Previous Story
Istenadta tehetségek
Szerző: Erdélyi Csaba
.
.
1.
.
.
Klein Viktor izgatottan kapcsolta be számítógépét. Alig bírta kivárni, amíg feláll a rendszer, ujjaival idegesen dobolt az asztal lapján. Amikor felvillant előtte az ismerős Don Corleone-t ábrázoló háttérkép, és megjelentek a parancsikonok, gyorsan az belépett a Facebook oldalára.
– Micsoda egy remek hónap, micsoda egy remek hónap! – ismételgette magában. Épp tegnap este töltötte fel a Mauritiuson töltött nyaralásuk képeit, így most jött el az ideje, hogy elolvassa az irigykedő és dicsérő kommenteket, és megnézze a like-ok számát. A saját hírfolyamában az első helyen állt a poszt, háromszáznyolcvankettő like-ot jelzett, és meglepő módon tizenhét megosztást.
Közben szeme sarkából észlelte, hogy felesége is előbotorkált a hálószobából. Álmosságtól rekedten kérdezte:
– Még csak hat óra! Minek keltünk ilyen korán? – majd lerogyott a kanapéra.
– A négyszázötvenkilenc ismerőshöz képest nem is rossz – mondta neki Viktor. – Nézd, Móni, háromszáznyolcvankettő like-ot kaptunk! De ami fura, hogy tizenhét ismerősünk megosztotta az albumunkat!
Móni a szemöldökét összehúzva dőlt előre:
– Mi a francért osztja meg valaki a mi nyaralásunk képeit? – kérdezte felháborodottan. – Ez beteges.
Viktor mintha nem is hallotta volna.
– Úristen mennyi komment! – mondta, miközben a monitort bámulta tátott szájjal. – Még a Herczog Laci is beírt, tudod, nálunk, a pénzügyről, pedig ő aztán nem adja könnyen a like-jait…
Ekkor látta meg a legnagyobb csemegét: Luca Stretta, a volt osztálytársa is hozzászólt. Gyorsan elkapta róla a tekintetét, az ő irigykedő szavainak elolvasása külön kis ünnep kellett, hogy legyen.
Visszatekerte hírfolyamában az elmúlt egy hónap eseményeit, és lassan tekerte előre, hogy az egymás alatt megjelenő posztok mindegyikére vethessen egy-egy büszke pillantást.
– Micsoda egy hónap, Móni, mi? – kérdezte. A lány csak valami dörmögéssel felelt, nem igazán volt még ébren. – Egy remek vacsora az üzbég-maláj fúziós étteremben – kezdte sorolni az emlékeket – Úúúh, a Dick Coque kiállítás…
– Nem is volt rossz, még akkor is tetszett volna, ha amúgy nem a péniszével festene – hümmögött elismerően mosolyogva Móni.
– …a Lila Kacsa Főzde sörbemutatójára emlékszel? – folytatta a fiú – melyiktől is kezdtél öklendezni? A kéksajtostól vagy a csirkemájastól?
– Jézusom, még most is fordul egyet a gyomrom, ha rágondolok! – fintorgott amaz. – Kinek ízlik egy kéksajtos-borsos sör? Vagy egy csirkemájas-meggyes? Ennyi sznob idiótát egy helyben már rég láttam. Az az este szörnyű volt!
Viktor nem hagyta, hogy jókedve elszálljon, habár nagyon elszontyolodott, amikor felesége így beszélt egy programról, amit ő talált. Azt érezte, hogy egyszerűen ő nem elég ennek a nőnek, sokkal izgalmasabb és egyedibb élményekre vágyik. Felesége független, határozott személyisége mellett Viktor sokszor csak egy pedálozó kisiskolásnak érezte magát.
– Nem ez a lényeg – próbálta kioktatóra venni a hangnemet, de kicsit sértődöttre sikerült. – Az a lényeg, hogy ott lehettünk.
A lány túl nyomott volt még, hogy vitatkozzon, csak legyintett.
Viktornak eszébe jutott Luca posztja, a reggeli jutalomfalat. Ettől jobb kedve lett. Gyorsan felpattant, és kiszaladt a konyhába, hogy feltegyen két adag eredeti szicíliai kávét a gáztűzhelyre. Telefonjával csinált egy-egy fotót a csomag kávéról, és az eredeti olasz kotyogósról, majd amikor orrcsiklandó illattal lefőtt az ital, két kis csészébe töltötte szét. Az alátétekre egy-egy holland kekszet dobott, a kis kiöntőbe tejet töltött. Ízlésesen elrendezte a kompozíciót, majd a pár perccel ezelőtt készült másik két képpel együtt már posztolta is:
.
.
„Mónival egy igazán jó kávéval kezdjük a hétfőt!”
.
.
Most, hogy az alkalomhoz illő ünnepi ital is készen állt, jöhetett Luca hozzászólásának olvasása. Az olasz származású volt osztálytársa az őrületbe kergette: Facebook posztjai mindig közvetlenül Viktoréi után kerültek ki, megölve azok hírértékét, félbevágva természetes kifutási idejüket. Mindig jobb helyeken nyaralt, kidolgozott teste, mediterrán, sötét bőre, olajosan fekete haja minden nő csodálatát kivívta. Egyedi, trendi kiállításokra járt, drágább éttermek megnyitóira volt foglalása, ínyenc és szakértő volt a gasztronómia területén is, majdnem minden napra jutott egy-egy poszt valami többezres francia borral, kubai rummal, általa elkészített különleges vacsorával. Viktor egy olyan névvel nem tudott versenyezni, mint az egzotikus hangzású „Luca Stretta”; emellett hogy rúghat labdába egy „Klein Viktor”? Körülbelül egy évvel ezelőtt letiltotta magánál Luca posztjait, mert megőrült tőle.
Most azonban eljött az ő ideje, egy Mauritius-t nem lehet überelni! Kortyolt egyet a forró kávéból. Erős volt, aromás, és azonnal valami melegség áradt szét a gyomrából egész testébe. Kikereste Luca hozzászólását, elolvasta, és ledermedt.
– Ne már, ezt már tényleg nem hiszem el! – mondta ki hangosan. Újra el kellett olvasnia:
.
.
„Mauritius? Ti is? Én is voltam egy fél éve, mondjuk én három hetet! A Könnyező Sziklákhoz eljutottatok? Fantasztikusak!”
.
– A rohadék! – fakadt ki újra. – Ez a szemét el akarja venni tőlem Mauritiust! És még van pofája beírni a Könnyező Sziklákat, mikor láthatja, hogy nincsenek képeink onnan!
– Mi van? – nézett fel a kávéscsészéjéből felesége. – Hogy tudná már bárki is elvenni tőlünk Mauritiust?
– Luca! Direkt odament ő is nyaralni! – ekkor látta csak meg, hogy az olasz hozzászólására hetvenketten válaszoltak. – Na, ne! – dőlt hátra mérgesen Viktor. – Még az én posztomból is ő profitál? Ezt a pofátlanságot…
– Jézusom, Vik, nyugodj már meg! – szólt rá Móni. – Ki a francot érdekel, hogy, ő is ott volt? Az a lényeg, hogy…
– Hetvenkét embert érdekel! – vágott közbe a férfi.
Móni idegesen dőlt előre:
– Közülünk ki a francot érdekel? – mondta ő is most már egy fokkal ingerültebben, magára meg a férfira mutatva. – Ott voltunk, jól éreztük magunkat, fantasztikus volt, és ezt senki sem veheti el tőlünk!
– Nem, azt tényleg nem – mondta Viktor már nyugodtabban. – De én meg akarom osztani ezt az élményt a barátaimmal, ez a görény meg direkt…
– Akkor találkozz velük, és mutasd meg a képeket! Ne ezen a szaron küldözgesd – intett a számítógép felé.
Viktor majdnem feladta, de eszébe jutott egy hasonlat:
– A hajad is csak tükör előtt tudod rendbe tenni! Ha nem látod magad, akkor összevissza áll. Nekem a Facebook ez a tükör.
A lány elkerekedett szemmel válaszolt:
– Vik, nem lehetsz olyan idióta, hogy egy életre szóló élményt a fésülködéshez hasonlítasz! – mondta neki azzal a hangnemmel, amivel a sárba szokta tiporni férje önbizalmát.
Viktor megbánta, hogy nem maradt inkább csendben. Soha nem tudott versenyezni felesége éles eszével, hibátlan érvelésével. Nem tudta kifejezni jól gondolatait, nem tudta neki megmagyarázni, hogy nem érzi érvényesnek az élményeit, ha arról nem tud más, ha annak észleléséről nem adnak neki visszajelzést ismerősei.
Keserű szájízzel vágott neki a reggeli készülődéseinek.
.
.
2.
.
A munkahelyen egész délelőtt nagyon rossz kedve volt. Luca máskor is belerondított már az élményeibe, ez nem volt szokatlan. Mostani hatalmas vereség érzésének oka az volt, hogy biztos volt győzelmében. A kontraszt túl nagy volt a győzelmi mámor, és a most érzett totális vereség közt.
