TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Gáspár bácsi élete nagy napja

Szerző: Ripp Gábor
.
Gáspár bácsi álmában sem gondolta volna, hogy ez a mai nap lesz élete nagy napja.
A hetvenkét esztendőt megélt parasztember a falu kettes számú italkiméréséből – a Becsuriból, ahogy a helybéliek nevezték – tartott hazafelé a tanyára, enyhén pityókásan, ám józan ítélőképessége birtokában. Gáspár bácsi nem szokott csak úgy szíre-szóra lerészegedni, az esetek többségében tudta, hol a határ, s csak elvétve fordult elő vele, hogy a kelleténél több hosszúlépést vagy helyi kerítésszaggatót gurított le a torkán. Az egész falu jóravaló, derék atyafinak tartotta őt, aki egész életét jószágai gondozásával és a föld művelésével töltötte, és most, így hajlott korában sem lehetett sűrűn naplopáson érni. Gáspár bácsi délutánonként elbiciklizett a Becsuriba, megvitatta az időjárást és a kormány legújabb intézkedéseit a többi gazdával, aztán amikor úgy vélte, sokadjára is megtalálták a megoldást az ország ügyes-bajos dolgaira, felcihelődött, és elindult hazafelé a jószágaihoz. Ezeket a kocsmai eszmecseréket senki sem tekintette naplopásnak, hiszen az elme pallérozása társadalmi érdek, ezt még a régmúltban beléjük sulykolták.
A mai napon sem történt másképpen semmi, mint szokott, ezért Gáspár bácsi még csak nem is gyanította, hogy élete nagy napját éli.
Alapvetően vidám természetéből fakadóan fütyörészni kezdett egy régi nótát. Sihederkorában számtalan táncmulatságon vett részt, betonkeményre döngölték a csűr talaját, és akkoriban még igazi hegedűn játszottak a cigány muzsikusok. Szerette a hegedű szavát, és szívesen csatlakozott a Becsuri dalárdájához, ha az asztaloknál üldögélők az iszogatás jóvoltából nótázó hangulatba révedtek. Amikor érzelmes, szomorúsággal átitatott refrének kerültek sorra, Gáspár bácsi el-elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Csaknem húsz éve már, hogy elveszítette asszonykáját, Etelkát, és azóta egyedül él a tanyán a tyúkok és a disznók társaságában. Jókedélyének és megingathatatlan optimizmusának köszönhetően ritka vendég volt portáján a búskomorság. Gáspár bácsi hosszú, dolgos élete során megtanulta, hogy csakis a hit és a bizakodás visz előre, a rosszat mielőbb el kell felejteni, mert rátelepül az emberfiára, és előbb-utóbb kiszorítja belőle a szuszt.
Egyedül a rozsdamentes bécsi bicskája elveszítésén nem tudta túltenni magát mind a mai napig. Az a bicska jelentette neki az egész életét, még a nagyapjától kapta.
Besötétedett. Gáspár bácsi a szokásosnál tovább kortyolgatta a kannást a Becsuriban, észre sem vette, hogy így elszállt az idő. A gyomra kiadós vacsora után morgolászott, a feje pedig kellemesen zsibongott, amint ráérős léptekkel bandukolt a szekérúton, maga előtt tolva kiszolgált kétkerekűjét. Noha az út minden egyes göröngyét és fűcsomóját ismerte, nem kockáztatta meg, hogy nyeregbe pattanjon. Többször előfordult már, hogy jókorát esett a biciklivel spiccességből kifolyólag, és legutóbb megfogadta, hogy ha teheti, nem legénykedik. Most ráadásul az orráig sem látott, egyedül a helyismerete és csalhatatlan ösztönei vezérelték.
Amikor elérte a keskeny erdősávot, amelyen át a szekérút vezetett, még mindig nem sejtette, hogy ez a mostani nap lesz élete nagy napja.
.

