Previous Story
Mentőakció
Szerző: Kyra Potter
.
.
PROLÓGUS
.
.
Az éjszakai erdő csendesnek tűnt. A nyugalmat csak a zsákmányra leső baglyok huhogása, az ínycsiklandó rovarokra vadászó denevérek cirpelése, és egy-egy kisebb rágcsáló mocorgása törte meg.
Az állatok azonban még azt is hallják, amit mások nem. A zajok elhaltak, és pillanatokkal később robbanásszerű zaj süvöltött végig a tájon.
Az űrhajó megállíthatatlanul száguldott a talaj felé, mint egy meteorit. Elérte a fák csúcsát, és mindent letarolt maga előtt. Még a talaj sem állította meg, őrült sebességgel száguldott előre, mély nyomot hagyva maga mögött. Fákat döntött ki, sziklákat lökött félre. Aztán megállt, és újra teljes csend uralkodott a környéken.
A kis hajó körül elült a por, csak a túlhevült burkolat gőzölgött tovább. A hold előbújt a felhők közül, és megvilágította a féloldalasan álló ezüstös testet. Egy helyen a hajótest csipkésen felszakadt, mintha valamilyen lövedék találta volna el.
Egyre hangosabb motorzaj hallatszott az útról, aztán a kocsik megálltak. Tulajdonosaik gyalog törtek utat maguknak, és amikor elérték a hajót, hangos parancsszavak hangzottak fel. Terepszínbe öltözött katonák fogták körül a járművet.
Felfedezték a léket, és tovább szélesítették. Két fegyveres mászott be, a parancsnok rádión tartotta a kapcsolatot velük.
Megtalálták, amit kerestek!
A katonák egy testet cipeltek magukkal a hajóból. A földre fektették, aztán visszafordultak, és nemsokára újabb testtel jöttek ki. Az eszméletlen pilótákat kocsira rakták és visszaindultak.
A bázis felé menet, egy kocsi kiállt a sorból, és lezárta a völgybe vezető utat. Az űrhajónál maradt katonák fényszórókat állítottak fel, előkészítették a jármű elszállítását, és éberen őrködtek.
.
.
1.
.
.
A célbolygó primitív volt, de éppen emiatt kellett minél gyorsabban kiszabadítanunk szerencsétlenül járt társainkat. Nem szívesen kerültünk kapcsolatba alacsony fejlettségű lényekkel, mindig megvártuk, hogy felnőjenek a kapcsolatfelvételhez. Addig csak megfigyelőként voltunk jelen, semmibe se avatkoztunk bele.
Ez a faj azonban többet jelentett számunkra, mint eddig bármelyik. Végre magunkhoz hasonló lényeket találtunk a számos bolygó egyikén. De hiába voltunk fejlettebbek náluk, tartottunk is tőlük. A technikai fejlődésük mostanában indult meg, és sokszor még fogalmuk sem volt, mit kezdjenek ezzel a tudással. Megfigyelőként tanultunk arról, milyen katasztrófák történtek velünk is, amikor beléptünk a technokorszakba. Éppen ezért próbáltuk elkerülni a közvetlen találkozást. Sajnos azonban balesetek mindig előfordulnak.
– Mindjárt látótávolságba kerülünk! – figyelmeztettem társaimat, miközben csökkentettem a sebességet.
– Még nincs űraktivitás – nézte a kijelzőket Hago. – Viszont már ismerik a rádióhullámot, úgyhogy be kell kapcsolnunk az álcázást.
– A hegyek között kellene leszállnunk, Nir – szólalt meg Giyon. – Ott nehezebben bukkanhatnak ránk.
Bólintottam, és tovább dolgoztam a leszállási manőveren. Amikor elértük a megfelelő helyet és magasságot, bekapcsoltuk az álcázást, és beléptünk a légkörbe. Minden nehézség nélkül landoltunk egy keskeny völgyben, ahol az érzékelők alig mutattak életjelet; az a kevés is csak állatoktól származott.
– Nézzük, mit tudunk! – mondtam és aktiváltam a holovetítőt.
Azonnal megjelent előttünk a környék háromdimenziós térképe sárga rácsos osztással. Saját tartózkodási helyünkön zöld pont villogott.
– A helyzetjelző szerint a hajó ezen a környéken zuhant le – mondtam és megjelenítettem a piros pontot. – Nyilván elszállították, mert a jel egy darabig mozgott. Most pedig itt van.
Néhány gombnyomással felnagyítottam a helyszínt. A pont a sivatagban volt, a hologramon néhány kisebb-nagyobb épület látszott, egy helyre csoportosítva.
– Ismerve a helyieket, ez egy katonai bázis lehet. Nyilván az egész területet figyelik – szólalt meg Hago.
– Óvatosnak kell lennünk! Arra is fel kell készülnünk, hogy a pilóták már halottak. Az itteniek még nem a békés kapcsolatfelvételről híresek – jegyezte meg Giyon.
