A régi recept – Korrektúra

Józsi minden nap korán kelt. Még a kakasnál is korábban. De mivel várta a munka, kitörölte szeméből az álmot, és elindult a jól megszokott útra. Közben arra gondolt, hogy nehéz tisztség ez, hogy Ő a családfő, előteremteni mindennek az árát, de egyben szép is, mert nevezheti magát valakinek. Így ballagott hát az úton, kissé megrogyva, mintha láthatatlan súly nehezedne a vállára.

Nem volt rossz munkája, sőt talán szerette is. Szeretett versenyezni a számokkal, szerette felülmúlni önmagát. Fejlődött még ennyi év után is. Régi, megszokott munkatárs volt, a legtöbben Papának szólították. Szerették mentalitása miatt, precizitásáért és munkabírásáért. Nem okozott gondot neki a túlóra, a bent töltött vasárnapok és az átdolgozott ünnepek sem. Legalább lesz egy kis félretett pénz, ha csak nem a fia taníttatása, vagy a háztartás el nem viszi. Így csak ment nap-nap után és a naptáron olykor fordított egyet.

Hiányzó vessző.

A személyes névmásokat nem kell nagybetűvel írni.

ha csak” egybeírandó

Aztán új főnöke lett, és még többet kellett dolgoznia, hogy nagyobb legyen a termelés. Józsi végezte a dolgát, és helyt állt, csak az otthoni dolgait rövidítette le. Estére már nem maradt sok ereje a családi együttlétekre, sokszor csak gépiesen hümmögött felesége kérdéseire, amikor a levesét kanalazta, és azzal nyugtatta magát, hogy lehetne sokkal rosszabb is. Néha megütődött, ha a fia fiatalos könnyelműséggel kezelte a dolgait, de nem kezdett bele hosszas magyarázásokba, amikkel egy apának kell intenie a fiát, mert az idő szaladt, és Neki indulnia kellett.

Aztán új” már új bekezdés.

Hiányzó betű.

Hiányzó vesszők és névelők.

A „megütődött” kifejezést nem ismerem, talán tájszó, nekem furcsa.

Az „apának kell intenie” szórendjét felcserélném: apának intenie kell.

A vonatkozó névmásokat nem kell nagy betűvel kezdeni.

A családi ünnepeken azért rendszerint ott volt. Bár szokatlanul idegenül hatott rá ez a szerep. Mintha nem is tartozna ide igazán. Megivott egy-két pohár tokaji nedűt, és hitetlenül nézte, ahogy a többiek zavartalanul beszélgetnek az elmúlt hetek történéseiről. Áradoztak a gyerekekről, együtt töltött élményekről, emlékekről, melyek kapocsként fűzték össze lényüket, és arcuk sugárzott, mint a nyíló virág.

Az első és a második mondat valójában egy mondat a „bár” miatt.

A helyhatározókat egyeztetni kell: ha „ott”, akkor „oda” és nem „ide”.

Hiányzó vesszők.

Józsi eltűnődött rajtuk, és azt vette észre, hogy idegesen és féltékenyek kutatott az emlékei között, hogy találjon bármit, ami a fiával kapcsolatos. Csak egy mély és üres vermet látott, melynek még a fenekét sem lehet sejteni. Megijedt hát és szemeivel keresni kezdte Jankó fiát, aki épp akkor jött be a kertből. Az Ő nagyfia. De régen is nézett végig ilyen hosszasan rajta.! Olyan nyúlánk lett ez a gyerek, de semmiképpen sem sovány. Szikár izmok fedik a testét, persze, hisz sportol. Lépést akar tartani az apjával, gondolta Józsi, és elmosolyodott a szája széle. A mozdulatai is olyan mások… kimértek… férfias, ha lehet ezt így mondani egy gyereknél.

A „Józsi eltűnődött” már új bekezdés.

A „féltékenyek” valószínűleg betűhibás. Helyesen: féltékenyen.

A mondatba be kell tenni a „lehet” igét.

A „Megijedt hát és szemeivel keresni kezdte Jankó fiát” úgy hat, mintha a szemei valamiféle helyzetjelző vagy egy szerszám lenne, amivel keresi a fiát. A szem egy testrész, a tekintet vagy a pillantás az, amivel keresni lehet, de jelen esetben egyik sem kell.

