Pályázatok – Tippek, trükkök, praktikák

Szerző: Czinkos Éva

A jelenleg futó három pályázatunk és a már lezárult pályázataink és játékaink tapasztalataiból okulva szeretnénk megosztani néhány gondolatot, észrevétel és javaslatot volt és leendő pályázóinkkal!

A cím bár kissé humorosnak tűnik, nem véletlen választás, hiszen bármilyen pályázaton, versenyen és játékon való induláshoz a szándékon túl szükség van bizonyos elkötelezettségre, tehetségre, és nem utolsósorban a szabályok elfogadására, és betartására. Amikor egy atlétikai futószámban az nyer, aki elsőnek fut át a célvonalon, egy céllövős versenyen az, aki a legtöbbször talál a tábla közepébe, és egy focimeccsen az, aki a legtöbb gólt lövi, miközben betartja az alapvető, a játékkal kapcsolatos szabályokat (mert ha nem, akkor sárga lapot kap, vagy pirosat, és kiállítják), miért lenne ez másképpen egy novellaíró pályázaton?

Miért gondolja azt némelyik pályázó, hogy figyelmen kívül hagyhatja a pályázati kiírást (vö. szabályok betartása), miért csodálkozik a figyelmeztetéseken, és miért kéri számon az elutasítást?

Pedig annyira egyszerű!

Ha a pályázati kiírásban benne foglaltatik, hogy a beküldött művek nem lehetnek publikált művek, vagyis nem lehetnek nyomtatásban, e-könyves formátumban megjelent művek, nem szerepelhetnek netes oldalakon vagy blogokon, ne küldjön be publikált műveket. Miért hiszi azt a kedves pályázó, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok?

Ha a pályázati kiírásban a beküldés feltételeként benne foglaltatik a terjedelmi korlát, dokumentum formátum megnevezése, jelige és elérhetőségi adatok kérése, ne küldjön be kétszer-háromszor akkora terjedelmű írást pdf és jpg formátumban jelige és elérhetőségi adatok nélkül!

Miért hiszi azt a kedves pályázó, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, és ő kétszer-háromszor (horribile dictu négyszer) akkora írást is beküldhet? És a figyelmeztetésünkre miért ír nekünk ilyeneket, hogy „ne hülyíts meg bazmeg”?

Tudjuk, hogy a 100 Mini Történet elnevezésű pályázatunk terjedelmi korlátja alacsony, 2500 leütés szóközökkel együtt (tudjuk, mert mi írtuk ki), de azért mini a leütésszám, mert mini történeteket várunk. Nem kisregényt, regénytrilógiát, hanem rövid, csattanós történeteket. Aki írt már mini történetet, (szerencsére sokan vannak ilyenek is), értik, mi a mini, avagy ötperces történetek lényege.

Senkivel sem tehetünk kivételt. Aki szeretne indulni  a pályázaton, tartsa be a szabályokat!

A dokumentum formátumának meghatározása is fontos, nem holmi „hóbort” vagy „akadékoskodás” a részünkről. A szövegszerkesztők legelterjedtebb formátuma a doc, a docx, illetve még az odt és az rtf. A pdf és jpg formátumú anyagokkal semmit sem tudunk kezdeni. Az adatkezelő, a dokumentumokat ellenőrzi, a tulajdonságokból kiveszi a benne felejtett neveket, törli a – novella alján cselesen „benne felejtett” – neveket, módosítja a dokumentum címében benne felejtett neveket, és a pályázati kiírás szerint jeligével küldi a zsűritagoknak. Mert ugye a pályázat jeligés.

A jelige sokakat megtréfál, nem értik, ezért nem is tartják fontosnak.

Pedig ez is nagyon egyszerű.

