Középkorú nő…

A telefon ébresztette fel. Nem nyúlt érte, hagyta, hogy elnémuljon. Aztán számolt: egy Mississippi, két Mississippi… Épp a harmincadiknál járt, amikor a telefon ismét megszólalt. Várt három csengést, és csak utána vette fel, közvetlenül a negyedik kezdetekor.

– Hallgatom!

– Mr. Vang ajánlotta önt – kezdte az ismeretlen hívó. – Középkorú nő, egyedül él, sürgős munka. Minden más infót megkap, ha vállalja. Érdekli?

A telefon egy eldobható készülék volt, és amint véget ért a beszélgetés, egy közeli kukába került, a SIM-kártya pedig kettétörve a csatornába. Mindez két perccel az után történt, hogy ő letette a telefont. Mert jobb a biztonság. Ez volt az ő első számú szabálya, amit még egykori mentora tanított neki, az egykori legenda, akit sosem kaptak el. És a szabályok folytatódtak. Második szabály: ha a hívás nem hallgat el a harmadik csengetés után, akkor öt percen belül elhagyja a motelt és nem tér vissza soha többé. Harmadik szabály: ha a második hívás nem harminc másodperc múlva történik, akkor is így tesz. Negyedik szabály: ahogy megszólal a negyedik csengőszó, ő felveszi, és csak annyit mond, „hallgatom”, jelezve, hogy részérő tiszta a helyszín. Ötödik szabály: ha a hívó nem mond nevet, akkor nem nyíltan beszél, és az öt perces alapszabály lép életbe. Ha Mr. Vang az első név, ami elhangzik, akkor az illető megbízható, mert Mr. Vang csak komoly ügyfeleknek közvetít. Ha a hívások nem a protokoll szerint történnek, akkor lenyomozták, és neki menekülnie kell. De most minden rendben volt.

Ilyen egyszerű ez, csak be kell tartani a szabályokat, gondolta magában, miközben lassan végiggördült a kocsival a célpont háza előtt, majd nem sokkal a sarki kávézó mellett megállt. Bement, rendelt, és amíg a kávéra várt, kinyitott egy magazint, táskáját az asztalra tette, majd levette az oldalzsebében lapuló kamera objektívvédőjét. Kicsit igazított a kamerán, és elindította a felvevőt. Később fánkot evett egy padon, közben különböző irányokba fordította a táskáját. A következő napokban többször felbukkant a környéken, gondosan ügyelve arra, hogy mindig másképpen öltözzön, más irányból és más időpontokban érkezzen.

Ismerte jól a terepmunka szabályait. Profi volt.
.

Már egy hete követte a nőt észrevétlenül. A rögzített videóanyagot többször visszanézte, kielemezte, aztán újra és újra, mígnem szinte beleégett az agyába minden apró részlete. Mikor kel a nő, hová és milyen útvonalon indul el, kik a barátai, milyen a viszonya a szomszédokkal. Párszor a postáját is átkutatta, és mint riasztóberendezést értékesítő ügynök a lakásába is bejutott. Röviden elbeszélgetett az asszonnyal, és minden érzelem nélkül, szinte faarccal ette meg a nő által kínált szendvicset. Látta, hogy a célpont mennyire törékeny, tehát könnyű préda, és azt is felmérte, hogy magányos, nincs kutyája és macskát sem látott sehol. A vázákban művirágok voltak, a házban kevés, de ízléses bútor, pár fiatalkori fénykép a falon. Két bejárat is volt, egy elöl és egy konyhai, hátul. Érdeklődött a ház biztonsági berendezéséről és részletesen elmagyarázta az asszonynak, hogy mennyire elavult a felszerelt riasztó és milyen előnyökkel járna, ha egy új, a cége által forgalmazott, korszerű rendszert építenének be. Amíg a nő kávét főzött, egy apró készüléket ragasztott a riasztó doboza alá.

– Ha gondolja, megolajozhatom a hátsó ajtó zsanérjait, eléggé nyikorognak, a cég ajándéka! – ajánlotta a nőnek kávézás közben.