– Mauritius! Mauritius! – motyogta magában. – Ide azért nem jut el bárki! Hogy a francba tudhatta meg, hogy ide készülünk? Senki nem tudott róla. – és hogy még mélyebbre süllyedhessen az önsajnálatban, megnyitotta Luca Facebook oldalát. Az olasz boldog képeivel akarta gyötörni magát. – Biztos még a szállodája is puccosabb volt, mint a miénk… – gondolta, – Nem is: olcsóbb, de egyúttal mégis jobb! Ez az!
Az öreg Stretta, Luca apja, nagykövet volt, így a család dúskált a pénzben, a fia mégis megtalálta a módjait, hogyan tudjon úgy keveset költeni, hogy élményei még különlegesebbek legyenek, mint Viktoréi. Nem volt eszes gyerek, apja valami multihoz nyomta be, ahol évek óta ugyanazon a középvezetői szinten ücsörgött.
Megnyílt az oldal, és Viktor elsápadt. Lassan kezdte el visszatekerni az idővonalát, és nem hitt a szemének.
– Jézusom! – mondta ki hangosan. – Ezt meg hogy csinálta?
Félig még mindig a monitort bámulva tapogatott az asztalán a telefonja után. Felállt, kikereste felesége névjegyét, és már hívta is. Az már egy csörgés után felvette.
– Vik – kezdte a nő. – Ne haragudj a reggeliért! Tudom, hogy rossz kedved van, mert más napokon délre már vagy öt új posztod van, szóval csak azt akarom…
– Te láttad Luca Facebook oldalát? – vágott közbe a férfi.
Móni egy pillanat csend után válaszolt csak:
– Mi? Kit érdekel az a pojáca? Nekem nem ismerősöm…
– Én egy éve rá sem bírok nézni. Tudod, idegesít, hogy… – nem akart most belemenni ebbe. – Mindegy, szóval egy éve nem láttam a posztjait. Most kíváncsiságból ránéztem, mert a mauritiusi nyaralása érdekelt – magyarázta – és most láttam csak, hogy Luca gitározik! Mi az, hogy gitározik! Jazz zenekara van! Érted? – már majdnem kiabált. Mutogatott a monitorra, mintha felesége látná: – Itt van! Zenekari próbák, fellépések klubokban, fesztiválokon, stúdiófelvétel és egy lemez, körülbelül egy hónappal ezelőtt!
A vonal másik végén Móni csendben szuszogott. Nagy nehezen szólalt csak meg:
– Hogy? – értetlenkedett. – Luca? Ugyanarról a Luca-ról beszélünk?
– Igen, igen…
– A volt osztálytársad, az a kis tenyérbemászó képű latino?
– Az, az! És még nem fejeztem be! – röhögött szinte hisztérikusan Viktor. – Ennek kiállítása is volt! Ugyanis festő is! Tele van a Facebook a képeivel! És, ezt nem fogod elhinni, közös képen szerepel Dick Coque-kal! – mondta még mindig hangosan, a monitoron lévő képet bámulva. – És a kép Dick profilján jelent meg, amin ő jelölte be Luca–t! Érted? Még ő érzi megtisztelve magát, hogy együtt szerepelhet a nagy Luca Strettaval! Ez egy sztár lett!
Móni halkan, és megfontoltan kezdte válaszát:
– Nézd Vik, tudom, hogy milyen fontos neked ez az egész, de…
– Én ezzel nem tudok versenyezni! – mondta nyugodtan a férfi a székébe lerogyva. Nyakkendőjét meglazította nyakán. – Ez egy zseni! Egy zseninél senki sem lehet jobb, nem? – motyogta egyre halkabban a szavakat, melyek őt magát sem győzték meg.
– Nézd, Vik – kezdett bele Móni most már egy fokkal keményebben. – Szedd össze magad, nem lehet, hogy állandóan a Facebookot bújd…
A férfi megrázta magát.
– Igen, igazad van! – mondta határozott hangon. – Nincs semmi baj, drágám, csak kicsit felkaptam a vizet. Otthon találkozunk rendben?
– Rendben… – mondta erre a nő bizonytalanul.
Viktor bontotta a vonalat, de nem tette el a készüléket, hanem a névjegyzékből kikereste Luca számát, és a hívás gombra koppintott. Kicsit izgatott volt, mint minden alkalommal, amikor az olaszt hívta. Az iskolában jó barátok voltak, így körülbelül két évente találkoztak, elvileg a régi barátság emlékére, gyakorlatilag egymás bosszantására.
A telefon négy-ötször kicsengett, majd Luca szólt bele gyenge hangon:
– Á, Viktor, micsoda nagyszerű meglepetés! – nyoma sem volt benne a régi latino lendületnek, a gúnyos udvariasságnak, amit a vele szemben alkalmazott. – Hogy megy a sorod? – kérdezte még őszintén.
Viktor egy pillanatig azt hitte, hogy nem is az olasszal beszél. Hogy megy a sorom? Mintha valami 18. századi regényben lennénk…
– Luca? Te vagy? – bizonytalankodott.
– Persze, hogy én – mondta neki kedvesen amaz. Máskor egy ilyen megingást gúnyos viccelődések követtek. Most semmi ilyesmi nem volt. – Én vagyok, persze – ismételte – csak némileg… gyengélkedem mostanában, azért lehet más a hangom.
– Viccelsz? – kérdezte Viktor. – Láttam az elmúlt év bejegyzéseit, koncertek, kiállítások… nem tűntél betegnek!
Luca halkan felnevetett.
– Köszönöm, igazán kedves vagy!
Viktor nem hitt a fülének. Kedves vagyok? Mi baja ennek?
– Nos, miben segíthetek neked? – kérdezte az olasz.
– Gondoltam, rég találkoztunk, és… – kezdett bele, de Luca közbevágott.
– Nem is érdekel a ma reggeli Facebook hozzászólásom? – mondta a régi éllel és gúnnyal a hangjában, de kicsit mégis más volt: mintha önmagát próbálta volna utánozni. – Nem kell indokokat keresned, ha meg akarsz kérdezni valamit! – majd egy pillanat múlva felnevetett, majd azon a szelíd, erőtlen hangon folytatta. – Nyugalom, az csak egy kis tréfa volt, a régi idők emlékére. Csak piszkálni akartalak, ahogy régen. Mostanában meglehetősen… öhm, más jellegű dolgok vonják el a figyelmem. Úgy gondolom, hogy bizonyos mértékig, hogy úgy mondjam, magasabb szintű gondolatok kifejezésére áll rá az elmém, melyhez több energia szükséges. Nem tűnik hatékonynak, ha olyan dolgokra pazarolom, mint a Facebook. – Viktor tátott szájjal szorította a füléhez a kagylót. – Ne érts félre, nincs bajom azzal, aki használja, csak… – Viktor nem bírta tovább, megölte a kíváncsiság.
– Hogy csináltad? – kérdezte. – Hogyan érted el mindezt egy év alatt? Mindig is közepes tanuló voltál, a zene nálad kimerült a rádiós slágereknél… most meg jazz lemez? Eljártál talán valami tanfolyamra, vagy mi?
A vonal túlsó végéről egy fáradt szuszogás hallatszott, majd megszólalt Luca:
– Hidd el, barátom, megvolt ennek az ára. Jobban mondva még mindig törlesztem, egészen… itt halkan felnevetett – egészen a halálomig. A nagyságnak ára van, csak ezt senki nem tudja, vagy ha tudja is, nem akarja megfizetni. – Gondolkodott egy pillanatig, majd folytatta. – De ezt talán beszéljük meg személyesen. Akkor elmondok mindent. Mit szólsz?
– Rendben – vágta rá Viktor.
Majd egyeztették a részleteket.
.
3.
.
.
Viktor izgatottan állt meg a kis belvárosi téren az elegáns bár előtt, ahova a találkozót beszélte meg Luca-val. Elővette okostelefonját, és Facebook alkalmazásán jelezte, hogy a bárban van. Ő maga sem értette, de úgy érezte, hogy szégyellné Luca előtt intézni ezt. Csak néhány napja beszéltek, de még mindig a hatása alatt volt.
Benyitott, egy pillanat múlva szeme hozzászokott a kellemes félhomályhoz, és meglátta az egyik asztal mögül felé integető olaszt. Az felállt, amikor odaért, és megölelte, miután kezet ráztak, Viktor nagy megdöbbenésére.
– Örülök, hogy látlak. Jól nézel ki! – mondta neki Luca mosolyogva. Viktor egy pillanatra az olasz beteges arcát fürkészte, de arra jutott, hogy az teljesen nyíltan és őszintén beszél.
