Previous Story
A cseresznyevirág szirmai
Egy szerelem öt epizódja
.
Szerző: Iris Glim
.
Szerző: Iris Glim
.
Az első szirom
.
Őrült tavaszi
szélvihar: így csapott le
ránk a szerelem.
.
.
Josio, a fiatal hivatalnok már egy hete dolgozott a szokásosnál is keményebben, megfeszített tempóban. Az irodavezető rábízta egy rendkívül fontos jelentés elkészítését. Josio előléptetés előtt állt. Mindenki tisztában volt vele – ő maga is –, hogy ez a jelentés afféle próbakőnek számít. Ha jól teljesít, megnyílik az út a hivatali felemelkedése felé. Hát ezért dolgozott napi tizenkét-tizenöt órákat, sőt, az utolsó éjszakán haza se ment a hivatalból. Mindössze két órát aludt az íróasztala lapjára borulva, de reggelre készen volt a jelentés.
Amikor Josio átadta az irodavezetőnek, hivatali főnöke helyeslőn bólogatott. Kedvelte a szorgalmas és ambiciózus fiatalembereket.
– Jól van, Tanaka1 szan, nagyon jól van! Ezt vártam magától.
Aztán megszemlélte Josio sápadt, nyúzott ábrázatát, meg a sötét karikákat a szeme alatt.
– Nem sokat pihent mostanában, igaz? Menjen haza, aludja ki magát! Holnap reggelig nem akarom itt látni!
– De irodavezető úr…! – kezdett volna tiltakozni Josio.
Felettese a szavába vágott:
– Amit mondtam, megmondtam! A fizetését természetesen megkapja a mai napra is. És ha a jelentése olyan jó, mint amilyennek lennie kell, számíthat a további támogatásomra!
Az irodavezető kemény ember volt, szigorú, de igazságos. Sosem ígérgetett fölöslegesen. Most egy legyintéssel elküldte magától alkalmazottját, és beletemetkezett a munkába.
Josio csak akkor érezte, milyen halálosan fáradt, amikor kilépett az irodaház kapuján. A március eleji csípős hideg, meg a süvítő szél valamennyire felfrissítette, de az szóba se jöhetett, hogy saját autóval menjen haza. Taxit hívni a költségek miatt nem akart, ám bérházi lakása túl messze volt ahhoz, hogy odáig gyalogoljon. Maradt a tömegközlekedés. Josio felszállt az első járatra, lezökkent egy ablak melletti ülésre, és azonnal elaludt.
Amikor felébredt, rájött, hogy túlment a lakásához vezető utca megállóján. Szitkozódva kászálódott le a járműről egy másik állomáson. Ahogy kilépett a szabadba, körülnézett. Nem is nagyon messze egy széles, fás térség terült el. Josio ráismert: az Ueno-park. A férfi felnyögött. Semmivel se került közelebb a lakásához, mint amikor hazaindult – egyszerűen átutazott a város másik oldalára! Josio úgy döntött, sétál egy kicsit a parkban. Azt remélte, a gyaloglástól felfrissül annyira, hogy ne aludjon el, ha felszáll a visszafelé tartó járatra.
A park kietlen volt és kopár, épp csak ébredezni kezdett a dermedt téli álomból. A fák csupaszon álltak, gallyaikat nekivadulva rángatta a szél. De az ágak hegyén duzzadó rügyek kibomló cseresznyevirágok ígéretét hordozták.
A fák közt váratlanul feltűnt egy rohanó lány. Eszeveszetten szaladt egy hosszú selyemsál után, amit elragadott tőle a szél, és úgy lengetett, mint valami győzelmi zászlót. A lány sehogy sem tudta utolérni. Josio egy másodpercig habozott, aztán a sál után vetette magát. Többször is elérhette volna, de csak úgy, ha rálép, amikor az anyag pillanatra földet ér. A férfi nem akart rátaposni: futott hát tovább a sál után, majd előrevetődött, mint valami focikapus. Keményen landolt a hasán, de kinyújtott kezével sikerült megragadnia a tovább libbenni készülő sálat. Föltápászkodott, megnézte a kezében lobogó anyagot. Fehér volt és vörös; cseresznyevirágok képét mintázták rá.
A lány ekkor ért oda kényelmes léptekkel sétálva. Mintha úgy döntött volna, felesleges sietnie és fáradoznia, mert a férfi már mindent megcsinált helyette. Udvariasan köszöntötte Josiót, és azt mondta neki:
– Igazán hálás vagyok. Nagyon köszönöm!
– Kérem, nincs mit – válaszolta a férfi, s átnyújtotta a sálat. – Örülök, hogy segíthettem.
Olyanok voltak e pillanatban, mint egy múlt századi udvariasságba belemerevült pár. A lány egyszerre félrebiccentette a fejét, végigmérte Josiót, rámosolygott. Aztán kiengedte kezéből a sálat, amit a szél azonnal elsodort.
– Ezt miért csináltad? – kapkodott levegő után a férfi.
– Gondoltam, megint utána futsz, és ismét visszahozod nekem – felelte a lány vidoran.
Josio döbbenten nézte, majd sarkon fordult, s rohant a sál után. Nem kellett messzire mennie, a kelme fönnakadt egy fa derekán. Mintha maga a tavaszi szél döntött volna úgy, hogy mára elég próbát állt már ki a férfi. Josio markába fogta a sálat, visszaügetett vele a lányhoz, és a kezébe nyomta.
– El ne engedd, mert tőlem nem kapod meg még egyszer!
A lány mintha habozott volna, ne röptesse-e újból levegőbe a sálját. Aztán csak bólintott, s a selymet a nyaka köré tekerte. Josiónak indulnia kellett volna, mégis ott maradt, és nézte a lányt. Alakja kecsesnek, törékenynek tetszett a rózsaszín gyapjúkabátban. Fehér, kötött sapkáját egészen a homlokába húzta. Alatta a kicsi, szív alakú arc rózsásfehér volt a púdertől meg a pirosítótól, ami a lány finom bőrét fedte. Szeme szokatlanul nagynak tűnt, s ezt még inkább kihangsúlyozta a fekete tusvonal, ami körberajzolta. Apró száján vérvörös rúzs csillogott. A lány észrevette a férfi pillantását, kapkodó kézzel rántott egyet fehér sapkáján. Az félrecsúszott, és alóla hullámos, kurtára nyírt, vörösre festett tincsek kígyóztak elő.