Javaslat: Ijedten keresni kezdte Jankó fiát.

Hiányzó vesszők és hiányzó névelő.

A szája széle nem tudott elmosolyodni, csak ő maga.

gyereknél” helyett gyerekről

És ekkor megtorpantak a gondolatai, mintha sziklának ütköztek volna, és jégcsapként fúródott szívébe a felismerés, hogy a fia tulajdonképpen már felnőtt. Idén tölti a húszat. De hisz ez hogy történhetett ilyen észrevétlenül? Mi történt ez idő alatt? Mintha minden egy helyben állt volna, míg az idő kerekeit táltos paripákon tova repítette volna valami vén varázsló, aki ezzel akarna bosszút állni az embereken azért, hogy ő már megöregedett. Hirtelen felgyorsultak a gondolatai, és szinte pánik kerekedett rajta felül, ahogy rátört a felismerés. Nem emlékszik, mikor is beszélt utoljára a fiával.

Az „És ekkor” már új bekezdés.

Hiányzó vesszők.

A „tova repítette” egybeírandó

akarna” helyett akart volna

Természetesen voltak szóváltások, de ezek csupa tárgyilagos beszélgetések voltak. Mikor jön haza? Itthon eszik-e? Meg hasonlók. Igazi beszélgetések régen voltak, még gyerekkorában. S mára szinte nem is ismeri a fiát. Mit szeret, van-e barátnője? Jól érzi-e magát az iskolában? Mi az utolsó könyv, ami tetszett neki? Mi az, amit elítél, és mi az, ami fájt neki? Csupa-csupa fontos dolog, és ő egyre sem tudja a választ.

A „Természetesen voltak” már új bekezdés.

A „Mikor jön haza? Itthon eszik-e? Meg hasonlók.” kérdéseket nem kell szétdarabolni, mivel ezek egyazon gondolat kifejezései.

Javaslat: Mikor jön haza… itthon eszik-e… meg hasonlók.

Hiányzó vesszők.

Elveszettnek érezte magát, mintha egy magas hegy csúcsáról zuhanna le az ember és tehetetlenségében nem tud mást, csak ordítani, de a földet érést úgysem tudja elkerülni. Aztán megnyugtatta magát, és megpróbált józanul gondolkodni, és észrevétlen maradni a társaságban. Kibontott egy üveg bort, és kisétált vele a kertbe, és leült a vén diófa tövébe, ahol Jankót fára mászni tanította. Évszámokat keresett a fába vésve, ez akkor került oda, mikor először ért fel a csúcsáig.

Az „Elveszettnek érezte” már új bekezdés.

ez” helyett ami

Hiányzó vesszők.

Áh még most is megvan. Csak a rovások is megöregedtek, és megkérgesedtek, olyanná váltak, mintha valaki apró baltacsapásokkal akarta volna mérni az idő múlását. Most értette meg, mennyi is telt el valójában. De hát neki dolgoznia kellett! – villant hirtelen az agyába. Nagy volt az ő felelőssége. Egy apának gondoskodnia kell a családjáról. Mégis hogy érhették volna el, hogy zavartalanul éljenek, ha ő nem vállal ennyi áldozatot? Sokaknak nélkülözniük kell, mert lusta otthon az ember. Ő legalább megmutatta, hogy kemény munkával elérhető minden. Kimaradt néhány szülinap, meg egy-két vasárnapi móka. Na és?!

Nem kell kötőjel az első mondatba.

A második mondat zavaros az igeidők egyeztetésének hiánya miatt.

Javaslat: Csak a rovások is megöregedtek, és megkérgesedtek, olyanokká váltak, mintha valaki apró baltacsapásokkal mérte volna az idő múlását.

Hiányzó vesszők, hiányzó betűk, hiányzó rag.

De ettől valahogy mégis szomorú maradt. Hiába keresett mentséget önmaga részére. Ettől tisztességesebb volt, mintsem buta kifogásokkal nyugtassa magát. Eltűnődött, mereven nézett a sötétbe, mintha a sötét mögött ott bujkálna a múlt és megmutatná magát szép sorjában, szépen mindent pontról-pontra. Pedig Ő nem akart ebbe a hibába esni.

