Previous Story
A szürke selyemsál
Posted On 2017 márc 26
Comment: 0
Szerző: Eve Rigel
.
.
Alighanem ez volt az a pillanat, amikor Carol rájött, hogy ostobaságot követett el. Az út tűhegyes kanyarulatai és a sötét massza, ami körülvette, próbára tették figyelmét és ügyességét. Fogalma sem volt arról, hogy merre jár, vissza kellett vennie a sebességből, hogy ne sodródjon ki, és ez mentette meg az életét.
Durrdefekt. Az alatt a fél másodperc alatt, amíg kocsija a szakadék felé vette az irányt, Carol előtt lepergett élete minden kínja, öröme, félelme és boldogsága. Ám mielőtt elérte volna a sziklaperemet, egy dühös, korrigáló mozdulattal visszarántotta a kocsit, hogy aztán ide-oda csapódjon a sziklafal és a szalagkorlát között, mint ahogy ő bukdácsolt még egy perccel ezelőtt saját érzelmei labirintusában.
A kocsi hatalmas csattanással a vízelvezető árokba csapódott, ő pedig sírva fakadt. Sokszor megijedt már életében, voltak különböző fóbiái is, de ilyen elementáris erővel rátörő rémület még sosem érzett.
A durrdefekt késő éjjel az elhagyatott, hegyi úton már önmagában is ijesztő, mégsem ez volt, ami miatt összeszorult a gyomra, és hányinger kerülgette. Amikor a lendület nyílegyenesen arra sodorta, ahol egy darabon hiányzott a szalagkorlát, egyetlen röpke pillanatra elméjébe villant, hogy hagyja, nem tesz semmit. Látta kívülről a kocsit, ahogy átbukik a szakadék szélén, és nagy ívben megkezdi útját a halhatatlanság felé.
Ekkor kezdett peregni a film szédítő sebességgel. A múlt zavaros masszájából a jelen kristályélességű pillanatán át a jövő ködös bizonytalanságáig. De elért ahhoz a részhez, ahol a gyászolók körülállják a sírját. A meglepően nagy tömegben felfedezte Edward Fint, amint előveszi patyolatfehér zsebkendőjét, megtörli könnyáztatta szemét, és mélyen felsóhajt, „hát igen, az élet veszélyes!”, Carol felsikoltott. Ekkor tette meg azt a bizonyos mozdulatot, mellyel visszarántotta a kocsit a zuhanástól.
Még mit nem! Nem szerzi meg Edwardnak azt az örömet, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőle!
Miközben próbálta enyhíteni szíve zakatolását, lecsillapítani a fülében pulzáló robajt, közhelyek zagyva keveréke furakodott az elméjébe: „a szökés soha nem segít”, „ez a nők sorsa” és „szembe kell néznünk a ténnyel, Edward mégiscsak férfi”.
Néhány perc múlva, amikor már annyira magához tért, hogy higgadtabban felmérje a helyzetét, végigtapogatta a testét. Leszámítva a biztonsági öv szorítását, nem érzett fájdalmat, és minden tagját épnek találta.
Felkapcsolta a belső világítást, és a visszapillantó tükörben szemrevételezte az arcát is. Hosszú, vörös, bodros haja nyirkosan tapadt a nyakába, homlokába. Mandulavágású türkizkék szeme még ebben a sápadt, fakó derengésben is ragyogott. Bőre sápadt volt, de nem csoda, épp az imént élte túl a saját halálát. Ostobaságot követett el, meg is fizeti az árát.
Táskájából előhalászta mobilját, de bosszankodva félredobta, nem volt térerő. A kesztyűtartóban megtalálta a zseblámpáját, és amikor annak fényénél körbejárta a kocsit, mélységesen megdöbbent. Sehol nem látta a gyönyörű éjkék Mazdát. Helyette mint összegyűrt papírgalacsin, nagy halom eldeformálódott ócskavas hevert az árokban.
Újabb közhelyek a csodával határos módról, meg a hajszálról, amely meg sem görbült.
Remek! Megint hoztad a formád, Carol!
Hiába pásztázta lámpájával az utat, a tömény szilvalekvárban nem tudott tájékozódni. Most kéne egyet sikítania, de úgy istenigazából! Már nyitotta a száját, amikor eszébe villantak édes jó anyukája szavai a pánik és a logikus gondolkodás kapcsolatáról. Aztán megint megjelent előtte a gyászoló sokaság, amint szánakozó fejcsóválások közepette egymásnak suttogják: „ha akkor nem veszíti el a fejét” és „ha akkor nem a rossz irányba fordul”…
A fenébe! Mozdulj már, Carol!