– Na, mi van? – kérdezte Josiótól. – Mit bámulsz?
– Szép a hajad.
– Csak a hajam az?
– Te magad is. Sose láttam még hozzád hasonlót – bukott ki a férfiból az önkéntelen vallomás.
A lány hátravetett fejjel nevetett. Fehér fogainak gyöngysora villogott.
– Hogy hívnak? – kérdezte aztán.
– Josio. És téged?
– Hannah. – A férfi csodálkozó arca láttán a lány magyarázkodni kezdett. – Az én Kaliforniából való apám, amikor még anyával és velem élt, igazi kontinentális nevet akart az egyetlen lányának. Nem is akármilyet, hanem valami virágra utalót. Azt kívánta, legyek Daisy, mint az anyja, vagy Rose, mint a nagymamája. Anyám meg kinézett az ablakon, éppen egy virágzó cseresznyefára, és azt mondta: hana2. A Hannah nem is virágnév, tiltakozott az apám. De igen, mondta az anyám, és ennyiben maradtak.
Josio úgy gondolta, jobb, ha ezek után nem kérdez a lánytól semmit, ami a családjára vonatkozhat. Ám fúrta oldalát a kíváncsiság, a lány közlékenysége meg arra biztatta, hogy feladja szokásos zárkózottságát.
– Az én szüleim már meghaltak – bökte ki végül. – Egyedül élek.
– Az nem jó – mondta a lány. – Egyedül lenni sosem jó.
Kis csend ereszkedett közéjük, aztán a lány megjegyezte:
– Gondolom, ide való vagy. Úgy értem, Tokióba.
– Te talán nem? – bámult rá Josio.
– De igen. Bár… egy ideig Nagojában éltem. Viszont annak már vége, most anyámmal lakom, az ő lakásában. Nem mintha bánnám, jól megvagyunk, csak ideje lenne valamit kezdenem az életemmel.
– Például? – kérdezte a férfi.
A lány a vállát vonogatta. Aztán azt mondta:
– Igazából egy állásinterjúra indultam, együtt mentünk volna a barátnőmmel. Megbeszéltük, hogy az Ueno-park sarkánál találkozunk, de hát ő nem jött el. És igazság szerint nekem sincs sok kedvem ahhoz az állásinterjúhoz.
– Akkor mit fogsz csinálni? – faggatta a férfi.
– Sétálok – válaszolta a lány.
Tett néhány lendületes lépést Josio előtt, aztán sarkon fordult, és visszafelé is megtette ugyanazt a kurta távot. Egy ideig így masírozott fel-alá, szemmel tartva a tátott szájjal bámészkodó férfit. A lány egyszerre kitárta két karját, és pörögni kezdett, körbe-körbe a sarka körül. Kabátja szétnyílt, a rózsaszín szövet örvénylett körülötte. A lány teli torokból nevetett, aztán nagy hangon kántálni kezdte:
.
.
„Szakura szakura to
Hitobito ga
Ukaretamau va
A lány megszédült; ha Josio nem kapja el a karjánál fogva, biztosan elesik, s a földre kerül. Így továbbtántorgott, rángatta magával a férfit. Josio mintha maga is szédelgett volna. Jött ez a lány, felhasította a hétköznapok szürkeségét, és most itt támolyog egy csupa hang, csupa szín, csupa fény világ közepén. A férfi belemarkolt a lány vállába. Fölé hajolt, egészen közelről nézett az arcába, aztán szavalni kezdte neki a vers folytatását:
.
.
„Szangacu szue
Kara sigacu
No nakaba kana
A lány szeme kerekre tágult.
– Ismered – dadogta –, tudod a szövegét!
– Persze, hogy tudom – válaszolta Josio, és úgy érezte, lelke belevész a lány hatalmas, sötét szempárjába. – Szakurako…
– Mit akarsz azzal, hogy Szakurako5? – faggatózott a lány.
– Ez vagy te! Ez a név az ajándékom neked, mindenért.
– Mi mindenért?
A férfi csak a fejét rázta, nem tudta megmagyarázni.
A lány elmosolyodott.
– Én is adok neked egy ajándékot: azt, amire most a legjobban vágysz!
Azzal lábujjhegyre állt, átkarolta Josio, nyakát és szájon csókolta a férfit.
Josio úgy megdöbbent, hogy egy pillanatig moccanni sem tudott. Aztán magához szorította Szakurakót, s visszacsókolta, mohón, fuldokolva.
Mikor elszakadtak egymástól mindketten lihegtek. Egymás arcát fürkészték. Josio szája remegett az újrakezdés vágyától, a lány ajkai nedvesen, duzzadtan csillogtak.
– Szóval ilyen a szerelem első látásra – szólt Szakurako. – Sose hittem volna, hogy létezik.
– Miért ne létezhetne? – kérdezte a férfi.
– Igaz – mondta a lány. – Ha az életből a halálba átlépni csak egy pillanat, miért ne lehetne így a szerelemmel is?
Josio hallgatott. Szakurako hozzásimult, a férfi szorosan ölelte. A lány megborzongott.
– Fázom – mondta panaszosan. – Menjünk innen!
– Hová?
– Akárhová.
– A lakásom kicsit messze van ide, de ha akarod, mehetünk taxival.
– Jó – egyezett bele kurtán Szakurako.
Összekapaszkodva indultak meg kifelé a parkból, mintha attól félnének, hogy eltépi őket egymástól a tavaszi szél…
.
.
A második szirom
.
Titkos kincseink,
életünk hordaléka
az emlékeink.
.
.
Fülledt, forró júniusi nap volt, amikor Szakurako beköltözött Josio lakásába. Nagy dobozokba és táskákba csomagolt holmiját a lány barátai hordták fel. A munkába besegített Josio unokanővére, Mieko, meg az asszony férje, Takeda is, akik ugyanabban a bérházban laktak. Amikor mindent felcipeltek a tizedik emeleti lakásba, a társaság ünnepelni ment a közeli étterembe. Sokat ettek, még többet ittak, jó volt a hangulat. A számlát persze Josio állta, s nem törődött vele, hogy félhavi fizetését ráköltötte.