Három napja maradt, a nő szombaton elutazik, látta az asztalra tett repülőjegyet. Így az elutazás előtti napot választotta, mert tudta, hogy ilyenkor az emberek hamar hazaérnek, az estét pakolással töltik, és gyakran bevesznek még egy altatót is, hogy kipihenten utazzanak el másnap.

Tehát péntek lesz a „D-nap”!

– „D-nap”! – ismételte meg, most már hangosan. Azóta hívta így a gyilkosság napját, amióta végignézte a Ryan közlegény megmentése című filmet. Tetszett neki, főleg az a rész, amikor a német lassan beledöfte a kését az amerikai katonába. Azóta ő is késsel dolgozik. Csendes, egyszerű, könnyen elrejthető fegyver. Még egyszer átvette magában a tennivalókat, majd letörölte a videóanyagot és a kandallóban elégette a papírlapokat. Egy lesajnáló mosoly kíséretében előkészítette a „munkaruháját”. Ez a mosoly a látványos filmek alkotóinak szólt, mert mindig felbosszantotta az az esztelenség, ahogy a filmekben a bűnözők a ház körül settenkednek, „alig” feltűnő, fekete ruhában, fejükön símaszkban, gyakran fényes nappal. Ha ő így öltözne, nehéz lenne kimagyarázni magát egy rutinellenőrzésnél. A sötét színű, kerékpáros ruházat, az arcvédős sisak és a szemüveg viszont remekül megfelelt a célnak, nem beszélve a pumpába rejthető, hosszú, éles késről sem. És ugyebár egy pizzafutár megjelenése sosem kelt feltűnést. Főleg hétvégén nem. Még késő este sem.

A „D-napon” éjjel egy órakor ért a ház elé. Az utca már viszonylag csendes volt, de azért akadt még forgalom. Buliból jövő, buliba menő fiatalok száguldoztak a nyitott sportkocsikjaiban.

Várt egy kicsit, majd fogta a pizzás dobozt és a bejárat felé indult. Megnyomta a jeladót. A korábban telepített kis kütyü abban a másodpercben tönkretette a ház riasztóberendezését. A díszcserjék takarásában a hátsó bejárathoz osont. Az álkulcs könnyedén fordult a zárban, és ő besurranhatott a lakásba. Várt, fülelt. Semmi jelét nem tapasztalta, hogy észrevették volna a behatolást.

Jobbra a gardrób, előtte a felnyitható lejáró, ami pincébe vezet… balra a nappali, a folyosó végén a konyha… A hálószobához osont, apró lámpájával körbevilágított. Látta, hogy a nő az ágyon fekszik és mélyen alszik. Az altatós doboz a kisszekrényen hevert, nyitva.

Bingó!

Újra átgondolta a tervet, hogyan lép a nő mellé, hogyan tapasztja bal tenyerét a nő szájára, miközben jobbal beledöfi a nő mellkasába a vékony pengéjű kést.

Egy pillanat az egész. Menni fog!

Ám ekkor a háta mögül váratlanul rádörrent egy hang:

– Keres valakit?

Megperdült, de senkit sem látott. Az akciónak mégis vége. Profi volt, tudta, hogy nem mehet bele fölösleges kockázatba. Egy másodpercre visszanézett, a nő még mindig mélyen aludt.

Biztos, hogy van még valaki itt, gondolta. A hang öblös, erőteljes férfihang volt, enyhe ír akcentussal, ahogy meg tudta állapítani. Talán ismerősen is csengett, de nem volt idő ezen agyalni. Most a legfontosabb, hogy kijusson innen, lehetőleg minél kevesebb nyomot hagyva maga után.

– Azt kérdeztem, keres valakit? – szólalt meg ismét a hang.

Ettől már szinte szaladt, úgy hátrált kifelé.

Most már egészen biztos, hogy lát engem, gondolta. Éjjellátó készülék lehet nála.