* * *

Gáspár bácsi úgy saccolta, már csak másfél kilométer, és kiér a fák közül. A szántáson túl várja őt kicsiny birtoka, a kissé romos, ám belülről takaros lakóépület és az állatok elszállásolására szolgáló hodály a csirkeólakkal. A jószágokkal mára már nincs teendője, hiszen a baromfinépség régesrég elült, a disznók szintén alszanak, és a kutyáknak is adott enni, mielőtt elindult a faluba a kocsmába. A macska meg fogjon magának egeret, azért tartja.
Egyedül neki, a gazdának kell beburkolnia néhány szelet húsos szalonnát lilahagymával.
Összefutott a szájában a nyál, ahogy az ételre gondolt, és egy picikét belegyorsított. A bicikli kerékagya panaszosan nyikorgott, és a lánc is meg-megcsörrent, valahányszor Gáspár bácsi egy döccenőn segítette át a járművet. A bicikli talán újkorában rendelkezett világítással, bár erősen kétséges, volt-e neki újkora egyáltalán, nem ilyen megviselt állapotban leledzik-e már a világ teremtése óta. Megvolt viszont az a meghökkentő tulajdonsága, hogy bármiféle terhelést kibírt, és dacára a viszontagságoknak, még mindig nem mutatott hajlandóságot a szétesésre. Erre a teljesítményre csak a hozzá hasonló csotrogányok képesek, ezt Gáspár bácsi tudta jól. Meg is becsülte jó öreg biciklijét, alkalomadtán imitt-amott megolajozta.
Riadt szárnysuhogás torpantotta meg a hazafelé igyekvő parasztembert, kevéssel rá fácán cserregése hallatszott a fák közül. Gáspár bácsi elmotyogott egy ízes káromkodást, aztán néhány másodpercig azon tűnődött, kieressze-e a feleslegessé vált folyadékot a hólyagjából, vagy se. Természetesen úgy döntött, kiereszti, mert hát minek cipelje hazáig, ha nem muszáj.
A kerékpárt elfektette az úton, ő pedig egy sötétbe burkolózó fatörzs elé állt, és elégedett szuszogások közepette elvégezte a kisdolgát. Miután megkönnyebbült, és elrendezte magán az öltözéket, hunyorogva próbálta megtalálni a bicikli kormányát, hogy folytassa az utat. Ekkor hirtelen vakító fény villant, és a fák között kanyargó szekérút nappali világosságba borult.
Gáspár bácsi a szeme elé kapta a kezét, és riadtan hátrahőkölt.
A fák koronái élénkzöld színben tündököltek. Ez cseppet sem meglepő a nyárelő tájékán, ám nem ebben a kései időpontban, futott át Gáspár bácsi agyán. Sok minden futott még át rajta ezen kívül, többek között az, hogy ilyen fényözönt még teliholdkor sem tapasztalt soha, meg aztán a holdvilág sem üstöllést szokott kigyúlni az égbolton, hanem előbb komótosan feltolja a képét a dombok mögül.
A szekérút fölött viszont egy irgalmatlan gömböc lebegett. Akkora lehetett, mint a falu víztornya, szembántó fények futkostak rajta keresztül-kasul. Az alsó része váratlanul megremegett, majd rövid ideig bugyborogni látszott. A következő pillanatban vékony fénycsík indult ki a gömbből, és az úton heverő bicikli hátsó kerekénél állapodott meg.
Gáspár bácsi tátott szájjal bámulta a különös jelenséget. Hallott ő már mindenfélét furcsa csészealjakról, mert hát a kocsmában kellő ismereteket szerezhet az ember a világ dolgairól, de mesebeszédnek tartotta az ilyesmit, csakúgy mint a szellemekről és az ördögökről való hadoválást. Ám akárhogyan is vélekedett a zöld emberkékről, az nem gátolta meg őket abban, hogy a fénycsíkon leszánkázva megállapodjanak a földbe gyökerezett parasztember előtt, és üdvözlésre lendítsék nyúlványukat.
Hárman voltak, három kurta termetű, zöldes koboldféleség. Szemük hasonlóképpen dülledt ki a koponyájukból, mint egy vödörben vergődő pontynak. Maga a koponya felettébb vézna nyakon imbolygott; félő volt, hogy bármelyik pillanatban leválik a törzsről, és pattog néhányat a kemény földön. A jövevények teste leginkább egy félig elszívott szivarra emlékeztetett, amelyből alul-felül egy-egy kacskaringós szőlőinda nyúlik ki.
Az egyikük felülső indája gyengéden megbökte Gáspár bácsi pocakját, majd visszahúzódott.
– Az általatok Epszilon Eridaninak nevezett csillag harmadik planétájáról érkeztünk, a nevünk Eheheniniuhihuehen – szólalt meg a parasztember elméjében egy vartyogó hang, amelyet óhatatlanul is a májusi estéken koncertező kecskebékák kuruttyolásával azonosított. – Ne félj tőlünk, segíteni jöttünk. Nincs sok időnk.
– Nem… nem félek… – dünnyögte Gáspár bácsi, miközben meglepetten forgatta a fejét, ugyan ki is beszél hozzá, és vajon honnan. Aztán a körülmények dacára felülkerekedett benne a tanyasi emberek közvetlensége, és a kis zöld lények felé nyújtotta a jobbját. – Miholák Gáspár. A legmélyebb tiszteletem az uraknak.
– Figyelj rám jól, Miholák Gáspár, mert csak rövid ideig tudunk manifesztálódni planétád bioszférájában! Planétádat a központi csillagotok rohamosan közelgő eruptív protuberanciája jóvoltából végveszély fenyegeti! Valamivel több mint három bolygófordulat múlva gigászi flereket fogtok észlelni, aztán a totalitás pillanatában felszabaduló energia magnetikus csóvája végigzúdul planétátok felszínén, funkcionális zavarok tömkelegét okozva az elektronikus rendszereitekben. A rendszerek instabillá válnak, az atomreaktorok központi magja vészesen megnövekedett számú prompt neutront bocsát majd ki, és ez azonnali explodáláshoz vezet. A planéta vegetációja, beleértve a humán lényeket is, észlelhetetlenül parányi időegységen belüli globális annihilációban részesül.