Ha egy pályázaton jeligét kérnek a kiírók, akkor az azt jelenti, hogy a Zsűri igyekszik úgy meghozni a döntését, hogy ne befolyásolja a szerző neve és a státusza (ismert író nagy publikációs háttérrel), tisztán az írásra koncentrál, azt értékeli. Jelige lehet bármilyen szó, kifejezés, írói név, bármi, ami nem utal a szerző kilétére. Ez szerepel a zsűritagok előtt szerzőként. Az adatkezelő iktatja, rendezi a beérkezett adatokat, és az adatkezelés szabályainak megfelelően (lásd Adatvédelmi tájékoztató: http://triviumnet.hu/adatvedelmi-tajekoztato/) tárolja. Egy pályázó sem veszik el az éterben, mindenki írása a Zsűri elé kerül.

Az eddigi pályázatok tapasztalatai alapján és a jelenleg futó pályázatok előzetes értékelése alapján hadd hívjuk fel a pályázók figyelmét néhány apróságra!

Könnyűnek tűnik leírni egy történetet előre meghatározott terjedelemben, és még könnyebbnek tűnik terjedelmi korlát nélkül, de ez csak látszat. Egy regényben ugyanis van elég idő és hely felépíteni a történetet, van lehetőség visszatekintgetni, a karakterépítés miatt a szereplőknek múltat adni (ez egyébként ajánlatos is), csűrni-csavarni a cselekményt, megszerkeszteni a dramaturgiát, és a műfajnak megfelelő hangulatot és ízt varázsolni. Sőt van lehetőség egy kis lazulásra, menet közben más felé kacsintgatni, és még lustulni is. Novellában mindezt egészen másként kell megcsinálni, mert a novella nem egy mini regény, ahogy azt sokan hiszik. Nem csak a szerkezetük különbözik, hanem a cselekményvezetés, a karakterépítés, sőt maga a sztori ötlete is.

Sok író úgy van vele, hogy bár vannak ötleteik, mire továbbgondolják, és kidolgozzák őket, vaskos regénnyé, sőt egyenesen könyvtrilógiává változnak. Tehetség és bátorság kell ahhoz, hogy az ötletet lecsupaszítsa, merje meghagyni „szimpla” ötletnek, és ne akarja túlbonyolítani, túldrámázni.

A novella többnyire egyetlen szituációra épül, egy-két helyszínen és idősíkban, kevés szereplőt mozgat, egyetlen csattanó van a végén. Rövid időintervallumban játszódik (néhány óra vagy egy-két nap), és a cselekménye sem túl bonyolult és csapongó. A jó novella egyik ismérve, hogy gyakorlatilag valós idejű (azzal a sebességgel zajlanak az események, amivel olvassák), esetleg tartalmaz egy-két visszatekintést, néhány alapvető magyarázatot, ami azonban nem megy a történet megértésének rovására. Vagyis, ha a magyarázat nem lenne, a sztori még érthető maradna.

Mindezen kritériumok mellett is lehet izgalmas, feszes, megfelelően felépített és megfelelő csattanóval ellátott novellát írni, ha szem előtt tartunk még néhány fontos momentumot:

• párbeszédeknél a kommentek mennyisége határozza meg a cselekmény sebességét, a minősége a karakterépítést

• a túl rövid mondatok szaggatottá, darabossá teszik a történetet

• a változó stílus, a hibás mondattan nehezen olvashatóvá teszik a szöveget

• az irracionális szereplő- és helyszínnevek összezavarják az olvasót

• a nem megfelelő dinamika és ritmus hiteltelenné teszi a művet

Ezeken felül még fontos elem a megfelelő előrevetítés (a csattanó előkészítése), a figyelem felkeltése, és fenntartása, a történeti szálak kihúzása és elvarrása (nem maradhat nyitva egyetlen kérdés sem a végén), a szereplők életszerű viselkedése. Végül, de nem utolsósorban a logikus cselekményvezetés, vagyis írjunk olyasmiről, amit ismerünk, vagy amit megfelelően tanulmányozás és előkészítés után „szakértőként” tudunk elővezetni.

A mini pályázattal kapcsolatban az egyetlen érvényes tipp:
Nem lehet egy negyvenes lábat beleerőltetni egy harminchatos cipőbe.