Mikor a társaság feloszlott, a szerelmespár összeölelkezve, csókokat váltva tért vissza a lakásba. Ám ott Szakurako ráparancsolt a férfira, segítsen neki kicsomagolni. Minél gyorsabban végeznek, annál hamarabb kerülhetnek ágyba. És ott is akad majd bőven tennivalójuk, mondta Szakurako a férfira kacsintva. Josio ezek után buzgón segédkezett, s lakása megtelt tárgyakkal. A szekrényekbe bezsúfolódtak a lány ruhái, cipői; mind szexi és extravagáns, akárcsak Szakurako. A konyhában ott csillogott egy új kávégép.
– Koffeinfüggő vagyok – magyarázta a lány.
Az egyik polcra felkerült egy mini-lejátszó.
– Jobb, ha én dönthetem el, milyen zenét hallgatok, vagy milyen filmet nézek – mondta Szakurako.
A fürdőszobába egy elegáns, bőrborítású sminktáska került, tele csillámpúderrel, rúzzsal, hajszínezővel, szemhéjtussal, körömlakkal.
– Szeretek szép lenni – szólt a lány Josióra mosolyogva. – Mostantól a te kedvedért leszek az!
Az egyik koffer mélyéről vörös selyem alsókimonó került elő.
– Na, igen – mondta Szakurako a férfira pillantva. – Különleges éjszakához különleges ruha is kell. Csak hogy legyen mit letépned rólam!
S a lány nevetve tűrte, hogy Josio magához rántsa, ölelje, csókolja, aztán becipelje a hálószobába.
Estére nem maradt más zárva a férfi előtt, csak egy bádogdoboz.
– Abban mi van? – kérdezte Josio kielégülten és álmosan, miközben ujjaival cirógatta a lány csupasz testét a takaró alatt. Valójában nem érdekelte, mit rejteget Szakurako a dobozban, de a lány így felelt:
– Az a „kincses ládám”, abban tartom az emlékeimet. Meg akarod nézni?
Josio tudta, mit kell mondania: igennel válaszolt. Szakurako maga köré csavarta a takarót, lemászott az ágyról. Fölvette a dobozt, odavitte, aztán visszahuppant a férfi mellé az ágyba. Levette a bádogfödelet. Alatta mindenféle tárgyak kuszálódtak tarka összevisszaságba. A lány egyenként kiszedte őket. Némelyiket csak némán odarakta az ágyra Josio elé, másokhoz magyarázatot is fűzött.
– Ezt itt – mutatott fel egy apró, rózsaszín kagylót – még kislány koromban kaptam, a néhai nagyapámtól. A tengerparton nyaraltunk, és megcsípett egy medúza. Nem volt vészes a dolog, de úgy bőgtem, hogy képtelenek voltak lecsitítani. Egyszer aztán felbukkant nagyapa a kagylóval. Azt állította, találkozott a medúzával, megverekedett vele, és elvette tőle a legdrágább kincsét, hogy nekem adja. Az utolsó szóig elhittem, amit nagyapa mondott, s szörnyen büszke voltam rá!
A lány az ágyra tette a kagylót. Aztán a dobozból elővett egy zöld-arany lakkozású, kontyba való, antik fésűt.
– Ezt a fajtát úgy hívják, hogy „olajözön”. A nagymamámé volt, aki nekem ajándékozta. Úgy mondta, ezt viselte, amikor találkozott a nagyapámmal, és elrabolta a szívét. Nagyanyám szerint, ha a fésűt a hajamba tűzöm, nincs férfi, aki ellenállhatna nekem! De tartok tőle, ezzel én senkit se fogok meghódítani!
Szakurako a hajába illesztette a fésűt, ám az túl nagy és nehéz volt. Kicsúszott a kurtára nyírt, vörös fürtök közül, s odapottyant az ágyra. A lány félresöpörte, nem törődött tovább vele. Egy kapoccsal záródó, virágmintás födelű könyvecskét húzott elő a dobozból. Kinyitotta, Josio orra elé tartotta, végigpörgette a szakadozott lapokat.
– Láttál már ilyet? Emlékkönyv! Még anyámé volt iskolás lány korában. Mindenféle fura szövegek, képek meg versek vannak benne egy csomó embertől. Amikor kicsi voltam, és nem ismertem a betűket, azt játszottam, hogy ebből olvasok. Aztán valahogy később is nálam maradt. Anya sose kérte vissza.
Szakurako, anélkül hogy bezárta volna, az ágyra dobta a könyvecskét, s az magától kinyílt az egyik oldalon. Kiotói képeslap volt odaragasztva; két kimonós lány egy templom előtt. A kép alá ezt írták: emlék Dzsirótól.
– Ki az a Dzsiro? – kérdezte Josio.
– Hát egy biztos, nem az apám! Ő itt az apám: Lawrence Craig.
A lány beletúrt a dobozba, és kikapott onnan egy kéttenyérnyi nagyságú, bekeretezett fotót. Josio elé tette. A képen egy jóképű, vörös hajú, szürke szemű, fehér bőrű, enyhén szeplős férfi látszott, fogpasztareklámnak is beillő fogsorú mosollyal.
– Szívdöglesztő, mi? – kérdezte Szakurako. Nem lehetett eldönteni, gúny vagy büszkeség csendül-e ki a hangjából. – Anyám nem bírt neki ellenállni, az biztos! Apám is fülig szerelmes volt! De alig kellett hozzá öt év, hogy egymás idegeire menjenek. Elváltak, és apa visszaköltözött oda, ahonnan jött: Kaliforniába.
– Nem hiányzik?
A lány a vállát rángatta.
– Nem igazán emlékszem rá. Sose jött vissza, hogy meglátogasson engem vagy anyát. Újranősült az államokban, és született két fia. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt autóbalesetben. A nagyszüleim – mármint az apám anyja és apja – minden születésnapomra küldenek pénzt, én meg megköszönöm nekik. De egyszer sem találkoztam velük, nincs is róluk mit mondanom.
Szakurako kedélye elborult. Ám ahogy belenézett a bádogdobozba, összecsapta a kezét, s fölkacagott.
– Nem is tudtam, hogy ez még megvan! – Kiemelt a dobozból egy papírlegyezőt, szétnyitotta, ügyesen megpörgette az ujjai közt, végül az ágyra hajította. – Tíz éves lehettem, amikor eljött hozzánk anyám egyik kiotói barátnője. Ezt hozta nekem ajándékba. Annyit mesélt a gésákról, hogy eldöntöttem, én is az leszek. Szorgalmasan gyakoroltam a legyezőforgatást, mígnem anyám megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy a gésák sose mennek férjhez? Abban a pillanatban feladtam a tervemet!
