Previous Story
Heg
Posted On 2017 szept 20
Szerző: Jung István
Nagyokat szívott az akác illatú éjszakából, közben pedig, ahogy apja mondta, míg élt, támasztotta a „tökfejét” a kőhíd korlátján. A telihold serényen kapálózott a víz felszínén, ő pedig, bámulva a csobogó fodrokat, a halott lányra gondolt. A vérbe száradt fekete hajcsomókra, az arcot befedő porra, a hiányzó fogak helyén nyüzsgő legyekre, akik azonnal odasereglettek, a szakadt, fehér ruhára fröccsent spermára, ami fekete volt a rákapart földtől. Nem tudott nem gondolni a két letört körömre, amiről a „körme szakadtáig” való küzdés jutott eszébe. Próbálta megérteni az egészet. Vagyis inkább a nőket. Miért jobb meghalni, mint hagyni, hogy egy kangörcsöt enyhítsenek? Sokáig nem gondolkozott, ugyanis híján volt a beleérző képességnek. A lány megtetszett neki, és akarta. Nem olyan nagy dolog, nincs ebben semmi rossz. Rossz az volt, mikor a lány kinevette, és az is, mikor a körmeit az arcába vájta. Ocsmánynak nevezte, csak azért, mert fél arcát beterítette egy heg, amit kölyökként szerzett. Az sem az ő hibája volt, ahogyan az sem, hogy a lány nem akarta, hogy betegye neki. Mindenkitől azt hallotta, hogy bárkivel elmegy egy körre, elég hozzá pár szál cigaretta, és egy kis eper. Hiába mondta a lánynak, hogy csak miatta vett egy egész doboz cigarettát, az csak nevetett. Idegesítette a hibátlan, fehér fogsor. A hibátlan, kráterektől mentes arc, hogy a szél is úgy kap a hajába, mintha valóban simogatni akarná. Ő egyre idegesebb lett, és dadogni kezdett. Tizenhárom év óta először.
Akkoriban egy csettintésre megszűnt a dadogása, csak az anyja halála kellett hozzá. És most újra agyába zúdultak az emlékek. Ahogy az alkoholtól kiütött anyjára rálocsolja a maradék vodkát, a hamutartóban még parázsló csikket pedig rádobja annak szesztől csillogó arcára. A folyosóról hallotta az artikulálatlan, állatias üvöltést, amire a szomszédok beviharzottak a lakásba, segíteni azonban nem tudtak. Ő árvaházba került, és az arcán lévő heg miatt sem barátai nem lettek, sem pedig új, normális családja. Az árvaházi kölykök gúnyolódásainak céltáblája lett, egészen addig, amíg a legerősebb fiút, Tommyt, el nem intézte. Ő volt a hangadó, a vezér.
Egy vacsora alkalmával, mikor a nevelők épp nem figyeltek, elrakott egy kést. Valamikor egy újságban olvasott egy börtöngyilkosságról, ahol egy rab a kihegyezett nyelű fogkeféjével szúrta nyakon a cellatársát huszonháromszor. Rászánt egy éjszakát, hogy fogkeféjét a legtökéletesebb bökővé faragja, és várta a következő éjszakát. Esze ágában sem volt a kést használni, hiszen tudta, hogy a börtön fegyvere a bökő, márpedig ő igenis börtönnek érezte az árvaházat. Mikor mindenki elaludt, Tommy ágyához lopódzott. Finoman megböködte a vállát, hogy felébredjen. Azt akarta, hogy lássa, ki csinálja ki másodperceken belül. Tommy kinyitotta a szemét, és mire kiálthatott volna, egy ököl torlaszolta el a száját, akár rá is haraphatott volna. Lassan történt az első szúrás, aztán a többi huszonkettőt már az idegek és izmok gyors rángása vérfürdővé egyszerűsítette.
A lány becsukhatta volna a szemét, gondolta, és bárkit elképzelhetett volna magában. Elvégre nem a szüzességéről volt szó. Az már akkor nem létezett, mikor először vérezni kezdett. Mit számított volna hát, hogy ő ott, a folyó melletti töltésen, egy doboz cigarettáért és két marék eperért a magáénak akarta? Szó sem lehetett elvekről, és a becsület bemocskolásáról. Hogyan is lehetett volna… Az oroszlánnak sincsenek elvei, nem válogat a húsok között. Nem mondja azt, hogy elvből nem eszik, mondjuk, majmot, mert az kevésbé szép, mint egy zebra. A hús az hús. Nem lett volna mindegy, hogy azért a rohadt doboz cigarettáért kinek a húsa van benne fél percig?