– É… én is örülök – mondta neki, utána majdnem kimondta, hogy „Te is jól nézel ki!”, de Luca karikás, beesett szeme és nyúzott, lógó arcbőrét látva rájött, hogy nem tud hazudni neki. Az mintha a gondolataiban olvasott volna:
– Tudom, tudom – tette szét a karjait még mindig kedvesen mosolyogva. – Rólam nem lehet ugyanezt elmondani. Nos, miért is állítanék valótlanságot, nem is vagyok túl jól… no, de mesélj inkább te! Hogy vagy, mi újság veled?
Viktort meglepte a kérdés, ő akarta az olaszt kifaggatni. Fejében gyorsan végigfuttatta az elmúlt egy-két év eseményeit, de sorban, egymás után vetette el azokat. Egyik jelentéktelenebb volt, mint a másik, mármint Luca által elért eredményekhez képest.
– Hát, képzeld, múlt hónapban voltunk egy sörbemutatón… – itt megakadt, annyira szánalmasnak érezte magát. Az olasz érdeklődő arcára emelte a tekintetét. – Jézusom, Luca, kit érdekel, hogy milyen étteremben meg kiállításon voltam? Úgyis mindent láttál a Facebookon! Majd megesz a kíváncsiság: hogy a francba csináltad? Hogy lesz jazz zenész és festőművész egy teljesen átlagos képességekkel megáldott emberből? Egy szürke kis senkiből, aki csak a Facebookon pöffeszkedik az apa pénzéből fizetett nyaralás képein? Aki nyolc éve nem tud feljebb lépni a ranglétrán azon a munkahelyen, ahova a papa nyomta be? – Viktor ki akarta zökkenteni ebből a nyájas-kedves állapotból.
Luca nyugodtan hátradőlt a széken, kortyolt egyet az italából. Rejtélyesen mosolygott, majd megszólalt.
– Nos, kezdem ott, ahol én azt gondolom, hogy ez a történet indul. Azzal, amit az előbb mondtál, rávilágítottál a lényegre. Pontosan így éreztem magam, lehet, hogy nem hiszed el, de teljesen tisztában voltam a képességeimmel, illetve inkább azok hiányával. Kevés erős tulajdonságaim közül az állhatatosságomra mindig is büszke voltam. Keményen tudtam azért dolgozni, hogy elérjek valamit. Apa pénzén nyaraltam? Igen, ez kétségtelen. De te nem ismered apámat, tőle pénzt kicsalni egy külön szakma. Nem is szakma, inkább művészet! Én mégis sikerrel jártam, belementem az aljas kis játszmáiba, és amikor ő azt hitte, hogy megalázhat azzal, hogy pénzel, én örömmel tettem el az összeget, hiszen eredetileg is ez volt a célom. Kibékültem volna én a sorsommal, de valami ostoba, feszítő érzés jött rám, akárhányszor valamelyik ismerősöm kiposztolta, hogy épp melyik új, trendi étteremben pöffeszkedik. Mindig úgy éreztem, hogy abban a szent pillanatban éppen lemaradok valamiről. Mintha valaki az orrom elől halászott volna el minden egyes alkalommal egy olyan élményt, ami egyedi és megismételhetetlen, csak én nem vettem észre időben. Ezért választottam azt a taktikát, hogy legyek én az első, az én posztjaimra érezzék mások azt, amit én éreztem. Ez a folyamatos „élmény-kutatás” fárasztott el két évvel ezelőtt. – Elgondolkodott egy pillanatra. – El tudod képzelni, Viktor, mennyi – már elnézést a kifejezésért – baromságot láttam? Mennyi őrült gondolja magáról azt, hogy művész? Mennyi, minden üzleti érzék nélküli étteremtulajdonos gondolja azt, hogy remek ötlet egymással összeegyeztethetetlen konyhákat vegyíteni? Hogy attól lesznek művészek, vagy kiemelkedőek, vagy sikeresek – számolta ujjain – ha valami szokatlant csinálnak? – majd megint hátradőlt, úgy folytatta. – Mindig is elképedéssel néztem a jazz zenészekre. Sohasem értettem azt a zenét, nem is élveztem, de valami megragadott benne. Próbáltam megérteni a rajongókat, próbáltam valami kapaszkodót találni benne, de nem ment. Pedig nem hagyott nyugodni a dolog. – Ivott megint egy kortyot. – Tudod, apám rengeteg embert ismert a munkájából kifolyólag. Állandóan partikra jártak anyámmal, ha nem épp nálunk volt egy összejövetel. Az egyik ilyen eseményen találkoztam én is egy német orvossal, egy bizonyos Dr. Jürgen Gotthanddal, aki a család barátja lett. A doktor igazi kiválóság volt a neurobiológia és az agykutatás területén, de állítólag valaki homályos kapcsolatba hozta őt nácikkal, ám minden bizonyítékot nélkülözve. Apámmal hosszú évekig tartották a kapcsolatot, míg egyszer csak szem elől tévesztettük őt. Ellenmondásos híreket kaptunk felőle, hogy felmondott, hogy elbocsájtották, és munkáját egy etikai bizottság külön vizsgálja… mindenesetre elhagyta a kontinenst, és Dél–Amerikában telepedett le. Nos, hogy így volt-e, vagy sem, azt nem tudom, ellenben egy-másfél éve véletlenül összefutottam vele. Akkor számomra hihetetlen dolgokat mesélt. Azt gondoltam, hogy hajlott kora és a furcsa ügyek miatt, melyek következtében kénytelen volt elhagyni Európát, elméje kissé megbomlott, azért fecseg olyan tudományos eredményekről, melyek meghaladják a józan ész határát.
Viktor mozdulatlanul leste az olasz minden szavát. – Mi volt a kutatás tárgya? – kérdezte.
Luca ránézett, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy hol van.
– Korábban az agy azon részeit vizsgálta, melyek a kreativitásért felelnek. Erről te is olvashatsz, jó néhány publikáció született már a témában. Azokban a hónapokban, amikor én újra találkoztam vele, tovább merészkedett, mélyebbre, mint bárki: azt állította, hogy bárkinek tud olyan képességeket adni, melyek csak megkíván. – Magára mutatott. – Ha valaki jazzgitáros akar lenni, megadja. Ha valaki festő akar lenni, azt is megadja.
Viktor hitetlenkedve dőlt hátra.
– Na, jó, de mégis hogyan? Ilyen nincs, ez lehetetlen…
Luca felhúzott szemöldökkel, mosolyogva nézett rá:
– Gondolod? – kérdezte ravaszkásan. – Akkor nézd meg újra Facebook posztjaimat.
Viktor hitetlenkedve bámult:
Na, ne szórakozz… betöltötte az agyadba a jazzgitározás tudását?
– Nem ilyen egyszerű – válaszolt nagy komolyan Luca, majd az asztal fölé hajolva bal füle fölött megpróbálta széthúzni sűrűn nőtt, fekete hajszálait. – Látod a vágást? A fülem fölött, az a tíz centis kis vonal.
Viktor hunyorítva próbált fókuszálni, majd meglátta a vékony kis vonalat.
– Ahh, látom – mondta koncentrálva – mintha a hajad is kicsit más színű lenne körülötte…
– Az az, igen! – mondta gondosan visszasimítva a szálakat. – Ezen a vágáson keresztül a doktor gyakorlatilag beültette a megrendelt kompetenciákat. Kitalálta, hogyan lehet olyan agyszövetet tenyészteni, ami tartalmazza a megfelelő adottságot. Ezt a szövetdarabot ülteti aztán be – dőlt hátra elégedetten az olasz.
– Beültet egy új agydarabot… – motyogta Viktor. – Ez… ez hihetetlen! Mint egy új szerv, nem igaz? – kérdezte lelkesen, majd folytatta, amikor Luca némán bólintott. – De nincs kockázata ennek? Úgy értem, hogy némely esetben a beültetett szerveket is ki akarja dobni a test, mert idegen anyagként érzékeli.
– Nos, nem mennék bele a tudományos részletekbe, mert nem értek hozzá. Mint már említettem neked a telefonban is, hatalmas árat kellett fizetnem ezért. – egy pillanatra az asztal lapjára bámult, majd nagy nehezen kibökte:
– Agydaganatom van. Rosszindulatú, ehhez kétség sem fér. Meg fogok halni. Ez a leghatalmasabb ár, amit fizetni kell a tudásért.
– Tessék…? – dőlt előre lassan Viktor. – Arra célzol, hogy a doktor beléd ültetett egy rákos agyrészt, vagy…
– A doktor előre közölte a feltételeit: elmondta, mennyibe kerül, elmondta, hogy a műtét után egy hónapig borzasztó fejfájás fog gyötörni… és elmondta, hogy a beültetett agyrész egy idő után meg fog ölni.
– Te tudtad? Tudtad, hogy meg fog ölni ez a szar, és mégis belementél? – Viktor nem hitt a fülének. – Elment az eszed? – már majdnem kiabált.