– Húha… – nyelt egy nagyot Gáspár bácsi, és dacára az elméjét kitöltő, érthetetlen vartyogásnak, valahogy elcsípte azt a gondolatfoszlányt, hogy mégiscsak sikerült többet gurítania a gallér mögé, mint amennyit szabadott volna. Innentől ebbe a gondolatfoszlányba kapaszkodott, és már nem is látta annyira tragikusnak a helyzetet.
– Civilizációnk célul tűzte ki, hogy megmentsen benneteket és planétátokat. Juttasd el ezt az üzenőkapszulát néped tudósaihoz, azok pedig járjanak el a rajta szereplő utasításoknak megfelelően. Technikai fejlettségetek lehetővé teszi, hogy létrehozzatok egy védőpajzs kiterjesztésére szolgáló generátort, amelyhez az energiát erőműveitek biztosítják. Fogd ezt az üzenőkapszulát, Miholák Gáspár, és menj! Nekünk most távoznunk kell, mert a sejtstruktúránk nem tesz lehetővé huzamosabb tartózkodást planétád felszínén.
A szivarszerű kecskebéka már egy ideje Gáspár bácsi orra előtt hadonászott a szőlőindájával, de a derék parasztembernek fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle. Aztán amikor egy másik szőlőinda megragadta a kezét, és belenyomott valamit a tenyerébe, önkéntelenül ráfonta ujjait az aprócska tárgyra. Gyufásdoboz nagyságú és alakú fémholmi lehetett, sima és hűvös tapintású.
– A tiéd lehet a dicsőség, hogy planétátok megmenekül!
Ezzel a jövevények visszahúzták indáikat a testükbe, és a levegőbe emelkedtek. A fénycsík elhalványult, a szekérút felett vibráló gömböc alja behegedt, és a hangok is eltávoztak Gáspár bácsi fejéből. A következő pillanatban pedig elsötétedett minden, mintha kiégett volna a körte az égi fényforrásban.
– Húha…
Gáspár bácsi egyedül maradt az erdei szekérúton. A megrökönyödéstől mozdulni sem bírt, s még azzal sem volt tisztában hirtelenjében, mit keres ő itt ezen az elhagyatott helyen. Rengetegszer megjárta már az utat a tanya és a falu között, a jelenleginél mórésabb állapotban is, mégsem tudta beilleszteni a jelenlétét a környezetbe. A gondolat viszont, ami azt súgta neki, hogy ez az egész hercehurca a Becsuri furfangos törkölyének köszönhető, egyre szimpatikusabbnak tűnt a számára.
Szédelgett, émelygett a gyomra, és ez ugyancsak az előbbi megállapítás igazát látszott alátámasztani. Óvatosan felemelte a lábát, majd lerakta ugyanoda. Nagyon nem akaródzott neki közelebb lépni az úton heverő kerékpárjához, hiába hajtogatta magában egyre, hogy az iménti kis közjáték meg sem történt. Repkedő hidroglóbuszok nem léteznek, ahogy manószerű űrvarangyok sem, vagy ha mégis, hát nem lehet olyan a színük, mint a libafosnak. Legközelebb jól kibéleli a gyomrát szalonnával, mielőtt három kupica pálinkát kér ki egy pohár nagyfröccs mellé.
– Jaj!
Amikor Gáspár bácsi végre rászánta magát, hogy közelebb araszoljon a biciklihez, gödörbe lépett, és elveszítette az egyensúlyát. Először térdre esett, majd elhasalt a fűcsomók között. A kezében szorongatott holmit elejtette, ezzel egy időben átfutott az agyán, hogy mégsem lehetett pálinkagőzös látomás az űrvarangyok eljövetele, hiszen itt van rá a tárgyi bizonyíték… hol is?
Vakon tapogatózni kezdett, de a felforgatott földön kívül más nem akadt a kezébe. Ismerte jól a szekérutat, ezért meg mert volna esküdni rá, hogy ez a gödör kevéssel ezelőtt még nem volt itt. A komisz fénysugár vájta volna a talajba? Vagy a libafos brekuszok kaparták ki, amíg toporogtak? Gáspár bácsi buzgón tapicskolt a tenyerével, igyekezett visszaszerezni az elejtett fémholmit, de minduntalan a bicikli küllőit sikerült megpengetnie.
Aztán egyszer csak rálelt valamire.
Kemény, hosszúkás tárgyat tartott a markában, amelyet vastagon borított a föld. Az ösztönei azt súgták neki, szorongatta már korábban is ezt a tárgyat, de nem ám alig egy-két perccel ezelőtt… merthogy ez nem az a fémcucc, amit keresett, hanem egy másik, egy számára sokkal értékesebb… amit nem csupán tessék-lássék keresett, hanem szakadatlan és egyre reményvesztettebben, hosszú-hosszú éveken keresztül… amit ezek szerint ezen a helyen veszített el valamikor, és most megtalált egy frissen keletkezett gödör alján.
A rozsdamentes bécsi bicskája, amit a nagyapjától kapott.
Kétség nem fért hozzá, hogy a bicskáját kotorta elő. Mind a tíz körmével nekiesett a rárakódott földrétegnek, a legvégén a ruhájába törölte a nyelet. A penge annyi idő után is könnyedén kipattant, Gáspár bácsi majdnem meg is vágta magát vele. A jóravaló parasztember szeme könnybe borult. Elcsukló hangon hálát rebegett a teremtőnek, amiért visszajuttatta hozzá az ereklyeként tisztelt szerszámot, aztán feltápászkodott, és a biciklit is álló helyzetbe ráncigálta.
Ezek után szóba sem jöhet, hogy csak úgy egyszerűen hazabotorkáljon. Nem teheti meg, hogy nem számol be a történtekről az ivócimboráknak a Becsuriban. Bánja a fene, hogy ivott már eleget, egy ilyen eseményt méltóképpen meg kell ünnepelni! Majd harap valamit a kocsmában, megteszi a sima zsíroskenyér is, de ez most már részletkérdés.
Az űrgömböcről és a libafos lényekről viszont jobb, ha említést sem tesz, mert ő is kupán vágná azt a részeg disznót, aki ilyen kasu dumával hozakodna elő. A bicskáját ezzel szemben büszkén fogja mutogatni, és ma este az egész társaság italát ő fizeti.
Elvégre ez élete nagy napja! Most már tudja!
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. FREA

