Previous Story
Viharban
Szerző: K. Molnár Judit
Amíg kint telefonált a lánya, szabadjára engedte az éppen feltörő gondolatait, érzéseit vele kapcsolatban.
Örült a találkozásnak, de volt benne egy kis félelem is. Nem is félelem, inkább aggodalom. Hiszen olyan régen nem találkoztak már, legalábbis ilyen módon: ilyen anya-lánya beszélgetésre már nem is tudja, mikor kerítettek sort. Akkor vezették be ezt a szokást, amikor Éva elérte a kritikus éveit: sóderparti jellege volt a svéd gyermekvers mintájára, hogy a kamaszodó lány kiönthesse szabadon a szívét. Ebből sejtette, hogy most is szívkiöntés következik.
Pedig azt hitte, nála minden rendben. Nyilván mindenhol adódnak problémák, de arra gondolt, alapjaiban nem rengeti Éva életét semmi.
Gyorsan végigfuttatta az agyában lánya felnőtt éveinek fontosabb mérföldköveit: az ő élete nem olyan keservesen indult, mint a sajátja. Piacképes végzettséggel, több nyelvtudással rendelkezett, és élt is velük sikeresen.
Éppen munkahelyváltásokon volt túl: a régi hely már nem volt számára kihívás, hát keresett egy másikat, egy jobbat. De éppen belecsöppent az újba, amikor egy még újabb helyre csábították. Nem is bírta már követni lányának ezt a gyors változtatását. Igazi pörgős csaj volt, de Éva bírta is a tempót.
Már a negyvenet is meghaladta az életkora, de lazán letagadhatott belőle tíz évet. És ezt nem csak ő látta így, az elfogult anyuka, hanem mások is ennek adtak hangot. Egyébként is, látni lehetett rajta, hogy ő sem a negyvenesekkel azonosul. Karban tartotta magát a rendszeres futással és a tudatos étkezéssel.
De nem csak a munkában, a párválasztásban is sokkal sikeresebb volt nála.
Lassan húsz éve együtt élt a férjével, és szépen nevelték két drága unokáját: Katát és Zitát.
Rendes, családcentrikus és dolgos ember volt a veje, anyós léte ellenére elégedett volt vele.
Itt azonban abba kellett hagynia gondolatainak tovább fűzögetését, mert a maga viharos lendületével betoppant Éva a szobába.
– Iszunk egy kávét, miközben folytatjuk a beszélgetést? – hangzott a kérdés, mire ő beleegyezően bólintott.
Bár eddig még csak felszínes dolgokról esett szó, nyilvánvaló, hogy a nehéz témát nehéz előhozni is, vagy megtalálni a megfelelő pillanatot, hogy belevághasson az embernek lánya. Legalábbis neki nehéz volt. Évára azonban nem az időhúzás volt jellemző.
Kimentek a konyhába, és amíg lánya a kávét készítette, ő a kávéscsészéket, kávéskanalakat vette elő egy kis tálcára. Saját feszültségét oldva adott hangot aggodalmának:
– Mintha mostanában sokat fogytál volna. Csak nincs valami baj?
– Igen, pár kilót leadtam. Mostanában nem voltam annyira éhes. Tudod, új munkahelyek, új emberek, nem egyszerű nekem sem a váltás. De nem is bánom, igyekszem tartani ezt a versenysúlyom – és elengedett mellé egy mosolyt.
A mosolya olyan volt, mint a bátyáé. Ilyenkor mindene mosolygott: nem csak a szája, hanem a szeme és az egész arca is.
Bent a szobában kényelmesen elhelyezkedve, a frissen lefőtt kávé finom illatával betelve folytatták a beszélgetést.
Éva, vagy megtalálva a kellő pillanatot, vagy a feszültség nagysága miatt, nem tudni, de rögtön belevágott a közepébe.
– Anya! Szerinted mi a megcsalás? Csak a szex? Tudod, olyan furcsa helyzetbe kerültem. Soha sem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök.
Igyekszem összeszedni a gondolataimat, és az elejétől kezdve elmesélni a történetet, mert ennek már története van.
Remélem, hogy nem csupán elítélsz majd engem, hanem igyekszel megérteni is. Bár érteni én sem értem az egészet, de már együtt érzek azzal, aki hasonlóval küszködik.
Megszokhatta volna már lányának „in medias res” jellegű témafelhozatalait, de ez a kérdés olyan váratlan és olyan mellbevágó volt, hogy csak ennyit tudott kinyögni:
– Mesélj!
.
***
.
.
És megindult a szóáradat, közben a könnyáradat is, és eszébe sem jutott elítélni őt egyetlen szaváért sem, egyetlen tettéért sem. Az értő hallgatáson kívül nem sokat tudott tenni érdemben az elveszett béke megtalálásáért.
Van az a vallomás, amire nincsenek szavak. Ám ha mégis akadnak, azok csak a megértés szavai, mert a feltárt vihart nem tudja más megélni és lehetőleg túlélni, csak aki benne van.
– Tudod, így utólag visszagondolva, rájöttem, hogy az életemben már mindent megszoktam. A jóhoz könnyen hozzászokik az embernek lánya, de nem is hinnénk, hogy a rosszhoz is milyen könnyen! Megszoktam a kialakult életem: van férjem, vannak gyerekeim, van egy munkahelyem, ami már nem olyan jó, de egyelőre nincs jobb, de panaszra nincs okom.
Néha vannak hullámvölgyek érzelmileg, de ahhoz is hozzászoktam már, hogy hajlamos vagyok mindent pesszimistábban látni másoknál, úgyhogy igyekszem kizárni azokat a gondolatokat, melyek olykor elöntenek, és felhívják a figyelmemet az életemnek egy-egy nem jól működő területére.
„Valóban borúlátóbb a kelleténél. De milyen rosszat kellett neki megszoknia? Mégis alapjaiban rengett meg az élete?” – helyeselt, és töprengett egyszerre magában, de lánya felé nem jelezte.
– Aztán eljött a régóta áhított pillanat: tudod, meghívást kaptam ahhoz az új céghez. Bizonyos fokban előrelépést jelentett számomra, ha nem is azt, amiről mindig is álmodtam. De el kellett döntenem, hogy élek-e a lehetőséggel, vagy átkozni fogom magam, ha elszalasztom. Ám önmagam miatt is vállalnom kellett, a bizonytalanságokkal együtt is, és elnyomva félelmeimet, kiléptem az ismeretlenbe.
Odalett a megszokott. Legalábbis az életemnek egyik területén.
Nehezen viseltem. Mégsem vagyok olyan fiatal már, hogy könnyedén és rugalmasan váltsak egy viszonylag biztonságos, de kihívást nem nyújtó helyzetből egy kihívást bőven, de biztonságot és nyugalmat nem nyújtó helyzetbe?