– Nyugodj meg, Viktor – válaszolta Luca nyugodtan. – Minden érvet számításba vettem, pro és kontra, majd meghoztam egy döntést. Nem bántam meg egy pillanatra sem. Az elmúlt egy év csodálatos volt. Te el sem tudod képzelni azt az érzést, amikor elkészülök egy képpel. Amikor az utolsó ecsetvonás is rákerül arra vászonra, mely néhány nappal azelőtt még teljesen üres volt. Amikor festek, megszűnik körülöttem a világ, csak arra a feladatra koncentrálok, agyam teljesen kikapcsolja a külvilágot. Az alkotás folyamata az ember sajátja, nem ismerünk az emberi fajon kívül még egyet, ami rendelkezne az elvont gondolkodás képességével. Ha engem kérdezel, ez írja le igazán az emberi mibenlétet! – kereste még egy pillanatig a szavakat, de Viktor közbeszólt.
– De meddig élvezed ezt? Nemsokára meghalsz! Minek az a sok kép, a koncertjeid, a lemezed, ha nem élvezheted őket? Azt hiszed, hogy a mennyországból majd lekukucskálsz, és vigyorogsz, amikor a nevedet megemlítik valami művészeti tankönyvben?
– Nem az a lényeg, hogy az emberek visszaigazolják a művészi képességeimet. – válaszolta az olasz nyugodtan. – Nem kell az ő jóváhagyásuk, nincs szükségem arra, hogy ők ismerjenek el művészként. Ez csak egy szó, nem érdekel a státuszom. Ami érdekel, hogy létrehoztam dolgokat, melyek megváltoztatják más emberek életét. Hatással vagyok rájuk, érted? Látom a színpadról! Látom a kiállításaimon őgyelgő emberek szemében! Egy-egy harmónia, egy akkordmenet, vagy énekdallam, vagy egy kompozíció élményt nyújt a közönségnek! Amikor tátott szájjal bámul valaki, ha csak egy pillanatig is! Ekkor kapom meg azt a visszajelzést az emberektől, ezt a tudattalan, reflexszerű formában előbújó jelzést. – Itt tartott egy szusszanásnyi szünetet. – És ezekben a pillanatokban érzem, hogy megérte.
Viktor megint ugyanazt érezte, mint Móninál. Nincsen elég szó az agyában, hogy pontosan kifejtse nézeteit. Nem tudja gondolatait olyan ügyesen összefonni, mint a felesége, vagy mint Luca. Egy pillanatra az a rémisztő kép jelent meg az elméjében, hogy ez a peckes kis olasz, aki már nem csak peckes, hanem elképesztően híres és intelligens, el fogja tőle lopni a feleségét. Ő pedig semmit nem tud majd tenni ellene, csak keresgéli a szavakat, mint teszi azt mindig. Mintha egy Lego házat kellene összeraknia, de a doboz alján csak néhány egyforma elem zörögne. Dühös lett. Valahogy meg akarta győzni ezt az arrogánsan magabiztos embert, hogy téved. De nem nagyon talált kapaszkodót.
– De… de különben is, milyen orvos az ilyen? – kérdezte harciasan. – Aki gyakorlatilag egy időzített bombát helyezett a fejedbe? – idegesen felnevetett. – Mások azért mennek orvoshoz, hogy kivetessék a rákot, nem hogy berakassák!
– Igazad lehet, nem muszáj használnunk ezt a szót, ha nem akarod – mondta nyugodtan Luca. – Orvosi értelemben valóban nem gyógyít Dr. Gotthand. Ellenben, bizonyos más értelemben viszont tényleg meggyógyított.
– Ne szórakozz! – legyintett Viktor. – Csak kiforgatod a szavakat! Egyszerűen az ellentétét csinálta, mint amire felesküdött! Megölt téged, csak még…
– Nézd – vágott közbe most az olasz. – A tudományos trendek tényleg nem errefele haladnak. Lépten-nyomon arról számolnak be a különböző kutatások, hogy milyen új módszerek vannak életünk meghosszabbítására. Hát meddig akarunk élni? – nézett komolyan Viktor szemébe. – És ennél is fontosabb: mit akarunk csinálni ebben a rohadt hosszú életben? A doktor válasza erre merőleges, erre a problémára reflektál! Ne sokáig éljünk, éljünk inkább minőségi életet! Ne időben tologassuk egyre kijjebb a határokat! Minek tennéd? Hogy még néhány helyre el tudj menni nyaralni? Hogy elcsíphesd a legújabb őrült kézműves sörtrendet? Hogy posztolhass még pár képet a reggeli kávédról? – széttárta karjait. – Elismerem, hogy a doktor válasza egy kissé… hm, szélsőséges. Egyelőre nincs másra lehetőség, csak erre, de a finomhangolás folyik. Lehet, hogy pár év múlva a doktort hősként fogják ünnepelni!
Viktor tüntetőleg a bár falára akasztott egyik képet bámulta. Nem tudott semmit mondani, ami meggyőzte volna az olaszt.
– Én ezt nem tudom elfogadni akkor sem – mondta karját tüntetően összefonva maga előtt.
– Nem is kell! – vakarta a fejét tanácstalanul az olasz. – Én nem akarlak semmiről meggyőzni, csak azt szeretném, hogy értsd, mi történt velem, és mi vezetett ehhez a döntéshez. Ismétlem: minden információ a birtokomban volt, amikor igent mondtam, józan eszem teljes birtokában feküdtem a doktor kése alá. Vállalom a felelősséget, eszem ágában sincs a doktorból bűnbakot csinálni. – Szemét Viktorra emelte, majd mosolyogva, a jól ismert piszkálódó hangnemben folytatta:
– Na, mi van, Klein, adjak pénzt? Tudom, hogy nincs pénzed még egy körre!
Viktor odakapta tekintetét, feszült arca felengedett, széles mosolyra húzódott a szája.
– Tudod, nem nagyon hiányzik nekem ez a régi Luca – nevetett fel, majd intett a pincérnek még egy körért.
.
4.
.
.
– Nézd meg ezt – mondta Móni kuncogva a PET palackokból összerakott szobor felé bámulva. – Ez tényleg, igazán béna, nem? – mondta nevetve Viktor felé fordulva. A férfi háttal állt a kiállítási darabnak, és az éppen elkészült szelfit posztolta telefonjával.
– Hogy? – kapta rá tekintetét a lányra. – Béna? Én azt hittem neked tetszik ez az egész!
– Hát nem! – nevet még mindig a lány. – Láttad azt az újrahasznosított kartonból készült kutyát? Szegény, olyan, mintha egy kisiskolás csinálta volna.
Viktort elöntötte a méreg. Nem akart vitát kezdeni itt a kiállító teremben a tömeg miatt, de csak kibukott a száján:
– Neked semmi sem elég jó – morogta a foga közt.
A lány meghallotta, csodálkozva kérdezte:
– Most ezt miért mondtad? Hogy érted ezt? – Látta férje arcán a feszültséget.
Viktor kényelmetlenül érezte magát a körülötte álló emberek miatt, ezért közvetlenül szembe állt a lánnyal, hátha úgy nem hallják őket.
– Elhozlak a legújabb, legtrendibb kiállításra, de te csak kritizálod meg szapulod egész este.
– Mert ez a kiállítás tényleg szar! – fakadt ki Móni. – Mármint nekem nem tetszik! Ez a véleményem, és nem fogok hazudni, miért tenném?
– Jó, de láttad te is a kiállítás hirdetését, tudtad nagyon jól, mire számíts! Akkor miért jöttél el egyáltalán?
Láthatóan a lány is ingerült lett.
– Én pontosan tudom, miért vagyok itt! Tudom, hogy a belépőjegy megvásárlásával támogatom a természetvédelmet! Segítek fenntarthatóvá tennem egy figyelemfelkeltő kampányt! Tehát ismétlem: én pontosan tudom, hogy miért vagyok itt! A kérdés inkább az, hogy te miért vagy itt? Tudsz erre válaszolni, Viktor?
A férfit meglepte a kérdés.
– Hát… hogy programot szervezzek kettőnknek. Hogy élményt adhassak neked. És tudom, hogy magasak az elvárásaid, de a legjobb tudásom szerint próbálom kitalálni, hogy mi a jó neked. – Viktor keserűen elmosolyodott. – És nagyon-nagyon nehéz dolgom van. Ennél többet nem nagyon tudok nyújtani ezen a téren! Az ilyen programoknál – mutatott körbe – frissebbet, újabbat, népszerűbbet egyszerűen lehetetlenség találni! És néha jól esne, ha szervezek egy ilyen randit, akkor nem azt kéne hallgatnom, hogy már megint milyen szar helyre hoztalak.
A lány nagyot sóhajtott, láthatóan a könnyeivel küszködött.
– Az kedves tőled, hogy szórakoztatni próbálsz ezekkel, de másrészről borzasztóan elszomorít, hogy hat év házasság után sem tudod, hogy mi a jó nekem.
Viktort újabb indulathullám kapta el, amikor meghallotta a lány remegő hangját. Tehetetlennek érezte magát, mintha nem értené pontosan, miről szól ez a vita, mintha nem értené, hogy mivel bántotta meg a lányt.
