Previous Story
Szent játék vagy profán játszadozás?
Szerző: Vasi Szabó János
Gondolatok Pete László Miklós új kötetéről
Nagy fába vágja a literátor a fejszéjét, ha manapság a szépirodalom legrégibb szegmensével, a lírával foglalkozó elméleti kötet írásába kezd. Márpedig Pete László Miklós fent nevezett vaskos könyve egyszerre tanulmány, bölcselettudományos értekezés és alapos verselemzés halmaza. Nyilván ilyen erőpróbáló munkába nem kezd bele senki megfelelő képzettség, szépirodalmi tapasztalat és tárgyismeret híján.
Pete László Miklós a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán, magyar szakon végezett, később pedig a Színház és Filmművészeti Egyetemen drámatanári végzettséget szerzett, korábban már volt egy magyar-történelem szakos tanárképző főiskolai diplomája is. Több könyve jelent meg nyomtatott és elektronikus formában, huszonnégy színházi bemutatón szerepelt különféle minőségekben (szerző, forgatókönyvíró stb.). Az első nem amatőr bemutatója 1997 őszén volt az óbudai Térszínházban. Az Állati mesék című darabot Heltai Gáspár fabulái alapján írta, a Térszínház Bucz Hunor rendezésében mutatta be. A darab ma is műsoron van, felvételét adta már a Duna tévé is. A felújított szombathelyi Savaria Történelmi Karnevál első, hat történelmi etapból álló előadásának forgatókönyvét is ő írta. Három állami Nívódíjat nyert drámáival, filmforgatókönyvvel.
Mindezen figyelemre érdemes eredménysor ellenére, vagy épp ezért, meglepőn keveset olvasni róla országos szépirodalmi nyomtatványokban. Egy interjúban így beszélt erről: „Tudatosan vagyok külső körös, peremvidéki író. Sohasem jelentkeztem az Írószövetségbe, sem pedig semmilyen olyan szövetségbe, intézménybe, vagy testületbe, amely például díjak odaítélésénél véleményt nyilvánít. Következetesen kerülöm a velük való kapcsolatot. Ez továbbra is így lesz. Öreg vagyok már megalkuvónak.”
E magas színvonalú tárgyismeretről tanúskodó, a nemes hagyományt tisztelő könyv Pete László Miklós visszahúzódó, ám nem álszerény habitusának lenyomata. Kérdések sorával kezdődik: Mi a költészet értelme, funkciója manapság? Miféle költészet születik napjainkban, amikor a költői tevékenység tömegessé vált? Ezrek írnak ma verseket magyarul. Mitől lesz, mitől lehet ma valaki költő? Ezzel szemben: miféle irodalmi műalkotásokat nyilvánított értékké napjainkban és a közelmúltban a hivatalos kánon? Milyen művekre hivatkozik, milyen művek képezik ma a „hivatalos” irodalmat, amely a kulturális intézményrendszerbe „hivatalosan” be van ágyazódva? Egybeesik-e a kettő?
Első olvasásra soknak tűnik, ám a szerző elnyűhetetlen türelemmel, egyenként bontja ki a kötet 462 oldalán a válaszokat. Nem válogat irodalmi szekértáborok közt, kritikájának szikéje épp úgy élesen felhasítja Parti Nagy Lajos – mondjuk az ő versei a szerző „kedvencei” közé tartoznak -, vagy épp a „konnektoros” Varró Dani líráját.
Már a bevezető részek is izgalmas visszatekintések az irodalmi kanonizáció kapcsolatrendszeréről, az akadémizmusról, majd később a politikai-ideológiai alapon válogatott szépirodalom mára elfeledett üdvöskéiről, az amatőr és a dilettáns dilemmájáról.
Bölcseleti mélységekbe száll a „Világ vége? Történelem vége? Művészet vége?” fejezetben, de nem futamodik meg a kényes kérdésektől sem, Spiró György elhíresült Jönnek című verse okán hosszabb értekezést kapunk – Adyt, Illyést, Juhász Gyulát és másokat is megidézve – a jogos nemzetkritika és a szélsőséges kozmopolitizmus ellentétéről: „ha valakinek magyar létére a magyar nemzeti értékekkel van baja, ha éppen ezeket gyűlöli, ha ezekkel ellenszenvez, az mindenképpen deviancia, azt szélsőségesnek kell tekintenünk.”
A Parti Nagy jelenséget hosszabban is boncolja a szerző, több versét alaposan elemzi, s górcsöve alatt egy a hivatalos irodalomkritikától elütő kép mutatkozik. Ahogy Pete László Miklós meg is jegyzi:” Part Nagy verseiben tagadhatatlanul van drámai akcentus, de korántsem „a zseniális nyelvművészet mélyén”. Utóbbi ennek hordozására alkalmatlan is. Hanem mellette. A valóban erőteljes részek között, a hiátusok vidékén.”
Pete László Miklós elveti a mainapság oly népszerű kifogást, miszerint az író anakronisztikus figura, nem függ tőle semmi a reális életben, még az eszmék alkotása és képviselete terén sem. Szerzőnk hittel vallja: a valódi írástudó ma is eszméket képvisel, meg kell azonban különböztetnie az eszméket a doktrínáktól. Kultúra nélkül nincs identitás. Semmilyen önazonosság nem létezik, sem emberi, sem nemzeti. Amióta emberiség van, azóta létezik a kultúra, és létezni is fog az idők végezetéig. Ám mai kanonizált szerzőknek nem a kultúrával, inkább saját identitásukkal lehet problémájuk: a giccset, hazugságot, üzletet zagyválják össze az emberi identitás alapjával, a kultúrával. Az ordas fogalomzavar abból is kitűnik, hogy a vallást kizárják a kultúrából. Nekik egyébként is az a rögeszméjük, hogy a kultúra – felszámolja önmagát. Ez Hegel egy jócskán félreértelmezett megjegyzéséből származik, de – illik a kánonra.