– És még valami! Nem becsülhetjük le őket! A technikai színvonaluk ugyan meg sem közelíti a mienket, de a hajóval birtokukba került egy sor olyan műszer, amivel könnyedén kimutatható a jelenlétünk. Ha ezeket sikerül véletlenül aktiválniuk, a szokásos behatolási módszerekkel könnyen lebukhatunk – figyelmeztettem társaimat.
– Azt azonnal jeleznék a műszereink is – jegyezte meg Hago.
– De a helyzetünket már ismernék, és menekülés közben követnének. Rendkívül kitartóak.
Felküldtem egy térkamerát, amely pár másodperc alatt megtette az utat a bázisig, és néhány kilométer magasságból közvetítette a képeket.
Így hamar rátaláltunk a hangárra, ahol a hajót őrizték. És egy kisebb helyiségben társaink készülékeit is megleltük. Életjeleiket azonban sehol sem fogtuk.
– Meghaltak? – tette fel a kellemetlen kérdést Giyon.
– Nem feltétlenül. Mindent elvettek tőlük, a térkamera ezért nem tudja bemérni őket.
Végül vizuálisan találtuk meg őket. Mindketten éltek, bár a körülményekből következtetve már nem sokáig. A zuhanáskor mindketten megsérültek, és a rajtuk elvégzett vizsgálatok sem tettek jót az egészségüknek. Nyilvánvaló volt, hogy gyorsan kell cselekednünk.
Az épületeket csak néhány katonából álló őrség védte.
– Ennyire magabiztosak?! – csodálkozott Hago.
– Csak nem számítanak rá, hogy jövünk – vont vállat Giyon.
– Attól még hatékonyak lehetnek – jegyeztem meg. – Egy biztos: egy időben kell kiszabadítanunk a foglyokat, használhatatlanná tenni a hajót, és megszerezni a felszerelést. Ha bármelyiket előbb tennénk meg, megfosztanánk magunkat a másik végrehajtásától. Vagyis a bázison háromfelé kell válnunk.
.
.
2.
.
.
Beállítottunk néhány érzékelőt, és hozzáigazítottuk a karunkon lévő mobilegységet. Aztán már csak egy dolgunk akadt – a külsőnket az itt lakókhoz kellett igazítanunk. Erre is a mobilegységet használtuk, amely folyamatosan körénk vetített egy hologrammot, teljesen elfedve valódi külsőnket. Amikor ezzel is megvoltunk, elhagytuk a hajót.
– Miért nem repülünk oda és hozzuk ki a társainkat? Sokkal gyorsabban végeznénk. Már úgyis tudják, hogy létezünk! – morgott Hago.
– Először is, ha az ő alakjukban törünk rájuk, azt is gondolhatják, hogy valamelyik ellenségük rabolta el a foglyokat. Másodszor, nem tudják meg, hogy többen is vagyunk a közelükben – magyaráztam.
Hago jó technikus volt, de túl logikusan gondolkodott, és képtelen volt beleképzelni magát más helyzetébe. Viszont ismerte a korlátait, és ha rá is kérdezett, hallgatott ránk.
A hegyek között be kellett vetnünk néhány trükköt, hogy gyorsabban haladhassunk, de mivel állatokon kívül senkivel sem találkoztunk, ez nem jelentett gondot. Az itt lakók valószínűleg frászt kaptak volna, ha meglátják a három szivárványszínű, fényes gömböt a talaj felett két méterrel száguldani. Arról nem is beszélve, hogy hamarosan mi is egy laboratóriumban találtuk volna magunkat.
Hamar elértük a kerítést, és az őröket kicselezve, a lezárt területen szálltunk le. Ekkor már nem akartunk használni semmit, amit bemérhettek. Bár, a térkamera képei szerint jelenleg jobban érdekelte őket a társaink teste, mint a hajó.
Mivel a hologramunk a rádióhullámokat elnyelte, így adódott némi előnyünk velük szemben. A kerítés és az épületek közötti sík részt nem őrizték, csak a kerítés mellett álltak elvétve őrök. De ők meg a sötétség miatt nem vettek észre minket.
Futva tettük meg az utat az egyik épületig. Hologramunkkal lemásoltuk az őrök egyenruháját, így feltűnés nélkül folytathattuk az utunkat. Szétváltunk. Hago a hajóhoz ment, Giyon a felszerelésünket szerzi meg, én pedig a foglyokat szabadítom ki.
Végigsétáltam az úton, anélkül, hogy bárkivel is találkoztam volna. A laboratórium előtt azonban őrök álltak. Az ajtón kilépett egy fehér köpenyes orvos, és elindult a másik épület felé. Ez adta az ötletet. Megkerültem az épületet, és miután módosítottam a hologramon, pontosan onnan érkeztem, ahol az orvos eltűnt.
Biccentettem az őrnek, és akadály nélkül besétáltam a laborba. A szobában halvány fény derengett, és az itt tartózkodók egy megvilágított képet nézegettek. Csodálkozva osztották meg egymással észrevételeiket.