Nem a lelkiismeret gyötörte, hanem az egész logikátlansága. Szerette volna, ha anyja mégis él; újra meg akarta ölni. Bármerre akarta terelni gondolatait, mindig a hegig jutott. Lelkén és arcán is éktelenkedett egy, és mindegyiket szülőanyjának köszönhette.
Kisebb korában sokszor álmodott rosszat. Ilyenkor kiáltozva ébredt, és combjai vizeletben úsztak. Anyja, ahelyett hogy megnyugtatta volna, a fürdőbe ráncigálta, a zuhanycsőhöz kötözte, és órákra magára hagyta a hideg víz alatt, koromsötétben. Előfordult, hogy rövid időre, míg anyja hányását feltakarította, megszabadult a kötéltől. Aztán reggel véglegesen is, amíg nem vizelt újra maga alá. Eloldozásából szinte rituálé lett; anyja kopogott a fürdő ajtaján, bedugta a fejét, megvető pillantást vetett szipogó gyermekére, utána fenyegetően közölte, hogy többet ilyen nem fordulhat elő. Később álmodnia sem kellett, hogy a szoba csendjében a víz zuhogását hallja, és ezért vizeljen maga alá. Volt olyan nap, hogy pelenkában ment iskolába, anyja padig elkísérte az udvaron, hogy megbizonyosodjon róla, fia minden osztálytársának helyesen elmondja a betanult szöveget: „Hét éves vagyok, folyton bepisilek, ezért pelenka van rajtam”. Ha könnyei miatt nem jutott szóhoz, anyja készséggel kisegítette mondandójában.
A tanárai persze csodálkoztak, hogy felakasztott, felgyújtott, megkéselt, lelőtt, villamos székbe ültetett nőket rajzolt füzeteibe. Mindegyiket barna hajjal, mint az anyjáé.
Észre sem vette, hogy az utolsó előtti szál cigarettát szívja, abból, amit nem is magának vett. Nem dohányzott. Legalábbis eddig. Az éjszaka akác illata eltűnt, arcán a heg lüktetni kezdett, a karmolásoktól kifakadó vércseppek megszáradtak rajta. Lesétált a hídról, a hold világában tisztán látta a csalán közt futó ösvényt, ami a folyó partjára vezet. Tenyerét a víz felszínére tette, mintha simogatná. Sokkal hidegebb volt, mint amit a zuhany alatt el kellett viselnie. Megtörölte az arcát, ujjai megemelkedtek a domborulaton, ami egy életre megbélyegezte. Nyakához nyúlt, ahol egy bőrszíjon lógott annak a villának a feje, amivel anyja megsebezte.
Akkor is részeg volt, és mikor részeg volt, sosem sütötte át rendesen a húst. Ő csak böködte a villával, és azt mondogatta, hogy „nyers”. Anyja szó nélkül pofon vágta, kikapta kezéből a villát, marokra fogta, és a járomcsontjába vágta. Addig húzta a csonton, amíg a nyele le nem tört. A „márpedig megeszed” parancs hallatán, az ájulással küzdve, üvöltve, sírva tépkedte le a combról a vérétől addigra átázott húscafatokat.
Tenyerével egy kevés vizet merített, és jóízűen lenyelte. A csendben szinte visszhangzott, ahogy nyelőcsöve reflexszerűen továbbítja a hűs folyóvizet gyomrába. A hold egyre fényesebben világított. Rágyújtott az utolsó szál cigarettára.
.
Igazad van. A Te szemszögedből is értem már. Látod, mennyire nagyon egyéni és szubjektív minden „olvasat”? Az írás átmegy a szűrőmön, és én már csak az én”lepárlásom” látom. A Tied egy ici-picit (nem nagyon), de más volt, mint az enyém.
És mivel Te vagy ebben a viszonyrendszerben (Író-Olvasó) a magasabb prioritáson, ezért a Te igazságod a mértékadó!!! 🙂 Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a leges-leges legideálisabb megoldás, ha a két olvasat (Író-Olvasó) pontosan egybevág. Akkor történik meg a csoda: tértől és időtől függetlenül teljes érzeteket teleportálunk egy másik emberbe! Ez a legjobb érzés: megszólít egy száz éve élt ember egy másik kontinensről. 🙂 Üdv!
Szia, Márk!
A Heges kommentet nem akartam a másikhoz írni, egybe a kettőt, úgyhogy kommentelek ide is neked 😀 Amiről beszélsz, a túlzás, az nagyobb részben jelen volt a novellában, először. Persze nem én vettem észre, de aztán finomítottam erre.