– Akkor mégis mi a franc kell neked? Képtelenség ezeknél jobb programot találni, nem érted?
– Te! – mondta Móni, és könnyek szaladtak le az arcán. – Te kellenél, te idióta, a férjem vagy, szeretlek, és ezért mentem hozzád! Te kellenél, hogy tényleg velem legyél, amikor együtt vagyunk, és ne azt a szart nyomkodd – bökött Viktor telefonja felé. – Hogy meghallgasd, mi volt a munkahelyen, hogy elmondhassam az őszinte véleményem egy filmről, és hogy te is elmond a véleményed, és az sem baj, ha szöges ellentéte az enyémnek! – Néhány ember körülöttük már feléjük fordult. – Szeretném, ha az együttlétünk értékelése például a nevetéssel telt percek alapján történne, nem pedig a Facebook like-ok számával! – A lány elgondolkodott egy pillanatra, és hozzátette még: – Ítéljük meg mi őszintén, a saját magunk élményét, a saját mércénkkel, Vik!
A férfi újra hallgatásba burkolódzott, egész hazáig alig váltottak pár szót.
.
5.
.
.
Másnap este Viktor az üres lakásba ért haza. Csodálkozott, hogy Móni még nincs otthon, nagyrészt előbb végzett munkahelyén, mint ő. Kulcsait, táskáját ledobta, kabátját felakasztotta, cipőjét lerúgta, aztán találta meg a lány levelét a nappaliban.
Értetlenül vette kezébe.
.
.
„Kedvesem!
.
.
Ne haragudj, hogy így közlöm veled, de el kell mennem egy rövid időre!
A tegnapi beszélgetésünk ráébresztett, hogy kettőnk között valami nagyon nem jó, mintha egészen másképp gondolkoznánk. Ha ez így megy tovább, elveszítjük egymást.
Szerintem ez a dolog megoldható, úgy érzem legalábbis, de úgy gondolom, el kellene gondolkoznod azokon a szavakon, amiket tegnap neked mondtam. El kellene gondolkoznod magadról is, hogy erről a téves vágányról visszazökkenj egy enyém mellé. Ami azt illeti, nekem is van miről gondolkodnom.
Szeretném megismerni a gondolataidat, a véleményedet mindenről! Nyílj meg előttem, kérlek!
Egy hónapig anyámnál leszek, kérlek, hogy ne keress! Én sem foglak.
Azt is le akarom írni, hogy szeretlek, ebben biztos vagyok, és abban is, hogy te is szeretsz, mert érzem. Soha nem akarlak elhagyni, de sajnos rákényszerülök, ha ezt nem tudjuk megoldani…
.
.
Móni”
.
.
Viktor döbbenten tette le a levelet. Nem értette, hogyan jutottak idáig, illetve a felesége hogyan jutott idáig? Mert ő mintha nem lett volna részese ennek a folyamatnak, aminek a következménye akár az is lehet, hogy véget ér a házassága. Mintha minden körülötte zajlana, de mindig a háta mögött, hogy amikor odakapja a fejét, már elillanjon.
Elolvasta még néhányszor a levelet, megpróbált visszaemlékezni a lány előző napi szavaira, a vitájukra, ami nem tudta, hogy miről is szólt. Szinte hallotta a fülében a lány szavait, de a mondatok, amikké összeálltak, már csak lelki blablának tűnt, melyeket a romantikus drámákban szokott hallani.
Hirtelen sugallatra a kezébe vette a telefonját, hogy felhívja Mónit, de abban a pillanatban rájött: ugyanazokat a számára érthetetlen sorokat fogja felesége ismételni, melyekre ő is csak a már kimondott válaszokat adhatja.
Akkor kikereste Luca névjegyét, és a hívás gombra koppintott. Amikor az beleszólt a telefonba, ő határozottan hangon mondta:
– Luca, szükségem lenne Dr. Gotthand elérhetőségére!
.
6.
.
.
Viktor határozottan kopogott az alagsori ajtón. A hatalmas területen elnyúló kórház főkapujánál ugyan elirányította egy portás, de alig találta meg az épületet. Amikor az alagsorba ért, először azt hitte mégis rossz épületbe jött. Az egész inkább tűnt egy régi bérház pincéjének, mint egy kórházi osztálynak. Az alacsony folyosó plafonja mentén csővezetékek húzódtak, a férfinak lépten-nyomon kisebb akadályokat: egy-egy kartondoboznyi poros üvegfiolát, raklapot, törött irodai székeket, ósdi orvosi vizsgálóasztalokat kellett kerülgetnie. Végül megtalálta az egyetlen ajtót, melynek üvege mögül fény szűrődött a félhomályos folyosóra.
A kopogtatásra odabentről először egy pillanat csend, majd kapkodó pakolás, csapódó szekrényajtók, hirtelen betolt fiókok hangjai hallatszódtak. Amikor ez elült, Viktor az ajtó négyzetmintás ajtóüvegén át egy alak sziluettjét látta közeledni. Megállt az ajtó előtt, majd kiszólt:
– Igen? Ki az?
– Klein Viktor vagyok, megbeszéltem a doktor úrral… – De nem tudta befejezni, mert az alak babrálni kezdett a kulccsal, majd szélesre tárta az ajtót. Egy ősz hajú, magas ember állt előtte, fehér köpenyben.
– Igen, Klein úr, már vártam magát! – mondta az mosolyogva – jöjjön beljebb! Elnézést a fogadtatásért, de a múltban értek olyan… öh, behatások, melyek nyomán némi óvatosságot követelek magamtól.
– Természetesen, megértem – válaszolta udvariasan Viktor, majd bemutatkozott. Az öreg kezet nyújtott:
– Doktor Gotthand, örvendek Klein úr! – mondta, kezet ráztak, majd hellyel kínálta. – Nézze, nem fogok kertelni. Luca régi barátom, tökéletesen megbízom benne, ezért is lehet most itt. De meg kell ígérnie, hogy amit itt lát és hall, arról nem beszél senkinek. Ugyanis még az ittlétem is csak félig legális, de amit itt csinálok, a kutatásaim… mondjuk úgy, hogy a jogi háttér még le van maradva a tudományterület fejlesztéseitől. Bízhatok Önben, ugye? – kérdezte komolyan.
– Természetesen, Doktor – válaszolta Viktor.
– Akkor rendben leszünk – mosolygott kedvesen Gotthand, majd a térdére csapott két kezével. – Nos, Klein úr, és miben segíthetek?
Viktor hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon.
– Viszonylag határozott elképzeléssel jöttem, szeretnék egy hasonló beültetést, mint ami Luca-nak is van. Ez már majdnem egy biztos döntés, de lennének kérdéseim.
A doktor intett, hogy folytassa.
– Beszélne nekem erről az egészről? Hogyan zajlik? Mi történik majd velem a műtét után, és mennyi idő múlva fogom érezni a kívánt hatást?
– Rendben – vakarta az állát az öreg. – Kezdjük az elején. Igyekszem önt megkímélni a tudományos kifejezésektől… Kutatásaim során, melyek a kreativitás agyi területeit igyekeztek azonosítani, felfedeztem, hogy bizonyos művészek, irányultságuktól függően hasonlóságot mutatnak az azonos agyrészekben található neurális kapcsolatok terén. Némi nehézség árán, de sikerült néhány elhunyt kortárs művész agyszövetét megszereznem. Nos, ez a hasonlóság, kis túlzással, azt jelenti, hogy Picasso és Van Gogh, illetve Shakespeare és Dumas azonos agyrészének idegsejtjei hasonló matematikai minta szerint kapcsolódnak egymáshoz. Ez az egyik része a történetnek. Egy másik része, – kezével mutatta mindkettőt – hogy a tudomány eljutott arra a szintre, hogy felfedezték: őssejtekből bármilyen szövet tenyészthető, így természetesen agyszövet is. És harmadszor: bonyolult és rendkívül drága technológiát fejlesztettünk ki egy matematikussal és egy biodizájnerrel, hogy ugyanolyan minta szerint kapcsoltassuk össze a tenyésztett agyszövetben az idegsejteket, mint az az adott művészeti ágra jellemző. Mivel a minták adottak, ezért arra is rájöttünk, hogyan lehet variálni ezeket: így lett például a botfülű-fakezű Luca-nkból egy zseniális jazzgitáros és festő. Érthető? – nézett most Viktorra.
– Nem igazán – válaszolta bizonytalanul – ha én kapok egy ilyen agyszövetet, akkor, például, újra megfestem Picasso képeit?