A lány hátrahajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán előhalászott a bádogdobozból egy összekötözött selyemszalagot, amire műanyag karkötőket meg hajcsatokat fűztek.
– Ezt itt akkor kaptam a barátaimtól, amikor kijártam a felsőbb iskolát. A lányok hajcsatot adtak, a fiúk meg karperecet.
Szakurako az ágyra tette a csörömpölő füzért. Josio úgy látta, sokkal több rajta a karperec, mint a hajcsat.
– Nincs már más, csak az – intett a lány a doboz felé, aminek alján egy összehajtogatott, fehér selyemdarab hevert, rajta nyomtatott felirat: „Rigó Tanulócsoport”. Szakurako fintorgott. – A két egyetemi évem emléke. Nagyon nem jött be nekem az a buli. Persze lehet, hogy valamikor később még újra megpróbálom.
A lányt a kudarc emléke elkedvetlenítette. Josio mondani akart neki valami vigasztalót, ám ekkor észrevette, hogy a bádogdobozban, a fehér selyem alól kilátszik egy papírdarab csücske.
– Hát az mi? – kérdezte és a papírra mutatott.
– Semmi érdekes – felelte Szakurako.
– Hadd nézzem!
Mielőtt a lány bármit tehetett volna, Josio előkapta a papírdarabot. Négyszögletes, nagyméretű kártya volt. Drága, merített papír, arany keretezéssel és felirattal: Művészettörténeti Szimpózium, Nagoja. És egy két évvel ezelőtti dátum.
Szakurako megpróbálta kirántani a férfi kezéből a kártyát, de Josio nem hagyta. Megfordította, és rámeredt a túloldalán levő rajzra. Rendkívül ügyes, hozzáértő kéz vetette a papírra. Portré volt: egy sötét hajú, sötét szemű, egyenes orrú, finom vonású, érzéki szájú férfié. Mellette egyetlen szó, gyönyörű kalligráfiával: „Örökké.”
– Ez ki? – faggatózott Josio.
– Senki! – kiáltotta Szakurako, s kikapta a kártyát a férfi kezéből.
– Hát ha senki, miért őrizgeted a portréját?
– Nem őrizgetem!
A lány felpattant az ágyról, nem törődve vele, hogy mezítelen testéről lecsúszott a takaró. Kettétépte a kezében tartott kártyát, aztán megint félbetépte, és belehajította a papírkosárba.
– Most odakerült, ahova való! A szemétbe! Remélem, így már elégedett vagy, Josio!
A lány sarkon pördült, dühödt, ellenséges pillantást vetett a férfira. Josiót megdöbbentette a lány indulata.
– Ugyan, Szakurako! Én csak…
A lány nem várta meg, mit akart mondani, berohant a fürdőszobába, bevágta az ajtót, bezárta. Josio hiába kopogtatott és kérlelte, Szakurako nem válaszolt. Hallatszott, hogy sír, ám ezt a hangot hamar elnyomta egy másik zaj, a megeresztett zuhanyvízé.
Jó óra múlva, amikor Josio már minden reményét feladta, váratlanul kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Keretében ott állt kisminkelt arccal, vérvörös alsókimonóban Szakurako. Szépsége valósággal szíven ütötte Josiót.
– Gyönyörű vagy! – Mindössze ennyit tudott kinyögni.
A lány elmosolyodott. Odament az ágyhoz, egyetlen mozdulattal lesöpörte róla a bádogdobozból való tárgyakat. Azután, anélkül hogy bármit mondott volna, végigfeküdt a fehér lepedőn. Josio szétnyitotta a lány vörös kimonóját, és önnön testével takarta be Szakurakóét.
.
.
A harmadik szirom
.
Víz és tűz, gyöngy és
tőr, ég és föld: így vagyunk
mi, nő és férfi.
.
.
Josio már három napja ivott egyfolytában. A szaké, mint valami tüzes sárkány, végigömlött torkán, beleörvénylett gyomrába, áthullámzott belein. Muszáj volt innia. Összeveszett Szakurakóval. Folyton hajba kaptak valamin, apróságokon, ostoba semmiségeken. A lány ilyenkor kiabált és sírt, dühöngött, csapkodott. Josio ha lehetett, higgadt maradt, s ha nem bírt, lement a sarki bisztróba inni néhány pohár erős szeszt. Mire visszament a lakásba, Szakurako általában lehiggadt, megszelídült. Aztán rendszerint következett egy mindent feloldó, de semmit meg nem oldó szeretkezés. Együtt voltak, nő és férfi, mert összefűzte őket a szenvedélyes szerelem. A problémáikat viszont sosem bírták megbeszélni, így a békülést hamar követte az újabb veszekedés.
Ez az alkalom azonban más volt: a zokogó lány elrohant, s Josio hiába futott utána, nem érte utol. Az utcákon bolyongó férfi mindenütt Szakurakót kereste, de sehol sem lelt rá. Aztán megpróbálta elérni a közösségi portálokon, hiába. Majd telefonálgatni kezdett neki, a vonal azonban süket maradt, a lány nem válaszolt. Josio felhívta Szakurako anyját is, ám a nő csak annyit mondott, a lánya elutazott egy ismerőséhez és nála marad egy ideig. Nem árulta el, pontosan hol és kinél.
Josio őrjöngött. Végiggondolta mindazokat a férfiakat, akik Szakurako körül legyeskednek, s alig várják, hogy lecsaphassanak rá. Szakítottak, a barátnője pedig szabad préda lett! És Josio már semmit sem tehet azért, hogy visszaszerezze. Hát emiatt kezdett inni: hogy kitöltse a feneketlen űrt, amit Szakurako hiánya robbantott a lelkébe.
Josio egyszerre fölrezzent alkoholmámoros álmából. Tudta, hogy otthon van, még emlékezett rá, amint részegen hazatántorgott a bisztróból. Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit, sötétség vette körül. Zajokat hallott: vízcsepp koppanását és valami suhanó zörejt. Őszi eső hullt, csap csöpögött vagy könnycseppek potyogtak? A szél suhogott, vagy egy levetett ruha szövete? Majd újabb hang neszezett alig hallhatóan: lágy, női dúdolás.
– Szakurako?
A férfi kérdése szinte csak suttogás volt, válasz nem érkezett rá. Josio karját nyújtotta a levegőbe, ám csupán a semmit markolhatta. Aztán valami megérintette az arcát, puhán és lebegőn, akár egy pókháló: hűvös női kéz karcsú ujjai. A férfi megragadta, megszorította az arcát cirógató kezet, de az alig tűnt valóságosabbnak a testetlen éjszakánál.
