérlek! Egy-két dolgot tisztáznunk kell!
Tömeg: Beszélj! Halljuk mind a kettőt!
Brian: Nos… Mindnyájan tévedtek! Nem kell követnetek engem! Nektek nem kell követni senkit sem! Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!!!
Tömeg: Igen. Mi mind egyéniségek vagyunk!
Brian: Ti mind különbözőek vagytok!
Tömeg: Igen, mi mind különbözőek vagyunk!
Valaki a tömegből: Én nem!
.
/Brian élete, 1979/

.

Előzőekben már taglaltuk azt az elvárást, hogy te népszerű akarsz lenni mint író. Erre egyetlen kézenfekvő választ adtam: írj olyat, ami népszerűvé tesz, vagyis olvadj be a tömegbe, próbálj megfelelni az elvárásoknak, légy olyan, amilyennek az emberek látni szeretnének téged, és írj olyat, amit olvasni szeretnének tőled.
.

De mi történik akkor, ha te nem népszerűségre és sikerre hajtasz, nem ezek az elsődleges céljaid, hanem önmegvalósításra törekszel, és az egyéniséged igyekszel kibontakoztatni?

Erre is csak egyetlen (másik) választ adhatok: ne akarj másnak látszani, mint ami vagy, és ne írj olyat, ami nem a lelkedből fakad.
Mert ha nem vagy elég óvatos, tapasztalatlanságodból eredően olyan magas falnak ütközhetsz, amit te kevésbé érzékelsz, de amit az olvasók felnagyítva látnak, és valószínűleg megrettennek tőle.
.

Pontosan miről is beszélek itt már megint?

Létezik egy ördögi kör, avagy a 22-es csapdája (ahogy tetszik), amiből nem tudsz kikeveredni, ha nem látod pontosan a céljaidat, és nem jársz határozott léptekkel az odavezető úton.
Az olvasók azt olvassák, amit kapnak, amit a könyvkiadók megjelentetnek a számukra.
A könyvkiadók azt jelentetik meg, ami nekik profitot hoz, mert fenn kell tartaniuk magukat, ehhez pénzre van szükségük, ezért olyan műveket vesznek meg az íróktól, amiket – véleményük és üzleti terveik szerint – az olvasók keresnek.
Az írók – ha szeretnék megjelentetni a műveiket nyomtatott formátumban – kénytelenek olyan műveket alkotni, amiket a könyvkiadók megvesznek tőlük (lásd: „Ha népszerű akarsz lenni, írj olyat, ami népszerűvé tesz”), ezért egy időre vagy akár véglegesen kénytelenek feladni vágyaikat, terveiket, hogy befuthassanak íróként, és elismerjék őket (lásd: „Találd meg a célközönséged, döntsd el, hogy kinek akarsz írni. Legalább eleinte.”)
Így a könyvkiadók megkapják, amit várnak az íróktól, az olvasók pedig megkapják, amit eléjük tesznek a könyvkiadók.
.

Mindenki megkapta, amit szeretett volna?

Ha az olvasók mindig ugyanazt kapják (zsánerben, tematikában, az írók személyében), fogalmuk sem lesz arról, hogy létezik azoknál sokkal jobb, szebb, másabb, ha a könyvkiadók nem mernek kockáztatni, és nem, vagy kevésbé jelentetik meg az ismeretlen, kezdő írók műveit, mondván, bizonytalan a siker (és a bevétel), hiszen az olvasók nem ismerik a kezdő írókat, nem fogják venni a műveiket, ha az írók nem merik felvállalni önmagukat, és azt írni, ami a szívükből és lelkükből fakad, mert attól tartanak, hogy a kutyának se kellenek a műveik, ezért azt írják, amit hitük és tapasztalataik szerint elvárnak tőlük, soha semmi sem fog megváltozni, és senki sem kapja meg, amit valóban szeretne.
.

Ki a hibás?

Senki és mindenki. Az írók, a könyvkiadók és az olvasók is. Sőt még a kritikusok és az önjelölt véleményformálók is.
Ez utóbbiak azért, mert általában igyekeznek követni a trendit, visszaszuszakolni a sorba azt, aki túlzottan kitűnik, mert nem értik, ezért nem fogadják el a különbözőségét, egyediségét, szokatlanságát. Esetleg valóban véleményt és így trendet akarnak formálni.
Természetesen léteznek kritériumok, amikhez igazodni kell, de a műveket nem lehet uniformizálni még akkor sem, ha a különböző zsánerek jellemzőit illik betartani írás közben, egyébként sem az olvasók, sem a kritikusok nem tudnak mit kezdeni azzal a művel, amelyik nem kategorizálható.
A véleményezők többsége egyszerűen nem mer önállóan véleményezni, önállóan gondolkodni, mert akkor ő maga tűnne ki túlságosan a sorból (falkát akartam írni eredetileg, de az olyan izé… pejoratív), amit a többiek nem fogadnának el, és mivel ő maga a sor része akar maradni, inkább magáévá teszi a többiek véleményét.
A valóban önálló, egyedi, a trendet felrúgó véleményformáló olyan, mint az üstökös: amíg közelít, nagy figyelem övezi, amikor elsuhan és távolodik, a feledés homályába vész, de ha becsapódik, mindent tarol.
.

Rendben van, de akkor mit lehet tenni?

Kérdezheted kissé csodálkozva. Én pedig széttárhatom a karom, és válaszolhatok. Leírhatok ide neked egy csomó elcsépelt frázist, híres emberektől származó idézetet önmagad felvállalásáról, vagy levezethetem neked közgazdaságilag és/vagy áltudományosan, hogy kinek mit kellene először meglépnie ahhoz, hogy megváltozzon az univerzum. Mert legalább a teljes univerzumnak kellene megváltoznia ahhoz az összes asztrofizikai törvényével együtt, hogy az emberiség egy gondolatnyit változzon.
Az olvasók ne csak a trendit olvassák (tisztelet a kivételnek), a kiadók ne csak azt adják ki, amiről tudják (azt hiszik), hogy az olvasók keresik, és az írók ne (csak) azt írják, amiről azt mondták nekik, hogy népszerűvé teszi őket.
.

Hogy ez mikor következik be?

Honnan tudhatnám? De addig is, amíg bekövetkezik, te írd azt, ami a lelkedből jön még akkor is, ha a kutyának sem kell. És ne gondold azt, hogy tehetségtelenebb, rosszabb, értéktelenebb vagy másoknál.
.
Végezetül csak nem tudom megállni, hogy ne zárjak egy ismert idézettel bárkitől származzon is:
„Mindenki zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy tud-e fára mászni, akkor egész életében hülyének fogja érezni magát.”
.
.