– Nem – válaszolta türelmesen az öreg. – Kreativitást kap. Képességet, olyan gondolkodási módot, melyre szükség van, ha festeni akar. Maga az ihlet mindenkit körbevesz, csak nem vesszük észre, nem fejtjük meg, nem látjuk meg a rejtett összefüggéseket. Mindenki másra érzékeny: egy forradalom során a fotós elcsípi a megfelelő pillanatot, a festő pedig egyetlen képben össze tudja foglalni azt metaforák, szimbólumok segítségével, egy zeneszerző pergő ritmusú, lelkesítő zenedarabot ír, és így tovább. Az élmények adottak mindenki számára, az a kérdés, hogy mit kezd velük az ember! A művészek ki tudják fejezni az érzéseiket a művészetükkel, de az inspirációt, a nyersanyagot a saját élményeik, emlékeik adják! Ha ön festeni akar, és meglát egy szép rózsabokrot, akkor nem csak a maga előtt álló bokrot látja meg, hanem asszociál a nagymamája kertjében lévő növényre is, melyet gyermekkorában olyan sokszor látott. Az emlékek, az asszociációk és a motivációk egyediek, ezeknek nincsenek megfejthető kapcsolódási modelljük.
– Értem – bólogatott Viktor. – Akkor maga egyedi művészt tud faragni bárkiből?
– Természetesen. Ugyanazt a történetet senki nem fogja ugyanúgy megírni, hiába élték át együtt, mert mindenki másra fókuszál, mást emel ki, mert mást lát fontosnak.
– Értem – mondta Viktor megint. Izgalmasnak találta a doktor beszámolóját. – És elmondaná, hogyan zajlik ez a beültetés? És mi lesz utána?
– Persze! – A doktor egy pillanatra elgondolkodott. – Nos, attól függően, hogy mennyire komplexek az igényei a beültetendő kompetenciák tekintetében, átlagosan néhány nap alatt elkészül a szövet. Maga a műtét egy nap alatt megvan. Egy kis vágás a bal fül fölött, behelyezem, egy bizonyos fehérjével rögzítem, majd egy-két napot ágyban kell tölteni, hogy a seb gyógyuljon. Ez után jön a fájdalmas szakasz. A beültetett agyszövetnek ugyanis kapcsolódnia kell az ön saját agysejtjeihez. Ezt az egyébként évekig tartó folyamatot meg tudjuk gyorsítani pár tablettával, egy hónapra csökkentve annak hosszát. Ez a kapcsolódás nagyon komoly migrénrohamokkal jár, Luca elmondása szerint egy hónapig gyakorlatilag folyamatos fejfájással küszködött. Az egy hónap alatt, ahogy sorra alakulnak ki az újabb és újabb idegi kapcsolatok, az ember gondolkodása szinte napról napra megváltozhat. Egyre érzékenyebb lesz az adott művészet iránt, Luca például a neurális rekonnekciója során nem tudott szabadulni egy reklám zenéjétől, annyira megragadta – nevetett a doktor. – Ez biztos egy furcsa élmény lesz. – Abbahagyta az ismertetőt, láthatóan kereste a szavakat a következő, kényelmetlen témához.
– Doktor úr – segített neki Viktor. – Tudom, hogy nem lehet sokáig élni ezzel a beültetéssel.
– Igen, így van – tette szét a kezét a Gotthand. – A beültetést kapott alanyok 82%–ában rosszindulatú, agresszív, gyógyíthatatlan agydaganat alakult ki. Gyakorlatilag a beültetett agyszövet alakul át egy hatalmas daganatgóccá.
– Mennyi idő? – kérdezte Viktor összeszorult torokkal. – Meddig lehet elélni a kapott képességgel?
– Változó. Van, aki nyolc-tíz évig, de van olyan is, mint Luca, neki négy-öt évnél nem jut több. Ez egyéntől függ, sajnos nem jöttünk rá, hogy milyen változók vannak hatással rá. Ezzel a tudattal vágjon bele, ha akarja ezt az egészet.
– Rendben, doktor, köszönöm! – válaszolta. – Átgondolom, és jelentkezem, ha belevágok!
Elköszöntek, Viktor pedig hazaindult.
Egész úton, illetve egész este ezen járt az esze. Otthon ránézett újra Luca Facebook profiljára, végiggörgette a bejegyzéseit, végigkattintgatta a koncertekről készült képeket. Egy adott ponton rájött, hogy csak érveket keres annak alátámasztására, amit már úgyis eldöntött.
Habozás nélkül hívta a doktort.
– Dr. Gotthand? – szólt bele. – Akarom. Meg akarom csinálni!
– Ez gyors volt! – mondta az öreg bizonytalanul. – Biztos, hogy jól átgondolta?
– Tökéletesen!
– Rendben van! – válaszolta beletörődve. – És mit szeretne kapni, Klein úr?
– Szavakat! – vágta rá. – Adjon nekem szavakat, doktor úr!
.
.
7.
.
.
Viktor a számítógépe előtt ült, és az imént megírt oldalt olvasta vissza. Bal kezével önkéntelenül vakarászta, piszkálta a bal füle fölött húzódó vékony kis sebhelyet.
– Nagyszerűen sikerült! – könyvelte el magában. Nagy megelégedést érzett most is, és azonnal megosztotta volna valakivel az élményt, de egyedül volt. Elég sokszor érezte ezt mostanában. Barátaival egyre ritkábban találkozott, nem nagyon volt közös beszédtémájuk, őt idegesítette üres locsogásuk, ugyanakkor a többiek nem tudták követni okfejtéseit. Luca-val, az egyetlen emberrel, akivel megértette őt, csak néhány havonta tudott találkozni, annyira elfoglalt volt amaz. Felesége a műtét után hagyta el, mikor az anyjánál töltött egy hónap után visszatért. Viktor mindenről beszámolt neki, de a lány csak ijedten pislogott. Mikor a férfi végzett mondandójával, – immáron kiválóan közvetítették gondosan összerakott mondatai a gondolatait – Móni dührohamot kapott. Viktor a műtétre költötte az összes közösen félrerakott pénzüket, melyből egy nagyobb lakást szerettek volna venni, ha gyerekük születik. A lány nem értette, hogyan tehetett magával ilyesmit a férfi egyáltalán, de legalábbis a megkérdezése nélkül. Azt is elmondta, hogy fogalma sincs, hogy kivé vált így a műtét után. Most, hogy Viktor visszagondolt, az volt a legviccesebb, hogy végre pontosan értette, miről beszél a lány, és megértette ellenérzéseit is. Pedig őérte csinálta!
Ezt az ellentmondást ügyesen építette bele első regényébe, mely a szakítás után hat hónappal lett kész. Hatalmas siker lett, az emberek pedig epekedtek egy következőért. Nem is kellett sokat várniuk, kicsivel több, mint fél év múlva kész lett a következő könyvével. Még elmélyültebben dolgozott rajta, minden jelenetet gondosan előkészített fejében. Megjelenése utáni napokban elkapkodták ezt a könyvét is, kétségtelenül ismert író lett az országban. Már a második történet írása közben egy harmadik alapötlete is körvonalazódott a fejében, és azon kapta magát, hogy szabadidejében a regény részletein elmélkedik. Ezt a történetet írta most is.
Megnyitotta a jegyzeteit tartalmazó fájlt, hogy megnézze, hogyan haladjon tovább a történetben. Azt olvasta, amikor belehasított a fejébe a fájdalom. Éles, szúró érzés volt, pontosan a sebhely alatt. Viktor megijedt.
– Ne, ilyen korán? – kérdezte az üres szobától. – Hogy lehet ez? – majd ledőlt a kanapéra pár percet. A fájdalom lassan tompulni kezdett, de azért bedobott a szájába egy fejfájás csillapítót, és felhívta a Dr. Gotthandot. Pár szót váltottak, majd amikor letették, már vette is cipőjét, kabátját, hogy bemenjen a doktorhoz.
Pár óra múlva, a laborban, vizsgálatai után a doktor komolyan leült vele szemben. Viktor fájdalmai elmúltak, csak valami mély fáradtságot érzett.
– Doktor, az lehet, hogy máris elkezdődött? – kérdezte aggódva.
– Nagyon úgy tűnik – mondta a vizsgálati dokumentumokat lapozgatva. – Magam sem értem, de az adatok erre utalnak.
– De ilyen korán? Még csak másfél év telt el! – háborodott fel. – Doktor, maga nekem minimum négy-öt évet említett!
– Tudom, tudom – mondta felemelt kézzel a doktor. – De azt is említettem, hogy minden szervezet másképp reagálhat. Ilyen hamar senkinél nem alakult ki a tumor, de sajnos nem tehetek semmit.
– Akkor vegye ki! – mondta halkan Viktor.
– Tessék?
– Vegye ki! – mondta most már hangosabban. – Vegye ki a francba, nem érdekel! Nem akarok meghalni ilyen fiatalon! Doktor, én számítottam arra a tíz évre!
– Kivenni? – hápogott a doktor. – Ezt nem lehet csak úgy betenni, kivenni! Ez nem egy istenverte pendrive, amit ki-be húzgálhat! Azt hittem világos: a beültetett szövet millió és millió új kapcsolatot hozott létre az agyának minden részével! Ha ez most kioperálom, el kell vágnom ezeket a neurális kapcsolatokat, aminek beláthatatlan következményei lesznek!