– Szakurako, te vagy az? – kérdezte a férfi. – Itt vagy mellettem? Vagy csak álmodom?
– Itt vagyok – lehelte egy női hang. – Én vagyok az álmod, te meg az enyém!
Josio behunyta a szemét. Ha ez álom volt, nem akart belőle felébredni, mert túlságosan szerette a lányt, hogy a valóságra eszmélve megint elveszítse.
– Ugye velem maradsz, Szakurako?
– Igen…
Azonban a válasz ígéretével ellentétben az ujjak kisiklottak Josio kezéből, a férfi már csak az üres levegőt markolhatta.
– Szakurako!!!
Josio kiáltásában benne volt összes csalódása, fájdalma és reménytelensége.
– Ssss! Itt vagyok…
Suhogás támadt, a levegő hűsen legyezett Josio felé, aztán egy test kúszott mellé az ágyba. Karcsú volt, ruganyos, csupa ív és hajlat; mezítelenségét láthatatlanná tette az éj sötétje.
Josio felé nyúlt, két tenyerébe fogta a lány rejtőzködő, kicsi, szív alakú arcát. Szakurako hajtincsei úgy hullámoztak az apró, kagylóforma fülek körül, mint tóba sikló kígyók. Szempilláinak sarlócskái verdeső szárnyú éjjeli lepkék voltak Josio ajkai alatt. Aztán a férfi lejjebb hajtotta fejét, és szája végre csókra talált. Meleg, puha ajkak várták, s mögöttük a kicsi, hegyes nyelv édességes íze.
Josio a sötétségen át felkutatta a hattyúformán vékony, kecses nyakat, a bársonyos bőr alatt lüktető vérerekkel. Megtapasztalta a vállak gömbölyűségét és tövükben a gödröcskéket. Aztán a csúcsos ívű melleket, hogy később illatos völgyükbe temethesse arcát.
A férfi még mélyebbre hatolt az éjszakába, lejjebb a láthatatlan női testen. Túl a bordák ziháló hullámain, a has kicsi halmán és a köldök ingerkedő mélyedésén, Josio tenyere átsiklott a csípő lágy vonalán. A feszülő combokba markolt: közöttük zárt zug, rejtőző kehely. A férfi arca odahajolt, ajka rápréselődött.
– Ne!
A lány kérése ziháló, elfúló volt.
– Gyere! – suttogta Szakurako láthatatlanul. – Gyere vissza, kérlek! A számat csókold!
Josio engedelmeskedett, hisz rég nem volt már saját akarata. Még a vágya sem volt egyéb, mint tehetetlen vergődés ebben a mindent magába szippantó és megsemmisítő szerelemben. Szája a lányét érte, némán könyörgött enyhülésérért, bocsánatért, bebocsátásért. De a nő még nem adta meg magát, fejét elfordította, félre a férfitól. Azonban hozzá szólt:
– Szeretlek, Josio! Úgy szeretlek, ahogy még soha senkit előtted. Ne okozz fájdalmat, és ne hagyd, hogy elmeneküljek! Ha nem tartasz meg magadnak, eltűnök! Ugye, nem engedsz el?
– Nem, soha! Egyetlenem! Életem! Mindenem! Szerelmem! – dadogta a férfi.
Fejében, ágyékában vadul lüktetett a vér, szinte fölperzselte önnön kielégületlensége. Ökölbe szorította két kezét, mintha saját vágyát fojtogatná.
Akkor végre… megtörtént. A lány engedett, és forró kéjébe beúszott a férfi. Josio egyre mélyebbre hatolt, mégis vigyázott Szakurakóra, míg a nő pihegése sikkantások mámoros dallamába nem olvadt. Ezután Josio saját testének is hagyta, hogy tegye, amit kíván. A gerincébe maró gyönyör végigremegett minden tagján, szinte az önkívületig sodorta. Szája érthetetlen hangokat nyögött, imát az ártatlanság korából, amikor az ember még egy volt az istenséggel.
Aztán egyszerre minden összeomlott úgy, ahogyan egy templom hullik rommá. Nem maradt csak az üresség, a némaság, a sötétség. Az egyedüllét.
Josio keze az ágyon tapogatózott, de nem feküdt ott rajta kívül senki. Hova tűnt a lány? Illúzió volt, álom, amiből fel kellett ébrednie? A férfi zihálva kapkodott levegő után, érezte saját teste verejtékszagát, meg a szakéét, ami a kábulatba taszította. Akkor minden kétségbeesését, kínját és csalódását beleüvöltötte az éjszakába:
– Szakurako!!!
– Csitt, te bolond! Föl akarod verni az egész házat?
A szobába olyan váratlanul tört be a telihold éles fénye, olyan vadul rohanta meg az ágyon kuporgó férfit, hogy Josiónak be kellett hunynia a szemét. Aztán mégis kinyitotta, hogy láthassa a lányt. Szakurako elhúzta a tolóajtót, kilépett az erkélyre. Ahogy meztelen testét ezüstsugárral ragyogta be a hold, álomnak tetszett a létezése: mégis ő volt az eleven valóság. Josio esengve szólította meg.
– Szakurako, kedves, gyere ide! Gyere vissza hozzám, szerelmem!
– Hiszen el sem hagytalak! – felelte a nő, és a férfi felé fordult. Most, hogy a holdfény már nem tündökölt rajta, árnyék rejtette arcát, Josio mégis biztos volt benne, hogy a lány mosolyog. Szakurako fürge léptekkel megindult felé…
.
.
A negyedik szirom
.
Remények, álmok;
elmúlt napok romjai –
minden összetört.
.
.
Téli késő délután volt. A hideg külvilágvilágra szürkület borult, ám a lakásban meleg volt, fények és békés hangulat. Josio igazán élvezte. A kanapén ült, chipset evett zacskóból, közben üzeneteit nézegette a telefonján. Időnként lopott pillantást vetett Szakurakóra. A lány is ott ült a kanapén, nem túl közel, de nem is távol tőle. Szakurako édességet majszolt lassan, szinte álmodozva, s ragacsos ujjait időnként beletörölte hasánál a pólójába.
A lány megváltozott az utóbbi időben. Szeszélyes maradt ugyan, bosszantóan önfejű, és újabb követeléssel állt elő. Amikor Josio nem teljesítette, Szakurako sírt, dühöngött, elrohant – aztán visszajött. Ám a lánynak mostanában voltak különös hangulatai. Olyankor elmélázva bámult maga elé, s úgy mosolygott, mintha valami csak általa érzékelhető belső hangra figyelne.
Az utóbbi időben a külsejével se törődött olyan mániákusan. Hagyta, hogy vörösre festett haja lenőjön, és előbukkanjon eredeti hajszíne. Sötétbarna, mahagóni meleg árnyalatában fénylő tincsei elbűvölték Josiót, de nem szólt, nehogy a lány bosszantásnak vegye, amit ő dicséretnek szán. Szakurako a harsány sminket is mellőzte; kendőzetlen arca nem volt igazán szép, mégis megkapóan bájosnak tűnt.
Josio rajta felejtette a szemét, azonban a lány észre se vette. A monitort bámulta – ez is új szokása volt. Szakurako a zenei műsorokat szerette, nagyritkán megnézett egy horrorfilmet vagy valami művészettel kapcsolatos adást. Mostanában viszont az egészségmegőrző- és az életmódmagazinok érdekelték. Meg olyan filmek, amikről Josio még csak nem is sejtette, mi tetszhet bennük a lánynak. Ezúttal is… Szakurako a „kitudja hányszázadik” csatornán talált egy ősrégi krimit. Valami felügyelő, talpig fekete öltönyben, szadista gyilkosokat hajkurászott. Közben reménytelenül szerelmes volt egy nőbe, más feleségébe persze, s a nő így könyörgött neki: „Nősülj meg, Komura, nősülj meg, mert én már nem bírom ezt így soká!” Josio a szemét forgatta. Micsoda egy film!
Szakurako váratlanul kikapcsolta a készüléket, szembefordult Josióval, és azt mondta:
– Házasodjunk össze!
A férfi legszívesebben felnyögött volna. Miért kellett az ő és Szakurako békés idilljébe betolakodnia Komura felügyelőnek, összes szerelmi bánatával és a nősüléssel?! Josio felsóhajtott.
– Egyelőre nem vehetlek el, Szakurako. Hiszen tudod, hogy előléptetés előtt állok a cégnél! Ha kineveznek, jobb helyre kerülök, magasabb fizetéssel. Majd utána összeházasodunk.
– De én most akarom!
Szakurako követelőző hangja újabb sóhajtásra késztette Josiót. Nem először hallotta a lánynak ezt a legújabb kívánságát. Mindig igyekezett észérvekkel elmagyarázni neki, pillanatnyilag miért lehetetlen egybekelniük. Szerette Szakurakót, és akarta, hogy a felesége legyen. Viszont ha ezt a lépést elhamarkodja, éveken át gürizhet újból, míg valakinek a cégnél eszébe jut őt magasabb fizetési osztályba sorolni. S mégis miből élnének meg Szakurakóval? Addig hagyján, míg csak ketten vannak, a házasság után azonban jönnek a gyerekek! Az élet taposómalom lesz, híján minden örömnek, szórakozásnak. Josio megrázta a fejét.
– Figyelj rám, drágám! – mondta a lánynak. – Megígérem, hogy amint egyenesbe jövök anyagilag, eléd térdelek, gyémántgyűrűt húzok az ujjadra, és ünnepélyesen kérem meg a kezedet. Neked lesz a legszebb menyasszonyi ruhád, anyád három új kosztümöt is kap, s meghívhatod bulizni az összes barátodat. Csak légy türelemmel, adj nekem egy kis időt!
– Mégis mennyit? – fújtatott dühösen Szakurako. – Fütyülök én a gyémántgyűrűre, meg a menyasszonyi ruhára! Inkább mondd meg nyíltan, ha nem akarsz elvenni! Akkor legalább tisztán látom a helyzetemet!
– Szeretném, ha a feleségem lennél, Szakurako, de miért ilyen sürgős? Még egy éve se vagyunk együtt.
– Szóval szerinted túl korai? Tudod mit?! Egy szemét, önző karrierista vagy, akinek minden fontosabb, mint én! Vagy a család!
És a lány sírva fakadt.
– Szakurako, kérlek! Te is tisztában vagy vele, hogy meg kell alapozni a jövőnket, a közös életünkhöz pedig pénz kell. Az én feladatom, hogy ezt előteremtsem, ezért dolgozom. Miattad csinálom!
– Még hogy miattam?! Pénzről beszélsz, jövőről, karrierről! De hol vagyok én az életedben? Az ágyadba rántasz, amikor megkívánsz, ellöksz, mikor nem kellek! Neked nem számít, ha szeretek, és nem számít, ha szenvedek!
A lány most már csúnyán sírt, fuldokolva. Josio döbbenten nézte, ilyennek sose látta eddig. Viszont biztosan hitte, hogyha most enged Szakurakónak, később mind a ketten megbánják. Épp ezért tett még egy kísérletet a lány meggyőzésére.
– Szakurako, bármire hajlandó vagyok érted, csupán arra kérlek, adj egy évet nekem! Addigra elrendezem a dolgokat, és egybekelhetünk.
– Nem!!! Én most akarom! Vagy semmikor! Ez az a helyzet, amikor nem vagyok hajlandó várni!!!
– Akkor ezt a helyzetedet magadnak kell megoldanod, mert én nem segíthetek.
Josio higgadtan, hidegen szólt. Eddig hiába magyarázkodott és kérlelt, Szakurako meg sem hallotta, amit mondott. Itt volt az ideje, hogy a lány végre felfogja, olyan férfival él együtt, aki ura a szavának.
A lány könnyektől maszatos arca vörössé vált az indulattól, ajka remegett. Tágra nyílt szemeit elnyelni készültek táguló pupillái. Felugrott Josio mellől a kanapéról, odarohant az egyik szekrényhez, feltépte az ajtaját. Kirántotta az alsó polcról a bőröndjét, és hajigálni kezdte bele a ruháit. Közben mindenfélét kiabált családról, pénzről, önzésről, szerelemről.
Josio nézte a lányt, s fájt, hogy így kell látnia. Miért nem érti meg Szakurako, hogy amit ő érez, a féltés, a gyengédség, a gondoskodás vágya mind-mind része az iránta való szerelmének?
– Kérlek, ne menj el! Szeretlek.
Csöndesen szólt a férfi, röviden, egyszerűen. A lány így is meghallotta.
– Én is téged – mondta Josióra pillantva. – De tudod, mi a feltételem. Megteszed?
A férfi néma maradt, csupán a fejével intett nemet.
Szakurako is hallgatott. Felkapta a bőröndjét, s úgy ment ki a lakásból, hogy nem nézett vissza.
Josio három napig bírta a lány nélkül. Akkor felkereste az összes elektronikus címet, közösségi portált, majd telefonálgatni kezdett. Hívta Szakurako anyját többször is, ám az asszony nem jelentkezett. Ezután sorra vette a lány barátait, azonban egyikük sem tudott Szakurakóról. Ahogy teltek a napok, Josio egyre jobban aggódott. Nem is aggodalom volt ez, hanem valami ösztönös, zsigeri félelem. Mintha a lány visszavonhatatlanul kilépett volna az életéből. Szakurako holmijának egy része ott kallódott a lakásban: kávégép, sminktáska, mini-lejátszó, ruhák, a „kincses láda” bádogdoboza. De ezek csak holt tárgyak voltak, a lány hiányának jelei. S Josio, mint már annyiszor, gyötrelmére a legrosszabb „orvosságot” választotta: lerészegedett.
Két héttel később a férfi minden remény nélkül, megszokásból telefonált Szakurako anyjának. Legnagyobb megdöbbenésére a nő beleszólt a készülékbe.
– Halló!
– Jó napot kívánok, asszonyom! Én vagyok az…
– Pontosan tudom, ki vagy! – csattant a nő hangja. – Te aljas gazember, még van bátorságod idetelefonálni?!
– De asszonyom – hebegte Josio –, én csak… Hannah-t…
– Ne merészeld a szádra venni a lányom nevét azok után, amit vele műveltél! Te utolsó, lelketlen, mocskos szélhámos! Elcsábítottad Hannah-t, felcsináltad, aztán elhagytad! Egy szál bőrönddel hajítottad ki az utcára! A lányom beállított hozzám az éjszaka közepén, itt zokogott a karjaim közt! Aztán összecsuklott, elájult, ömlött belőle a vér! Mentő vitte a kórházba! Épp csak túlélte, hogy elvetélt!!!
– Én… én nem tudtam…! – A férfi alig bírta kinyögni a szavakat. – Hogy van… hol van most… Hannah?
– Biztos helyen, ahol nem tudod utolérni, te szemétláda! Félretettem a büszkeségemet, megkértem a volt férjem szüleit, vegyék magukhoz egy időre Hannah-t. Van elég pénzük: a lányom az ő költségükön utazott ki hozzájuk az Egyesült Államokba. Abban pedig biztos lehetsz, hogy Hannah nem megy vissza hozzád! És ne merj még egyszer telefonálni nekem, Josio, mert följelentelek zaklatásért!
A visítozó női hang elhallgatott, a vonal megszakadt. A férfi csak bámulta a kezében tartott néma telefont. Nem volt semmi, aminek értelme lehetett volna. A könnycseppnek se, mely lassan végigcsordult Josio arcán.
.
.
Az ötödik szirom
.
Cseresznyefákról
hulló virágok – velük
hullt szerelmünk is.
.
.
Josio föl-alá járkált az Ueno-parkban. Körülötte embertömeg hömpölygött, s virágzó cseresznyefák inogtak a szélben. Virágok záporoztak alá, mint fűből vetett nászi ágyra hulló, parányi menyasszonyok. A gyerekek sikongva rohangáltak, a férfiak nagy léptekkel haladtak, a nők kecsesen tipegtek. Fölfelé néztek, a virágokat hullajtó fákra. Vigyázatlan lábuk eltaposott mindent, ami földre került.
Josio nem figyelt rájuk. Mióta megtudta Miekótól, az unokanővérétől, hogy Szakurako hazajött az Államokból, semmi egyéb nem érdekelte. A lány felhívta Miekót telefonon, de azt mondta, egy-két napon belül visszamegy Amerikába. A nagyszülei örülnének, ha örökre náluk maradna, s a nagyvárosban, ahol laknak, Szakurako egyetemre is járhatna. Ő elfogadta az ajánlatukat, ám mielőtt elutazik, szeretné visszakapni a holmiját, ami Josio lakásán maradt. Szakurako anyjának címére kellene elküldeni, a költségeket természetesen megtérítik.
Szakurako megadta új telefonszámát Miekónak azzal a feltétellel, hogy nem árulja el Josiónak. Unokanővére viszont mindent elmondott a férfinak, mert tudta, mennyire összetörte a szakítás. Mindenképp adni akart neki egy esélyt, hogy megint együtt lehessen Szakurakóval. Josio szeretett volna kicsikarni egy személyes találkozót a lánytól, ám egyelőre csupán annyit tehetett, hogy felhívta telefonon.
Békülni akart Szakurakóval, de mint már annyiszor, megint veszekedni kezdtek.
– Miért nem mondtad el azonnal, Szakurako? – üvöltötte bele a készülékbe. – Miért hallgattál róla, hogy teherbe estél?
A nő hangja keserű volt:
– Most vársz tőlem magyarázatot, Josio, miután elvetéltem? Egyedülálló nő vagyok, akit elhagyott a barátja. Nem akart feleségül venni, nem akarta a gyerekünket! Ennyi épp elég!
– Ez hazugság, Szakurako! – kiabálta a férfi a telefonba, és öklével a levegőt csépelte. – Hiszen azt sem tudtam, hogy állapotos lettél! Nem tudtam semmiről!
– Arról se, hogy feleségül kellene venned? Nem emlékszel, mit mondtál, amikor erre kértelek? Túl korai! Még nem vagyunk elég ideje együtt! Előbb meg kell alapoznod a jövődet! Most a karriered építése a fontos, csak aztán jöhet a család! Szóval magamra hagytál!
– Ez nem így volt, Szakurako! Ráadásul te hagytál el engem!
– Milyen érdekes, hogy mi mindig másképp emlékezünk vissza arra, ami velünk történt!
– De hát te is tudod, mi volt! Egyre csak sírtál meg veszekedtél, kiabáltál mindenféle értelmetlen dogot, közben összecsomagoltál a bőröndödbe, és elmentél.
– Hagytál elmenni!
– Nem tudtalak visszatartani!
– Nem akartál visszatartani!
