TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Vigrid

Szerző: Jung István

„Vigríd a mező,
ott vív majd a bátor
Szurt a boldog istenekkel;
száz mérföld széles
minden irányban,
keményen kimérték.”
(Vaftrúdnir, 18.)
.
A holló hozta meg a csata hírét. Tudta, hogy bekövetkezik. Megjövendölték, de nem számított rá, hogy ilyen hamar. A jelek egyértelműek voltak, és mégis… Jóhiszeműsége, miszerint van még ideje, csapdába csalta. Ostobának tartotta magát. A hosszú tél, a fagyöngy, mind beteljesült. Annyira meg akarta változtatni a jövendölést, hogy nem akart tudomást venni a kürtről, ami a végső harcot jelezte. A vörös, arany és sötétpiros kakasok rikácsolásának hangját is eltompította magában, holott meg volt írva, hogy az utolsó napon mindhárman felszólalnak. Elhessegette a farkas láncának csörrenését a földön. A farkas gazdájának kacaját. Elkésett.
A hollóval a vállán felült óriási lovára, Gullfaxira, és vágtába kezdett. Apja végzetére gondolt, a kígyóra. Talán ha időben odaér, megmentheti. Nem lehet, hogy egy isten ne tudjon változtatni a sorson. Különben nem istennek hívnák őket. A nagyapja teteme fölött vonyító farkas képe villant be agyába. A híd őrén átszúrt lándzsa. A rengeteg halott, a világ pusztulása, és a megjósolt remény, az új élet ígérete. Egy új világé, melyben a legnagyobbak már nincsenek jelen.
Nem kellett sarkantyúznia lovát, az tudta a dolgát. Szinte kettétörte az útjába kerülő fákat cikázás közben. Súlyos patáinak csapódása meg-megrengette a földet, mégis hangtalanul rohant előre. A fák között lehullott tűlevélszönyeg és mohapárnák felfogták irtózatos sújtását.
A nap és hold eltűntek. A farkasok földtől égig érő széttárt állkapcsai bekebelezték őket.
Egyre közelebb ért a mezőhöz. Mikor elindult, csak a fegyverek hangját, és a kiáltásokat hallotta. Most már a fűre ömlő vér hangja is a fülében csobogott. Rövidet füttyentett. A holló lerepült a válláról, hogy valakinek vagy valaminek kivájja a szemét. Megállt, hogy felmérje a helyzetet, és utoljára gondolkodjon. Tapasztalt harcos volt, és úgy tanították, hogy tiszta fejjel lehet csak életben maradni egy csatában. A test már tudja a dolgát. A lábak az irányt, a csípő a csapás erejét, a karok, vállak a csatabárd húzását, a fej az elhajlást.
Nagyapja vakfehér szeme figyelte. Halott volt. Apját kereste a húsforgatagban. Mire elindult volna felé, már megtette a kilencedik lépést, és holtan esett össze. Jörmungandr mérge végzett vele. A kígyó teste is élettelen volt. Mint oly sok minden, ez is meg volt jövendölve. Fenrir éktelen nyüszítésére kapta fel a fejét, Vidar abban a pillanatban tépte szét puszta kézzel.
Sköll és Hati, Fenrir testvérei, egyszerre szemelték ki prédának. Most sem sarkantyúzta meg Gullfaxit, de nem mozdította a kantárt sem. Várta, hogy a farkasok odaérjenek és rárontsanak. Bal tenyerével végigsimította a ló sörényét, és a nap jutott eszébe, mikor apja neki ajándékozta. Meglapogatta az állat lapockáját, aztán hátranyúlt csatabárdjáért. A bőr markolaton megnyikordult tenyere. Lehunyta szemét, mélyet szívott a poros, vérszagú levegőből. Nem fújta ki. Mind közelebbről és közelebbről hallotta a csaholást. Mellkasáig emelte a bárdot. A levegőt még mindig nem engedti távozni tüdejéből. Érezte a halál áporodott szagát a farkasok nyelvén. Kinyitotta a szemét. Mindkét veszedelem másfél karnyira volt tőle, megfeszítve tagjaikat az ugrásra. Egy szemvillanás alatt ott termettek. Kifújta a levegőt, mikor lesújtott.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Hát, ha Te kisbaba vagy akkor én még meg sem születtem! 😀 Levágtam, hogy valami északi mitológia-féle, talán Edda-dalok, nem tudom. Őszintén: ehhez nekem kevés hátterem van. Ezért csak azt a benyomás tudom mondani, amit az emberek -úgy gondolom- 95%-a érez, ha olvassa. Nem sokan vannak naprakészen a skandináv mitológiában.
    Nagyon-nagyon pozitív volt a válaszod.
    Megint csak öszintén: nem erre az írásodra, hanem a Heg-re alapozva mondom: Te nagyon jól írsz! 🙂 Remélem Író leszel! Illetve bocsánat, az vagy, s remélem ismert is leszel! 🙂 Üdv!