– Ne szórakozzon velem, nap, mint nap hallani agyműtétekről…
– …melyeknél a károsodás kockázata elég magas! – vágott bele Gotthand. – Ráadásul maga és társai egyedi esetek! Én nem tudom előre megmondani, hogy milyen mértékű károsodást fog elszenvedni!
– Tessék? – Viktor nem hitt a fülének. – Maga még soha senkinek nem vette ki a beültetett szövetet?
– Miért vettem volna? Senkinek még csak meg sem fordult a fejében, hogy el akarná távolíttatni! Én boldog embereket csináltam hétköznapi szerencsétlenekből! Híres embereket! Nagy alkotókat, akik művészetükkel megváltoztatják a világot! Ki akarna lemondani erről?
Viktor lesújtva ült. Végtelen fáradságot érzett.
– Doktor, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy megpróbálja kiszámolni, milyen károsodások lehetnek egy eltávolítással.
– Klein úr, gondolja ezt meg…
– Kérem, doktor, csak próbálja kiszámítani a következményeket, rendben?
A doktor sokáig bámult a másik szemébe, majd megadóan feltette a kezét.
– Rendben, megpróbálom.
.
.
Az elkövetkező néhány nap nagyon nehezen telt. A doktor nem jelentkezett, Viktorra a magány még erősebben rátört.
– Egyedül fogok meghalni – egyre csak ezt pörgette a fejében. Félt, és elképesztő erővel tört rá az érzés, hogy megölelhesse volt feleségét.
– Muszáj beszélnem valakivel! – gondolta, majd felhívta Luca–t. Nem vette fel a telefont. Viktor gondolt egyet, és belépett a Facebookra, hogy ott írjon neki levelet. Több hete nem járt már itt. Felkereste az olasz profilját, és megdöbbenve olvasta a legfrissebb bejegyzést. Alig egy hetes volt.
Mély elkeseredéssel tudatjuk, hogy Luca Stretta, 2016. október 7–én elhunyt. Nyugodjék békében!
Letaglózta a hír. Televíziót nem nézett a műtét óta, a hírportálokból értesült a világ dolgairól, már amikor eszébe jutott az elmerült alkotómunka mellett. Most elkeseredetten olvasta, hogy már a gyászszertartás is megvolt, ő pedig nem lehetett ott.
Hátradőlt a székben, és elsírta magát.
Másnap levertsége addig mélyült, hogy felhívta a doktort, jutott-e valamire.
– Nézze, Klein úr, sokkal többet nem tudok önnek mondani, mint amit korábban is említettem. Kutatásaim nem terjedtek arra a területre, hogy mi történik, ha kivágjuk az egyik behelyezett szövetet. Örültünk neki, hogy be tudtuk ültetni! – egy kis szünetet tartott. – Mindezek ellenére körbejártam a témát és arra a következtetésre jutottam, hogy szinte biztos, hogy valami károsodás érni fogja. Ez nem egy fiziológiai értelemben vett változás lesz, hanem szellemi. A beültetett idegsejtek a gondolkodáshoz, beszédkészséghez, emlékek tárolásához szükséges agyi területekhez kapcsolódnak. Ha ezeket vágom át, minden bizonnyal a probléma is ezeket a területeket érintheti.
Viktor nagyot sóhajtott.
– Vegye ki ezt belőlem, doktor!
.
.
8.
.
.
A kanapén feküdt, a tévét bámulta. Egy-egy alkalommal felnevetett, de ilyenkor azonnal belesajdult a turbánszerű kötés alatt húzódó sebe. Ilyenkor mindig fájdalmasan felszisszent, de egy perc múlva megint ugyanabba a hibába esett. Átkozta magát ostobasága miatt.
Körbenézett a szobában, mint a műtét óta már jó párszor, de valahogy idegennek érezte. Mintha a világ másik sarkában ült volna egy olyan szobában, amit valaki ügyetlenül az eredetiről utánzott volna le. Egyes tárgyak ismeretlenek voltak, a polcok tele voltak könyvekkel, melyek valahogy, számára is ismeretlen módon, jó érzésekkel töltötték el. Belelapozott néhányba, de zagyvaságoknak tűntek, fölösleges elmélkedéseknek, úgyhogy visszarakta őket a polcra.
Egy alkalommal megnyitotta számítógépén saját félbehagyott regényét is, kíváncsi volt, tud-e továbbhaladni vele, vagy legalábbis megérti-e most, hogy agyveleje könnyebb lett néhány grammal. Az írás ugyanolyan fölösleges szócséplésnek tűnt, semmit nem tudott hozzáfűzni, sőt sokszor azt sem értette, mit miért írt le bizonyos jelenetekben. Nem volt meglepve, elvégre nem volt már zseni.
A doktor a műtét után néhány nappal mindenféle teszteket íratott vele, melyeket aztán kiértékelt neki szóban, de túl sokáig tartottak ezek a beszámolók, ő pedig néhány perc után elvesztette az érdeklődését és figyelme elkalandozott. Azt ki tudta hámozni ezekből az alkalmakból, hogy többek között a beszédkészsége károsodott. Nem érezte magát butának. Érezte, hogy már nem cikáznak fejében a gondolatok, tudta, hogy korábban mindenféle összefüggés lázba hozta, megihlette, legyen szó akár egy leghétköznapibb folyamatról. Most azonban leegyszerűsödtek a dolgok. Jól eligazodott a világban, néhány dolog érdekelte csak: jó filmeket akart nézni, jókat nevetni, együtt dudorászni a kedvenc slágereit a rádióval, finom ételeket enni, sörözni a haverokkal.
A tévé képernyőjén egyszer csak egy gitárost látott, ami valamiért, ő maga sem tudta, hogy miért, végtelenül elszomorította. Hosszú percekig nem tudatosult benne, hogy valójában Luca Strettara gondol, csak egy alak képe keringett a fejében, aki már nincs többé.
Hogy elűzze szomorú gondolatait, bekapcsolta számítógépét, és betöltötte saját Facebook profilját. A legfrissebb, tegnap esti posztja néhány saját magáról készült képet tartalmazott, a hatalmas kötésről a fején, sőt az összevarrt hegről is. Elégedett vigyorra húzódott a szája, amikor meglátta az ötszázhat like-ot!
– Ötszázhat! – mondta ki magának hangosan – ez szuper! Több, mint a mauritiusi poszt kedvelései!
Nagy izgalommal olvasta a hozzászólásokat. Aggódó barátok, rokonok, jókívánságukat kifejező ismerősök, kollégák… Annyira belemerült, hogy még pislogni is elfelejtett. Szeme könnyezve tiltakozott az erőltetett igénybevétel ellen.
Az ajtócsengő zökkentette ki.
Lassan feltápászkodott, és az ajtóhoz csoszogott. Nem várt vendéget.
– Ki az? – kiabálta ki.
– Egy küldeményt hoztam Klein Viktor úrnak! – jött a válasz kintről.
Viktor kinyitotta az ajtót. Egy fiatal, öltönyös férfi állt kinn, kezében egy boríték, melyet feléje nyújtott.
– Küldeményt? – kérdezte Viktor. Nem ugrott be neki a szó. – Miféle küldeményt?
A férfi zavartan nézett hol a kezében tartott levélre, hol őrá.
– Hát, egy levelet. Ezt a levelet. – magyarázta. – Maga Klein Viktor?
– Igen – válaszolta.
– Akkor ez az öné. A Németh Ügyvédi Irodától jöttem, az ügyvéd úr önnek küldi ezt a külde… hm, levelet.
– Áhh, igen, bocsánat, már értem – szabadkozott Viktor.
Az öltönyös zavartan mosolygott. – Semmi baj. Aláírná ezt, kérem? – és belső zsebéből elővett egy papírt. Kihajtotta, majd egy tollal együtt átnyújtotta Viktornak. Az zavartan nézegette, nem látta hova kéne írnia.
– Ööö, hol írjam alá?
A férfi készségesen odahajolt: – Itt van valahol az ön neve… lássuk csak, igen itt! Bökött a papírra.
– Ide írjam? – kérdezte Viktor.
A férfi elkerekedett szemmel nézett rá. – Oda írjon, ahova az van írva: „Ügyfél aláírása.”
– Áhh, igen, értem – mosolygott Viktor, majd odakanyarintotta aláírását.
A férfi visszavette a papírt és a tollat, elköszönt, majd elsietett.
Viktor visszasétált a nappaliba, közben értetlenül forgatta a borítékot, majd kibontotta. Abban egy, az ügyvéd fejléces papírjára írt néhány sor, illetve egy újabb lezárt boríték volt. Ránézett a fejléces lapra, azon az ügyvéd írt Luca Stretta elhunyt végakaratáról, miszerint egy bizonyos körülmény fennállása esetén a mellékelt levelet el kell neki juttatni, ésatöbbi, ésatöbbi. Félredobta, és a másik lezárt borítékot vette a kezébe. Azon szép kézírással az ő neve állt. Feltépte, és olvasni kezdte a benne talált levelet.