Komfortzónán kívül. Önmagamat bíztatva – hogy csak előre vihet ez a dolog, és egyébként sem kell mindig a félelmeimre hallgatni – kezdtem bele életemnek ebbe az új szakaszába.
Ismeretlen emberek között, akik árgus szemmel lesték minden lépésemet. Igyekeztem elbújni a tekintetek elől. Ám ahogy teltek a napok, hetek, az önként választott csigaházból néha-néha előbújtam, hogy körülnézzek.
Hogyan is fogalmazzak? Még többször vacogósnak éreztem a légkört, de volt, akit a szívembe tudtam zárni. Leginkább azért, mert a hétköznapok alkalmat teremtettek hosszabb-rövidebb beszélgetésekre, és ezek jó alkalmak voltak mások megismerésére.
Egy arcot azonban az első perctől kezdve megjegyeztem magamnak. Nem gondoltam én mindig arra a személyre, de egyre többször azon kaptam magam, hogy a jelenléte nem közömbös számomra. Aztán azt vettem észre, hogy néha hosszasabban róla gondolkodom. Sőt, álmodozom róla. De minden ilyen alkalommal józanságra intve saját magam, szégyenkezve önmagam előtt is a besurranó vágyak miatt, tudatosan kizártam az amúgy bizsergetően finom érzést.
Nem találkoztunk túl sűrűn, de amikor volt rá alkalom, megfigyeltem az arcát. Látni lehetett rajta, hogy egykor nagykanállal meríthetett az élet élvezhető részéből.
Aztán egy rövid bemutatkozó beszélgetés során ki is derült, hogy valóban helyes a megfigyelés. Jelenlegi élete azonban szöges ellentétben áll a korábbitól, és nem annyira szabadon, inkább szükség szerinti választás eredménye.
Amúgy sikeres most is. Társaságban mindenképp: megnyerő stílussal, értékelhető humorral és jó kiállással rendelkező pasi. Magánéletét és munkáját tekintve már nem annyira mondható sikeresnek, de az már az ő terhe.
Villámgyorsan összegeztem magamban, szinte tudat alatt: társaságban központi figura, hódító természet és lazaság. Ez ő: Bálint. Ellentétben velem, akinek végül is sikeresnek mondható – jelen helyzetben – a magánélete, a munkában is újat kezdek éppen, még értékelhető humorom is van, de mégsem vagyok laza, és nem is vagyok központi figurája a társaságoknak. Na, mindegy… – és legyintett egyet.
– Napok, hetek teltek el szóváltás nélkül, vagy futólagos köszönéssel csupán. Talán ezért is lepődtem meg, amikor egy délután Bálint lépett oda hozzám, és kezdeményezett egy beszélgetést. Hamar találtunk olyan témát, melyben újat mondhattam neki, és úgy éreztem, emiatt egy kicsit fel is nézett rám. Tehát van egy téma, mely összekötő kapocs lehet közöttünk: a tudás nálam volt, Bálint pedig személyesen érintett volt benne. Be kell vallanom: ez a tudat örömmel töltött el. Mármint annak a felismerése, hogy lehet egy összekötő kapocs kettőnk között.
Aztán jött a villámcsapásszerűen ért újabb munkaajánlat, amit nem lehetett nem elfogadni.
Fájó búcsút nem kellett vennem senkitől sem a munkahelyváltás miatt az új helyen. Akiket ott megkedveltem, azokkal már kapcsolatban voltam a Facebookon, tehát azoktól nem kellett búcsúznom. Érdekes, de Bálint eszembe se jutott – merengett el, mint valami új felismerésen.
– Bár a facebookos ismeretség már vele is adott volt. Sőt, az utolsó napok egyikén üzenetváltásban állapodtunk meg egyrészt az „összekötő kapocsként” működő témával kapcsolatban, másrészt igényt tartott a legújabb művem olvasására, ha elkészülök vele. Így megígértem neki, hogy átküldöm. Ezért nem éreztem búcsúzásnak az elválást vele kapcsolatban.
Az új munkahelyen az új lehetőség öröme kitöltötte a mindennapjaimat. És persze mellette az írás. Tehát boldog voltam és elégedett.
Aztán eszembe jutott Bálintnak tett ígéretem, és gyorsan át is küldtem neki a cikkösszesítőt. Egy-két üzenet lett a gyümölcse. Semmi több.
Majd pár nap elteltével elküldtem a megírt művemet is. És elkezdődött kettőnk között egy beszélgetés messengeren. Nagyon behatárolt időkeretben, és először csak a műről.
Valamennyit elolvasott belőle, aztán arra reflektált. Mindig pozitívan. Jó volt olvasni, hogy tetszik neki, amit írtam. Többet ért az ő véleménye, mint a hivatalos vélemény. Általában este beszélgettünk, de előfordult, hogy napközben is rám írt. Kereste a kapcsolatot velem. Ott azért már éreztem a kettősséget a szívemben: örülök, hogy keresi a társaságom, örülök, amikor Bálinttal „beszélgetek” éppen, de hogy lehet ez, mikor ott van a férjem, akit szeretek?
Aztán eljött a pillanat, amikor már nem csupán a műről beszélgettünk.
„Lehet-e másról?” – kérdezte Bálint.
„Rólad például? Szeretnélek megismerni közelebbről. Nem az érdekel, hogy mikor születtél és hol, hanem, hogy hogyan gondolkodsz, mit szeretsz? Milyen vagy?”
„Lehet” – válaszoltam.
Bár igyekeztem tartani magam, és vágyaim ellenére tartózkodó voltam vele szemben, például egyik kérdésére majdnem egy hétig nem reagáltam, és jelezte is, hogy várta a válaszom, de a szívem mélyén izgatott voltam. Jó volt, hogy várta az üzenetem, és igazság szerint állandóan kapcsolatban lettem volna vele. Aztán válaszoltam a kérdésére, és izgatottan vártam a további kérdéseket, és az egyre sűrűsödő bókokat. Igen. Nem csupán kérdezett, hanem küldte a szép szavakat.
Aztán észre sem vettem, hogy belesodródtam a beszélgetésbe.
Bálint olyanokat írt nekem, amiket már régen hallottam – idegentől.
Ádámtól hallottam ilyesmiket, de ő nem hiteles, mert a férjem és elfogult, és nem lehet reális. Legalábbis én így gondolom. És sokszor éppen az ellenkezőjét érezteti annak, amit mond. Vagy éppen az ellenkezőjét is állítja.
Az üzenetekben azonban olyat olvastam, aminek minden nő örülne.
„Kedves vagy. Vonzó vagy számomra. Okos vagy. Érték van benned. Én olyan nőt keresek, akiben érték van. Benned van. Ami nekem számít: az az intelligencia. Érték. Minőség.”