Tehát mielőtt elkezdünk írni egy történetet, gondoljuk végig a lehetőségeket:

• az ötletünkből mekkora terjedelmű történetet tudunk kidolgozni anélkül, hogy túlírnák (mekkora potenciál van benne) – novella, kisregény, regény (esetleg regényciklus)

• az ötletünk alapján hogyan látjuk, és szeretnénk láttatni a történetet – műfaji meghatározás, elhelyezés térben és időben

• van-e elég kitartásunk a megírásához (mi motivál, mennyi időnk van az írásra, mit akarunk kezdeni a megírt művel)

Azonban ha meghatározott terjedelemben kell írnunk, és ettől nem térhetünk el, nem használhatjuk bármelyik ötletünket, illetve a meglévőt annyira „le kell butítanunk” hogy minden gond nélkül beleférjen a terjedelembe. Ne akarjuk az összes jó ötletünket belezsúfolni egyetlen műbe.
.

Néhány típushiba

GONDOLATOK ÁTADÁSA, LÁTTATÁS

Egyik típushiba a gondolatok (nem) átadása és a (nem) láttatás.

Az író fejében váratlanul megfogan egy ötlet, majd növekedésnek indul, érlelődik, fejlődik, míg végül hosszas vajúdás után megszületik, és regény vagy novella lesz belőle. Az író mindent kigondolt, a fejében szépen összeállította a teljes sztorit, jobb esetben szinopszisban és karakterlapon is, majd elkezdett írni. Írt, írogatott, aztán bétáztatásra adta a fejét, vagy beküldte a művét egy pályázatra, és ledöbbent, amikor csupa rosszaságot véleményeztek róla csúnya, hozzá nem értő emberek. Mert tutira azok, ha egyszer nem értik az ő szövegét, nem tudják követni a sztoriját, és még a nyelvtanhoz sem konyítanak. Pedig minden annyira világos, mint a nap. Hiszen itt van szépen minden az ő buksijában.

Meglehet, hogy ott van, de épp az a baj, hogy megtartotta magának, és nem adta át az olvasónak, azaz nem engedte látni a történetet.

Hiába pereg lelki szemünk előtt regényünk filmje, hiába érezzük a főhős kölniillatát és a dohányfüstje szagát, hiába látjuk a romantikusan alábukó alkonyi napkorongot, és mindent, aminek hatnia kellene az olvasóra, ha nem adjuk át neki. Édeskevés leírni, hogy José-Armando váratlanul szerelmet vallott Senorita Estella-Donatellának, és slusszpassz. Az olvasó elolvassa a szöveget, de semmilyen gondolatot vagy érzést nem fog ébreszteni benne a helyzet ilyen alakulása. Viszont ha az író átadja (leírja) az olvasónak néhány mondattal (nem túlírva, csöpögősen) a szituációt, a naplementét, ahogy késő délutáni fényeket rajzol a pázsitra, a lágy szellőt, amely megérinti a hortenziákat, a belőlük áradó mindent elárasztó bódító illatot… majd José-Armando váratlanul megkéri a Senorita kezét. Az olvasó azonnal képbe kerül.
.

A KARAKTEREK MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE

A történetnek még akkor is van előzménye, háttere, kapcsolódása különféle mellékszálakhoz és eseményekhez, ha nem akarjuk leírni, mert nincs köze a sztorinkhoz direkt módon.

A jó történetnek van. A rossznak viszont nincs, mert nem dolgoztuk ki.
Gondoljunk az életünk egyetlen napjának történéseire, és írjuk le. Onnantól kezdve, hogy felébredtünk, dolgozni indultunk, vagy nyaralni, ki a kertbe, iskolába, bevásárolni… Írjuk le, kikkel beszélgettünk közben, miféle gondolataink voltak, és milyen következményeik lettek a naponta több ezer döntésünknek. Aztán próbáljuk leírni a szemben lakó szomszéd vagy a sarki fűszeres, esetleg a parkban kutyát sétáltató idős asszony egy napját a reggeli felkelésétől kezdve az esti lefekvéséig.

Ugye hogy nem megy?

Azért nem megy, mert nem az ő életét éljük, nem ismerjük a múltját, a cselekedetei motivációit, a vágyait, amik befolyásolják a döntéseit, úgy általában semmit vagy csak nagyon keveset tudunk róla.

Nos, ilyen egy rosszul megírt sztori. A szereplőknek nincs múltjuk, sem jelenük, de még a jövőjüket motiváló vágyaik sincsenek. Csak úgy vannak, és tesznek ezt-azt. A történetnek sincs előtörténete, nincsenek háttér információk, amiket nem kell folyton idézgetni, de a karakterépítéshez és a sztori kibontakoztatásához szükséges lenne.
Nem elég tudni, hogy José-Armando megkérte Senorita Estella-Donatella kezét, az olvasónak arra az információra is szüksége van, hogy miért csak most kérte meg, miért épp így, miért épp a Senoritáét stb.

Az olvasónak ismernie kell az apró részleteket is José-Armandóról, mert ez színesíti a történetet. Tudnia kell, hogy amikor a férfi valamiért izgatott, dadog, szinte egyáltalán nem tud beszélni, ez pedig visszavezethető egy gyermekkori traumára, amikor megijedt egy bikától a legelőn. Mindezt persze nem kell az olvasó szájába rágni, elég egyszer (legfeljebb kétszer) a tudtára adni. Például úgy, hogy a Senorita egyszer a piacon fél füllel meghallotta, amint a kedveséről pletykált két vénasszony. Tőlük hallja a gyermekkori esetet.

Így a háttértörténet nem lesz főszereplője a sztorinknak, de ott van, színesíti azt, és máris életszerűbb a férfi viselkedése. Viszont ha nincs háttér információ, ha a szereplőnek nincs múltja, akkor csak a levegőben lóg, és hiába írjuk le, hogy a haja barna, a válla széles, a karjai duzzadnak az erőtől, nem fog élni.
.

DRAMATURGIAI ÍV, LOGIKAI FOLYTONOSSÁG

A történetnek hömpölyögnie kell, de legalábbis csordogálnia. Nem zúdulnia, vagy cikkcakkban bakugrásokkal haladnia, esetleg minduntalan megtorpannia, majd kilenc másodperc alatt lefutnia a százat.

Az egyik mondatból következnie kell a másiknak, az egyik bekezdésből a következőnek, és így tovább. Persze lehet olyan szerkezetű egy történet, hogy ugrálunk az időben vagy a térben, de azoknak az ugrásoknak rendkívül jól megszerkesztettnek kell lennie ahhoz, hogy az olvasó fejében a végére összeálljon a teljes kép. Egy-egy adott szakaszon belül viszont mindenképpen gördülékenynek kell lennie a cselekménynek, a narrációnak, az események láncolatának, mert egyébként értetlenségbe és unalomba fullad az egész.

Kis terjedelmű írásoknál nem jó eszköz a szakaszonkénti ugrás, ahogy – többségében ebből adódóan – a nézőpontváltás sem.

A sztorinak el kell jutnia A-ból B-be, és teheti a legrövidebb úton is, amiről már tudjuk, hogy az egyenes (lineáris írásmód), vagy sétálgathat picit hátrafelé is, ugorhat egy nagyot oldalra is, a lényeg, hogy a végén eljusson oda úgy, hogy a haladása logikailag követhető legyen.

De ha az egyik pillanatban ugyanazt a szereplőt John Smith-nek nevezem, majd még ugyanabban a mondatban, katonának, zsoldosnak és édeskének is, akkor az olvasó nem lesz képben, hogy kiről is van szó.

Ha leírok egy cselekménysort, de kihagyom belőle az alapvető lépéseket (spórolásból, lustaságból vagy tudatlanságból), ismét ott vagyok, ahol a part szakad.
Meg kell találni a megfelelő ívet, ami mentén halad a sztori, és meg kell találni a sebességet is, ami segít elképzelni azt a bizonyos cselekvéssort.

Erről eszembe jutott egy jelenet A Nílus gyöngye című filmből, amikor Joan, az írónő egy cellába kerül a prófétával. Joan elkezdi piszkálni az ablakrácsot, és közben megemlíti, hogy az egyik regényében a főhősnő egy körömráspoly segítségével szabadult ki egy börtönből. A próféta megkérdezi, hogy mennyi ideig tartott neki, mire Joan azt mondja, másfél oldalon.
.

EGYEZTETÉSI PERPATVAR

Egyik leggyakoribb típushiba az igeidők egyeztetésének hiánya.

Ha a mondatot, és általában a cselekményt múlt időben írom, a mondanivalótól függően írhatok bele jelen vagy jövő idejű dolgokat, de egyeztetnem kell őket egymáshoz és az aspektushoz. Ilyen a „lesz”, „volna” és „lenne” különböző értelmezése.
Ebbe nem megyek bele részletesen, bárki kiguglizhatja, ha akarja, vagy előveheti az iskolás nyelvtankönyveit is.
.

NÉVMÁSOK ÉS HATÁROZÓSZÓK NÉLKÜL AZ ÉLET

Kezdő írók egyik leggyakoribb hibája a túl sok névmás és határozószó használata.

Az enyém is az volt.

Ezért pontosan tudom, mit éreznek azok a kezdő írók, akik tapasztalatlanságuk okán (vagy mert senki sem szólt még rájuk emiatt), el sem tudják képzelni, hogy a sok „amely” „aki”, „ahol” és a „hogy”, „de”, „és” nélkül is értelmes lehet egy mondat.
Nem fontos mindig utalgatni valamire, egyszerűen egymás mellé illeszthetünk logikailag kapcsolódó tagmondatokat, és vesszővel elválaszthatjuk őket.

Most a vesszőhibákra ki sem térek, könnyen megtanulható a használatuk.
.

SZERKEZETI ZŰRZAVAROK, ALANNYAL ÉS ALANY NÉLKÜL

Nehéz ügy a mondattan, a magyarban különösen.

De azért egy alanyra valahol a cselekvés környékén szükség van.

Ha másként nem megy, kisiskolás módon kell azt a fránya mondatot elemezni, hogy rájöjjünk, van-e ott valaki (valami) akire vonatkozhat a cselekvés, vagy sem. Persze léteznek alanytalan mondatok is (Esik. Havazik. Hajnalodik.) és lappangók is (Új bútorra már nem futja.), de egy mondaton belül, illetve az aspektus szerinti környezetben mindenképpen fontos feltüntetni egyet még akkor is, ha szóismétléssel jár. „Tegnap délután elmentem Katiék házához, kopogtam az ajtón, de nem válaszolt.”
Természetesen sejtem, hogy Kati az, aki nem válaszolt, de ennek a mondatnak a pontos értelmezése szerint az ajtó nem válaszolt. Viszont ha beteszek egy „Kati”-t az utolsó tagmondatba, mindjárt értelmesebb lesz.

Gondok vannak a mondatszerkezetekkel is. Az egyszerű, összetett, teljes, hiányos, alá- és mellérendelő, határozói igeneves, de még a kisiskolás alany-állítmány-tárgy (manapság már rugalmasabb a nyelv) is nehézségeket okoz egyeseknek.
.

TÚLÍRÁS, CIKORNYA

Már közhely, amikor azt mondjuk, hogy a kevesebb időnként több. Az írásra azonban nagyon igaz. A három-négy jelzővel ellátott cikornyás, barokkos körmondatok már régen kimentek a divatból. Természetesen nem kell egy mondatnak kizárólag alanyból, állítmányból és tárgyból állnia, de nem azzal teremtünk atmoszférát, írunk le egy csodát vagy keltünk életre egy szereplőt, ha túlírjuk azt, amit néhány szóval ütősen is meg lehet fogalmazni.

Klasszikus példa:

„Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól…„

Látszólag locsogásnak tűnik a szöveg, de nincs benne egyetlen felesleges szó sem.
.

MOST AKKOR LEGYEN KOMMENT, VAGY NE LEGYEN?

Legyen is, meg ne is.

Ahova szükséges, mert a dialógusban szereplőt váltunk, vagy egy helyzetet leírunk, atmoszférát teremtünk, karaktert építünk, akkor kell. Ugyanakkor minden egyes mondat mögé, elé vagy a mondat belsejébe nem kell, mert az már szájbarágás. Az olvasó nem szereti, ha előírják neki, hogy mit gondoljon, a túl sok komment ezt a hatást éri el. Meg kell hagyni a gondolkodás szabadságát. Viszont ha egyáltalán nem jelezzük, hogy ki beszél, milyen a szituáció, hol vannak a szereplők, zavart okoz az erőben.

Meg kell találni az egyensúlyt, és ezt úgy lehet a legkönnyebben megtanulni, hogy nagyon sok irodalmi szöveget néz a szerző, magyarul, regényeket olvas. A komment segédeszköz a cselekmény gyorsítására és lassítására is. Például egy pattogós párbeszéd vagy veszekedés során, amikor szinte csak egy-két szó hangzik el a felek szájából értelmetlen és felesleges odaírni, hogy „felelte dühösen”, „kiabált mérgesen”, „vitatkozott”, „hadonászott”, „felállt”, „leült” stb.

Ez utóbbi, a mozgásokat részletesen leíró szöveg is típushibának minősül.

A „mondta, majd felállt, elment az ajtóig, kinyitotta, és kiment” felesleges szószaporítás. A harcok, verekedések leírása mozdulatról-mozdulatra is felesleges, és sokszor még röhejes is.
.

KÖZPONTOZÁSI HIBÁK

Nem győzöm ajánlgatni:

https://everigel.wordpress.com/2015/09/28/gyorstalpalo-a-kozpontozasrol/

.
Végül beszéljünk kicsit a

SZÖVEGSZERKESZTÉSI ANOMÁLIÁKRÓL

Jól látszik, hogy a szerzők nem tudják jól használni a szövegszerkesztőket, nem állították be megfelelőképpen az oldalt, sortörést, behúzást stb.

Helyette tabulátort, space-t, a gondolatjelek helyett kötőjeleket használtak. Ez utóbbi Linux alatt nehézkes, de az alap oldalbeállításokat könnyedén meg lehet tanulni.

Hadd adjak egy tanácsot azoknak, akik a jövőben kiadókhoz vagy pályázatra szeretnék beküldeni a műveiket.

Ne használjanak tabulátort, ismétlem NE használjanak tabulátort, automatikus és kézi elválasztásokat, felsorolást, és kényszerített sortöréseket. A szöveg legyen sorkizárt még akkor is, ha csúnyának látszik, mert a szavak között nagy a hézag.

Ha valakinek ez totál homály, szóljon, szívesen eligazítom a szövegszerkesztési beállítások rejtelmeiben!

Beállítási alapok

A szövegszerkesztőknek van egy alapértelmezett beállításuk, de ellenőrizni kell őket. Most konkrétan a LibreOffice beállításait írom le, de Wordben is hasonló, legfeljebb nem pontosan így nevezik az opciókat.

.