Röpke gondolkodás után végül úgy döntött, előrefelé indul el, hiszen az útnak azt a részét, amerről jött, már ismerte. Igaz, el volt foglalva a gondolataival, de nem emlékezett arra, hogy találkozott volna élő emberrel, amióta elhagyta a várost. És ennek már legalább két órája.
Valószerűtlenül rövid villanás erejéig eszébe jutott, hogy a kocsiban is maradhatna, de ugyanolyan gyorsan el is vetette ezt az ötletet. Bármit, csak ne kelljen tétlenül ülnie a talán soha el nem érkező segítségre várva!
Aztán a félórás gyaloglás a kíméletlenül szitáló esőben, a csúszós aszfalton megingatta önnön logikus gondolkodásába vetett hitét.
Talán kihalt az emberiség?
Vacogott. Vastag pulóvere teljesen átázott, farmernadrágja vizesen tapadt a combjához, korgott a gyomra, és legszívesebben felkiáltott volna: Anyukám!
Odafent egyre vadabb szél tépkedte rongyosra a súlyos felhőzetet. Mögüle egy-egy reménykeltő pillanatra előbukkant a Hold, olyan képzetet keltve, mintha hamarosan virradna. De Carol tudta, éjfél körül járhat az idő, a hajnali, feloldozó fényekre még jó sokat kell várni.
Elbizonytalanodott. Értelmetlen tovább folytatnia az utat. Dühös, hirtelen mozdulattal fordult meg, így a következő lépése egy üregben ért véget, mely elég mély volt ahhoz, hogy az egyik lába térdig belecsússzon és eléggé szűk, hogy be is szoruljon. A fájdalom villámként hasított a bokájába, elzsibbadt tőle a teste, és eltompult minden érzéke. Carol tehetetlenül lerogyott az úttestre.
Az első percben nem merte mozdítani a lábát, a következőben pedig már nem tudta, mert minden újabb próbálkozása sikolyba fulladt. A fájdalom kibírhatatlan volt. Végül úgy döntött, egy darabig nem próbálkozik, hadd pihenjen kicsit a bokája. Belenyúlt a vízbe, le egészen az üreg aljáig, hogy kitapogassa, mi az, ami fogva tartja a lábát. Egy vasdarabot érzett, valami gyűrűfélét, vagy oszlopmaradványt. Ebbe csúszott bele a lába, ez szorította, deformálta fájdalmas merevségbe.
Ez egyszerűen nem lehet igaz! Velem nem történhet ilyesmi!
Dühében hatalmasat csapott a vizes aszfaltra, ahonnan vízcseppek fröccsentek a szemébe, és csípni kezdték.
Elhatározta, hogy amint hazaér, első dolga lesz, hogy lecsapja Edwardot. Erről is ő tehet! Miatta került ilyen helyzetbe.
– Nyugodj meg Carol! – próbálta csitítani a mélyről felbuggyanó keserű félelmet. – Lélegezz mélyeket! Így! Szépen, lassan!
Nincs semmi baj! Egy kicsit pihenek, aztán majd valahogy kihúzom a lábam, visszamegyek a kocsihoz, és hívok segítséget. Vagy… majd csak jön valaki, aki segít.
De mi van akkor, ha holnap sem jön senki? Mi van akkor, ha egy hétig nem jön vagy egy évig?!
Rájött, hogy a „nincs semmi baj” valójában csupa negatív szóból áll, és ettől nemhogy megnyugodott volna, még idegesebb lett.
– Nyugalom! Légy fegyelmezett! Semmi ok a pánikra!
Halk csukló zokogás tört fel belőle. Zsebkendőt keresett, de nem talált.
Még hogy nincs ok a pánikra? Ez a legeslegjobb ok a pánikra!
Vizes, maszatos orrát beletörölte a még vizesebb, összetapad pulóvere ujjába. Lámpája ott hevert mellette, ahova leejtette néhány perccel ezelőtt. Bekapcsolta. Sikerült kicsikarnia belőle néhány erőtlen fénysugarat.
Ekkor hallotta meg a hangot.
Halk zörej volt. Tompa, surrogó és szabályosan ismétlődő, mint amikor valaki a puha füvön lépdel, majd felerősödő, amikor rátér az aszfaltútra. Carol az első pillanatban reménykedő megkönnyebbülést érzett, mert megtalálták, aztán egész testét elöntötte az adrenalin forrósága.