És a kérdések! Egyszerűek, mégis izgalmasak, mert régen éltem már át azt, hogy valaki érdeklődik a személyem iránt.
Ez meghozta az étvágyam. Lelkileg és intellektuálisan is szerettem volna már én is egyre jobban megismerni Bálintot. Szerettem volna, ha világunk kölcsönösen kitárul egymás számára: izgalmas és olyan gazdagító egy másik embert megismerni, és felszabadító, ha megismerik az ember lányát, és értékesnek tartják. Ha kíváncsiak a gondolataira. És most ez előtt álltam.
Évának közben csillogott a szeme, sugárzott egész lénye, amikor e mondatokat mondta. De nem sokáig tartott e kivirulás, mert a következő mondatok sűrű felleget vontak szép szemére, és megeredtek belőle a könnyek, és megállíthatatlanul folytak az előbb még oly derűs arcon. Mint a nyári égbolt, mely egyik percben derűs és napsütötte, de a másikban már fekete és vihar tombol rajta, olyan volt Éva arca.
– Azonban éles tőrként hasított belém a felismerés, hogy Ádámmal már régóta nem beszélgetek. Igen anya. Tudom, hogy most csodálkozol, de ez van. Nem osztom meg lelkem rezdüléseit, a bennem felbukkanó gondolatokat: már hozzászoktam ahhoz, hogy magamba zárjak mindent.
„Szóval erre gondolt, amikor a rossz megszokását említette!” – döbbent rá közben magában az anyja.
– De a halálos döfés annak a felismerése volt számomra, hogy már nem is akarom megosztani vele a lelkem és annak rezdüléseit. Miért is? Mert eszembe jutott minden sértő szava, minden visszautasítása, ami arra volt válasz, amikor próbáltam megértetni vele érzéseim, félelmeim, gondolataim és vágyaim: azaz önmagam.
Viszont nyílni látszott egy kapu, min ha belépek, talán megélem azt a szárnyalást, amiről már oly régen lemondtam, hogy el is felejtkeztem róla. Megízlelhetem az elfogadás és értékelés mámoros ízét.
Bálinttal voltam eltelve: egyre többször gondoltam rá, és egyre jobban vágytam utána.
Kölcsönösen kérdezgettünk egymástól mindenfélét.
Elsősorban intellektuális jellegű, személyiséget feltáró kérdések jöttek-mentek. Nem kis meglepetésemre kiderült például, hogy van kedvenc közös írónk, van kedvenc közös témánk, amiért mindketten rajongunk, van közös szórakozásuk is, ami az olvasás, és egyébként is Bálintnak olyan nagy szíve van: olyan sok szeretet van benne!
Bálint közben egyre kifejezőbb üzeneteket írt: kertelés nélkül csapott át az üzenetek témája a szexuális vonzalomra.
„Simogatni szeretnélek.” – Képtelen voltam azonnal reagálni erre a mondatra. Aztán megkértem, hogy ne írjon ilyeneket.
De pár üzenettel később:
„Csak te olvasod az üzeneteket?”
„Igen, miért?”
„Lehetek őszinte?”
„Miért, eddig nem voltál az?”
„De. Csak szeretnék valamit leírni neked.”
„Írd!”
„Szeretkezni szeretnék veled!”
Amikor ezt az üzenetet olvastam, azt hittem… nem is tudom, mit hittem! Teljesen ledöbbentem.
Negyven év ide vagy oda, Éva azért belepirult ezekbe a mondatokba.
– Nem is számítottam rá! Meg is rémültem először. Próbáltam megszakítani vele a kapcsolatot. Hivatkoztam Ádámra, de alig küldtem el egy búcsúüzenetet, rögtön jött rá a válasz. És bár az eszemmel tudtam, hogy nem is kellene elolvasnom a válaszát, de mint egy komisz gyerek, aki csak azért is azt teszi, amit nem szabad, mert az persze sokkal izgalmasabb a megengedettnél, rögtön megnéztem a reflektálást, és hát lássuk be: nem kellett sokat győzködnie, hogy adjunk magunknak egy esélyt, hátha megmaradhat ez a kapcsolat tisztán, szexmentesen. Ez már nem lehet szexmentes, de azért megadtam az esélyt. Igazából nem a szexmentességre.
Itt egy picit megállította a szóáradatot, elgondolkodott, majd némi bizonytalansággal hozzátette:
– Már nem is biztos, hogy szexmentessé akartam tenni, csak még nem mondtam ki, nem vallottam be magam előtt sem. Nem tudom. De nem szeretnék abba a hibába esni, hogy mindenfélét magamba magyarázok.
Aztán, mint aki megtalálta a helyes irányt az aktuális útkereszteződésben, habozás nélkül folytatta:
– Nem gondolkodtam. Vonzott a személye, mint a mágnes. Nem akartam már elveszíteni. Tehát maradt a messengeres „beszélgetés,” bár voltak ezzel szemben aggályaim, mert nehezen viselem, ha nem látom az érintett személy arcát, a reakciót, a hatást a mondataim után, de sajnos csak ez maradt.
Kérdeztem a feleségéről, hiszen azért nem magától értetődő egy nős férfival ilyen beszélgetésbe keveredni. Azt írta, már régen nem szereti a felesége, és szerinte egy kapcsolat maximum nyolc évig tart. Bár már több mint nyolc éve együtt vannak, házasságukban szeretetről három évig volt szó csupán. És már egyszer el akartak válni.
Azt nem kérdeztem meg, hogy mi tartja most őket össze. A gyerekek? A pénz? Valószínű is-is. Szóval, nem túl örömteli történet.
Állítólag szex terén nincs gond kettejük között, de az újdonság varázsa hajtja őt házasságon kívüli szexuális kalandokba. Igaz, elmondása szerint csak egyszer volt egy röpke kalandja e „nem szerető” feleség mellett.
Pár hétig nem volt lehetőségünk a személyes találkozásra.
Aztán úgy alakult a helyzet, hogy váratlanul mégis tudtunk találkozni, ha csak pár percre is, de láthattuk egymást, és váltottunk is pár szót.
Tényleg csak pár szó lett belőle. Egyrészt azért, mert alig öt percünk volt, amikor egyedül maradtunk, a másik ok pedig, hiába a közel negyven év mindkettőnk részéről, olyanok voltunk, mint a tinik: zavarban voltunk. Ő is, én is…
A találkozás utáni estén vártam, hátha ír. Nem írt. Írtam én. Arra válaszolt. De elmaradt a már megszokott izgalmas téma.
.
.
***
.
.