    Vidéki lévén magam is, nyugodtan állíthatom, hogy vannak „gáspárbácsik”, csak nem mindig ilyen kedvesek. Egyébként tényleg remek humorral megírt mű, a „Tea jó dolog” egyik verziója, rendkívül eredetien. Ilyen az, amikor az olvasó a borus jövőn derülni tud. Bravó!

  2. Tavaszváró

    Köszönöm szépen a hozzászólást és a véleményt 🙂

  3. Hum Atilla

    Remélem, aki olvassa a hozzászólásokat, az csak a novella után teszi.
    Gáspár bácsi élete nagy napja, avagy hogyan nyírjuk ki a bolygónkat egy bicskával… 😀
    A novella egyértelműen a humorra van kiélezve, ahol megjelenik egy kis sci-fis technoblabla, az is inkább a humort szolgálja, mint a tudományos fantasztikumot.

    … ami tetszett …
    + Vicces.
    + A rozsdamentes bécsi bicska (nem ám svájci :D) említése adott okot némi gyanúra, hogy ennek a tárgynak még lesz szerepe a csattanóban, viszont a bicska bevonása a történetbe, szintén egy poénnal történik, így nincs letuszkolva a dolog az olvasó torkán.

    … ami kevésbé tetszett …
    – Gáspár bácsi karaktere szerethető, de szerintem kissé túlságosan követi azt a pejoratív klisét, amit a vidéki emberekről kommunikálnak az utóbbi 30 évben.

  4. Rigel Éva

    Egyik kedvencem Gábortól. Bármikor olvasom, mindig megmosolyogtat. 🙂

Hozzászólás

*