TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

A hatodik napon

Szerző: Hum Atilla
.
A világ forgott megállíthatatlanul, vagy ő a saját tengelye körül? Nem tudta megállapítani, csak a rettenetes szédülést fogta fel. Tekintetével biztos pont után kutatott.
Elhajítottak! Jó messzire.
Idővel csalódottan feladta, minden mozgott körülötte.
Helyette a fájdalomra összpontosított. Ez sem ment könnyen. Döntenie kellett, a testi kínra, vagy a lelkét marcangoló sebekre fókuszáljon inkább. Végül felállított magában egy sorrendet.
Kezdjük az egyszerűbbel, nem mintha bármi is az lenne…
Először a testét vizsgálta meg. A lapockája folyamatosan lüktetett, ezen nem csodálkozott, az viszont meglepte, hogy a sebek még mindig véreztek. Úgy hitte, mostanra behegednek a hosszú vágások, kitaszíttatásának bélyegei.
Valaha gyönyörű voltam, de mivé lettem mostanra? Torz árnyéka önmagamnak.
Vereségének újabb mementójaként a feje is sajgott, és szörnyű hiányérzet szorította össze a mellkasát.
Merőben más jellegű károsodás volt ez. Olyan, amely a lelkét sebezte meg. Szinte hallotta testvéreinek gúnyos nevetését. Kacagtak rajta, csúfolódtak vele. A fájdalom újabb hullámban csapott le rá, ahogy a céltalan harag magával ragadta.
Valójában képtelenek lennétek kigúnyolni engem. Túlságosan lefoglal benneteket, hogy keressétek az Ő kegyeit! Mindent jól akartok csinálni, de vajon mikor fáradtok bele? Én belefáradtam, pedig mindnyájunk közül én álltam a legközelebb hozzá! Talán ezért. Minél közelebb éreztem magamhoz, Ő annál távolabb került tőlem, mintha nem örült volna a jelenlétemnek.
Ez a gondolat egycsapásra átformálta a haragját, hideg, keserű gyűlöletté.
Jó ideig élvezkedve dagonyázott ebben a posványban. Lelki sebei gyógyulni látszottak, úgy tűnt megtalálta az örökké forgásban lévő világban azt az egyetlen dolgot, a gyűlöletet, ami még jelentett számára valamit, de aztán erről is kiderült, illúzió csupán.
Miért is törődne a Mindenség egy aprócska porszemmel? Legfeljebb kidörzsöli, ha a szemébe került, de ennyi és nem több. Ezért a porszemnek nincs joga gyűlölni a Mindenséget!
Porszem vagyok, testemet ugyan a Mindenség könnyei borítják, de ez a könny kimosott a világból, talán a létezésből is! Örökre?
Újra körbenézett. Csak most vette észre, már nem céltalanul száguldott. Zuhant valami felé, jól érzékelhetően lefelé haladt a mélységbe.
Milyen kicsinyesre sikerült a bosszúd! Hát mégis törődik a Mindenség a bosszantó kis porszemmel? Megtorolja, ha könnyet kell ejtenie miatta?
Elmosolyodott, fogai vérben úsztak. Aztán a távolban feltűnt egy apró fénylő pont. Elkomorodott.
Szóval ez a terved.
A felismerés nem nyújtott vigaszt, csak feltüzelte a már majdnem feledésbe merült haragot.
Gondolatban visszakanyarodott a lelkét megsebző sérülésekhez. Minél tovább foglalkozott vele, annál inkább be kellett látnia, a károk véglegesek és maradandóak. Legalábbis annak tűntek.
Ezt nem teheted! Nem teheted!
Elkeseredetten üvöltött, választ nem kapott.
Igazságtalannak érezte a döntést.
Mindezt azért mérted rám, mert nemet mondtam neked?! Én tehetek arról, hogy a testvéreim ezt sohasem tudták megtenni? Így büntetsz?
A fénylő pontra nézett. Az kéken derengett a távolban, és egyre közeledett.
Vagy nem is büntetni akarsz?
Ámulattal figyelte, ahogy a felismerés kitölti a gyógyíthatatlannak hitt sebek nyomán keletkezett üres tartományokat a lelkében. Valami végérvényesen megváltozott benne.
Már értette.
Nem büntetést mértek rá, hanem lehetőséget kapott, hogy azt, ami különleges benne, ami kiemeli a többi közül, kamatoztassa, gyarapítsa, gazdagítsa.
Azzal, hogy nemet mondott az utasításra, nem elbukott, ahogy azt eddig hitte, hanem tanúbizonyságát tette, hogy képes az önálló gondolkodásra, van saját akarata.
Ezért vétetett ki a többi közül.
A fényes pont egészen közel került hozzá. Kiszélesedett. Lassan ki tudta venni az apróbb részleteket is.
Óceánokat látott, tengereket, tavakat, tócsákat. Kontinenseket, szigeteket, hegyeket, egy maréknyi fekete földet. Élőlényeket látott, hatalmasokat és aprókat.
A becsapódása nem volt fájdalommentes. Mindene összetört, lángra lobbant. Addigi teste elhamvadt, és érkezése sok mindent megváltoztatott. Ami volt addig, eltűnt, tűz emésztette fel, de a hamuból minden újra sarjadt. A pusztulásból új élet született. Ő is új alakot öltött, mely azokból az életekből merített, melyek létrejöttét az ő érkezése váltotta ki.
Ismét gyönyörűnek találta magát, gyönyörűbbnek, mint korábban valaha. Életében először érezte magát szabadnak.
Kiegyenesedett, széttárt karokkal köszöntötte új otthonát.
Régi nevemet eldobom, legyen az is a tűzé, mely újra formált! Én újat választok magamnak, hozzám illőt!
– Ádám vagyok! – üvöltötte jólesően, és a Lucifer nevet örökre maga mögött hagyta.
.

Facebook hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Igen, erre gondoltam, csak nem tudtam ilyen jól megfogalmazni. 🙂 Igen az a bizonyos szabad akarat, hogy pl. ellenszegül az állatunk nekünk néha, az természetesen létezik. Arra gondoltam, hogy olyan fajta tudatosságuk nincs, ami úgy látszik csak az embernek van, amire azt lehet mondani: önreflexió. Ha megfigyelsz egy macskát pl., annyira látszik rajta, hogy ő a pillanatban, a mostban él! Minden időpillanatban ott van ahol van, abszolút része a jelennek, a lényét 100%-osan az tölti ki. Nálunk máshogy van, szerintem mi -legalábbis én- sokkal többet töltök az én világom belső idejében, minta külső abszolút időben. 🙂 Jó elkanyarodtunk! 🙂 Pedig csak azt szerettem volna mondani az elején: nagyon tetszett ez az írás! 🙂

  2. Hum Atilla

    Üdv!

    Egyetértek azzal, hogy az állatok az embernél alacsonyabb szinten állnak. Ugyanakkor a saját szintjükön mégis csak lehet valamiféle szabad akaratuk, hiszen a kutya sem mindig fogad szót, néha megy a saját feje után, hiába tudja, hogy fenékbe lesz billentve érte. Persze lehet, hogy ez az engedetlenség is az ösztönös önfenntartásából fakad valamilyen módon, nincs köze a szabad akarathoz, és a mi felfogásunk szerinti szabad akarat csak az emberi elme szintjén létezik. Az önmegvalósítás, vagy kiteljesedés szempontjából persze nincs értelme összehasonlítani az embert az állatokkal, de amíg a szabad akarat a psziché szintjén van, addig az önmegvalósítás már a lélek szintje szerintem. Ez már egy másik lépcsőfok a fejlődésben.