Hirtelen elhallgatott. Nem azért, mert nem tudta a folytatást, hanem mert a feltörő emlékek zavarba ejtették. Erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy szavakba öntse, és ki merje mondani a szavakat, melyek ítélet nélkül ugyan, de kíméletlenül tálalták a történet mindkét szereplőjének cselekedeteit. Mégis, mintha az emlékezés egyben józanodás is lett volna ebből a varázsból, mert egyszerre volt résztvevője a történetnek, és egyben bírálója is önmagának. És van-e súlyosabb ítélet az önmagunk felett kimondott ítéleten kívül? Még ha nem is hangzik el hangosan, csak a szívünk mélyén.
Az anyja pedig, aki megérezte e belső vívódást, kicsit oldani akarta a csönd és lánya belső feszültségét, ennyit mondott:
– Még hozzá se nyúltál a kávédhoz! Lassan hideg lesz, igyál belőle, hiszen te melegen szereted!
Éva pedig automatikusan nyúlt a csészéhez, kortyolt egyet-kettőt a már régen kihűlt kávéból, majd hálás szemmel nézett anyjára a diszkrét támogatásért, és folytatta:
– Aztán a hét második felében elhatároztam magamban, hogy leírom neki, már én is úgy érzek, úgy vágyom utána, ahogyan ő utánam. A munkahelyemről írtam neki – már nem is emlékszem, hogy mit, de valami apróságot csupán a messengeren –, de a válasza, ami tulajdonképpen kérdés formájában jött, olyan provokatív volt, hogy utána otthonról leírtam, amit éreztem. A kérdése így hangzott:
„Munka közben is rám gondolsz?”
Mire én: „Most rohannom kell…”
Erre ő: „Miért nem tudsz egyenesen válaszolni? Miért nem tudod leírni, hogy igen?”
Én: „Igen, rád gondolok.”
„Úgy, mint férfira?”
„Hogyan is másként?” – gondoltam magamban, de erre nem válaszoltam, csak később, amiben leírtam, hogy ha nem lennék férjnél, és neki sem lenne családja, szeretkeznék vele.
A válasz: „Írj!”
„Írjak? De mit? Nem elég ez? Számomra már ez is sok!”
„Igen, éreztem, hogy mélyről jött.”
Micsoda férfi! Így érzi a lelkem! És nem szórakozik, hiszen érzi, tudja, hogy én nem szórakozom. De nem is úgy ismertem meg, már amennyire lehet megismerésnek nevezni, mint aki szórakozna mások lelkével.
Nem is emlékszem, hogy eltelt-e egy nap, vagy ha eltelt, mennyi, de a vágy, ami régóta égett bennem, csak eddig oltogattam magamban, most lángra kapott.
Leírtam neki, hogy mindegy már, hogy én férjezett vagyok, ő pedig nős, már nem csupán elméletben, valóságban is szeretném őt magaménak tudni. Mindenhogyan. Kívül-belül.
És onnantól kezdve nem számított semmi. Forró üzenetváltás, melytől nem csupán a messenger égett, de égtem tőle én is, és bevallása szerint ő is.
Fizikai állapotváltozást idézett elő a kendőzetlen beszélgetés: a kívánságok és vágyak őszinte, kölcsönös leírása, a kérdések, melyeknek nem is mindegyikére voltam képes választ formálni abban a pillanatban. Megvolt ennek a varázsa: a tabuk nélküli beszélgetés a szabadság illúzióját hazudta.
„Olyan nővel szeretnék szeretkezni, akivel tudok előtte is és utána is beszélgetni, mert van tartalom. És te olyan nő vagy. Sok nővel lefeküdnék, de ez engem már nem mozgat. Nem a hús kell.”
Itt megint elakadt, és szégyen ide, szégyen oda, némán peregtek a könnyei. Siratta. Siratta a szép szavakat, siratta a személyt, aki írta, siratta, hogy mindez illúzió csupán. Törölte a kiszökő könnyeket, nyelte a bennmaradtakat, és emlékezett tovább hangosan, de szinte csak magának:
– Forró üzenetváltás az egyik este, aztán hallgatás utána egy-két napig. Nem üzent Bálint. Semmit. Vártam. De a feszültség oly elviselhetetlen lett bennem, hogy ráírtam.
„Érdeklődés hiánya?”
„Szó sincs róla! Csak el vagyok havazva!”
„Akkor türelmesen várok. Majd írsz, ha tudsz.”
„Írok.”
És valóban, pár nap múlva jött üzenet.
Felvetette egy randi lehetőségét. Nem ötperceset. Legalább egy órásat. Titokban. Mindent megbeszéltünk. Olyan izgatott lettem, hogy alig aludtam éjszaka. Nagyon vártam a másnapot. Aztán reggel jött az üzenet, hogy mégsem jön össze a találkozó. Váratlanul közbejött valami. Majd legközelebb. Nagy csalódás volt.
Majd az üzenetek egyre szaggatottabbak és egyre rövidebbek lettek. Már csak arról szóltak, hogy miért nem ér rá.
Kicsit becsapottnak éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha a szabadság mámoros italába keserű cseppek kerültek volna.
Ott már repedezett a lelkem, de még nem tört szilánkosra.
Leültem, és írtam egy levelet Bálintnak. Viszonylag rövid terjedelemben igyekeztem megfogalmazni mindazt, ami a szívemben van: kendőzetlenül válaszoltam minden, addig válaszom nélkül hagyott, általa feltett kérdésre. Minden kérdésre emlékeztem, mert a szívembe égett, és most jól jött, hogy keretet adjon az elhatalmasodó érzések mellett.
Leírtam a bennem felmerülő kétségeket is, és arra kértem, ha mégis meggondolná magát, hiszen nem kényszer semmi, akkor legyen benne annyi korrektség, hogy szól, hogy ne várjak rá! Elfogadom, ha meggondolta magát, ha talált nálam szebbet, szexisebbet, vonzóbbat, mindent elfogadok, csak jelezze felém. Megírtam, elküldtem.
És másnap hajnalban jött is a válasz: Bálintot elsősorban a levél őszintesége döbbentette meg. És mert érezte, hogy nem játék a szavakkal, amit olvasott, ezt írta válaszként:
„Elolvastam. Azonnal amikor küldted. A legfontosabb, hogy elhidd és elfogadd, nem játszom az érzéseiddel, nem játszom Veled. Nem is tudok mit írni erre a levélre. Egyszerűen az idő hiánya miatt szakadozik ez a történet. Az akarat nem befolyásolja.”
Ez elég volt nekem. Elhittem és elfogadtam. A jelentkezés időpontját rábíztam Bálintra. Biztosítottam arról, hogy várni fogok rá. Megnyugodtam.