Az, hogy „ilyen nincs”, ugye, az arcba vágott villa… Az irodalom sosem a valóságot másolta, hanem azt írja le, ami megtörténHET. Mivel gyakran képekben gondolkodom, vagy a megjelent kép érzetét próbálom betűbe átültetni, sokszor nem tudok szabadulni tőle. Értsd: hiába hívják fel rá a figyelmemet, hogy esetleg nem kéne, mert… Ha módosítanék azon a fix ponton, ami azóta is bennem van, és átírnék, átdolgoznék olyan részt, ami határozottan meg van festve bennem, megcsalva érezném a novellát, meg magam. Másabb lenne, számomra rossz értelemben, ezért is nem fordult meg a fejemben, hogy ott „csak” arcba vágás legyen. És a mai világban azért van pár olyan dolog, amire azt mondhatjuk, hogy ilyen nincs, aztán meg kiderül, hogy mégis van, sajnos…
Szia Laci!
A hozzáaszólásodban valami nagyon megütötte a fülem. Jóllehet, én is abszolút úgy gondolom, hogy az írás teljességéhez (értelméhez) és célba éréséhez mindkét fél szükséges (Író és Olvasó), de ez nem jelenti azt, hogy a „vélemény”, mint olyan jogosságát elvitassuk! Mintha nem lenne jogunk kritizálni. Ezt mondod: mert hiszen az Író így és így írta, „ez van”, gyakorlatilag rajtam múlik, hogyan élem meg. Szerintem nem így van. Rajtam IS múlik. Meg az Írón is. Minden kritika, (még az is, amelyik nem is igaz), jogos, mert aki kritizál, így gondolja. A kritika jogtalanságát mondani sértő minden emberrel szemben, aki kritizál. Szerintem István is az őszinte kritikára kíváncsi, mint minden értelmes nem csak Író, de minden értelmes Ember is. Ne haragudj, az esetleges kemény gondolatokért, de ezt szerettem volna tisztázni. Üdv!
Köszönöm István! Szívesen olvasnék mást is Tőled.
– Lehetne ezt-azt javasolni, de nem teszem, .- miért is tenném, ez a történet a Tied, és ha másként gondoltad volna, másként írod meg. Lehetne cizellálni itt, meg ott, – csak éppen elvesztené erejét. Erényei nyilvánvalóak: lecsupaszított történet, egészen a jelenség szintjéig, a Nyájas Olvasó pedig saját élményeiből, ismerteiből (vélhetőleg nem saját tapasztalataiból) felöltöztetheti a történetet, kitöltheti a hiányzó részeket, – így lesz sajátja, ezért képes azonosulni hősöddel, és elfogadni tetteit, – bár cselekedetei: nemi erőszak, gyilkosság, – legalábbis rossz modorra vallanak. Az írás varázslat. Varázsló vagy István!
További sikereket kívánok Neked!
Üdvözlettel: Laci
Szia István!
Néhány nagyon apró -talán nem is hibától, hanem „én másképp csináltam volna”- dologtól eltekintve nagyon olvasmányos és lebilincselő. A képek, a hangulat nagyon átjön.
Szinte túl jól. Megmagyarázom:
annyira durva szerintem a történet, az esemény maga, hogy „ilyen nincs”. Egy anya -bármilyen ördögien pokoli gyarló is- nem vágja az gyereke arcába a villát és nem húzza addig a húsban, amíg el nem törik. Ez túlzás. „Maximum” belevágja és kész. Utána nincs gyerek, de még a világon sem egyetlen harcedzett katona sem, aki megenné az ételt. Ezek szerintem (felesleges) túlzások. Az egész hangulat, stb… van olyan borzasztó, hogy ennyire én nem „maxoltam volna ki”.
A történet szépen felvezetett, gyönyörű ívvel, nagyon jó a dráma. Szépen megtudunk mindent, az információ-átadások nem kényszeredettek, „lazán jönnek”, nem erőszakolja meg az érzéseket a magyarázó történet. A legvégén hiányzott nekem egy icike-picike plusz. Valamivel zárni is lehetett volna. Mert tuti nem öli meg magát, nem azért utolsó az az utolsó cigi, csak a dobozból az utolsó, hisz tudjuk jól, szoció- és pszichopata emberről van szó, lelkiismeret nélkül. Mégis kellene valami. Talán: meglát egy elemlámpa keresősugarat, onnan tudja, hogy előbb utóbb megtalálják… vagy nem is tudom… egy Író biztos kitalálna valamit. 🙂 (Ne haragudj, ezzel nem Téged minősítelek, hogy nem vagy az. 🙂 )
Összességében: felháborító, lebilincselő, érzelemkeltő és tök jó. Fenti dolgok miatt -szerintem- nem maximális.
Üdv!