Én azonban csak a társaimat láttam, akiket senki sem őrzött. Az egyik ágy mellé léptem, és felmértem a helyzetet. Mindkettőjüket elkábították, vagy a zuhanás következményeképpen még mindig eszméletlenek voltak. Így nem lesz könnyű kivinni őket.
Közben Hago is elérte a hangárt, és ő is akadály nélkül bejutott. Bent rengeteg technikus ügyködött, a hajón kívül és belül egyaránt. A hologram leutánozta a technikusok öltözékét, és így Hago nyugodtan mozoghatott a hajóban. Az egyik technikus azonban éppen azon a kezelőpanelen dolgozott, amelyen Hagonak be kellett volna állítania a módosításokat. Hago egy másik panelhez húzódott, és azon törte a fejét, mit tegyen.
Giyon sem járt nagyobb sikerrel. Ő is eljutott a felszerelés közelébe, de azokat több technikus vizsgálta, és azok orra elől nem elhalászhatta el a zsákmányt.
Közöltük egymással a helyzetet, amihez Hago kárörvendőn megjegyezte, hogy mégis az ő tervét kellett volna követnünk.
Éppen vissza akartam vágni, amikor mindhármunk hangja elakadt.
Hirtelen éles fény árasztotta el a bázist. A laborban mindenki a szeme elé kapta a kezét, aztán kirohantak az épületből. Rosszat sejtve a foglyokra néztem, de már egyikük sem feküdt az asztalon. Ugyanekkor Hago és Giyon is jelentette, hogy a hajó és a felszerelés is eltűnt.
Ekkor én is kiszaladtam az épületből, és a fényforrást kerestem.
Még a lélegzetem is elakadt.
Egy hatalmas, az egész bázist befogó, kerek űrhajó lebegett felettünk. Az alján színes vonalak és pontok cikáztak, és a közepéből áradt a szemkápráztató fény.
– Tűnjünk el, amíg lehet! – adtam ki az utasítást, és bekapcsolva a transzportert, a fényben láthatatlan gömbként száguldottam ki a bázisról.
Mire a kerítésen kívül csatlakoztunk egymáshoz, a fehér fény megszűnt, és a hatalmas hajó pillanatok alatt eltűnt a sötétben.
– Mi volt ez? – kérdezte Hago kétségbeesetten.
– Valaki mást is érdekel ez a bolygó – jegyezte meg Giyon.
– És el akarja hitetni a bennszülöttekkel, hogy mi vagyunk azok – néztem rájuk elgondolkodva.
– De mi van, ha nem őket, hanem minket figyelnek? – kérdezte Hago.
– Valóban bármelyikünket figyelhetik. Láthattuk, hogy technikailag magasan felettünk állnak – szólalt meg Giyon.
– Fogalmam sincs, mitévők legyünk – vontam meg a vállam.
– Először menjünk vissza a hajóra. Ez után a kis bemutató után, ott valahogy nagyobb biztonságban érzem magam – mondta Hago.
Olyan gyorsan száguldottunk visszafelé, hogy útközben a minket kísérő szél megpördítette a „Roswell” feliratú táblát.
.
.
3.
.
.
A hajón újabb meglepetés várt ránk.
A foglyokat a hajó padlóján találtuk, a felszerelésükkel együtt. Azonnal megvizsgáltuk őket, de nem volt ok aggodalomra – csak eszméletlenek voltak. Az egyikük éppen kinyitotta a szemét. A segítségemmel lassan felült, aztán megtámasztotta sérült karját, amely nyilván a zuhanáskor tört el, és megmozgatta mindhárom ujját.
Közben másik társunk is felébredt. Ő megúszta zúzódásokkal, bár szürke bőrén néhány karcolás is látszott. Ránk emelte nagy, fekete, hálával telt szemét.
– Köszönjük! – mondta.
Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejem.
– Nem a mi érdemünk, hogy szabadok vagytok.
Csodálkozva nézett rám, aztán megértés és vidámság költözött a szemébe.
– Mi sem vagyunk egyedül.
Mindannyian önkéntelenül felfelé emeltük a tekintetünket.
.
.
Mit lehet H.A. kommentje után hozzzátenni? Mindent, ami „remek”, csak ismételni tudnék. Hogy vicces? Számomra inkább a szórakoztató a megfelelő jelző, s ha komolyan veszem a a végső megjegyzést – miért ne tehetném – szerintem jó a gondolat, hogy a nagyoknál is vannak nagyobbak, és senki sincs egyedül. Ami pedig az írás stílusát illeti: odaillő, tehát remek!
A felütés klasszikus sci-fi konfliktust vázol fel, ez a kibontakozás során alig változik. Mikor már épp megunná a történetet az ember, jön a csavar, ami inkább vicces, mint elgondolkodtató, és az olvasó rádöbben, hogy az a rengeteg klisé mind csak átverés. Remek novella!