A nő kiabálása a vonal túloldalán váratlanul elhallgatott. Aztán, amikor ismét megszólalt, hangja fáradt volt, idegen csengésű. Mintha nem is Szakurakóé lenne.
– Mindegy, Josio, már nem számít, hogy volt. Nem is akarok emlékezni rá: veled kapcsolatban semmire se akarok emlékezni!
– Szakurako, ne csináld ezt!
– Ugyan mit? Vége van, Josio! Elveszítettem a gyerekedet, te meg elveszítettél engem.
– Ne mondd ezt, Szakurako! Hiszen szeretjük egymást!
– Annak is vége, Josio. Én többé már nem tudlak szeretni.
– Könyörgök…!
– Hagyd abba, nincs értelme. És ne hívj többet, úgysem fogok válaszolni! Ne is keress, mert még ma elutazom, nem jövök vissza. Felejts el Josio! Én se akarok mást, csak elfelejteni ezt az egészet, örökre.
A készülék elnémult, a hívást megszakították a túloldalon.
Josio újrahívta a lány számát, azonban a telefont nem vették fel. A férfi megint próbálkozott, újból és újból, makacsul, egy egész délutánon át. Végül megértette, hogy azt a másik készüléket, ami még Szakurakóhoz kötötte, többet nem használja senki. Talán kidobták a szemétbe, mint minden egyebet, ami fölöslegessé válik.
Alkonyodott. Az Ueno-park kezdett elnéptelenedni, Josio is megindult kifelé. Elmentében felnézett a csupaszodó cseresznyefákra, ahogy utolsó virágaikat pergetik alá. Mintha hó hullana tavasszal… És Josio egyszerre dideregni kezdett valami belső hidegségtől. Egyedül volt, lélekegyedül a fagyos magányban.
.
.
.
1 Josio családneve.
2 Japánul virágot jelent. Ha önállóan használják a klasszikus költészetben, mindig cseresznyevirágra utal.
3 „Szakura, ó szakura/ Mikor sétálnak/ Boldogan az emberek/ A cseresznyefák alatt?”
4 „Március végétől/ Április derekáig/ A világ csupa nyíló/ Cseresznyevirág.” (ld. L. Dalby: A cseresznyevirágok hölgye)
Köszönöm! Voltaképp megkedveltem ezt az én régi „spagócámat”, úgyhogy szívesen fogadtam.
Kedves István! Én a dicséreteket sosem értem félre – mint tudjuk, a boldogság másfél mázsa és rózsaszín! – úgyhogy köszönöm, még egyszer. Ha pedig bírálat van, s az építő jellegű, sosem sértődöm meg rajta, hisz minden segít, ami útba igazít. Ami pedig az irígykedést illeti – nos, biztosíthatlak róla, hogy ez kölcsönös!
Kedves Frea!
„Igen, nem, talán = a női lélek kiismerhetetlensége.” Ezt dicséretnek szántam, mert nagyon szépen írtad meg ezt a történetet, és ez így jó. Úgy kihívás a kapcsolat a férfi számára, ha a nő rejtélyes, mind a történetben, és mind az életben is. De csak a kapcsolat elején. Az együttélés, a közös jövő az már más, és ott dől el, hogy ki mit hajlandó feladni a másikért. Ugyanakkor őszinteség is, ami a lányból hiányzott, így lett a szerelméből önzés és felelőtlen döntés, így fájdalmas vég mindhármuk számára. Ez nagyon jól ívelt a történetben és nagyon tetszett, megfogott. Csak gratulálni tudok és irigykedni!:)
Beállítottam egy másik avatart, az előzőek csúnyák voltak. 🙂
Kedves István!
Megpróbálkoztam a lehetetlennel: nő létemre, férfiszemszögből is írni egy nőről (a nőkről). Azt gondolom, a két nem egymás számára örök rejtély marad. Örülök, hogy ezt észrevetted – már csak azért is, mert akartam, hogy az írás erről (is) szóljon.
Egyébként, ahogy már Beának is írtam, itt két olyan emberről szól a történet, akik csak együtt alkothatnának valamit, ami ép és egész: ami az egyikükből hiányzik, az a másikukban túlteng. A másságuk bűvöli el őket – ugyanakkor képtelenek azt tolerálni. Pedig hát mit ér a fény árnyék nélkül?
Az avatarom ld. mint fenn!
Üdvözlettel FREA
Mellesleg, én is írtam bírálatot és fenntartom: gratula!
Az egyszerűsített jellemek egy novellában valóban lehetnek hasznosak, ám itt az ellentét is lényeg. Egy szakértőnek alighanem ostobaság lenne bármit magyaráznom vagy mentegetnem. Csak annyit jegyeznék meg, hogy itt két sérült emberről van szó – de egyiket sem akartam szimpatikussá tenni, vagy unszimpatikussá. A cseresznyevirág lehull – és úgy tudom, meddő.
U.i. Bocs az „Avatar”-figuráért, automatikusan adta a gép, én meg ugyan nem állítgatom! Az enyém ilyen lenne 🙂
Mégha az „Egy szerelem öt epizódja” alcím először meg is tévesztett, hamar rájöttem, hogy a történet nem a boldog vég felé halad, így lélekben felkészülhettem a befejezésre. Jó ötletnek tartom a cseresznyefa virágzás választását, mert ez megalapozta a történet hátterét. Az azonnal kiderült számomra, hogy Josio nyugodt természetű japán irodista, aki két lábbal áll a földön. Talán a férfi jelleme kissé sablonos, de ugyanakkor a novella rövidsége miatt hasznos, mert a nyugati olvasó csak ezekből a sztereotípiákból ismeri a japánokat. Hannah, vagyis Szakurako azonban hangulatember, aki egyszer vidám, máskor dühöng vagy sír, és ezzel számomra egyre ellenszenvesebbé vált. Viselkedése is elüt a japán szokásoktól, ez talán külföldi édesapja miatt alakult így. Josiónak, ahogy az az első sorokból kitűnik, éppen a lány közvetlensége tetszik meg. Az elején még azt gondoltam, az ellentétek vonzzák egymást, de olvasás közben már a „vannak kivételek” közhely jutott az eszembe, miközben egyre jobban sajnáltam Josiót, aki csak azért tűrte a lány hangulatváltozásait, mert nagyon szerette. Szakurako azonban egyáltalán nem lopta be magát a szívembe.
Igen, nem, talán = a női lélek kiismerhetetlensége. Minden benne van ebben a műben, ami erről szól. Gratulálok!