A „De ettől” már új bekezdés.

részére” helyett számára

A magyar nyelvben a személyes névmást nem írjuk nagy betűvel.

Emlékszik, milyen boldog volt, amikor a felsége bejelentette, hogy gyermeket vár. Rádöbbent, miről is szól az élet, és ami eddig volt, az lényegtelen, csak ami ezután következik, az számít igazán.

Az „Emlékszik, milyen” már új bekezdés.

Hiányzó betű, hiányzóvesszők.

Tudatosan készült mindenre. Egy példakép akart lenni a fiának, mert tudta, hogy az lesz:, fia! Mindennap edzette a testét, szerette volna, hogy ha majd a fia ránéz, érezze azt, hogy nincs mitől félnie, bármi következhet, az apja oltalmában védelemre lel. Sokat olvasott, jártas volt a történelemben, természettudományokban, és értett a gépekhez. Szerette volna, hogy a fia sokat kérdezzen tőle, és ő tudja mindenre a választ. Tudása legjavát akarta összegyúrni a fiában, és büszke lenni rá a végtelenségig. Bár megrögzött ateista volt, elkezdett templomba járni. Nem azért, hogy megtudja, hogy van-e Isten, vagy nincsen. Mert azt még ma sem tudja. Sokat gondolkozott ezen, s úgy gondolta, hogy ez valahogy úgy lehet, hogy Isten az emberben van és ennek a jónak kell meghatározni az embernek a lényét. És ha az ember jót cselekszik, akkor ez átragad másokra is, és Isten ott lesz másokban is. A Biblia tanításai pedig segítenek abban, hogy mint a gyermekek, Mi is tanuljunk nap-nap után emberséget, és hirdessük az Igét, ha másképp nem, hát cselekedettel, és egyszer csak jó lesz a világ. És Józsi így alakította a világot, és tette szebbé a születendő fia számára.

Aztán egyszer csak megszületett! Szerda volt, és esett a hó. Fehér lepel fedte le az utcákat, valaki újnak a tiszteletére, olyanná varázsolva a tereket, mintha azt mondaná valami felsőbb szándék, hogy új idők következnek, egy bűn nélküli emberke jön majd közénk, tegyünk hát tisztába mindent, legyen szeplőtlen az út, ahová csak lép!

A „Tudatosan készül” már új bekezdés.

Be kell tenni egy „hogy” kötőszót.

Az „és ő tudja mindenre a választ” szórendjét megváltoztatnám: és ő mindenre tudja a választ.

Hiányzó vesszők, hiányzó névelő.

Felesleges kötőszó.

A személyes névmásokat és a vonatkozó névmásokat konzekvensen nagy betűvel írod/kezded, de a magyar nyelvben nem kell. A későbbiekben csak színnel jelzem, de már nem teszem szóvá.

Józsi kezében fogta a gyermekét és hosszasan nézte Őt. Saját vonásait kereste rajta, és a feleségéét. Csodálta, mint a legtökéletesebb teremtményt, amit csak ember alkotott. Majd egy pillanatra a tekintetük összetalálkozott, és ekkor Józsi megfogadta, fia mindig és mindenkor számíthat majd rá.

A „Józsi kezében” már új bekezdés.

Hiányzó névelő.

Vesszőhibák.

Aztán felgyorsultak a dolgok. A csecsemőből kisgyermek lett, majd iskolás, aztán már a középiskolai éveket rúgta. És ezek a változások neki is új dolgokat hoztak. Feladatokat, mert mindig elő kellett teremteni valamit, amire éppen szüksége lett a gyermekének. De mindig megoldotta, soha nem volt hiány semmiben, legalábbis anyagiakban nem. Dolgozott, és aztán még többet, mert rettegett, hogy valami miatt hátrányba kerül a családja. Csak éppen azok a régi álmok, amiket annak idején kergetett, azok nem valósultak meg. A közös programok és a beszélgetések, a játékok, amiket együtt szeretett volna tölteni a fiával.

Az „Aztán felgyorsultak” már új bekezdés.

Hiányzó vessző.

