TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Utak

/Javított verzió/
.

Szerző: Guti Csaba

Misi Atyának
.
Lassan eltelt egy újabb hosszú, nyári nap. Eső nem esett, és a nap kiélvezve zavartalan pompáját, lassan vonult le. Mikor közel ért az óceán vizéhez, megnézte magát a tükörben, és fénye szétfolyt a felszínen, arannyá változtatva azt. A vízből visszamosolygott önmagára, és ha az ember ránézett ilyenkor az óceánra, azt gondolta: gazdag ez a táj, gazdagabb, mint bármelyik másik ezen a Földön!
A felszín alatt azonban kemény munka folyt. Megtermett a kenyér mindenkinek, de meg kellett érte dolgozni. Olykor keservesebben, de mégis ez vitte előrébb az embert, nap- nap után.
Ahogy hűlt a levegő, feltámadt a szél, hogy segítse a messze kinn hajózó halászokat a hazatérésben. Jimmy kint botorkált a kikötőben, pontosan ott, ahol az öreg Joe bácsi érkezni szokott. Sosem tudhatta, hogy a vén halász mikor futott be a partra, csak annyi volt bizonyos, hogy érkezett, ha a napnak vége lett.
Jimmy tízéves volt, mikor apja az óceánba veszett. Az anyjával sokat nélkülöztek azóta. Jimmy akkor határozta el, hogy egyszer belőle is nagy halász lesz, és sok pénzt fog keresni. Akkor majd mindig tele lesz a hasa, anyja pedig a legszebb ruhában jár majd az ő kis halászfalujukban, és sohasem kell dolgoznia.
Abban az időben, sokat beszéltek az emberek Joe bácsiról, aki félelmet nem ismerő, nagy halász volt. Híre azért volt oly nagy, mert embereivel együtt mindig a legjobban megrakott csónakkal tértek haza nap végén. Jimmy nemegyszer látta befutni a kishajót, melynek rakpartja telis tele volt hallal. Mikor a halászok dicsérték a fogást, csak annyit mondott a kapitány:
– Velünk volt ma a szerencse.
Jimmy tudta azt, hogy sokkal többről szól itt a történet, mert szerencséje nem lehet mindig az embernek. Viszont ha az illető érti a dolgát, ismeri a vizet, és van mersze, hogy olykor kihívja maga ellen a sorsot, akkor az óceán kegyes lesz hozzá, és megjutalmazza.
A fiú konokul elhatározta, hogy Joe bácsitól akar tanulni, senki mástól. Sokat nyaggatta esténként a kapitányt, de túl kicsi volt ahhoz, hogy Joe bácsi komolyan vegye gyermeteg próbálkozásait. A halász azért mindig kedvesen megcirógatta a széltől kócos gyermekfejet, és azzal bíztatta:
– Nőj még, fiam! Aztán ha bírod majd húzni a hálót, felfogadlak magam mellé, és akkor ellesheted a halászat fortélyát.
Hogy szavának hitelt adjon, és hogy a fiú valóban erősödjön, megrakott egy vödröt hallal, majd útjára engedte őt.
Jimmy szófogadó volt, és elhatározta, hogy megemberesedik. Sosem hagyott maradékot. Még ha nem is kívánta igazán az ételt, akkor is befalt mindent. Reggelente sokat csimpaszkodott karjaival a fák ágain. Elgondolása szerint, így jobban nyúltak a lábai, hogy nem érték állandóan a földet. Egy- egy kiadós ebéd után, a fiú megkérte az anyukáját, hogy mérje meg őt, mert úgy érezte, hogy most mintha már kisebb lenne rá a nadrág, mint mikor reggel felvette. Az anyja nagy fejcsóválások közepette odaállította az ajtófélfához, és megmérte csemetéjét. Az ajtódeszkán már sok strigula lökdöste egymást. Az alsó kicsit elnyújtózhatott,- ezt akkor húzták, amikor a fiú a legkisebb volt,- de felette a többiek szaporodtak rendre. Anyukája néha kicsit csalt, és fölé húzta a vonást, csakhogy kedvezzen fiának. Gyermeke ekkor ujjongva szaladt a kikötőbe, és várta a kapitányt, hogy újra megmérettessen előtte. Aztán persze csüggedten tért haza, mert Joe bácsi még mindig nem találta elég nagynak. De Jimmyt a reggel, mindig új erővel töltötte fel, kedvét nem szegte semmi.
Aztán történt valami az öreg kapitánnyal és csónakjával. Valami rossz. Olyan, amilyet a felnőttek tragédiának neveznek. Csúnya felhők gyűltek az égen akkor nap, és sok hajó nem ment ki emiatt. A kapitány azonban kievezett, mert bízott magában. A vihar mégis kitört, és a hajója, csak nagy sokára tért vissza a partra.
Jimmy akkor nap is a mólón várta. A hajó szürke árnyékként érkezett, alig tudott kiszakadni a ködből. Vitorlái csüggedten takarták a hajótestet. Törött árbóca keresztüldöfte a csöndet.
Fáradtan, sápadtan szállt partra Joe bácsi. Jimmy alig ismert rá. Soha nem látta még olyan öregnek, és rozzantnak, mint akkor, és ott. Mintha az egész ember összement volna azóta, hogy reggel kihajózott. A szemei, vermük mélyén pislákoltak. Elvesztették fényüket. Tekintete üres lett, és zavart, mint a felvert nyúlé. Jimmy látta rajta, hogy baj történt, de nem mert kérdezősködni, mert a felnőttek dolga nem tartozott rá. Legalábbis apja egykor ezt tanította neki. Csak állt, és engedte, hogy a kapitány elhaladjon mellette, mint valami szellem. A férfi valóban csak árnyéka volt önmagának.
A parton vártak már rá többen is. Asszonyok, családok, akiknek a férjét, apját a kapitány kivitte magával az óceánra. Joe bácsi megállt előttük, és beszélni kezdett hozzájuk. Szavai nyersen csapódtak az arcokba. Beszédére két asszony sírva roskadt össze, és gyerekeik hangos sivalkodásba kezdtek. Hangjukat messze vitte a szél, hogy a gyászból idegenek is téphessenek. A nők átkozódni kezdtek, szidták az óceánt, a kapitányt, és mindent, ami a szájukra jött. Joe bácsi lassan elfordult tőlük, és bizonytalan léptekkel elindult. Űzte a szégyen, és a bűntudat. Jimmy még látta, ahogy a kapitány arcán könnycseppek gördültek le, majd elvesznek a merev ajkak vonalában. A könnyek nem hazudtak. A kapitány sírt.
Jimmy ezután sokáig nem ment ki a partra. Eltelt úgy sok nyár, és tél. Egyszer mégis enyhülni kezdtek az érzései, amik akkor kaptak lángra, amikor az a nagy vihar volt. Bizony, sok idő telt el azóta. Addigra megváltozott az öreg kapitány is. Eladta nagy csónakját, és csak egy kisebben halászott egymaga. Kerülte az embereket. Korán hajózott ki, és későn kötött ki. Mogorva lett, és vénséges, mind teste, mind lelke. Arca szárazzá, és ráncossá vált, mint egy öreg fatuskó. Hátát meghajlította az elmúlt idő, és léptei sem döngtek már úgy, mint rég. Szemei viszont sokat nyugodtak azóta, mikor legutoljára látta őt a fiú. Csak éppen búsak lettek, és szomorúak, mint az öreg kutyáé, akit az öreg körtefához láncolt az elfelejtett idő, és nincs már senki, aki eloldaná onnan.
Jimmy a mólóról nézte őt, és érezte, hogy neki ez az ember mégsem változott semmit. Bármennyi idő is telt el azóta, és bármi történt is akkor, neki ugyanaz maradt, mint aki régen volt. Tudta azt, hogy az öreg maskara mögött, a régi kapitány áll, aki annak idején oly erővel lépett ki a csónakból. Minden tudása még most is ott hever a mögött a sok rossz dolog mögött, amik azóta is elhalványítják fényét.
Anyukája azt mondta Jimmynek, ne háborgassa többet az öreg Joe-t, mert az most össze van veszve a világgal, és ezt már úgy sem lehet helyrehozni. Jobb az ilyen embertől távol maradni.
A fiú azonban nem fogadott szót anyjának, és újra kijárkált a kikötőbe. Nem volt azonban könnyű az öreg kapitány közelébe férkőznie, mert az harapóssá vált, mint a veszett kutya. Jimmy nem vette ezt magára, és továbbra is kilátogatott Joe bácsihoz, mert hitt abban, hogy keserűsége nem tart majd örökké. Beszélt hozzá, és segített neki, amiben tudott.
Egy idő után valóban megenyhült vele szemben az öreg. Olyasformán, mint amikor az ember egy bogánccsal teli réten megy át, és ahogy halad, észreveszi, hogy ráragadtak ezek a tüskés gombócok. Ledobál magáról valamennyit, küzd ellenük. Aztán végignéz egész öltözékén, és belátja, hogy mindez szélmalomharc, mert a bogáncsok mindenütt ott vannak már. Beletörődve hagyja békén őket.
Így volt az öreg is Jimmyvel. Másokat továbbra is került. Ha néha emberekbe botlott, biccentett, és ment dolgára. De ez a fiatal gyermek, ez minden este kijött hozzá. Miatta. Már régen is sokat kereste. Akkor még kicsi volt, és neki ideje sem volt vele foglalkozni. Azóta sok minden megváltozott. Talán ez a gyermek nem is tudja. Pedig más lett minden. Sötétebb, szürkébb lett Joe bácsi számára a világ, melyből hiányoztak a színek. A színek, melyek az életet jelentik a léleknek, és megnyugvást a napi gondok legyűréséhez. De öreg Joe, most már nem is akarta, hogy az élete színesebb, és boldogabb legyen. Úgy érezte, hogy nincs hozzá jussa. Nem érdemli meg, mert akkor nap nagyot hibázott, és emiatt két ember meghalt. Két derék ember. Nehéz ezzel kelni, és feküdni minden reggel és éjszaka. Nem indulhat szépen a nap, és nem lehet tőle édes az álom. De most már ennek így kell lennie! Ne is legyen másképp! Egész lénye tiltakozott ellene, hogy ez megváltozzon.
A fiú mégis vigaszt hozott az életébe. Szavait hallva megnyugodott a lelke. Fiatal szemei őszintén csillogtak bele a kapitány homályos arcába. Először próbálta elűzni magától, de a fiú nem tágított. Pedig ő soha nem ültet már senkit a csónakjába- ezt megmondta Jimmynek is már az elején, de a gyereket ez sem űzte el. Hűségesen jött minden este, és segített a csónakot kikötni, a hálót megtisztítani, javítani, ha kellett. Mindezért nem kért semmit. Semmi pénzzel mérhetőt. Csak a tudását szerette volna, a halfogás fortélyát. Azt mondta, azért kellett mindez, mert az anyján akart segíteni, meg persze magán, hogy jobban éljenek. Ha ezeket a szavakat hallgatta öreg Joe, ellágyult kicsit, mert korábban mindenkin segített, ahogy tudott. Most azonban, úgy érezte nincs hozzá ereje. Kiveszett belőle az a rész. Csak egy öreg, rozzant, hideg fészek maradt azon a helyen, ami benne volt, az kiszállt onnan. Az a valami, amit úgy hívnak, hogy hit és akarat.
Azon az este is így indult minden. Döcögősen, darabosan, mint amikor olyan úton tolja az ember a szekeret, amely tele van rögökkel. Később indult akkor nap vissza a kikötő felé öreg Joe. Lehűlt a levegő, átizzadt ingje párát eregetett, és ködöt formált az óceán felett, mintha csak a vizek kísértete lett volna. A halak számolatlanul hevertek a csónak aljában, mint néma kavicsok, és szemeikkel meredtek felfele, mintha nem hinnék el, hogy hová jutottak. Kimért csapásokkal vágta az óceán hátába evezőit Joe bácsi. Ütemesen, szinte ritmusérzékkel, mint aki tudja mi a rend a vizeken. Jimmy már régen felismerte az evezők hangját, és közelebb lépett a móló széléhez. Aztán látni vélte a ladikot, és gazdáját, öreg Joe-t. Az utolsó csapás után a csónak hangtalanul siklott be a partra. Jimmy fogadta azt, és tompított érkezésén, hogy az ne ütődjön nagyot.
– Megint kijöttél, te gyerek?- rivallt rá a fiúra, Joe bácsi.
– Ki én, hisz látja! Jó estét a halászoknak! – fogadta Jimmy.
– Elmondtam, már neked, hogy hiába is jössz! Élő ember rajtam kívül nem ül ebbe az istenverte lélekvesztőbe. Mit akarsz hát?!
Jimmy lesütött szemmel tűrte a kemény szavakat. Nem estek jól, bár érezte nem neki szóltak igazán. Úgy érezte öreg barátja inkább az életre haragudott, és arra a régi históriára. Csöndes mozdulatokkal kikötötte a csónakot, majd halk szóval felelt.
– Ne haragudjon, Joe bácsi! Én csak tanulni akarok. Álmom az nekem régóta, hogy az óceánt járom, fogom a halakat és megélünk belőle én, és az anyám. Álmom az is, hogyha a többi hajóskapitány, – aki csak benéz a hajóm aljára, és meglátja a rengeteg halat,- elismerően bólogat a fogás láttán, és azt mondja: – Ez igen! Ez az ember halász a talpán!
– Így van! Álmom még ez is! Érezni akarom azt, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. Majd aztán később, ha valami siheder gyerek odajön hozzám, és kér, hogy oktassam ki, akkor tudjak a kezébe nyomni egy vödör halat, hogy erősödjön tőle. Aztán ha akkora lesz, hogy tud vigyázni magára, magamhoz veszem, és megtanítok neki mindent, mert a tudást elpocsékolni, magammal vinni a sírba, vétek. Nos, ha majd kifogtam a magam halát, eltartottam az anyámat, magam is jól laktam, és végül megtanítok valakit mindarra, amit én tudok, akkor lesz teljes az álmom! Akkor már jöhet bármi! De még mindezek előtt vagyok. Ezért jöttem most… ezért jöttem tegnap… és ezért jövök majd holnap is. Hogy elinduljak valahol, ahol már maga járt, de még maga sem ért a végére.
Mint kavicsok a kiszáradt kút fenekére, úgy kopogtak a szavak Joe bácsiban. Volt valami abban, amit ez a gyerek mondott. Valami, ami úgy hatott lelkére, mint a tavaszi záporeső a csírázó magokra. De az öreg nem adta meg magát oly könnyen. Csak erőt gyűjtött, és felelt.
– Mary, Barrcuda, Sarki fény, Őrtorony, Orca. Mind gyönyörű hajók, és kitűnő kapitányok irányítják őket. Lefogadom, akármelyikre felkérezkednél, szívesen látnának. Nekem már csak ez a kis ladikom maradt, és annyi erőm, hogy kievezzek a sziklákig. Miért engem nyaggatsz?
Jimmy nem válaszolt azonnal, mert érezte, hogy számít most ez a beszélgetés. De aztán mégis belekezdett.
– Most nem volt nagy fogása Joe bácsi. Tegnap sem volt az. S mióta ismét kijárkálok magához, azóta egyszer sem volt.
Kicsit várt, hagyott időt az öregnek, hogy közbeszóljon, de az nem mondott semmit. Csak ült némán, kimeredt szemekkel, akár csak a halai. Jimmy folytatta.
– Tudja, miért van ez Joe bácsi?
Az öreg csak ült tovább a csónak farában, felhúzott szemöldökkel nézett a távolban, és fejét rázta, mint aki nem tudja, mit hoznak a következő szavak.
– Azért, – mondta ki az ítéletet a fiú, – mert nem hisz magában, nem hisz abban, amit csinál, és nem hiszi, hogy jobb lehet magának valaha! De tudom, hogy ott rejlik magában még mindig a nagy halászkapitány, és én tőle akarok tanulni.
Az öreg csak emésztette a szavakat, majd felcsattant, mint az ostorszíj, bár szavai nem voltak gorombák, inkább csak sértődöttek.
– Látom fiú, értesz az emberekhez! Bár éveid ritkák, de azért értesz hozzájuk. Akkor viszont azt is mondd meg, hogy miben higgyen egy olyan ember, mint én, aki gyilkosabb a gyilkosnál, aki még azt sem kaphatja meg, hogy bűnhődjék tetteiért. Akkor nap nem három ember halt meg abban a hajóban, aminek a kapitánya voltam. Kettő a vízbe fulladt, a harmadik belőlem szállt ki, és hátrahagyta ezt a magtalan porhüvelyt, hogy szenvedjek helyette, amíg úgy gondolják odafönn, hogy nekem itt a földön helyem van. De elmondom az elejétől, hogy te is értsd, és akkor mond ki az igazságot, ha marad még majd benned őszinte szó!
S akkor öreg Joe elkezdte meséjét, rekedt elhaló hangon. Szavai sebeket karcoltak a nyugodt őszi estébe. A felhúzott evezők könnyeztek a végtelen óceánba, a csónak szomorúan nyikordult egyet. Valahol messzebb felsikoltott egy madár, a nap elbújt a horizont mögött. Az öreg meséje eképpen szólt:
– Nem volt nagy hajóm, ezt te magad is láttad, de épp elég nekem, és a hat emberemnek valamint azok családjának, hogy megéljünk belőle. Jártuk a vizet, egy voltam a rezdüléseivel, és tudtam hol keressük a halat, akármit is hozott a reggel. Esőt, avagy napsütést. S igazad volt, hittem magamban, mert ez volt az életem, és amit az ember szeret, arra igazán odafigyel. Nem a szemeivel, hanem a szívével és lelkével. Ezekkel ugyanis, jobban lát az ember. Akkoriban a vizeken senki nem látott nálam messzebbre.
– Tettük a dolgunkat, ha kellett napi húsz órát dolgoztunk, de eredménye volt, és ezt senki nem bánta. Aztán ha lehetett pihentünk, s mint férfiak leültünk az asztalhoz és ittunk. Kevés volt az idő az alváshoz, s olykor így engedtük ki magunkból a gőzt. Én is leültem a fiúkhoz, meghallgattam őket, s ők beszéltek, ha kicsit elkábultak. Volt kinek beteg volt a gyereke, volt ki házasodni akart, volt kinek a házát akarták elvenni, mert apja csak adóságot hagyott rá. Csak ittak, beszéltek, és előkerült annyi gond, és bánat amennyit az óceán sem tudott volna elnyelni, anélkül hogy ne boruljon ki medréből. Én nem is mondtam akkor semmit azoknak a fiúknak, csak ültem, és hallgattam őket. Vártam, hogy ennek a sok rossznak egyszer végét mondjanak.
– Egyszer az is eljött. Aztán nem szóltak többet. Lehet, hogy kiöntöttek magukból mindent, ami belülről rágta őket, az is lehet, hogy az italtól kótyagosodtak el teljesen. De nem is kellett többet hallanom. Mint már mondottam neked, nem szóltam nekik semmit. Mit is tudtam volna mondani? Sosem volt bajom családdal, gyerekkel. Pénzem is volt annyi mindig, hogy megéljek belőle. Egyszerű életet éltem, mert csak magamra volt gondom. De nem is az én dolgom lett volna a szavak kimondása. Azt mondják ki az okosak, a többet látott, és tapasztalt emberek.
– Hanem akkor elhatároztam, hogy úgy segítek rajtuk, ahogy tudok. Így minden nap kieveztünk, és fogtuk a halat, mert az Isten bőkezű volt velünk, mert látta szorgalmunkat. Az emberek fáradtak voltak. Mégis elbírták a munkát, mert tudták, hogy így többet kereshetnek, és az otthoni bajukból egy darabot letörhettek, bedobhatták azt az óceán fenekére, hogy ne kerüljön többet kéz alá. Én láttam, hogy amit teszünk az nehéz, de jó is egyben. Ha ittunk, és beszélgettünk én ugyanúgy hallgattam, mint akkor, de boldog voltam, mert azt mesélték a fiúk, hogy jobb a helyzet odahaza. Aztán elbóbiskoltunk az italtól, és a fáradtságtól. Aludtunk egy szemhunyásnyit, és dobtuk be a hálót, és eveztünk, és szedtük ki a halat, melyet nekünk rendelt az Isten. Ez így ment sokáig, mert kitartottunk egymás mellett.
– Mindig jó volt a fogás. A többi hajóskapitány sokszor irigykedett rám, és azt mondták, hogy nem tart ez majd örökké. Pedig ha tudták volna, hogy a saját zsebemet hetekig üresen hagytam, és a pénzt a fiúk közt osztottam szét, akkor talán nem mondták volna ezt nekem. De titkomat magamban tartottam, nem ismerte senki. Csak én tudtam, meg az óceán. Végül mégis azoknak a hajóskapitányoknak lett igazuk.
– Mert eljött az a nap, melyet azóta is gyűlölök. Amit még az utolsó órámon is átkozni fogok, és le fogok köpni.
– Sötét volt az ég, kora reggel, bár máskor abban az időben már érzik, hogy megindul az élet, és a világ folytatja útját, ahogy tenni szokta mindig. De ez egy más nap volt. A szél, rohamokban sodorta a levegőt, és az ember kibillent járásából, ha az alá kapott. Az embereim összegyűltek akkor nap is, bár úgy gondolták, száraz marad a háló. A kikötőben szerte megindult a mozgás, és hallani lehetett a hangokat, ahogy arról beszéltek, aznap Isten kísértés volna kihajózni. Jobb lesz a vihart a kocsma ablakból figyelni egy üveg rum mellől.
– Láttam én is a felhőket, és a szél hozzám is elért, de hittem, hogy nem lehet bajunk. Szóltam, hogy kössék ki a hajót, és húzzák fel a horgonyt. Talán először nem hallották jól az embereim, mert nem indultak meg szavamra. Majd rájuk néztem, és intettem, hogy gyerünk. Akkor megmozdultak, darabosan, mint az olyan ember, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a rá bízott dologhoz. Figyeltem őket, és félelmet láttam a szemükben, de bennem jobban bíztak, mint saját magukban, tették hát, amit mondtam nekik. Én nem akartam bizonyítani semmit. Azt szerettem volna, hogy az a nap is keresettel záruljon, és a fiúk gondjából ismét letörhessünk este, és hogy néhány kaviccsal több legyen az óceán fenekén, addigra, mire feljön a Hold.
– Beszálltunk, és láttuk, ahogy az emberek a partról csóválják a fejüket, és behúzódnak házaikba, vagy oda, ahová tartottak éppen. A fiúk szótlanok voltak, és görcsös feszültség telepedett rájuk.
– No! Úgy látszik, ma minden hal a miénk! Megkeressük a pénz anyját, és az nekünk fial ezentúl! – kurjantottam el magam.
– A fiúk elmosolyodtak, és érezték, hogy tudom, mit csinálok. Megeresztették a vitorlát, a szél ráfogott rögtön. Fogaival belemart a vászonba, ahogy egy éhes farkas egy eltévedt bárányba. Valahogy velünk volt mégis, mert segítségével hamar messzire kerültünk a parttól. Mégsem tűnt a barátunknak. Sőt! Soha ilyen vadnak nem láttam még! Csak zúgott, nem kímélt minket. Felkorbácsolta az óceánt, vizét óriási tenyerébe fogta, majd lecsapta erőnek erejével, mely millió darabra hullott, maga alatt szétzúzva mindent. Recsegett a vitorlarúd, és én féltem, hogy eltörik, de nyugalmat erőltettem magamra, mint aki tudja a dolgát. Leeresztettük a vitorlát, és hagytuk, hogy a hajó megnyugodjék. De nem nyugodhatott, mert alatta háborgott a tenger. Azt mondják a Pokol forró, mert lángok borítják, melynek tüze sosem alszik ki. Én azt hiszem, egészen másként néz ki. Mert ami akkor ott volt, az volt maga a Pokol. Tudtam, hogy akkor miattam tört ki ez a rettenetes vihar, mert az Isten haragudott rám, amiért ellenszegültem akaratának, és mégis kihajóztam, mikor ő mást akart. Fölvettem a harcot, és próbáltam meglovagolni az orkánt, mely sárkányok hátán száguldott végig akkor az óceán felett.
– Nem volt esélyünk. Hajónk félig a levegőbe lendült, hogy aztán irtózatos csapással zuhanjon vissza a vízre. Embereimmel a hajópadlón csúsztunk, hanyatt, háton, kit hogy dobott el a vihar. Néha egymás szemébe néztünk, ahogy a másik karja után kaptunk. Halálfélelem ült ki az arcokon, és a rettegés állandóvá vált. Ordítottam, hogy: – kitartás, már nem tarthat soká-, de hangom elnyomta a szél süvítése, és az óceán üvöltése, ahogy a korbácsütések alatt szenvedett. Nagyot reccsent az ég, és villámok cikáztak az odafenn. Olyannak tűnt, mintha az ördögök ezeken a tüzes szikrákon csúsztak volna le a sötét felhők közül, hogy érdes tenyerükkel csapkodják a víz felszínét, hogy az minél haragosabb legyen. Az embereim kapaszkodtak, amibe tudtak, és közben az Isten nevét rebegték el a felhők közé, mert én már nem segíthettem rajtuk. Óriási hullámok csaptak le ránk. Olyanok, melyek túlnyúltak az árbóc felett is, majd elemi erővel zúgott le ránk, hogy agyonnyomjon valamennyiünket, mint egy bogarat. Majd óriási lökést éreztem, és elterültem a fedélzeten. Karjaimmal kapaszkodtam mindenbe, amit csak el tudtam érni. A hullám majd elborította a hajót, mely szinte az oldalára fordult. Kötelek, hálók, emberek csúsztak el mellettem, minden, ami nem volt rögzítve, vagy nem tudott megkapaszkodni. Hallottam, ahogy ordítanak az embereim, és láttam, ahogy ketten belevágódnak a hajó korlátjába, majd élettelenül kibucskáznak a vízből. Aztán óriási rándulás éreztünk, és a hajó visszaborult a fenekére, ahogy annak lennie kellett.
– A vihar ezután engedett haragjából, és a szelek morgása távolabbról hallatszott. A hajó lassan megnyugodott őrült táncából, míg be nem állt lassú bölcsőringásába. Mi azonban sokáig nem tudtunk magunkhoz térni, és csak feküdtünk ott a hajópadlón, ahová a vihar dobott minket. Nem tudtuk, hogy élünk-e még, vagy halunk, nem tudtuk mit történt, és hogyan tovább, csak üveges szemmel pislogtunk a semmibe, és vártuk, hogy egyszer csak történik valami.
– Leghamarabb én ocsúdtam fel. Pánikba estem, és a hajókorláthoz rohantam. Oda, ahol az a két jó emberem a tengerbe esett. Riadtan kémleltem a vizet, háborodottan, mint aki az eszét vesztette. Mire szétnéztem magam körül, a többiek is mellettem voltak. Nevüket ordítottuk, és tanácstalanul rohangáltunk a fedélzeten fel, s alá, mint a ketrecbe zárt oroszlánok. Nem érkezett válasz az óceánból, vagy csak nem értettük a néma hullámok szavát. Parancsot adtam, a vitorlabontásra, és sötétig hajóztunk körbe, miközben a vizet kémleltük.
– Aztán már nem maradt hely, ahol keressünk és akkor azt mondtam a többieknek, hogy menjünk a partra. Leroskadtam egy összetört ládára, és éreztem, ahogy a többiek engem néznek, és magukban bírálnak. Jól tették, igazuk volt. Belülről én is így néztem magamra. Tenyereimbe temettem arcomat, hogy kevesebbet lássanak belőlem, és ekkor belémnyilallt a felismerés, hogy ennek a két embernek, aki az én hajómról az óceánba veszett, családja volt. Kétségbe estem, és tagjaim reszketni kezdtek, mint fagyos téli reggelen, a faágon rekedt utolsó levél. Úgy éreztem a torkom kiszáradt, és nyelvem olyan volt, mint egy kiszáradt fakéreg.
– Tudtam, hogy a parton már bizonyosan várnak ránk, főleg egy ilyen utolsó idők utáni napon, s nekem mondanom kell majd azoknak az embereknek valamit. Valamit, ami annyira fáj majd azoknak az asszonyoknak és gyerekeknek, hogy legszívesebben azok is belevesznének az óceánba. Múlhat majd az idő, ezt a napot nem tűntetheti el végleg soha semmi. Tudtam, mindezt én okoztam, mert azt hittem mindenek felett állok, többet tudok mindenkinél, és ezzel magamra haragítottam az Istent. Ezért halt meg két ember.
– A hajó lassan kifutott, és én érezni kezdtem a szédülést, és azt, hogy hideg futkározik a tarkómon. Mégis fel kellett, hogy álljak. Letekintettem a mólóra. Alakok álltak a kikötőben. Többen, mint szoktak, csak most nem ugráltak hajóról hajóra. Azok csak álltak ott, és vártak. Vártam még én is egy pillanatig. Az embereim kiszálltak a hajóból, és asszonyaikhoz szaladtak. Volt két család, akikhez viszont nem ment senki. Ekkor döcögős léptekkel megindultam lefelé, és láttam tekintetükön, hogy tudják, engem kell, hogy várjanak, mert majd én mondok nekik valamit. Valami rosszat.
– Mondd Jimmy, te, aki fiatal vagy, de mégis sokat értesz az emberekhez! Mondtad már feleségnek, hogy miattad halt meg a férje, vagy gyereknek, hogy odaveszett az apja, mert te rossz döntést hoztál?
Az öreg várt egy pillanatig, és vádlón nézett Jimmyre, aki úgy érezte, átszúrják a pillantások, ezért összehúzott szemöldökkel némán lefelé bámult. Aztán a csendnek vége szakadt, és az öreg folytatta.
– Nos, hát addig én se. De mondanom kellett valamit, mert azok a szemek szavakat követeltek, amik majd megmagyarázzák a dolgokat, hogy az ő férjeik miért nem jöttek le velünk az imént arról a hajóról. És én elmondtam. Nem tudom, hogy, és meddig tartott, de miután kiszakadtak belőlem a szavak, visítást hallottam, és átkokat, melyek azt a vihart hozták vissza, amiben voltunk ott kint a vízen. Tudtam, hogy megértették, amit mondtam. Megértettek mindent. Nem tudtam akkor, hogy mi mást mondjak, ezért otthagytam őket, de sírásuk még sokáig elkísért.
– S még most is éjszaka, mikor álmodok, és azt hiszem, néhány órára elszabadulhatok a múlttól, újra hallom a sírást, és akkor úgy érzem, sehol nincs számomra hely a földön, ahol megbújhatok.
– Néha találkozok azzal a két nővel a faluban. Már nem látok haragot a szemükben, csak mély szomorúságot. Olyan mélyet, amilyen mélységet korábban csak akkor láttam, ha a hajó széléhez álltam, és az óceánba néztem azt kutatva, hol érhet az véget.
– Nos Jimmy, te, aki olyan sokat tudsz, mit mondasz, mit tegyek, hogy megfizessek, hogy aztán békében lehessek?
Nem is volt ez igazi kérdés, csak elhangzott az öreg szájából, mert azt akarta, hogy a beszédének így legyen vége. Hallgatásba rejtőzött a csend, és elbújt most minden zörej a mólón, mert féltek, hogy agyonnyomják őket a szavak súlyossága. Az idő telt. Majd halk beszéddel Jimmy törte darabokra a hallgatás világát, egy csapásra, mint mikor egy hegymászó döfi bele a fagyos hegyoldalba jégcsákányát.
– A pap nekünk azt szokta mondani, hogy imádkozzunk Istenhez, mert Ő méltó, és igazságos. Aki hisz benne, annak megbocsájt, és elnyeri lelkének békéjét – mondta ezt egyszerre, amíg a levegő ki nem fogyott belőle. Felnézni azonban nem mert, csak mintha a vízhez mondaná szavait. Joe bácsi tűnődött a szavakon, és bólogatott, majd annyit tett hozzá:
– Hát, ha így van, akkor az kiderül hamarosan. Ültek még ott egy darabig, Jimmy a mólón, Joe bácsi meg a csónakban, és hallgatták, ahogy az óceán beszél, ahhoz, aki megérti szavát. De ők maguk már nem szóltak. Majd Jimmy úgy gondolta, hogy nincs már miért üljön tovább, és indulni készült.
– Joe bácsi, jöjjön maga is, még elered az eső, és megázunk. Úgy látom, csúnya idő jön.
– Jó fiam, menj csak. Nekem még dolgom van itt – bár érezte ő is, hogy a szél hideg nyelve ingje alá nyaldos.
A fiú elköszönt Joe bácsitól, és elindult végig a kikötőn a falu irányába. Az öreg végignézte, ahogy Jimmy alakját elnyelte az éjszaka, majd így szólt bele az sötétségbe.
– Hát Istenem, én igazán megbántam mindent, most meglátjuk, igaza van-e a Jimmy fiúnak.
Beleköpött kérges tenyerébe, és marokra fogta a lapátokat. Elszánt mozdulatokkal lendült bele az evezésbe, mint aki tudja, hol találhatja a Teremtőt. A holdsugár tükröződött a vízen, és a felkelő szél bodorította felszínét. Egy nyakasabb fuvallat lekapta Joe bácsi fejéről a kalapot, és bedobta az óceánba. Az öreg rá sem nézett, csak hajtotta az evezőket, és közben nagyokat fújtatott. Eleredt az eső, és verte a csónak oldalát, mintha lidércek doboltak volna a haláltánchoz, ami ott akkor következett. Az öreg nem foglalkozott azzal, s bár nem látta a partot rég, csak húzta az evezőket, és a csónak siklott nesztelenül. Egy-egy terebélyes hullám olykor kikapta a kezéből a lapátokat, és mérgesen a csónak oldalához verte, hogy megrémítse Joe bácsit, de az öreg konokul megragadta őket ismét, és haladt tovább. A kis ladik olykor nagyot bucskázott a hullámokon, mint amikor egy szekér kátyús úton megy, és egy-egy méretes gödörben nagyot nyekken a tengely. Az öreg ilyenkor előrebukott a csónakban, de csakhamar feltápászkodott, visszaült, és evezett tovább, mert úgy gondolta, valahol a parttól távol van dolga. Résnyire húzott szeméből elszántság, és akarat tükröződött, ahogy a holdsugár megcsillant benne. Arcát, hátát verte az eső, oly erővel, mintha az ördögök szurkálnák föntről apró lándzsáikkal. De tűrte, talán nem is érezte, csak ment tovább útján, mert tudni akarta, van-e még hely számára a földön.
Nagy vihar támadt, és tombolt, mint az eszement, aki ledobta béklyóit, és kiszabadult börtönéből. Az öreg ezt kereste, és amikor a legdühösebbnek érezte az eget, megfáradt arccal elengedte evezőit, és várta maga felett az ítéletet. Arca keserű volt, és megadó. Víz csepegett róla. Ebben az időben nem lehetett tudni, eső-e vagy könny, ami végigszalad a barázdák mentén. Csak ült ott, és várta mi lesz vele. Egy volt akkor az idő múlásával. Ahogy az folyt a maga medrében, úgy alakítottak egymáson a dolgok. Joe bácsi sem avatkozott bele ebbe a folytonosságba, csak éppen várta a sorsát. A hullámok dobálták a csónakkal együtt ide-oda. Szája, szeme olykor tele lett a sós vízzel. Néha megrettent, ha az ég úgy gondolta, csattint egyet ostorával, mellyel darabokra törte azt az összefüggő feketeséget, amit az ég, és a víz akkor együtt alkotott.
Nem tudta mennyit ült ott a csónakban. