Previous Story
Rémmese
Szerző: FREA
.
.
A grófi vár nagytermében tömérdek nép nyüzsgött, az emberek ettek, ittak, zajongtak, vigadoztak. Ez azonban nem közönséges lakoma volt: a várbeli gróf a menyegzőjét ülte!
A férfi jócskán elmúlt már ötven éves. Haja őszült, ábrázatának petyhüdt bőrét ráncok barázdálták. Azonban ajkán élveteg mosoly ült, és szemében kéjvágy villant, valahányszor arájára pillantott. A hófehér ruhás leány bájos volt, törékeny, és nagyon fiatal. Haja szőke, szeme kék, arcának bársonyos bőre rózsásfehér.
Különös módon került a gróf kastélyába. Egy ifjú úrral utazott néhány szolga kíséretében, akikkel át szeretett volna kelni a birtokon. Amikor kiderült, hogy a lány nem csupán szép, de előkelő és gazdag is, a gróf megkérte a kezét. A leány nemet mondott, erre a vár ura és csatlósai a lány kíséretére támadtak. Akit lehetett, megöltek, akit nem, azt megsebesítették. Csak néhányan bírtak elmenekülni a kíséretből, ők vitték magukkal az ifjú urat. A fiatalember súlyosan megsérült: nyílvessző találta vállon, kardvágást kapott a fejére.
A gróf ezek után azt mondta a lánynak, választhat: vagy rab lesz a kastélyban, vagy feleségül megy hozzá. A leány az utóbbi mellett döntött. A gróf roppant elégedett volt, már csak azért is, mivel menyasszonya útiládái ékszerekkel, drága kelmékkel és vert arannyal voltak teli. A férfi ezt a vagyont mint „hozományt” behordatta a kastélyába, és elzárta a kincstárba.
A menyegzői lakoma után a gróf borgőzös fejjel, tántorogva lépett be a hálószobájába. Első pillantása a nászágyra esett, ahol az ifjú ara szűzi teste csak arra várt, hogy birtokba vegye. A férfi ehhez most túl részeg volt, ám tudta, amint kissé kijózanodik, roppant gyönyör vár rá. Határtalan élvezet lesz magáévá tenni a lányt – durván és erőszakosan.
Mindig így csinálta, minden nővel: csak kínozva szerette megkapni őket. A gróf már arra sem emlékezett, mennyi szeretője volt! Ugyan mit számít? Az se fontos, hány pohár bor gurult le a torkán élete során, vagy hogy hány ember vérében mártotta meg a tőrét! Aki úrnak született, bármit megtehet!
A gróf elszenderült, majd felébredt, megint elaludt, és újból felriadt. Az ágyon ott feküdt mellette felesége, s ahogy a férfi ránézett, úgy találta, a kandalló hunyó zsarátnoka furcsa játékot űz. A homályos szobában árnyék vetült az ifjúasszony törékeny, liliomfehér szépségére: bőrét megsötétítette, haját feketére színezte. Amint ott hevert, egy másik nőt juttatott a gróf eszébe.
Az a „másik” egy cigánylány volt. Igazi szépség, aki angyalhangon énekelt, de démoni táncot járt a tábortűz mellett.
.
.
Sok évvel ezelőtt történt. A gróf véletlenül látta meg, amikor egyedül, kíséret nélkül ellovagolt egy cigánykaraván tábora mellett. Megkívánta a nőt, mint már oly sokakat, csakhogy ezt az egyet nem volt könnyű megszerezni! Fegyverrel, lányrablással nem próbálkozhatott, pénzt ajánlott hát, sok aranyat. Ám hiába kínált egész vagyont, a cigányok nem fogadták el.
A gróf erre esküdözni kezdett: feleségül veszi a lányt, magával viszi a várába, mindenét neki ajándékozza, ha kell, a lelkét is odaadja érte, csak megkaphassa! A nőt azonban így is megtagadták tőle. A gróf magányosan tért meg kastélyába, s amikor fegyvereseivel másnap visszalovagolt, a cigánytábornak hűlt helyét találta.
A gróf nemigen tudta mi a szenvedés, de ez a lány úgy felkorbácsolta a szenvedélyét, hogy napokon át őrjöngött. Részeg tivornyákon a falvakból elragadott hajadonokon élte ki vágyát, bár csak egyvalakit kívánt igazán: a cigánylányt.
Egyik éjjel aztán, egészen váratlanul megjelent kastélyában a lány. Azt mondta, megszökött a cigánykaravántól, s ha a férfi nemcsak szeretővé, hanem hites feleséggé, grófnévá is teszi, az övé lesz. A gróf szavát adta, és megesküdött neki mindenre, ami szent. Aztán heteken át kedvét töltötte a nőn, majd amikor ráunt, kidobatta a várból.