Bántotta ez Józsit, és aznap este nem is aludt. De nem akarta alább hagyni a dolgot, és arra gondolt, hogy kellene egy alkalom, amikor több időt tölthetne együtt a fiával, és akkor talán beszélhetnének. Talán ha megkérné, hogy a hétvégén segítsen neki felaprózni a tűzifát, az jó alkalom volna. Furcsa lesz a fiától segítséget kérni, mert ő szeretett mindent egyedül csinálni, és egyébként sem szerette elvonni a tanulástól, szánja csak az időt arra, és legyen ember belőle. De mégis, ezt meg lehetne próbálni.

A „Bántotta ez” már új bekezdés.

Hiányzó vesszők.

Másnap munka után a fia alakját vélte felfedezni az utcai lámpák alatt. Árnyékát hosszúra nyújtotta a megvilágítás, így már az korábban elárulta jöttét. Egykedvűen érkezett, egyébként sem sokat mosolygott, de apja elé érve hangosan és tisztelettel köszönt:

– Jó estét, Édesapám!

– Szervusz, Fiam! – fogadta az apja és kezet fogtak, majd így folytatta az öreg: – Jó erős a szorításod, Jankó, szükség volna rá!

A „Másnap munka” már új bekezdés.

Vesszőhibák

A fia meglepődve figyelt, tovább és hagyta a szót apjánál.

– Tudod, van itt ez a tűzifa, és mostanában korán sötétedik. Elkelne a segítség. Hétvégén ráérnél-e?

Hát perszeApám! – bizonytalankodott a fiú, új volt ez neki is, mert bántotta régen, hogy az apja inkább dolgozik egyedül, mint vele. Talán nem találta alkalmasnak sok mindenre, viszont mostanra megöregedhetett, bár erősnek tűnik még most is! De hát, miért is ne segítene? Ezzel a dolog el is lett rendezve, ahogy az szavatartó emberek közt szokás.

Szép idő ígérkezett hét hátuljára. Igazi munkára termett idő. Bár látszott az ember lehelete, de ha a fickó suhint egyet-kettőt a baltával, mindjárt nem érzi, hogy fázik. Megreggeliztek, ahogy azt nehéz munka előtt ildomos, majd kimentek a szín alá.

A „Tudod” és a „Hát persze” mondatok mivel dialógus részei, új bekezdések.

A „bizonytalankodott” ide nem passzol kommentnek, mivel a fiú válasza határozott volt.

– Nos, Te csak aprózd Fiam, én meg majd elhordom. – határozott az öreg. – Legalább látom, megerősödtél-e. – csípett még oda.

– Ahogy akarod, Apám. – S már suhintott is az ifjú, bár az első néhány csapás nem alkotott maradandót, ahogy az történni szokott, amikor az ember fiát hozzáértő szemek figyelik.

Központozási hibák: nem kell pont a gondolatjel elé.

Hiányzó vesszők.

– Isten átka ez a görcsös akác – segítette ki az Öreg.

– Az-az! – iparkodott Jankó.

– Olyan csavaros, mint az ördög farka – toldotta meg az apja.

Aztán csak folytonosság került a dologba, és a tönkök rendre hasadtak, és a munka pergett, mint az érett búzaszemek nyáridőben.

– Halad ez, ha csináljuk! – próbálkozott az öreg.

– Van akarat benne! – csapta oda a szót a fia, de nem állt meg egy percre sem, nehogy az apja úgy lássa, hogy elfáradt.

Hiányzó vesszők.

Hát ez így mégsem az, amire gondoltam, jártatta az agyát az öreg, és gondolt egyet!

– Állj csak meg egy szusszanásra, Jankó! – sóhajtott fel Józsi.

– No, mi az?! – riadt fel a fiú. Valami nem jó?!

– Dehogynem! – nyugtatta meg Józsi – jár a kezed, mint a cséphadaró! Hanem tudod-e, Mi annak idején, hogy csináltuk a nagy munkákat?

– Nem én! – szuszogott Jankó.

A „Hát ez” már új bekezdés.

Ugyanazt a szereplőt ne nevezd másképpen egy-két mondaton belül.

Központozási hiba: kell egy gondolatjel a „riadt fel a fiú” után.