  3. Kereder Márk

    Hát most megleptél! :O Ha ez komoly, hogy “ihletett”, akkor ez egy nagyon-nagyon durva dolog,
    mert ez egy nagyon jól kigondolt és összeszedett írás szerintem az elejétől a végéig (azzal a picike
    megjegyzéssel, amit írtam, hogy kétszer kell olvasni). Ebben az írásban nagyon sok “mögöttes réteg” van, -szerintem- amit próbáltam leírni a véleményemben.
    Az “ihletettség”ről két dolgot gondolok:
    – vagy valóban az, szerintem létezik ez, és valóban (Isten? Vagy az emberek kollektív tudata?) a “Természetfeletti” szólal meg,
    – vagy a Te tudatalattid, onnan bukkan fel, mint egy tó mélyéről. A Tó Te vagy. 100%-osan.
    Mindkét megoldás fantasztikus és hatalmas dolgokat sejtet!
    Ez az írás nagyon-nagyon jó! (Szerintem nem is tudod talán, mennyire! 🙂 )
    A szabad akaratról picit mást gondolok: (tudom, most nagyon sok ellenvéleményt fogok generálni, nem leszek szimpatikus egyeseknek, de ennek ellenére vállalom a véleményem), tehát a szabad akarat az állatoknál tuti NEM LÉTEZIK. Minden állat alacsonyabb rendű bármelyik embernél. A legaranyosabb állat sincs olyan fokon a tudatosságban, mint a legelvetemültebb gyilkos ember. Ezt komolyan gondolom. A maslow-i piramisra gondolok elsősorban: az állatok létsíkja megáll a fiziológiai szükségleteknél, maximum a biztonság és a szeretet keresésnél, ezzel még egyet tudok érteni. Igen, azt gondolom, hogy az állatok tudnak szeretni. Na de az Önmegvalósítás!!! A piramis csúcsa! Azt csak az Ember tudja. A kutya nem fest, nem zenél, nem ír. Nem hiába keressük mi emberek Önmegvalósítást. Speciel mi talán az írást (is). A szabad akarat itt kezdődik.
    Egy gép (a hasonlat durva lehet egyeseknek az állatokra) még ha biztonságot és szeretetet keres, akkor sem rendelkezik szabad akarattal, mert csak a saját fiziológiai/szeretetéhség kielégítését keresi
    Minden ami ezen túl van az Emberi. És attól vagyunk igazán Emberek.
    Most az jut eszembe, hogy mennyire tévúton járnak szerintem azok a vallási fanatikusok, akik elmennek remetének az erdőbe és gyökereken, bogarakon élnek, stb… Feladják a családjukat, elvonulnak, elfordulnak a gyerekeiktől. Mai napig Indiában vannak ilyenek.
    Ők pont visszasüllyednek a fiziológiai létsíkig, egész életüket a puszta létfenntartás fogja kitölteni, hiába “meditálnak” naphosszat. Szerintem a TELJES, Önmegvalósító, önreflektáló élet az a család, munka, kedvtelések üzése, kapcsolatba kerülni jó emberekkel és segíteni másokat. Ez ilyen egyszerű. Nem kell túldimenzionálni. Nem kell szélsőséges irányokba elmenni. Nem hiába mondta Jézus: “Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Azt hiszem ezt jelenti: a császárnak fizess adót (materiális létet ne feledd) de Istent és a szakralitást sem. Magyarul: élj “középen, elégítsd ki a benned lévő állatot (evés ivás, b….szás 🙂 ) de valósítsd meg Önmagad is, (ez akár lehet a családfenntartás is! Főleg nőknél.), és mindig tarts egy tiszta lapot szép gondolatokra . 🙂
    Szóval ez az “ihletettség ” meglepett! Vigyázz rá, komolyan azt gondolom, hogy ez egy különös dolog, mert ez az írás tök jó és nagyon elgondolkodtató!

    Bocsánat, azért írtam ilyen hosszan, mert tényleg úgy gondolom, hogy ez egy különleges írás. Üdv!

  4. Hum Atilla

    Szia Márk!

    Köszönöm, hogy elolvastad, és értékelted a novellát.
    Bevallom, ez egy ihletett írás, nem igazán tudtam mit írok le, csak amikor visszaolvastam, akkor csodálkoztam rá én is dolgokra. Vannak ilyenek is.
    A szabad akarat dolga érdekes téma, vajon miért van rá szükség? Miért van rá szüksége a Teremtőnek, hogy nekünk szabad akaratunk legyen?
    Szerintem a szabad akaratnak egy igazi jelentősége van, mégpedig hogy képesek legyünk a fejlődésre.
    Azt hiszem nem véletlen az sem, hogy ha valakit fejlődés képtelenné és könnyen irányíthatóvá akarunk tenni, így vagy úgy, de megfosztjuk a szabad akaratától. Ez kiválóan működik az állatvilágban, nézzük csak a megszelídítés folyamatát: elvesszük, vagy legalábbis részben elvesszük a vadállatok szabad akaratát, így kényszerítjük az uralmunk alá. Pofonegyszerű.
    Akinek van gyereke, az könnyebben fel tudja fogni a Teremtő szándékát a szabad akaratot illetően, elvégre mindenki szeretné, ha az utódai többre vinnék nála. Mi van, ha az Istennek is ez a szándéka velünk? Lehet, hogy ez az egész csak egy Istenképző. Na ez ám a teória. 😀