Lehet, hogy egy vadállat… egy farkas, vagy egy… medve. Vagy…
Mozdulatlanná dermedt. Ideges éberséggel figyelte a neszt, ahogy közeledett felé. Amikor úgy érezte, már csak pár lépésnyire lehet, a lámpát előrenyújtotta, fénye szinte belecsapott a sötétségbe.
– Van ott valaki? – kiáltotta erőltetett határozottsággal.
Váratlanul egy hórihorgas férfi lépett a zseblámpa szűk fénykörébe. Keskeny, kopasz feje, beesett halántékú homloka, vértelen, ráncos ajkai rémülettel töltötték el Carolt. Főleg akkor, amikor meglátta a szemgödrök mélyén felvillanó furcsa fényt.
– Kicsoda maga? – kérdezte rekedten, hangja elcsuklott.
Az idegen nem felelt, csak merev arccal lebámult a lányra. Sötét, komor ruházata mint egy ismeretlen papi rend egyenruhája befedte az egész testét. Nyakából oda nem illően szürke selyemsál bukkant elő. Furcsa tekintetétől Carol szívét jeges rémület járta át. Mintha az idegen nem tudná eldönteni, hogy megölelje, vagy a fejére csapjon egy nagyot.
– Ne jöjjön közelebb… fegyver van nálam!
– Nem látott errefelé egy közepes, vörös szőrű kutyát? – kérdezte az idegen színtelen, fakó hangon.
Carol meglepődött.
– Hogyan?! Milyen kutyát?
– A kutyámat keresem… ekkora – mutatta a férfi a kezével nagyjából térdmagasság felett – hosszú, vörös szőre van. Nem látta? Úgy hívják Nucki.
– Azt hiszem… nem. Nem láttam kutyát. Senkit sem láttam mostanában.
Ekkor az idegen, mintha csak most fogná fel a helyzetet, lehajolt és közelről Carol arcába bámult.
– Miért ül a földön? Megsérült?
– A bokám… azt hiszem… vagyis remélem, nem tört el, beszorult ebbe az üregbe.
Az idegen letérdelt, belenyúlt az üregbe egészen az aljáig. Carol alig érezte matató ujjait, de néhány pillanattal később mégis enyhült a szorítás a bokája körül, majd egy perc múlva egészen felengedett.
Mire kiemelhette zsibbadó, hatalmasra dagadt lábát, szívében is felengedett a rettegés.
– Köszönöm. Én igazán… úgy restellem magam. Azt hittem… Kérem, bocsásson meg! Először annyira megijesztett.
– A nevem Joe Baker, és itt lakom fent a hegyen – mutatott valahová a magasba a férfi. – Aztán újra Carol lába fölé hajolt. – Mutassa! – Két kezébe vette a lány lábát, ügyes mozdulattal lehúzta róla a félcipőt és hosszú, csontos ujjaival óvatosan végigtapogatta a sérült bokát. – Nem tört el, de csúnyán megrándult. Holnapra az egész merő véraláfutás lesz. Megsérültek a szalagok, elpattant néhány hajszálér. Hogy jutott eszébe éjszaka, egyedül nekivágni ennek az útnak? Nagyon sok veszély leselkedik az ilyen fiatal nőkre.
– Maga orvos? – kérdezte Carol.
– Valamikor az voltam, de már nem praktizálok.
Letekerte nyakából a sálját, és szakavatott mozdulatokkal szoros, de enyhet hozó kötést készített Carol bokája köré.
– Köszönöm – Carol a meglepetéstől alig bírt beszélni. – Így már sokkal jobb.
Joe Baker felegyenesedett.
– Nem maradhat itt. Száraz helyre kell jutnia! Meghívnám a házamba, de ilyen állapotban nem bírna felmászni a meredek ösvényen, és…
– Semmi baj – vágott közbe Carol, mert nem akarta, hogy a férfi magyarázkodni kezdjen. – Itt van valahol a kocsim – mutatott bizonytalanul a szurokfekete massza sűrűjébe. – Igaz, nem a legjobb állapotban, de még mindig jobb odabent tölteni az éjszakát, mint a vizes aszfalton.
A férfi átkarolta Carol derekát tehermentesítve ezzel a sérült lábat, és elindultak az úton lefelé, amerre a kocsit sejtették.
– Mikor tűnt el a kutyája? – kérdezte Carol, csakhogy enyhítse kicsit a percek óta tartó feszült csendet.
– Nem tudom. Nem vettem észre, hogy mikor ment ki a házból. Nagyon öreg már szegény. Süket is, vak is. Attól tartok még a végén elüti egy kocsi. Nem tudnám megszokni a hiányát.
Carol megrémült. Úgy tűnt, Joe Baker mindjárt sírva fakad.
– Igazán sajnálom – vágta rá gyorsan. – De ne aggódjon, a kutyák nagyon tudnak vigyázni magukra!
Miket zagyválok én itt összevissza?
– Nekem is volt egy kutyám. Tudom, milyen érzés elveszíteni a kedves állatot. A hiányát valóban nehéz feldolgozni.
Na, ez egyre jobb! Inkább fogd be a szád, Carol!
– Mi történt vele?
– Hosszú életet élt… végelgyengülésben múlt ki.
Joe Baker láthatóan megnyugodott.
– Nucki okos jószág. Lehet, hogy közben már hazament.
Ekkor értek az elhagyott kocsihoz, mely úgy hevert az árokban, mint összegyűrt, elhajított papír zsebkendő.
Joe Baker felfeszítette az ajtót, és besegítette a lányt az ülésre, majd csípőre tett kézzel megállt.
– Jól elintézte! Ehhez vontató kell! Van egy telefonom. Amint visszaértem a házba, hívok magának segítséget. Jó lesz így?
– Köszönöm, remek lesz! – rebegte Carol alig hallhatóan, mert a lábából kezdett elmúlni a zsibbadás, és a fájdalom szétáradt az egész testében. – Nincs magánál véletlenül egy… fájdalomcsillapító?
– Nincs… nem hordok magamnál. Ha megpróbálna kicsit aludni, az javítana a helyzetén.
Joe Baker elmosolyodott, és ez rémisztőbb hatást keltett Carolban, mint amikor mereven bámult.
– Megpróbálok. És… még egyszer… köszönöm! Igazán kedves magától, hogy segített. Nem is merek arra gondolni, mi lett volna, ha nem jön arrafelé.
Amikor Joe Baker alakja kezdett elmerülni a szurokfekete masszában, Carol még utána kiáltott:
– Remélem, megtalálja a kutyáját!
Aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Lehámozta átázott, súlyos pulóverét, ledobta az ülés elé, és megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. A háttámláját hátradöntötte, sérült lábát óvatosan feltette a másik ülésre.
Aludni? Próbálni persze lehet, de erős kétségei támadtak a megvalósítást illetően. Mielőtt tudata elmerült volna a csapongó, ingoványos álom mélységeiben, bevillant Lizzy, a „végelgyengülésben” elpusztult öreg terrier szomorkás pofája. Majd a teherautó sofőré, aki alkoholgőzös állapotában egyre azt hajtogatta, „csak egy kutya… ez csak egy kutya…”
Amikor Carol reggel kinyitotta a szemét, meghökkent. Körülötte gyönyörű jégréteg-ruhát öltött a táj. Éjjel annyira lehűlt a levegő, hogy a vízcseppek megfagytak a leveleken és fűszálakon flitterként bevonva minden felületet.
Kitárta a kocsi ajtaját, és mélyet szippantott a harsány levegőből. Kelet felől, a narancsszín derengésen átvillantak a pirkadat szúrós fénypászmái. Carol még élvezte is volna a látványt, ha nem rántja vissza a valóságba a lába felől érkező jelzés. Tegnaphoz képest a bokája duplájára duzzadt.
Éppen lehajolt, hogy tüzetesebben megvizsgálja, amikor egy rendőrkocsi hajtott el mellette, és fékezett le közvetlenül előtte.
Hála Istennek! Megtalálták.
Két megtermett, egyenruhás rendőr szállt ki a kocsiból. Rövidre vágott, kese hajuk, borotvált, kerekded arcuk megnyugtatóan hatott Carolra. Arcra szinte teljesen egyformák voltak, mint a testvérek, de az egyik hatalmas hasán annyira feszült az egyenruha, hogy félő volt, a gombok egy óvatlan pillanatban lepattannak, és elröppennek a távolba. A másik sovány testén meg annyira lötyögött, úgy tűnt, a következő lépésnél lecsúszik róla.
Megálltak és szemrevételezték a kocsit.
– Jó reggelt! – hajolt le a testesebb rendőr, hogy arca egy magasságba kerüljön Caroléval. – Jól van, kisasszony? Nem sérült meg?
– Jó reggelt, uraim! – felelt Carol mosolyogva. – Most, hogy rám találtak, már igazán jól vagyok. A vontató is jön? – nézett hátrafelé az utat fürkészve, már amennyire a felszálló reggeli pára engedte.
– Miféle vontató?
– Mi történt, kisasszony? – kapcsolódott be a másik rendőr is.
– Az a férfi azt mondta az éjjel, hogy… vagyis… telefonál vontatóért.
– Milyen férfi?
– Az a magas, sovány…
A rendőrök egymásra pillantottak.
– Jól érzi magát, kisasszony? Tudja a nevét, és hogy milyen napot írunk?
Carol tiltakozni akart, hogy nincs semmi baja, ne nézzék elmeháborodottnak, de villámgyorsan becsukta a száját. Ez az, amit nem kéne tennie. Hiszen éppen azzal bizonyítja be, hogy nincs minden rendben odabent, ha mindenáron be akarja bizonyítani, hogy minden rendben van.
Ezért aztán vett egy mély levegőt, elszámolt tízig, és csendesen, megfontolt szavakkal elmesélte az előző este történteket onnantól kezdve, hogy összeveszett a vőlegényével, aminek következtében kocsiba pattant, és beleszáguldott az éjszakába. De kissé elszámította magát. A rövidke autózásból végül órákig tartó autóút lett, amikor is durrdefektet kapott, majdnem lezuhant a szakadékba, de talán sok éves tapasztalatának köszönhetően végül sikerült egyenesbe rántania a kocsit.
Folytatta az elbeszélést azzal, hogy segítségért indult felfelé a szerpentinen, majd a bokaficamot, és a váratlanul érkező segítséget, aki nélkül most nem ülne itt, és nem mesélhetné el pironkodva ostobaságának történetét.
– Tudja, kisasszony – csóválta a fejét a testes rendőr, miután végighallgatta a beszámolót – elmondhatja, hogy tegnap este másodszor született meg. Daviddel három éve minden reggel végigjárjuk ezt az utat, és elhiheti, sok furcsa dolgot láttunk már errefelé. De még sosem találkoztunk olyannal, aki túlélt volna egy ilyen balesetet, és éppen ezen a szakaszon.
– Hihetetlen szerencséje volt – tett rá még egy lapáttal a másik rendőr is szörnyülködve. Ha Carol eddig valamiképpen azt hitte volna, csak egy egyszerű, bagatell baleset részese volt, most joggal álljon meg benne az ütő, és tervezze el hosszú évekig tartó pszichiátriai kezelését. – Tudja maga milyen mély itt a szakadék?!
– Nem, nem tudom – nyelt néhány szárazat Carol.
– Legalább százötven méter.
A testesebbik rendőr visszament a rendőrkocsihoz, és rádión kért egy vontatót meg egy mentőt. Közben társa rögzítette Carol adatait, és rajzokat készített a beleset helyszínéről.
A testesebb rendőr visszatért a lányhoz.
– Tudna személyleírást adni a férfiról, aki tegnap este segített magának? Meg kell keresnünk, hogy felvegyük az adatait, hátha látta a balesetet.
– Nem is tudom… nem nagyon emlékszem az arcára. Először megijedtem, mert váratlanul ért, amikor felbukkant előttem, de igazából nagyon kedves volt. Elmondta, hogy ott lakik fent a hegyen, a kanyaron túl. Még a nevét is megmondta. Hogy is… ööö… igen… azt mondta, a neve Joe Baker, és régebben orvosként praktizált.
A két rendőr tekintete összevillant.
– Milyen nevet mondott?
– Joe Baker.
– Nagyon különös dolgot állít, kisasszony.
– Én nem állítok semmit. Csak elmeséltem mi történt, és mit mondott az a férfi.
– Az az ember nem lehetett Joe Baker.
– Ő ezt mondta… de miért érdekes ez ennyire?
– Joe Baker egy hónappal ezelőtt meghalt. Éppen itt, ezen a helyen.
– Az… az nem lehet, mondom, hogy este beszéltem vele. Vagy… legalábbis egy férfival, aki ezen a néven mutatkozott be.
– Magas, szikár termetű, keskeny arcú, mélyen ülő szemekkel?
Carol bólintott.
– Higgye el, mi jobban tudjuk – vágta rá a rendőr. – Joe Baker meghalt.
Carol valami furcsa, ködös homályból arra eszmélt, hogy folyamatosan nyeli a gyomrából feltörni készülő kavargást.
– Hogyan… hogyan történt?
– Egy fiatal fiú ütötte el. Baker hirtelen, féktávolságon belül lépett ki a kocsija elé a sűrűből. A fiú félrerántotta a kormányt, át is szakította a szalagkorlátot, kis híján lezuhant, de az öreget így is elkapta. Azóta sem érti senki, hogy mit keresett az úton. Szinte sosem tette ki a lábát a házából. Úgy élt ott, mint egy remete.
– Nucki… – bukott ki Carolból a név.
– Hogyan?!
– A kutyáját kereste. Kis termetű, vörös szőrű kutya volt. Nuckinak hívták.
– Tényleg így hívták. Honnan tudja?!
– Joe Baker mondta. Azt is mondta, hogy a kutya nagyon öreg. Vak is és süket is, de ő nagyon szereti.
A rendőrök zavartan pislogtak.
– Ez így igaz.
– Nem lehet, hogy tévednek? – folytatta Carol. – Az az ember annyira elevennek látszott.
– Nem lehet, hogy a kisasszony, csak álmodta az egészet? Egy ilyen megrázkódtatás után, ugyebár nem mindig…
– Hogyan álmodhatnék egy olyan történetet, amelynek minden részlete szinte szóról szóra megegyezik az önök által ismert tényekkel?
A rendőrök hümmögtek, és megvonták a vállukat.
– Találkoztam Joe Bakerrel. Segített kiszabadítani a lábam, aztán elkísért ide, a kocsimhoz. Élt.
– Joe Bakert egy hónappal ezelőtt temettük el Perthben. A temetésén sokan voltak, mindenki szerette. Közkedvelt orvos volt.
Carol makacs, összeszorított szájjal figyelte a rendőröket. Halántékán egy ér vadul lüktetett, szemét elöntötte a könny.
– Nézze, kisasszony… Joe Baker sajnos meghalt, ez tény – szögezte le a rendőr. – Eltemettük, ez is tény. Hogy valakivel beszélt az éjszaka, aki segített magának, ez is tény, vagy legalábbis elhisszük magának, hogy így történt. De, hogy az nem Joe Baker volt, olyan biztos, mint ahogy itt állunk egymással szemben és beszélgetünk. Valaki biztosan megtréfálta.
Carol egy darabig még győzködte a rendőröket, hogy nem álmodott, nem füvezett, és nem hallucinált, valóban Joe Bakerrel találkozott ezen az éjjelen, aki kedves volt, segítőkész, és megmentette az életét.
De hirtelen elege lett.
– Nézze, biztos úr! Engem nem érdekel, hogy ki volt az az ember. Ott termett, amikor bajban voltam, és megmentett. Kedves volt, jól elbeszélgettünk. Aztán elköszönt, és elment. Innentől kezdve nem érdekel, hogy Joe Bakernek hívják, vagy valami másnak. Ne is beszéljünk róla többet!
Ám fél óra múlva, amikor megérkezett a mentő és a vontató, Carol azon kapta magát, hogy még mindig az éjszakai idegenre gondol.
Az idősödő mentőorvos megmérte a vérnyomását, adott egy fájdalomcsillapító injekciót, és kezelésbe vette a sérült lábat.
– Szakszerű kötés – jegyezte meg elégedetten. – Öröm nézni az ilyet. Ki csinálta?
– Egy… egy férfi, aki éppen erre járt.
Az orvos letekerte a szürke sálat és elkezdte összehajtogatni.
– Ez biztosan a magáé. Beletegyem egy zacskóba?
Carol hárítóan felemelte a kezét.
– Ez nem… – kezdte, de tekintete a sál egyik végére esett, melyet összefonódott aranyhímzésű monogram díszített. Két betű: J és B. – Joe Baker – suttogta összeszorult szívvel, de hangosan csak annyit mondott: – …ez nem szükséges. Csak adja ide!
Hála Istennek! Megvan a bizonyíték, hogy mégsem bolondult meg. Most már el kell hinniük neki, hogy Joe Baker tényleg itt járt.
Ekkor az egyik rendőr hozzá lépett, és udvariasan megkérdezte:
– Minden rendben, kisasszony?
Carol szemében vidám szikrák villantak. Szíve újra zakatolni kezdett, arca kipirult. Száját szóra nyitotta, de lenézett a kezében gyűrögetett sálra, melyen megcsillant az arany monogram, és csak ennyit felelt:
– Köszönöm, most már minden a legnagyobb rendben.
.
.