Agya mélyéről beugrott a megoldás: fényt neki! A fény elvakítja azt, aki ilyent használ

Keze sorra tapogatta a falat csípőmagasságban, emlékezett rá, hogy ott vannak a kapcsolók. Csak egy hosszú pillanatra villantotta fel a lámpát. Ez tíz, tizenöt másodpercre vakká teszi az illetőt, ennyi idő elég lesz, hogy kijusson.

Ekkor hallotta meg a kattanást. Mikor, és hogyan történt, fel sem foghatta. Egyszer csak megnyílt a lába alatt a padló, és éles csattanással a pince betonjába csapódott. Valami gumiszerű háló ölelte körbe és kötötte gúzsba. Moccanni sem tudott.

Lépteket hallott. Valaki mellé huppant a magasból, és a mellkasára térdelt. Az ismeretlen férfi letépte róla a kerékpáros sisakját és vasmarokkal befogta az orrát. Amikor levegőért kapkodva kinyitotta a száját, a támadója valamit lenyomott a torkán. Még hallotta, hogy az idegen neveket sorol, kurvára ismerős neveket, bérgyilkosi karrierje legemlékezetesebb neveit, aztán minden elcsendesedett.

Furcsán kavarogni kezdett körülötte a világ, teste végzetes görcsbe rándult.
.

– Itt Brown! – szólt a telefonjába a férfi.

– Jól reggelt hadnagy úr! – hallatszott a vonal másik végéről.

– Mi a gond, őrmester?

– Képzelje, mi történt a kettes körzetben!

Kis ideig feszülten figyelt, aztán nyugtázta a hallottakat:

– …Értem! Köszönöm Mike, később bemegyek!

– Már itt vagy? – lépett ki a hálószobából az asszony, álmosan nyújtózott egyet, és egy puszit nyomott az érkező férfi homlokára. – Úgy hiányoztál az elmúlt héten, merre jártál?

– Dolgom volt, de erről nem beszélhetek, tudod jól. És te sem beszélhetsz senkinek arról, hogy újra együtt vagyunk. Maradjon ez titok továbbra is! Rendben?

– Rendben! És ki telefonált az előbb, vagy az is titok? – kérdezte duzzogva a nő, látványosan beletúrva a hajába csábosan, tágra nyitott, ártatlan szemmel. A férfi le sem tudta venni róla a tekintetét, hosszan bámulta a nőt, aki ennek minden másodpercét kiélvezve a férfihez simult.

– Az őrmester volt – felelte a férfi. – Képzeld, hajnalban megtalálták a Késes Johnnyt, holtan! A halottkém szerint valami dizájnerdrog végzett vele, de bővebbet csak a boncolás után lehet tudni.

– A Késes Johnny! – ámélkodott az asszony. – Pedig hányszor, de hányszor lekapcsoltad már, de az esküdtszék mindig felmentette.

– Ügyes fickó volt, sosem találtunk elég bizonyítékot ellene.

– Most meg beeszik valami vacak, kínai szart…

– És te, jól aludtál? – súgta a nő fülébe a férfi.

– Mint a mormota! De mond csak, kikísérsz a reptérre?

– Természetesen, drágám, és három nap múlva érted is megyek!

– Óh, az én lovagom! Amióta elváltunk, olyan kedves lettél!

– Mert még mindig szeretlek!

– A hálóban leszek, Henry, ha gondolod! – suttogta sejtelmesen a nő.

– Azonnal ott vagyok, de még fel kell hívnom valakit! – szólt utána a férfi és megvárta, amíg a nő bemegy a szobába. Belső zsebéből elővett egy fekete noteszt, amin aranyozott monogram díszlett: Mr. V. Elgondolkodva belelapozott, majd egy még ki nem pipált számot tárcsázott egy eldobható mobiltelefonról. Amikor végre a vonal túlsó végén felvették, csendben beleszólt:

– Mr. Vang ajánlotta önt… Középkorú nő, egyedül él. Minden más infót megkap, ha vállalja. Érdekli?
.