  2. Jung István

    Kedves László!
    Köszönöm, amit írtál, szerencsére nem élőben mondtad, akkor láttad volna lányos zavaromat 😀 Mint azt Márknak a hozzászólásban írtam, a történet a skandináv mitológiában szereplő istenek alkonyáról szól, Thor egyik fiának szemszögéből, de szándékosan nincs konkrét lezárása. Régebben nagyon utáltam az ilyet 😀 (A mitológia szerint az életben maradt istenek egyike Thor fia, és a többi túlélővel együtt építi újra a világot).

  3. Jung István

    Szia, Márk!
    Köszönöm az észrevételeidet, bevallom, nem szoktam egyben elolvasni az írásaimat, mikor késznek „nyilvánítom” őket. Legalábbis kb. 98%-ban nem olvasom el egyben. Olvasótáborom nincs 🙂 Így ha a két ember, aki elolvassa, érti, hogy a holló a csata hírét hozta, a főszereplő meg rájön, hogy szívás van, azt mondom „oké, nekem is egyértelmű, hogy az első mondat szól a hollóról”. Egyébként a történet „érdekessége”, ha szabad így fogalmaznom, hogy miként olvassa egy skandináv mitológiában jártas, és miként egy laikus. Mert az általad életképnek nevezett dolog valójában Thor fiáról szól, és a Ragnarökről, az istenek alkonyáról. Ezért lehet zavaros. Tény, nem magyarázom, hogy a kígyó miféle, miért pont kilenc lépés, és mi köze a sztorihozh, milyen farkasok stb. És nyilván ez csak egy kitaláció 😀 Thor fiának szemszögéből, ahogy a csata híre eléri, odavágtat… Csak nevek nélkül (vagyis a ló neve az adott), mert szájba rágni nem szerettem volna. De maximálisan értem amit mondasz, és nekem sem a kiforrott írásaim vannak fent (az a két darab), mert cirka 9 hónapja írogatok, szóval még kisbaba vagyok 😀 Viszont ha felhívják a figyelmem valamire, azt azért minimum megfontolom, és ha belátom a hibámat, korrigálom.
    További szép napot, üdv!

  4. Kereder Márk

    Szia István!
    Én szeretnék továbbra is okoskodni, ha megengeded. Ha lesznek fent -a számomra jobb- írásaim is, cserébe ugyanezt elvárom Tőled is! 😉 (Mert most csak életem legelső -és nyilván nagyon kiforratlan- írása van fenn, a „Kegyelem”, de az is nyugodtan, sőt, kérlek véleményezd! Köszönöm! 🙂
    (A szabad véleménynyilvánításról a Heg után „beszélgettem” Lászlóval, s ennek értemében fogadd szeretettel őszinte kritikám az alábbiakban.)
    Szóval: a Heg baromi jó, néhány ott említett aprósággal kiegészítve, szerintem fenti elmarad mögötte. Őszinte leszek: még a nagyon rövid történetekből is elvárom, hogy valami történjen, valami apró pici konklúzió leszűrődjön, vagy legalább elgondolkodtatás szintjén sejtessen a történet – bármit.
    Ez egy életkép, semmi sem derül ki. Illetve ez nem igaz, mert tudjuk, hogy el fog pusztulni. De ez nekem kevés. Ne haragudj, ezt érzem.
    Életképnek viszont elég jó, bár nekem néhol zavaros.
    Apróság, de a legelső mondatnál:
    „A holló hozta meg a csata hírét. Tudta, hogy bekövetkezik. Megjövendölték, de nem számított rá, …” mintha a hollóról szólna, mintha az tudta volna, hogy bekövetkezik, stb…, egészen a következő bekezdésig! Hidd el, van aki így olvasná. Nem egyértelmű. Nekem is az írásban a leges-legnehezebb, hogy a vége-felé, a csiszolásnál úgy olvassam, mintha először olvasnám. Ez szinte lehetetlen. S ha ez mégis sikerül, akkor ilyen „hibák” nem fordulnak elő. Elnézést az őszinteségért és Üdv!

  5. Dobai László

    Okoskodni most is lehetne kedves István. Bárki írhat jobbat, – szabad a pálya! Az alkotás inkább előre visz, mint az okoskodás. Nem is kell sok az íráshoz, nem kell műterem, költséges berendezések, csak valami íróeszköz, gondolat és tehetség. – Hát a tehetségből Neked alaposan kijutott! Jó dolog egy másik Világot alkotni, megálmodni, és vezetni benne az Olvasót. Szívesen sétál benne ha otthonos, és érthető helyén vannak a dolgok. Persze fogod a kezét, vezeted, hogy el ne tévedjen, de ha ráérez, már elbóklászik maga is. Érdekel a folytatás. Milyen új világot álmodtál a csata után? Jól és örömmel írsz! Sok sikert kívánok! Laci

Hozzászólás

*