Oldalbeállítás

Alapértelmezett stílus (default style)
A4, álló formátum
Margók többnyire 2 cm (tetszőleges lehet)
Sorkizárt (automatikus szöveg)

Betűtípus

Többnyire Times New Roman 12-es (Linux alatt az adott szövegszerkesztő kompatibilis típusa, nálam LibreOffice Writerben a Century Schoolbook L 12-es)

Bekezdések

Behúzás
Szöveg előtt: 0
Szöveg után: 0
Első sor: 0,4

Távolság
Szöveg fölött: 0
Szöveg alatt: 0
Sortáv: egyszeres
Igazítás: sorkizárt (automatikus)
Utolsó sor: balra (!)
Illeszkedés: aktív

Tabulátorok alapállásban: 0 (balra mutató)

Így már semmi más dolgunk nincs, mint írni, a szöveg a sor végére érve automatikusan átugrik a következő sor elejére. Ha új bekezdést szeretnénk, csak egy entert kell nyomni, és a sor a behúzás beállításai szerint beljebb kezdődik.

Ha egy fejezet vagy szakasz elején nem szeretnénk, hogy beljebbről induljon a szöveg, a kurzorral az első betű elé állunk, és nyomunk egy backspace-t.

A lényeg, hogy soha, ismétlem SOHA ne tabulátorral vagy felsorolással végezd a sorbehúzást, és lehetőleg ne space-szel (ez az amikor bökdösöd alul azt az izét, a hosszú billentyűt).

Tudniillik a dokumentum megnyitásakor a szerkesztők első mozdulata, hogy benyomják azt a pí jelre hasonlító gombot ott a szerkesztőléc tetején, és belekukkantanak a szöveg belsejébe. Azonnal látják a tabulátorok kis nyilait, a space pontjait, az enterezést, a kényszerített sortörést (shift + enter), ami akkor keletkezik, ha a szöveg eredetileg balra zárt volt, de a szerkesztő sorkizártra változtatja, mert neki arra van szüksége. Ilyenkor jönnek elő a rejtett karakterek (én is találtam egészen meglepőeket is), és az automatikus és/vagy kézi elválasztás nyomai, amik a sorkizárás miatt elcsúszva a sor közepén bukkannak fel a szavakban.

Ezért nem kell elválasztást beállítani, ha már be van állítva, ki kell szedni.

Természetesen ezek a beállítások azokra a dokumentumokra vonatkoznak, amik irodalmi szöveget tartalmaznak, és arra szánjuk, hogy pályázatokon vegyünk részt, vagy kiadóhoz küldjük. Az összes többinél (hivatalos levelek, szerelmes levelek, tanulmányok stb.) amiket azonnal nyomtatunk, vagy konvertáljuk pdf-be, be lehet állítva az automatikus elválasztás, mert valóban szebb, és nem is változik meg. Esszéknél és szakdolgozatoknál az enterezést tiltják, és a szöveg előtti és utáni távolságot kérik beállítani.

Azonban csak azért, mert a szöveg szebb (szerintem is), nem kell elválasztás, mert a szerkesztő nem azt figyeli, hogy a szöveg mennyire tetszetős formailag, hiszen nem az kerül nyomtatásra. A szerkesztő attól lesz boldog, ha a szöveget nem kell állítgatnia, és soronként kiszedegetnie a sortöréseket, az entereket, majd beillesztenie a gondolatjeleket, ellenőrizni a dupla szóközöket és a kötőjeleket, bár ez utóbbi a legkevesebb meló.

És ugye tudjuk, hogy egy boldog szerkesztő aranyat ér!

A szerkesztők (és a zsűritagok is) azonban a szöveg formai beállításaiból nagyon sok következtetést le tudnak vonni a szerző képességeit illetően.

Az elmentésnél válaszd a docx-et. Ez minden szövegszerkesztővel kompatibilis, és nem fog szétcsúszni a szöveg.

Végezetül még valami.

A kezdők általában azt a tanácsot szokták kapni, hogy szedjék ki az automatikus helyesírási és nyelvi beállításokat, mert sokszor téves jelzéseket kapnak. Valóban előfordul tévedés, de még mindig jobb, ha feleslegesen jelez az automatika, mintha egyáltalán nem, és nem vesszük észre a hibákat. A jelzést lehet ellenőrizni, és lehet figyelmen kívül is hagyni.

Én mindig beállítom.