Eltelt egy hónap. A kapcsolat hiánya azért megviselt. Égette a lelkem, nem találtam a helyem. De reménykedtem. Megszámlálhatatlanul sokszor olvastam el ez idő alatt ezt a rövid, utolsó üzenetét, melyben biztosít arról, hogy nem játszik velem. Napról-napra erőt merítettem belőle.
A várakozás e keserves napjaiban azonban egy beszélgetésbe keveredtem Katával. A téma természetesen a fiúk és a szerelem volt. Nosztalgikus hangulatban meséltem fiatalkori nagy szerelmemről, és eszembe jutott gyermekkori nagy szerelmem is. Érdekes történet volt az, nem is igazán lett belőle történet tulajdonképp: tudod a srác, aki arra kért, hogy várjak rá egy évet. És én vártam is. Igaz, Edit már az elején megmondta, hogy: „ebből bizony semmi nem lesz! Nem fog egy év múlva felkeresni téged!” És hát sajnos igaza volt.
De ahogy ezt meséltem Katának, hirtelen bevillant Bálint. Mit csinálok most? Bálintra várok? Úgy, mint tizenhárom évesen? Negyven év körül ugyanott tartok?
„Kellek én valaha is Bálintnak?” – fogalmazódott meg bennem a kérdés, de már tudtam is rá a választ: valószínű, hiába várok rá.
Ám a józan ész nehezen tér vissza oda, ahonnan kiűzték a vágyak, ámbár visszatérhet. A fájdalmas gondolat nem hagyta békén a lelkemet. Emésztett a felismerés. Aztán egy alkalommal eldöntöttem: vagy így, vagy úgy, de pontot teszek a történet végére, mert ezt már nem bírom. Tulajdonképpen bizonyosságot akartam, de jó irányba; hogy nem hiába várok.
Jeleztem Bálintnak azt a napot, amikor legálisan tudnánk találkozni pár percre, és senki sem fogna gyanút, ha úgy, mint múltkor, beszélgetnénk.
Én, a magam részéről örültem a találkozásnak, és szinte mellékesen megkérdeztem, vajon ő is így érez-e? De nem jött válasz. A kívánt messenger jelző nem csilingelt. A telefon kérlelhetetlenül hallgatott, és kíméletlenül jelezte számomra Bálint online elérhetőségét, valahányszor aktívvá tettem magam a közösségi oldalon. Szóval nem akar válaszolni: nem az idő hiánya, hanem az akarat hiánya az, ami most irányít. Így dőlt el bennem a búcsúzás szükségessége, melyet a találkozás napjára időzítettem.
És ami eldőlt a szívemben, azt gyorsan papírra is vetettem, szinte önmagamtól is félve, nehogy meggondoljam magam. A búcsúlevél olyan sajátos tartalmú lett, mint maga a történetünk. Egy intellektuális indítás: könyvajánló egy könyvfalónak… annak, akitől búcsúzom… Ó anya!
Itt olyan mélyről feltörő zokogás vett erőt rajta, hogy sokáig nem bírta folytatni e valóban nem mindennapi történetet. Majd túl a zokogás hullámán, keservesen emlékezett tovább:
– Kedvenc könyveimből pár darab, azok annotációjával. Egy kicsit így adtam magamból annak, aki elhitette velem, hogy kíváncsi rám, aki elhitette velem, hogy minden szinten kellek neki.
Aztán az intellektuális vonalról áttértem lelki vonalra, melyben őszintén leírtam, hogy értéket láttam benne, és még mindig hiszem azokat az értékeket, de hogy szilánkosra tört össze.
Akkor is zokogtam, anya. Írás közben is zokogtam. Sokszor nem láttam a betűket sem, csak írtam, ami épp eszembe jutott. És közben a Schindler listája című film zenéjét hallgattam. Abban sír a hegedű. Vele együtt sírtam én is.
Feltettem neki a kérdéseimet is arra vonatkozóan, ami a legérthetetlenebb volt számomra: mire volt jó ez a móka? Miért szította fel bennem a vágyat, és miért ringatott illúzióba? És miért nem vállalta fel korrekt módon, hogy mégsem szeretné már ezt az egészet? Értsen a nő a jelekből? Már nem érdemlem meg a méltó lezárást?
A találkozás napján nem volt erőm odaadni a levelet. Nem is búcsúztam, bár a viselkedése mindent elárult számomra.
Messziről láttuk meg egymást, de a szokásos, örömteli üdvözlése elmaradt. Úgy tett, mintha észre sem vett volna, ment a dolgára. Amikor egy kis idő múlva utána mentem, első nekifutásra megjegyezte, hogy lefogytam. Megkérdezte, vajon beteg vagyok-e? Beszélni alig bírtam. Mint egy tizenéves, aki előtt a nagy szerelme áll… pedig hidd el anya, nem is voltam belé szerelmes. Vonzódtam hozzá nagyon, de nem szerelem volt.
Szóval próbáltam normálisan viselkedni, de leginkább figyeltem. Minden mozdulatát, és minden szavát.
Amikor két percnyi időt kértem tőle, hogy négyszemközt beszélhessünk, azt mondta, bármikor, de éppen most nem alkalmas. És mint akin bekapcsolnak egy gombot, elkezdett folyékonyan beszélni arról, hogy most éppen miért nem jó az időzítés. Nem állítom azt, hogy amit mondott, az hazugság lett volna. Szerintem igaz is volt, de köze nem volt ahhoz, hogy most miért nem akar velem négyszemközt beszélni. Viszont úgy vibrált az idegességtől, hogy már lassan sajnálni kezdtem a maga alkotta helyzete miatt. Én pedig csak csöndben álltam, hallgattam, nem nyilvánítottam véleményt a viselkedéséről, csak folyamatosan figyeltem. Lám, a személyes találkozás előnye a messengeri „beszélgetéssel” szemben, hogy a metakommunikatív jelekből is olvas az ember, és ért is… már aki.
Két konkrét kérdést akartam feltenni neki négyszemközt, de sajnos elmaradtak e kérdések. Az egyik kérdésem az lett volna, hogy miért nem tudta megírni őszintén, hogy nem örül a találkozásnak? Miért hagyott válasz nélkül? Próbáltam feltenni ott ezt a kérdést, de csak annyit tudtam kinyögni:
„Nem válaszoltál.”
Mire ő: „Tudom.”
Mit mondjak, szinte tragikomikus volt e párbeszéd: ismert tényeket közöltünk egymással, csak éppen a miértek maradtak ki. A lényeg maradt el!
„De ugye nem lebegtetsz?” – szedtem össze magam, hogy valami lényegre törőt is kérdezzek, ha már találkoztunk.
„Nem! De azt mondtam is!”
Ezt olyan határozottan mondta, olyan hitelesen, hogy egy pillanatra minden kétségem elszállt.