A következő mondat is hibás központozású.

Helyesen:

Dehogynem! – nyugtatta meg Józsi. – Jár a kezed, mint a cséphadaró! Hanem tudod-e, mi annak idején, hogy csináltuk a nagy munkákat?

Hiányzó vesszők.

– Szomszédok, sógorok összefogtunk, és egymásnak segítettünk. Mindenki értett valamihez, amihez a többiek kevésbé, így nem volt szükség másra, csak időre és jóakaratra. Egyszer egyikünknek segítettünk, majd másikunknak. És fölépültek sorra a házak, el voltak látva a földek és az állatok. Délben az asszonyok megterítettek, de a munka elindítása az férfidolog volt, amihez nem kellett más, mint egy jó erős szilvárium, ami megmozgatja az izmokat és életet visz a testbe. No, mi így csináltuk régen. Nos, anyád finom csirkepörköltet főz délre, most rajtunk a sor, hogy megtegyük a magunkét.

– Lenne kedved egyet inni apáddal?

– Hát persze! Örülnék neki! – dadogta a fiú zavartan, mint aki nem tudja, hogy valójában szabad-e ezt, mert még sosem koccintott az apjával.

Előkerült a pálinkásüveg a farakás mögül, és két araszos pohár, melyet teletöltött az öreg, ahogy az embereknek tölteni illik. Átnyújtotta fiának, egymás szemébe néztek, és köszöntötték egymást:

Hiányzó vesszők.

Szóismétlés.

Központozási hiba: a „- Lenne kedved egyet inni apáddal?” mondatot még az öreg mondja, nem kell gondolatjellel új sorban kezdeni.

– Sokat éljél, Fiam!

– Isten éltesse, Édesapám!

És a pálinka megkezdte végrehajtó útját, hogy megmozgassa az izmokat, és életet vigyen a testbe. Aztán újra nekifogtak, de már Jankó sem azzal a görcsös igyekezettel, mert látta, ha nem úgy hasad a rönk, akkor sem lesz elmarasztalás – elvégre az apjával dolgozik. Sőt, már ő is kedvet kapott a beszédhez, mert örömöt talált a közös munkában.

– Édesapám! – nyilallt bele Jankóba!

– No! – ütődött meg az apja.

– Hát akkor te a házépítéshez is értesz? – kérdezte Jankó.

– Láttam már olyat, aki csinálta – kérkedett az öreg.

– Mert engem régóta zavar az a rossz kémény. Egyszer megcsinálhatnánk. adta elő a fiú.

Felesleges kommentek.

Hiányzó vesszők.

– Megcsinálhatjuk, hogy csorba ne legyen a jó ízléseden! – vigyorgott az öreg. – Egyébként Anyádat is egy ilyen alkalomkor ismertem meg. – mondta sejtelmesen Józsi, fenntartva fia érdeklődését.

– Hát azt meg hogy? – hagyta abba a munkát Jankó? – Ő is ott dolgozott? – kérdezte bambán.

– Dehogyis! Az túl egyszerű lett volna nekem, – ingatta a fejét az öreg. – De ha akarod, elmesélem. És a boldogság szirmai kinyíltak arcán,mert tudta, hogy olyan bensőséges beszélgetése lesz a fiával, amilyenre régen vágyott. Így hát önbizalommal tele nekifogott.

Központozási hiba: nem kell pont a gondolatjel elé.

Nem kell kérdőjel a „Jankó” után.