A könyv talán legerőteljesebb része ok-okozati viszonyban mutatja be a mai kánon- kritika „működését”, azt a lineáris érvelést, ami megmásíthatatlanná igyekszik tenni minden bírálatot – eme, már magában is „kanonizált” , minősítésnek ellenszegülőt -, ami az irodalmi kánon alkotóinak munkáit érheti:
.
A művészet intézményi elmélete
↓
„Műalkotás az, amit a „művészet világa” annak nyilvánít
↓
Alkalmazzuk ezt a költészetre
↓
Lírai műalkotás az, amit a „művészet világa” – azaz a kánon intézményrendszere – annak nyilvánít.
.
.
Magától értetődően következik ebből:
↓
A műalkotás értékeit is a „művészet világa” határozza meg.
.
.
Ha idáig eljutottunk, érdemes elgondolkodni rajta, mit is jelent ez a mondat:
„A műalkotás értékeit is a „művészet világa” határozza meg.”…
.
.
Ezt végiggondolva világlik ki, mit is jelent igazából a kánon esztétikai diktatúrája. Az esztétikai diktatúra, amelynek alapja a teljes és parttalan önkényesség.
.
.
Pete László Miklós könyvéből élesen kiviláglik véleménye erről a kánonnak aposztrofált „intézményről”: a kánon részben véglegességre törekszik, minden eszközzel elismertetni igyekszik a társadalomban a maga értékítéleteit, de mintha nem törődne a távlattal. Egyrészt mintha az irodalomnak, költészetnek nem lehetne jövője. Mintha önmaga felszámolására törne. Másrészt nem az irodalmi minőségről, hanem a kapcsolatrendszerről szól. Nincs ismeretlen szerző. A brancson kívülről senki sem jöhet. Egy alapvetően relatív „értékrendszer” esetében egyetlen életmű sem tud klasszikussá emelkedni. Elmondták nem is egyszer, hogy ugyanaz a szöveg csak akkor „képvisel értéket”, ha kanonizált szerző „alkotja”.
Különösen a költészet szenved kárt ezen a téren, mert a líra ma egészen sajátos helyzetben van. A kánon oldaláról szemlélve úgy tűnik, ezen a területen a kánon totális uralomra tett szert, minden vetélytársától megszabadult. Ez pedig mindig önveszélyes szituáció. Az epikában van úgynevezett elitkultúra és tömegkultúra. Békésen megvannak egymás mellett. Lényegében megvan ez a színházban is, a filmről nem is beszélve. A kánon ez ellen folyton berzenkedik, pedig a javát szolgálja. A piac olyan igényeket is kielégít, amelyeknek ő nem tud, és nem akar megfelelni. A lírában merőben más a helyzet. Itt ilyen évtizedek óta nincs. Ezt a területet monopolizálta a kánon. Közben azonban életképtelen és önfelszámoló beltenyészetté alakult át, tökéletesen profanizálódott, egyetlen társadalmi feladatát sem teljesíti. A lírában ugyanis roppant tartalék rejtőzik: a zeneiség. A zene és a zeneiség egyáltalán nem szorult háttérbe a „képi fordulat” következtében. Ez társadalmi, sőt emberi szükséglet. Jelenleg hiátus van miatta a világban, slágerszövegek és reklámrigmusok próbálják pótolni a valódi lírát. Ezek erre persze nem alkalmasak, a líra hamarosan visszatér. Ennek jelei egyre markánsabban mutatkoznak. A kánon tökéletesen kiirtotta a lírából a zeneiséget – ahogy a fantáziát és a gondolatiságot is. Ha úgy fordulna a dolgok sora, hogy piaci versenyre kényszerülne, a kanonizált líra labdába se rúgna. Ezt a helyzetéből fakadó politikai kapcsolatai esetleg még tovább súlyosbíthatnák.
A valódi líra ma már látens társadalmi szükségletnek tekinthető. Értelmes jövő csak az emberi élet újraszentelésével (deszakralizációjával) képzelhető el, ebben pedig semmi más nem segíthet, csak a líra. Olyan fogalmakat kell korszerűen, jövőt teremtően újra értelmezni, újraszentelni, mint család, nemzet, haza, szeretet, szerelem. Napirenden van a közösség és a személyes emberi felelősség szerepének előtérbe kerülése. Olyan korszakon vagyunk túl, amikor a filozófia téli álmot aludt, és zsarnokságok tevékenységéhez asszisztált. Ma is ezt teszi „hivatalosan”, de ma egy globális zsarnokság megszületésében kollaborál – a kánonnal együtt – ami csak Atlantisz mellé vezethet, a teljes feledéshez és az újrakezdéshez. Lehetséges, hogy a világban ez már egyszer, vagy többször megtörtént.
.
.
Jobban nem is lehetne összegezni, miről is szól a Szent játék vagy profán játszadozás? című kötet. Bár a mű hatalmas jegyzetanyaggal dolgozik, nem tudományoskodó, ítészünk stílusa közvetlen, az átlag olvasó számára is könnyen érthető, világos. Illik is ez a stílus a tanulmány témájához, mert a költészet az irodalomnak egyetlen ága, amely közvetlenül fejezi ki, és szolgálja az identitást. A líra elpusztíthatatlan, és mindig újratermelődik. Mindig megtalálja a neki megfelelő csatornákat, és – mindig alulról építkezik. Mindezt nemcsak sugallja, de érvekkel bizonyítja Pete László Miklós remek könyve.
.
.