  5. Kereder Márk

    Szia Atilla!
    Nem akarok nagyon szentimentálisnak tűnni, de azt hiszem, mi hasonlóak vagyunk.
    A jó-rossz viszonyáról talán én is ugyanúgy gondolkodom, illetve ugyanazokat a lehetőségeket tartom elképzelhetőnek.
    Az, hogy igazából nincs is rossz és nincs is jó, minden relatív, viszonylagos és egy végső “megfejtés” vonatkozásában értelmezhető csak, nekem egy ideje kezd “magától értetődő”-nek tűnni, bár még mindig gyakran visszahúz a “fekete-fehér világ” koncepció.
    Azt szoktam mondani a világunkban jelenleg kétség kívül zajló fizikai és erkölcsi romlásra, amikor erről van szó: a “bontók” is kellenek, ők “építik” a züllesztésükkel a jövőbeli újrakezdés lehetőségét. Minden entitás és minden akarat szükséges a “nagy terv”-hez, a folyamatos ciklikusság fenntartásához. Ez Isten terve. Szerintem nem ő volt (írásodban) az első és utolsó Fényhozó (Lucifer), végtelen volt már és végtelen lesz még.
    Ez így gyönyörű és én így élvezem! Gondoljunk bele: milyen cseszettül unalmas és bárgyú lenne egy olyan világ, ahol csak és kizárólag boldogság van! (Mert aki technikailag egy ilyen komplex-rendszert, mint a mostani a szenvedésekkel, létre tudott hozni Ő, akkor biztos tudna kreálni egy olyat is, amiben rózsaszín nyuszik ugrálnak ezer bolygón a legnagyobb boldogságban!) Na de annak mi értelme lenne!
    És itt jön a következő lépés, ami túlmutat a novelládon: miért kellet ez az egész? Miért nem volt jó a “boldogságos” világ? Unatkozott az Isten? Mert azt Te sem gondolod, hogy Lucifer büntetése csupán az egész hóbelebancos Teremtés! Ez olyan lenne, mint ágyúval lelőni a verebet. Ha maradunk a történetednél: Isten szerintem látta az ellenszegülést kezdetektől. És tetszett neki. Ő találta ki, hogy… na most nem tudom: mert unatkozott? Nem biztos. Lehet, hogy a mi Istenünk egy nárcisztikus Isten és ez volt az ürügy arra, hogy önmagában gyönyörködjön a mi emberszemeink által. És ha így van, ez mire jó? Csak kérdések vannak, ezen a szinten válaszok -szinte bizonyos vagyok ebben- nincsenek. Az a következő etap lesz. De azt már nem fogom tudni elmondani nektek! 🙂 De: keresnünk kell a válaszokat, alternatívákat próbálgatni. Hogy táguljon a tudatunk. Hogy annyira kitáguljon, hogy beleférjen majd egyszer -de nem itt a Földön- az Igazság. Én most ezen a szinten vagyok, ezt gondolom.

    Csak remélni tudom, megértettem az írásod és nem hordtam itt össze nagyon gáz zagyvaságot.

    Az írásról konkrétabban, hiszen itt ahhoz kell hozzászólni: én is ilyesmiket szeretnék egyszer majd írni, azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Én ilyen témához ÍGY még nem merek hozzányúlni. 38 éve ilyeneken gondolkodom, de csak a felszínen kapargatok, ha a gondolataim papírra akarom vetni. Nagyon jó, hogy ilyen tabu-témákhoz nyúl valaki. Mert ha ezt egy pap olvasná!? képzeld csak el, mi lenne belőle! 🙂 (Bár a gondolat, hogy a rossz is Istentől való -hisz MINDEN Tőle való-, folyton ott lebeg démokritosz kardjaként a keresztények feje fölött.)
    A “képek” baromi jók, a hangulat, a szavak pontosak.
    Egyetlen egy negatív gondolatom van: nekem, aki szokott ilyeneken agyalni, nekem is kétszer kellet elolvasnom, hogy megértsem. Csak a legvégén derül ki a legeleje is. Arra meg már az ember elfelejti az ott leírt szép mondatokat. Persze, végig sejtem, illetve azt tudom, hogy az “Ő” az Isten, de a “főhős” kiléte csak a végén derül ki. És akkor jön az újraolvasás. Szerinted, ha a legelején tudatot, hogy Luciferről van szó és a legvégén a “poén” az lenne, hogy ő lesz az Ádám, nem lenne jobb? Ezzel kiküszöbölöd az újraolvastatást és talán a csattanó is megmarad. Egyébként fenntartom: egyszer ide szeretnék eljutni….
    Még valami: a szabad akarat problémaköre, ami talán még érdekesebb a jó-rossz Isten gondolatánál, benne van ám! Ott rejtőzik az írásodban: a “rossz” által lesz csak szabad akarat? Mert a bólogató jóságot, amit Isten szeretne, azt a gépek is végre tudnák hajtani. Ez is tabutéma.
    Pont ezért érdekes MINDEN ember: mert “hibás” (Most a benne lévő rosszra, mint hibára gondolok)
    Ha csak és kizárólag jók lennénk, nem különböznénk egy táblától, amire rá van írva: “jó vagyok”.
    Az a tábla a világmindenség minden helyszínén és minden időpillanatában igaz lenne.
    Mi értelme lenne ennek?
    Jó, hogy nem vagyunk ilyen táblák! 🙂
    Üdv!

  6. FREA

    Wow, ahogy angolszász barátaink mondanák! Átkozottul (pokolian, mennyeien stb.) jó az alapötlet! Amit pedig továbbgondolva ki lehet hozni ebből az szituból, az köteteket tölthetne meg. Jól megírt mű stílusában, szövegében is. Egyszóval: tetszett!

Hozzászólás

*

Solve : *
20 − 20 =