.
.
„Kedves Viktor!
.
.
Először is, remélem, hogy levelem jó egészségben talál! Ez az aggodalom a mi speciális esetünkben eléggé megalapozott, ezt mondanom sem kell.
Az, hogy ez a levél téged jó (vagy, ne adja Isten: rossz) egészségben megtaláljon, bizonyos feltételek együttes teljesülése szükséges. Egyrészt az, hogy én már ne éljek, ami, e levél írásakor legjobb tudásom szerint nem is olyan sokára bekövetkezik, másrészt, hogy a beültetett agyszövetet kioperáltatod. Ez utóbbi eljövetelében már korántsem vagyok biztos, csak egy gyanú, egy megérzés, mely, ha teljes bizonyosságot nem is ad, a megszerzett tehetségeimmel együtt kapott bizonyos fokú intelligenciámnak köszönhetően elég erős.
Nagyon meglepődtem, amikor találkozásunk után néhány nappal te is elvégeztetted a doktorral a műtétet, mivel azt gondoltam, te, aki annyi élménnyel ajándékozod meg magad, hogy jogosan feltételezzék rólad ismerőseid a határtalan életszeretetedet.
Meséltem ugyan neked a nehézségekről, arról, hogy ez igazából nem ajándék, súlyos árat kell fizetni érte. És itt most természetesen nem a pénzről beszélek, hanem halálunk ijesztően közeli elkerülhetetlenségéről. Amit ellenben nem említettem, – és itt most eljátszottam a gondolattal, vajon máshogy döntöttél-e volna, ha mégis – az a legsúlyosabb ár, amit egy zseniális tehetséggel megáldott embernek el kell szenvednie: a magány.
Azt gondolom, hogy téged ez a magány emésztett fel, ez az az ár, amit végül nem voltál hajlandó megfizetni. Sohase voltál erős, nem voltál képes teljes erővel egy szent célnak szentelni magad, melyért mindent félredobva küzdesz. Szerintem te nem érted ennek az egésznek a lényegét: az alkotás élménye az, ami számít, nem azok a felszínes dolgok, melyekre korábbi sekélyes életünket alapoztuk. Az alkotás számít, amit te, nagy gyengeségedben, és félelemtől reszketve eldobtál magadtól…”
.
.
Viktor nem bírta tovább olvasni a levelet, elképesztően feldühítette.
– Gyáva, mi? – fújtatta – meg gyenge, meg, meg… – beleolvasott újra a levélbe – sekélyes életű? Te nagyképű szemétláda… te, te… – egy hirtelen ötlettől vezérelve a levelet odanyomta a monitorra. – Bla, bla, bla… sok a duma! Ezt nézd, te nagyképű pöcs! – fröcsögte. – Ötszázhat like! Ötszázhat! Ezt múld felül, te szánalmas idióta! – majd apró darabokra tépte a levelet, és belevágta a kukába.
.
.
Hm, értem, amit írsz.
A célom az volt, hogy megmutassam: míg Viktor változásai igen kontrasztosak, ehhez képest Luca-é – záró levele tükrében – árnyaltabb. Az olvasó joggal teheti fel azt a kérdést, melyet te is feltettél. A válaszom nagyjából az, hogy nem bújhatunk ki a bőrünkből, vagyunk, akik vagyunk, ezen egy „csodaműtét” sem fog változtatni, maximum intelligenciát, sokoldalú(bb) gondolkodást ad, mint eszközt ahhoz, hogy eljátszunk minél tökéletesebben egy szimpatikusabb, érettebb szerepet. Ám alapvető, öröklött és tanult bevésődéseink nem, vagy nagyon nehezen változtathatók hosszú távon.
Luca műtétje utáni fejlettebb észjárásával rájött, hogy korábbi kötekedő viselkedése elítélendő, ám a magány ill. a halál közelsége az ő hangulatára is rányomta a bélyegét. Arra gondoltam hogy mennyire hiteltelen lenne egy olyan Luca képe a történet végén, aki sehogyan nem reagál erre a két erős negatívumra.
Az meglehet, hogy túlkanyarintottam ezzel a lezárást… 🙂
Üdv!
Luca személyisége a műtét után teljesen más képet mutat, mint amit Viktoron keresztül megismerhetünk korábbi énjéből, ez persze erősen szűrt Viktor élményei által, de ez másodlagos. A találkozásukkor viszont egy „kedvesebb” Luca-t ismerhetünk meg, aki még viccet is csinál saját korábbi piszkálódó énjéből, mi több, beismeri, hogy a műtét vállalásának egyik oka az, hogy megcsömörlött addigi életétől, addigi énjétől. Ehhez képest a levélben meglehetősen ítélkező hangnemben beszél, ami elég jellemző a kötekedő emberekre, vagyis a személyisége nem változott, legfeljebb lappangott a művész felvett kedélyes jelleme alatt. Én legalábbis ezt szűrtem le, de egyáltalán nem biztos, hogy más olvasók is így vannak ezzel, egyéb iránt tetszett a novella.
Köszönöm Neked is, hogy elolvastad! A jelzett gyengeséget jelzését is, természetesen.
Az első észrevételt még emésztgetem.
A második észrevételhez: a cél az volt, hogy Viktor a korábbi „egyszerű” állapotába kerüljön, sőt, az sem baj, ha kicsit ostobábbnak tűnik a kezdeti énjénél. Azt megtennéd, kérlek, hogy részletezed, a lezárás tükrében miért gondolod, Luca fejlődését érvénytelennek?
A harmadik észrevétel pedig vitán felül áll: teljesen jogos. 🙂
Az alapötlet kiváló, bár szerintem a művet csak érintőlegesen lehet sci-fi-nek tekinteni, sokkal inkább a benne felmerülő elgondolkodtató kérdések adják a novella értékét. Vajon melyik a jobb választás, a hosszú de haszontalan élet, vagy a rövid, de eredményes? És vajon ki mondja meg, hogy mi eredményes és mi nem az? Mert ami az egyikünknek semmit sem jelent, az egy másik embernek minden lehet.
Egy másik kérdés, ami első sorban az alkotó tevékenységet művelők körét érintheti meg, az az alkotás és a társadalmi kapcsolatok viszonya. Egyet kell értenem a szerzővel az írás – és minden más alkotói tevékenység is – nagyrészt magányos tevékenység, vagy inkább úgy mondanám, szükség van a magányra, még akkor is, ha buszon, vagy zsúfolt kávézóban írunk, elszigetelődünk a többi embertől. Ezt sok esetben nehéz megértenie a családtagoknak, barátoknak.
…ami tetszett…
– A novella engem személy szerint meg tudott szólítani, ezt mindenképpen előnyére írom.
– A téma és a hozzá kapcsolódó kérdések jó gondolatébresztők.
– Viktor karaktere abszolút aktuális és életszerű, még ha mélységeiben kidolgozatlannak is találtam.
…ami kevésbé…
– Viktor és Luca beszélgetésénél az érvek-ellenérvek ütköztetésének haloványsága még megbocsátható a főszereplő „gyengeségét” figyelembe véve, sőt még illik is a képbe. Azonban később, sincs alaposabban körüljárva a téma, szerintem valahol a kioperálás előtt lenne ennek a helye, a Főhős belső tépelődéseként, főképp miután elvesztette a barátját tehetné fel magának a kérdéseket, aminek következménye az újabb műtét.
– A csattanó terén vannak kételyeim, nem tudom, de úgy érzem nem illik tökéletesen a novella addig lefolyásába, a történet képe nem effajta fordulatot kívánna, de lehet, hogy csak én érzem így. Szerintem Luca és Viktor személyiségfejlődését is kinullázza, és visszadobja a novella elején megjelenített szintre, ha ez volt a cél, akkor tökéletes!
– Egy tíz centis vágás az emberi fej léptékei szerint egyáltalán nem nevezhető „kicsinek”.
Összességében tetszett a novella.
Köszönöm, hogy elolvastad, és külön köszönöm a kedves szavakat! 🙂
Igen, a téma az, ami kiváló: mit, és miért vagyunk hajlandóak vállalni… Végül is Viktor nem volt gyáva, mert el merte dobni magától a magasabb létformát egy unalmas, szánalmas életért cserébe. Egészséges életösztön vagy szent együgyűség? Mert mit, és miért vállalunk, ugyebár? Kívülről nézve ostoba döntés az, amit Viktor tett, de a helyébe mi mit is tennénk? Ez a novella üzenete, számomra legalábbis ez. Az írás gördülékeny, életszerű, – a különleges orvosi beavatkozás ellenére is.
„Viktor ki akarta zökkenteni ebből a nyájas-kedves állapotból.” (Talán ennél a résznél hiányzik egy fél mondat:” De nem sikerült.) „Luca nyugodtan hátradőlt a széken… ” Minden más 5*!