– Sanyi bátyád kiváló hentes volt, de csapnivaló kőműves. Olyan kackiás falat rakott, mint a huszárok bajsza. Mígnem abbahagyta a próbálkozást, és elhívott, hogy segítsek. És én mentem, mert ahogy már megmondtam neked, akkor ez így volt szokás. Vetettük a vályogot és raktuk a falat és a munka ment útján. Mígnem felpillantok és az utcán egy szép, csinos lányt látok elmenni előttünk. Semmi flanc, de mégis szépség és erő sugárzott belőle. Sokáig bámultam utána. Sanyi bátyád meg is szólt, hogy nincs annyi sár és törek, ami ezt a rengeteg vizet felveszi, amit én idelocsoltam. Másnap újra arra jött ugyanabban az időben. Most még jobban tetszett. Elhatároztam, ha holnap is erre jön, megszólítom. Reggel úgy rendeztem a munkát, hogy az utca felől legyen dolgom abban az időben és vártam őt. Jött is, ahogy szokott. De mikor a közelembe ért, és a szemembe nézett, nem tudtam mit mondjak neki. Kezemben volt egy kis víz, leöntöttem hát vele. No, nem nagyon, épp csak vizes lett a ruhája. Gondoltam, elnézést kérek és ebből csak lesz egy kisebb beszélgetés. De Anyád fel sem vette. Mosolyogva megbocsátott, és ment dolgára. Én meg szidtam magam, hogy elszalasztottam az alkalmat és hogy nem jutott eszembe semmi. Másnap még megpróbálom! – gondoltam. És reggel újra ott dolgoztam, és Anyád újra jött, és nekem újra nem jutott eszembe semmi, és én megint leöntöttem vízzel, csak épp most egy egész vödörrel. Így nem szabadulhat olyan gyorsan, gondoltam kétségbeesésemben.

Hiányzó vesszők, felesleges írásjelek.

Majd Józsi várt egy kicsit, mert nevetése nem engedte szóhoz engedni, és hagyta Jankó is, hadd élvezze ki a szavait, mert ő is a térdét csapkodta jó kedvében.

– Te, Édesapám?! Te?! – szorította ki nevetése közepette Jankó. – Sose gondoltam volna, hogy így udvarolsz. Hogy volt ezután?

– Nos hát, ott álltam vödörrel a kezemben, és csak pislogtam Anyádra, mint a kiszántott egér. De ő sem tudott még felocsúdni a hideg víz okozta sokkból, talán dilemmázott is azon, hogy pofon vágjon, vagy sarkon forduljon és eltűnjön előlem örökre. Majd próbáltam menteni a helyzetet és ráadtam a munkáskabátom, és hazakísértem, mert persze a kabátra még szükségem volt aznap. Meg így megtudtam, hol lakik az Anyád. Másnap még nem mertem jelentkezni nála. Majd azután. Vittem neki egy szép csokor virágot, és elnézést kértem balgaságom miatt, és engesztelésül moziba hívtam. Hát így történt Anyáddal, Fiam. Így ismertem meg.

Apa és fia nevetése még sokáig hallatszott, de már nem csak a történet miatt, hanem régi gátakat szakított át ez a beszélgetés és az egymásra találás.

Betűhibák, vesszőhibák hiányzó névelő..

Ezután nem voltak titkaik egymás előtt, és Józsinak is volt témája az ünnepi ebédeken. Voltak élmények és emlékek már, ami a fiához fűzte. Sokszor társaság sem kellett hozzá, csak kiesett a kezéből a munka, és eltűnődött a jól sikerült délutánokon. Ilyenkor eszébe jutott a régi recept is. Amikor mindent együtt oldottak meg. Amihez nem kellett más csak idő, egyetértés és jóakarat.

Az Ezután nem” már új bekezdés.

Vesszőhibák.

Összegzés:

A történet igazából egyetlen gondolatra épül: az apának hiányzik a fiával való bensőséges kapcsolat. Azt azonban nem tudjuk meg, hogy miért alakult ez így. A cselekményben ugyan van szó arról, hogy az apa túl sokat dolgozott, de a túláradóan érzelgős emlékezésein kívül nincs kézzelfogható információnk.

Megmondom őszintén, engem nem fogott meg a történet. Nem volt semmi, ami továbbgördíthetett volna az olvasásban, illetve volt, korrektúrát akartam írni rá. 🙂

Ezen kívül zavarónak érzem az álpátoszos stílust, a kissé erőltetett tájjellegű beszédet, a túláradó érzelmeket, a túlmagyarázást.

Nincs dramaturgiai ív, nincs feszültség, csak egy lassan folydogáló elbeszélés.

Amit mindenképpen javítani kell:

– bekezdések

– vesszőhibák, hiányzó névelők, betűk, ragok

– központozási hibák

– nyelvtani hibák (nagybetűs személyes névmások)

– mondattani, szórendi hibák

– betűhibák