Hosszú út a trónig, bébi

Szerző: Harrison Fawcett
.

(részlet)
.

A regény 2016 őszén jelent meg a Tuan gondozásában.
.

Néha fellapozom Jamamoto Cunetomo Hagakuréját. Féltve őrzött példányom maholnap hétszáz éves, óangol nyelven nyomtatták a XXI. század elején; a kötetet molekuláris szinten stabilizáltam, különben régen lapjaira hullott volna. Cunetomo azt írja egy helyen, hogy ki kell szűrni a mohóságot, a dühöt és az ostobaságot. Mert ha megvizsgáljuk a világban történő rosszat, rájövünk, hogy nem függetlenek ettől a három dologtól. Ha viszont a jót vesszük szemügyre, azt fogjuk látni, hogy a bölcsességhez, emberséghez és bátorsághoz van közük.

Nemrég beszéltem egy haldokló filozófussal. Azt mondta, nem fél a haláltól. Azért nincs benne félelem, mert tudja, hogy Isten kegyelme végtelen… Mondtam neki, hogy – amint a mellékelt ábra mutatja – Istennel ellentétben az én türelmem viszont véges. Ekkor motyogni kezdett a lélek halhatatlanságáról, de turbózott hallásom ellenére nem sokat értettem belőle. Közelebb hajoltam hozzá, de kilehelte a lelkét – a PHR szerint 21 grammot veszített a tömegéből –, s elindult azon a sötét és ismeretlen úton, amiről csak a legújabb kvantumfizikában van visszatérés. Ettől elkeseredtem. Nehogy félreértsék, nem éreztem iránta sajnálatot, de valami fontosat akartam elmondani neki. Arról akartam felvilágosítani, hogy a Hagakure tanítása szerint halálát az ostobasága okozta, és a döntő pillanatban találkozott egy bátor emberrel; a von Anstettenek uralta intergalaktikus médiának ez tetszene, hosszan csámcsogna rajta az összes világhíradó. Csakhogy ez nem igaz! Sokkal közelebb áll az igazsághoz az, hogy ő volt a bátor földönkívüli, én pedig a dühös ember. Szeretnék bölcs lenni, de nem lehetek, mert a rossz nyelvek szerint hű és mohó szolgálója, védelmezője vagyok az emberi alakot öltött von Anstetten császárnak, ami a fél galaxis szerint legalább akkora bűn, mint vákuumbombát robbantani egy zsúfolt űrrepülőtéren.

Lord Byron írta valahol, hogy szokása a dolgokat a kezdetén kezdeni. Ez a számomra fájdalmas történet nem az eszeveszett lövöldözésről szól, és spanyolországi utammal kezdődik… az pedig szoros következménye az ifjú romaxi filozófus halálának.

A teljes megértés kedvéért pár hónapot vissza kell ugranunk az időben. Történt, hogy a jelentéktelen Romax Köztársaság valami nyomorult vámunió miatt összerúgta a port a még jelentéktelenebb Ceresszel. Fajsúlytalan történés, mindennapos a csillagközi politikában, a Szenátus viszont nem nézte jó szemmel, és meggyőzte IV. von Anstettent, hogy némi erőt demonstrálva csillapítsa le a kedélyeket. A császár a konfliktus kezelésére a Fata Morgana csillagrombolót találta a legalkalmasabbnak. A dolog nem úgy sült el, ahogy az uralkodó elképzelte. Ha a hipertérből kilép egy von Anstetten-címeres birodalmi csatahajó, a szembenálló felek általában rohamsebességgel ülnek tárgyalóasztalhoz, és a konfliktus olyan szintre redukálódik, hogy most igyunk inkább műkávét vagy a szünetben?

A Romaxon másképp gondolták. A bolygó újonnan megválasztott elnöke, Eugen Mulholland – a jelek szerint annyi esze sincs, mint egy marék vénuszi molylepkének –, úgy döntött, beint a von Anstetteneknek. Utasítására a romaxi űrflotta parancsnoka alig negyed fényévnyire a rendszer határától megtámadta a Fata Morganát, pontosabban szólva figyelmeztetés nélkül rálőtt egy fotontorpedót. Azt az egyet, ami volt neki! Kész csoda, hogy működött. A következmények legalább olyan csodásak voltak. Mielőtt belemennék a részletekbe, egyezzünk meg abban, hogy két dolog biztosan végtelen: az univerzum és az emberi hülyeség!

A romaxiak támadása nagyjából olyan eredménnyel járt, mintha egy virtuáldrog hatása alatt álló bolha akarná lerohanni a meditáló rinocéroszt; a Fata Morgana köhintett egyet, hogy utána a fél romaxi űrflottát kilóra meg lehessen vásárolni egy roncstelepen, a galaxis császára pedig összevonta szemöldökét és hosszú, horgas ujjával a Romaxra bökött. Márpedig, ha IV. von Anstetten rábök egy bolygóra, akkor Gabriel Herites űrhajóra pattan.

A GAMMA, a Birodalombiztonsági Hivatal termonukleáris rohamosztaga, kivételesen nem tervezett látványos bevonulást. Herites ezredes és válogatott emberei csöndesen, mondhatnók fű alatt érkeztek. Akkor még megtehették, ma már nincs fű a bolygón. Herites, mint magányos harcos, azzal kezdte, hogy a protokollnak megfelelő öltözékben betoppant Mulholland születésnapi partijára és bejelentette, hogy IV. von Anstetten különmegbízottjaként a köztársasági elnökkel óhajt beszélni. Miután egy biztonsági ember kulturált hangnemben magyarázni kezdte, hogy meghívó nélkül még az atyaisten sem teheti a lábát a palotába, Herites az ismert kozmikus tér leghatásosabb fegyverét húzta elő: bemutatkozott! Egy standard perccel később három biztonsági ember és négy hostess kísérte a bálterembe, jó hogy vörös szőnyeget nem terítettek a lába elé. A terembe lépve egy tálcáról felkapott egy pohár pezsgőt, és illedelmesen félrehúzódva várt a sorára, Mulhollandhoz közben odahajolt a titkára és izgatottan a fülébe súgott. Az elnök uralkodott magán. Gyors pillantást vetett a tetőtől talpig Guy Dournil szmokingba öltözött, csokornyakkendős, krokodilbőr cipős Heritesre, majd nagy kegyesen intett a harmadik kezével, hogy méltóztatik meghallgatni. Ugye kiérződik a szövegből, hogy neve ellenére Mulholland nem ember, legfeljebb emberi. Látják, mennyire nem számít a név? Egyszer láttam egy ősrégi rajzfilmet, amiben Brett Shaw-nak hívtak egy egeret. Mit old meg, ha szétlövöm a mozit?

Herites és Mulholland kimentek az erkélyre. A parti éjszakáján csillagfényes volt az ég, a főváros fölött sápadtan tündökölt a Cyloren, a bolygó egyetlen holdja. Az elnök megállt a korlátnál, és gúnyos pillantásokkal méregette a GAMMA parancsnokát.

– Egy percet kap.

– Annyi nem kell. IV. von Anstetten üzenetét hoztam.

Herites röviden összefoglalta a lényeget: az uralkodó felszólítja a Romax Köztársaság elnökét, hogy tárgyalóasztal mellett vessen véget a Ceresszel folytatott konfliktusnak, Mulholland erre egy standard hónapot kap. Mindezen túl IV. von Anstetten a Romax éves GDP-jének 0,2%-át követeli kártérítésül a Fata Morgana megtámadása miatt.

– A császárja birodalmi mérföldben határozhatja meg a magasságot, ahonnan szarok a fejére! – reagált a hallottakra roppant magabiztosan az elnök.

Heritesnek a szeme sem rebbent.

– Értem. Kérem, nézzen fel az égre és mondja, hogy bumm!

– Minek? – tárta szét mind a négy kezét Mulholland.

– Nézzen fel az égre és mondja, hogy bumm!

És ekkor Mulholland – mert hülye – felnézett az égre, és azt mondta: bumm.

BUMM, hallatszott volna a kozmikus tér e parányi szegletének leghatalmasabb detonációja, ha a világűrben lenne légkör és terjedne a hang. De hát odafönt nemhogy légkör, de még szintetikus jegyellenőrök sincsenek, s így a néma látványon kívül más nem nyújthatott maradandó élményt. Ne színezzük tovább: mikor Mulholland bummot mondott, a Cyloren felrobbant, mint a szar, és kisebb-nagyobb darabjai örök vándorútra indultak a kozmoszban… kivéve azokat, melyek három standard órával később elérték a Romax légkörét, hogy részét képezzék minden idők legnagyobb meteorzáporának. A történtek szoros következményeként az elnök partija pillanatok alatt velőtrázó sikolyokba és pánikszerű menekülésbe fúlt, Herites pedig, ujját mindvégig a Nagy Világmegsemmisítő Gombon tartva, ugyanolyan csöndben távozott, ahogyan érkezett. Mert ő úriember. Mulholland kormánya még azon az éjszakán megbukott, Gabriel Heritesről pedig bebizonyosodott, hogy személyében a galaxis legjobb elektromérnökét tisztelhetjük: hatásos belépőjének köszönhetően a romaxi pincékben haladéktalanul szerveződni kezdett az ellenállás, az utcákon pedig megjelent a feszültség.
.