A cigánylány azonban nem tágított, követelte, hogy a férfi váltsa be az ígéretét! Persze egy efféle alantas nőszemély követelőzése nem sokat számított volna. Csakhogy a környéken nagy volt az elégedetlenség, a nyomor meg a földesúri túlkapások miatt. Lázadás fenyegetett, a gróf pedig úgy döntött, egyszer s mindenkorra elejét veszi. A cigánylányt okolta nyilvánosan az összes bajért, majd boszorkánysággal vádolta meg.
A lányt perbe fogták, megkínozták, elítélték, kivégezték. A gróf egy emeleti ablakból nézte végig, hogyan égetik el elevenen a máglyán. Szörnyű volt, amint a nő hangosan sikoltozott és átkozódott a tűzben égve! A férfit azóta is kísértette visszatérő rémálmaiban az emléke. És ahogy növekedett a gróf éveinek meg bűneinek száma, lidércnyomásos éjszakákon mind gyakrabban bukkant fel a rémálom.
.
.
A gróf most is álomnak érezte, hogy az ágyon mellette fekvő nőalak a régi cigánylányt idézi. Egyszer csak megmozdult a nő, fölemelte fejét, a férfira nézett. Arca nem hasonlított a gróf feleségéére, s a szeme sötét volt, mint az éjszaka. Mosolygott, rémítőbben egy vadállat vicsorgásánál.
– Rám ismertél végre? – kérdezte. Lehelete kesernyés szagú volt, akár a füst.
A grófban bennrekedt a sikoly, vacogó szája némán formált egy szót.
– Azt kérdezed, hogyan? – A nő hangja úgy sziszegett, mint amikor láng kap a száraz fába. – Boszorkánysággal vádoltál, pedig ártatlan voltam; akkor még ártatlan! De ott a máglyán megesküdtem, egy lélekkel fizetek a Démonnak, ha bosszút állhatok rajtad!
A férfi torkából most se jött ki hang, azonban a nő leolvasta szájáról a kérdést.
– Dehogy is adtam oda a saját lelkemet! Csak azt, amit nekem ígértél: a TIÉDET!
.
.
Másnap reggel hálószobája nászi ágyán egyedül találták a grófot. Holtan hevert, keze tulajdon tőrét markolta, mely átdöfte a szívét. Ám az igazán borzalmas a férfi arca volt. Úgy eltorzult, az eszelős rémületnek olyan grimaszába, hogy mindenki ijedten kapta el róla a tekintetét.
Az ifjú özvegyasszonynak nyoma veszett, kincses ládáit sem találták. Akadtak, akik a menyegző éjszakáján látni véltek egy hölgyet hintóban kis csapat kíséretében. Lóháton ülő ifjú vezette őket, akinek fejét, karját kötés fedte. Persze ez csupán afféle mendemonda volt, mint ahogy az is, hogy a menet egyszerre tűzoszloppá változott, és eltűnt a közeli mocsárban.
A grófot harmadnapra kőkoporsóban a családi kriptába helyezték, aztán lefelé fordították a címerpajzsát. Egy évvel később árvíz ragadta magával a koporsót, hetekkel később a temetőárokban találtak rá, üresen. A tetemnek nyoma veszett. Elkárhozott lélek volt a gróf, legalábbis a történtek után ezt állították némely ájtatosok. És nem akadt senki, aki ellentmondott volna nekik.
.
.
Szia! Hangulatos! Rendesen megbünteted benne a gonosz grófot! 🙂
Tetszett, hogy élményszerű írás, megfelelő a hossza, nem unalmas és végre valami misztikum, valami
természetfeletti (bár ezt a szót sosem értettem, mert az Univerzumban minden annak a része, tehát magának a része, természete. Ha nem lenne a része, nem is létezne. 🙂 Tehát nincs semmi a Természet felett. Bocsi a kitérőért.) Szóval abba enged bepillantást, amit még nem tudunk.
Ami kevésbé tetszett: kicsit soknak érzem a kliséket. TUDOM, hogy baromi nehéz a kliséket leredukálni, hisz már egyszer valaki biztos leírta azt a szitut, azt a viszonyt a dolgok között, azt a hangulatot, amit megjelenítesz. Mégis, érzi az ember, amikor valaki kevesebb klisét ír, és az jó. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni.
A történet számomra egy szimpla elégtétel. Sajnos nincs plusz.
Bár most hirtelen én sem tudom, mit tudnék elképzelni ide pluszként, sokat kellene rajta gondolkodni…
Amúgy jó volt olvasni, lekötött, nem gondoltam közben semmi másra! 🙂 Ez az őszinte véleményem, ha az érdekel és bocsi, hogy nem csak a dicséretet mondtam el. Üdv!