Aztán kérés nélkül tovább fűzte indoklásnak szánt monológját, és áttért egy teljesen más magyarázatba, mely azért már igen hihetetlenül hangzott. Ettől függetlenül hagytam, hogy végigmondja. Hangot adott annak, hogy milyen jó, hogy találkoztunk, majd adott két puszit, és elindultam kifelé az épületből.
Milyen makacs is az emberben a remény! Nem azon gondolkodtam, amit a lénye üzent, hanem azokon a szavakon, amikkel valamilyen oknál fogva hitegetni akart. Azokat ismételtem magamban, szinte önmagamat is győzködvén, hogy kellek még neki.
Ám három nappal később a búcsúlevelet kiegészítettem a személyes élmény által előidézett gondolataimmal, és elküldtem messengeren az elbocsátó-elbúcsúzó szép üzenetet. Amire azóta sem jött felelet…
Mi volt ez anya? Mire volt jó? Arra, hogy elveszítsem azokat az értékeket, melyek mentén eddig éltem?
Elvesztettem önmagam értékét, a hűség értékét, a házasság értékét, az elfogadás, a boldogság és az elégedettség valóságát.
Irigyellek téged! Tudom, apával nem sikerült, de másodjára olyan jó házasságod lett! Elfogadott voltál, szeretett.
Lehet, nem is értesz meg sohasem. Nem panaszkodtam neked soha Ádámról. Tudom, hogy túl érzékeny vagyok. A problémáimat próbáltam ennek a túlérzékenységnek betudni. És persze nem tudomást venni róluk.
De hirtelen lerántotta a leplet ez az egész dolog. És most itt állok a problémák közepén, kendőzetlenül, megoldás nélkül. Nem tudom hogyan tovább, merre tovább – hitelesen!
.
.
***
.
.
E megrendítő vallomás után elhallgatott. Ült, és most hirtelen nem negyven év körülinek, hanem jóval idősebbnek tűnt az anyja szemében.
És míg lánya az emlékezés viharait próbálta kiheverni, és a feltörő kérdésekkel szembesülni, anyja azon gondolkodott, mit tudna mondani, ami erőt, reményt adna Évának, és még hiteles is?
„Pont most van itt az ideje, hogy én is széttörjem benne az illúziót? Kegyetlenségnek hat, de valószínű épp most jött el a pillanat” – döntötte el, és nehezen bár, de megszólalt:
– Úgy gondolom, az értékvesztés időleges. Ha a vihar lecsendesült, számba veszed, ami megmaradt, és megkeresed, ami elveszett, amit a vihar szele most még ismeretlen helyre sodort. És még értékesebbé válik, mert ismered már a hiányát. Vigyázni fogsz rá, ha megtalálod.
A beszélgetés elején azt mondtad, te sem érted még most sem ezt az egészet, de innentől kezdve együtt érzel azzal, aki ilyen helyzetbe kerül.
Nem ítéllek el, mert volt idő, amikor én ugyanezt fogalmaztam meg: nem értem, de együtt érzek azokkal, akik küszködnek.
Ezért legközelebb én mesélek!
.
.
Kedves Atilla!
Már annak is örülök, hogy alapvetően érted, milyen konfliktus szerettem volna érzékeltetni.
Nagyon örülök annak, ami tetszett a novellámban! Külön öröm számomra, hogy észrevetted az Ádám-Éva első emberpárra utalást. 🙂
„Ami kevésbé” részhez: igazad van, a szereplő kora és egzisztenciális, mentális állapota nem lett jól belőve a kialakult problémához.
A nézőpontváltást jó ötletnek tartottam, de ezek szerint ezzel (is) mellétrafáltam.
Érdekelne, hogyan lehetett volna életszerűbbre megformáznom a karaktereket.
A többi észrevételed is jogos.
Szerintem én ezt a novellát most elengedem… 🙂
Külön köszönöm azt a stílust, ahogy a kritikádat közkinccsé teszed! Sokat számít a tálalás is! 😉 🙂
Kedves Eve!
Sovány vigasz számomra a novella javára írt alig néhány helyesírási hiba… Jelen esetben jobban örültem volna, ha azt írod, „ez egy nagyon jól megírt, telitalálatos novella, rengeteg helyesírási hibával”, mivel a helyesírási hibák javíthatók, ellentétben a dramaturgiai hibákkal, és az általad említett párbeszéd-komment-narráció zavarával. Így ez egy elfuserált novella lett…
Ami pedig számomra nem teszi a novella pozitívumává a megírás tényét, az éppen a hozzászólásokból derül ki…
Helyzeti előnyben vagy az anyai élettapasztalatoddal, annyit írnék mentségemre, hogy az én lányaim éppen a felnőtté válás küszöbén toporognak, és ha nem is mindegyik, de az egyik bizony osztott meg velem „barátnői” témát, amin azért jómagam is meglepődtem… szóval nem annyira elrugaszkodott az ötlet, bár valószínű 40 év körül ő sem fogja az ilyen jellegű problémáit velem megtárgyalni. Ez a tapasztalat még hiányzik.
Másrészről azért döntöttem az anya-lánya párbeszéd mellett, mert éppen akkor ebből tudtam kihozni az – általam vélt – csattanót. Pontosan azért, mert az ilyen sztori tizenkettő egy tucat, ha egy barátnő azzal reflektál, hogy legközelebb én mesélek, abban semmi pláne nincs. Míg, ha egy anya dönt úgy, hogy feltárja a lánya előtt, az már nem mindennapi, és lehet, nem is valós… talán halványan éreztem a sántikálást benne én is.
Pszichológusi problémának pedig nem éreztem a sztorit, ezért sem jutott eszembe a pszichológus, mint lehetőség.
Nagy tanulsága a novellának, és talán ezért értek egy kicsit mégis egyet azzal az állítással, hogy önmagában a létrejötte a javára legyen írva, hogy érdemesebb először eljutnom egy olyan képzésre, ahol az írás fortélyait elsajátíthatom, és utána nekiveselkednem bármilyen agyszüleményem leírásának…addig pedig maradok a hímzésnél…azzal nem ártok senkinek. 🙂
Kedves István!
Sajnálom, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőled a novella. A tükröt azonban, amit tartottál mint olvasó, köszönöm!
Judit
Alapvetően értem, hogy milyen érzelmi konfliktust akart a szerző kibontakoztatni, de őszintén szólva nehezen tudom átérezni a helyzetet. Hogy ez a novella rovására írható, vagy csupán arról van szó, hogy férfiként más elképzeléseim vannak a témával kapcsolatban, mint a szerző hölgynek, azt nem tudnám egyértelműen meghatározni. Tény azonban, hogy valamiért darabosnak éreztem az írás stílusát, ami megakasztott a megfelelő átérzésben. Talán a nézőpontok változtatása volt zavaró, először az anya „bőrébe” bújunk, azután pedig a lánya vívódásain vagyunk keresztül passzírozva. Szerintem érdemes lenne egy konkrét szereplő nézőpontjából újra gondolni a történetet, és a beszélgetés másik résztvevőjét érzelmileg háttérbe szorítani. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a lány szemszögét válassza a szerző, hiszen sokkal könnyebben át lehetne sugározni az ő elbeszélésén keresztül a benne lezajló „vihart”, az anya szemszögét viszont érdekesebb megoldásnak tartom. Ez csak attól függ, hogy a szerző mire akar kilyukadni a végén, ha a jelenlegi végkifejlet a cél, mindenképpen az anya szemszögét javaslom. Ez esetben viszont az ő gondolatainak és érzéseinek szűrőjén keresztül kell a cselekményt felvázolni.
A történetről kár lenne vitát nyitni, hiszen a novella nem kifejezetten erre van kiélezve.
…ami tetszett…
– Szép példája a szülő és a felnőtté érett gyerek bizalmi kapcsolatának.
– „Ádám és Éva” az első emberpár – észre vettem ám – na meg a mindenbe bekavaró harmadik, szerintem egy hasonló történet biztosan van a Bibliából kihagyott apokrif iratok között… 😀
…ami kevésbé…
– Jelen helyzetben inkább egy tapasztalatlanabb, naivabb, sebezhetőbb, egyúttal fiatalabb szereplőt tudnék elképzelni az egzisztenciálisan, mentálisan stabil, megfelelő családi hátérrel rendelkező tapasztalt nő helyébe (mert szerintem egy ilyen nő elcsábításához több kell némi mézes-mázaskodásnál). Ennek a változtatásnak a révén érthető lenne ez a különös lefolyású chat-szerelem.
– A nézőpont változtatások zavaróak.
– A karakterek nem elég életszerűek, kicsit olyan baltával faragottak. A beszélgetések nem életszerűek, gyakran mesterkéltek. Bálint egy homályos folt, nem tudunk meg igazán semmit róla, így a lány érzelmi vívódása, szexuális vonzalma és végül elhajlása a házasságtörés irányába kissé érthetetlen. A „messenger”-ből idézett szövegei engem egy cseppet sem nyűgöztek le, nem tudom Éva mit látott benne. Érdemes lenne Bálint karakterét mélységeiben jobban érzékeltetni.
– Értem én, hogy az a célja a szerzőnek, hogy átéljük Éva döntésének komolyságát, majd azt a hatalmas mellérúgást, amit Bálint elhidegülése jelentett a nő számára, de azért nekem maradt némi hiányérzetem, hogy ennek az okát nem ismertük meg.
Összességében azt javaslom a szerzőnek, hogy alaposan gondolja át a novellát, főleg a szereplők tekintetében.
A novella javára legyen írva, hogy csak alig néhány helyesírási hibát tartalmazott, és az a tény is, hogy a szerző egyáltalán megírta. Sokan eddig sem jutnak el. Személy szerint én sosem értettem azokat a kritikusokat, akik feltették a kérdést, vajon a szerző miért is írta meg a művét, mert az ég világon semmi értelmét nem látják. Az efféle kérdésekre egyetlen válasz létezik: csak.
Egy író számtalan okból írhat meg egy művet, felsorolni lehetetlen, és egy kritikus számtalan okból írhatja azt a véleményében, amit ír, felsorolni azt is lehetetlen.
A férfiemberek véleménye után én mint két, már felnőtt leánygyermekkel rendelkező anya a novellát más nézőpontból (is) értékelem. Kis részében szerkesztőként, nagyobb részében női szemmel, anyaként. Ez utóbbi szempont lesz a szerző számára kedvezőtlenebb.
Elképzelhetetlenek tartom, hogy egy felnőtt nő az anyjának úgy meséljen a szexuális kalandjairól, a házasságáról, általában az érzelmeiről, ahogy a novellában szereplő nő teszi. Még akkor sem, ha az anya-lánya kapcsolat szinte „barátnői” kapcsolat. Egyszerűen kizárt.
A szerző elhibázott tervezése a történet ilyen tálalása dramaturgiai és élettapasztalati szempontból is. A főszereplő(?) nő mesélhette volna a barátnőjének, a pszichológusának, vagy leírhatta volna naplóként, de NEM az anyjának! Ráadásul „nem mindennapi” történetnek állít be egy banális flörtölős húzom-eresztem kapcsolatot, amiből tizenkettő egy tucat és a házasságok kilencven százalékában megesik.
Írástechnikai szempontból túl a dramaturgiai hibán a párbeszéd-komment-narráció teljes zavara tapasztalható. A stílus a „rózsaszínű csöpögés” kategóriájába esik, és ezt nem bántásként írom, csak egy tényt állapítok meg.
Ahogy fentebb írtam, a szerzőnek számtalan oka lehet egy történet megírására, talán vele esett meg, talán a barátnőjével, vagy csak egyszerűen kitalálta, a lényeg azonban az, hogy ha már leírta, és közé tette/tetette/, tehát az olvasóközönség elé tárta, onnantól lemondott róla, és megengedte, hogy bárki olvassa, gondolkodjon róla, véleményezze, tetszését és nemtetszését kifejezze, esetleg átérezze, elutasítsa, hovatovább közömbösen elforduljon tőle.
Gonosznak fognak tartani, de véleményem szerint az olvasóközönség körében ez utóbbi lesz a gyakoribb.
Kedves Judit!
Végigolvastam többször is az írásodat, hogy kellő mértékben képbe kerüljek vele kapcsolatban, megértsem, hogy miről is szól. Őszintén megmondom, nehezen birkóztam meg vele. (Az, hogy érdekel-e az ilyen fajta történet vagy sem, az most mellékes.) A novella cselekménye, anya és leánya közötti komoly beszélgetés volna, de mindvégig az volt az érzésem, hogy valójában egy harmadik személy is jelen van, aki valójában átélte, és kibeszéli magából a történteket, amolyan naplószerűen, a szereplők helyett, néha a szereplők által. Így számomra, mint az anya, mint a lánya, csak mellékszereplő, akikkel nem tudok azonosulni, mert mesterkélt, körülményes a párbeszédük. Mivel a mű erre a párbeszédre épül, így az egész cselekmény is vontatottá válik, és csapongó is. Az egyes részek túlságosan körülírtak vagy éppen leírásszerűek. Nem életszerű Éva és Bálint, idéző jelek közé zárt, levelezésének a párbeszédbe emelése sem. Így beszélnénk el egy történetet valaki másnak, aki velünk szembe ül? Éva részéről moralizálós gondolatok is megjelennek, csak az nem tudható, hogy ezt éppen a Bálinttal történt levelezéskor gondolta, vagy most, amikor az anyjának meséli el, vagy önmagának vallja be éppen, gondolatban. Az anyával kapcsolatban végig olyan érzésem volt, hogy csak kötelességből hallgatja meg a lányát, és végig azon töri a fejét, hogy a végén valami okosat mondjon, ami így nagyon is művire sikeredett. Rendkívül zavart az is, hogy a novella össze-vissza van tagolva, egy szereplő közlése gyakran több bekezdésbe kerül. Így nem tudom, hogy hol kezdődik egy-egy szereplő párbeszéde, meddig tart, és melyik mondat tartozik a narrációhoz. Egyszóval hiányoznak a gondolatjelek, amelyek megkönnyítenék a gördülékeny olvasást. De mindez, csak egy olvasó véleménye, aki „kívülről” látja a novellát.
Kedves Márk!
Az szerintem kimondottan jó, hogy nem vagyunk egyformák, és nem mindannyian ugyanazt kedveljük!
Teljesen megértem, ha neked ez a műfaj nem jött be. Nálam a sci-fi, a fantasy az, ami a „nem szeretem” kategóriába tartozik. Ezért egyáltalán nem is olvasok ebbe a műfajba tartozó írásokat. Nem kötne le, és bármennyire is profin lenne megírva, nem lenne számomra pozitív élmény. Véleményt pedig éppen ezért nem is mondok egyikről sem.
Ami az írást illeti: egy hozzá nem értő tollforgató vagyok csupán… 🙂 Lehet, úgy kellene forgatnom azt a tollat, hogy ne hagyjak a papíron nyomot… 😉 De ez csupán akkor derül ki, ha van egy ilyen szuper csapat, akik vállalják a műkedvelők produktumainak véleményezését, építő kritikáját.
Biztos vannak a novellában írástechnikai hibák. Egy hozzáértő véleményt szívesen olvasnék ezzel kapcsolatban is.
Azt is el tudom képzelni, hogy modoros egy-két helyen. Pont ilyen észrevételekre vagyok kíváncsi.
Nagy baj, ha „saját élmény” benyomást kelt bármelyik résznél is az írás. Érdekelne, hogy vajon hogyan kellett volna másként megfogalmaznom a kérdéses helyeket? Az is elképzelhető, hogy túlírtam. Vajon az egészet, vagy csak egyes részeknél van ilyen érzete az olvasónak?
Pontosan olyan észrevételek ezek, melyek érdekelnek. Illetve a megoldási lehetőségek is, hiszen talán úgy fejlődhetnék. Vagy éppen azt kell belátnom, hogy nem érdemes semmilyen szinten folytatnom az írást.
Ez is benne van a pakliban, és szükség esetén van belátási képességem ilyen irányba is.
Üdv,
Judit
Szia Kedves Judit, elolvastam és ez nem kis teljesítmény így munka után tőlem, úgy érzem.
Elnézést nem akarom így kezdeni, s mindjárt meglátod, hogy bennem van a hiba. Magyarázom: ez nekem olyan volt, mintha egy foci-rajongót leültetnének Forma1-et nézni. Sport ez is, az is, nézik az emberek, fogadnak rá, stb…, de aki csak az egyiket szereti, az tudja, miről beszélek. A párhuzam: írás ez is, történetet mesél el ez is, de… én a sci-fi-t, a történelmi regényeket, a horrort, a szépirodalmat, stb… szeretem, az ilyeneket pont nem, s ezért nem is tudok mértékadó véleményt mondani. Kérlek a hozzászólásom vedd úgy, mint egy teljesen más irányultságú ember szubjektív és őszinte -mint mindig- megjegyzéseit.
Szóval: Én Lovecrafton és Poe-n, ill. A.C.Clarkon nevelkedtem és Karel Capekkel, Stanislaw Lemmel és PKD-vel, stb… folytattam. Ezért nekem baromi nehéz ez a „műfaj”.
Ekkor szoktam mondani, hogy a -bármilyen- művészet kettőn áll, vagy bukik. Az Adó és a Befogadó „produkcióján”. Fenti írás rajtam, mint Befogadó-n bukott el.
(De vannak „nagyok” is, akiket egyszerűen nem tudtam végigolvasni: az egyik az oly nagyra magasztalt Ulysses, -bár arról Szerb Antal is azt írta, hogy blöff- és kortárs sci-fi is : V. Vinge: A Szivárvány tövében. Pedig nagyon próbálkoztam velük!)
Őszinte leszek: én egyet nagyon-nagyon szem előtt tartok: AKI OLVAS, ANNAK MINDEN MÁSODPERCE SZENT, nem szabad úgy éreznie, hogy ez a 15 perc elpazarolt idő volt az életéből! Bevallom, sajnos én picikét úgy éreztem. Aki olvas, érezze úgy, hogy tágult a tudata, bővült az univerzum, amiben él, de minimum elgondolkodjon rajta.
Fenti írás nekem nem volt elgondolkodtató, s olyan érzésem van, mintha kiírtad volna magadból az érzéseket, mintha Veled történt volna meg, különösen az „írás Bálint általi olvastatása” résznél éreztem így.
Vannak apró írástechnikai (Úristen, miket írok, azt sem tudom mi az! 🙂 ) hibák, pl. az „összekötő kapocs” egy sorban, aztán egyben nem, aztán a következőben megint és pár sorral lejjebb megint megjelenik. Én nem szeretem a szó, különösen a szófordulat-ismétléseket, bocsi.
A kávézás, gondolatok, visszaemlékezések, stb…nekem picit modorosnak tűnt. Jobb szót nem tudok rá.
„Túlírtad”? Lehet.
Az utolsó pár soros „rész”-nél éreztem valamit abból, amit én szeretek, de sajnos gyenge érzés volt.
Egyébként az írásod eléggé olvasmányos. Csak nem az én műfajom. Ennyi. Az, hogy nekem unalmas, az csak egy dolog. De biztos rengeteg -én azt tudom elképzelni- lánynak oké és tök bejön ez. Én nem épültem belőle.
Szumma-szummárum: ne engem kérdezz, ha erről az írásról vélemény kell. Azért is írtam, mert tagja vagyok ennek a Triviumos csoportnak és kiváncsi voltam.
Most így belegondolva lehet, hogy ez pont egy olyan szituáció, amikor a fiú-lány, férj-feleség vitatkozik a mozi előtt, hogy egy romantikus filmet nézzenek-e meg, vagy az Alien Covenant hatalmasan fantasztikusan Istenkirály filmet. 🙂 Látod, ilyen egyszerű (kétbites) vagyok… 🙂
Ne haragudj az őszinteségemért és… Jó éjszakát…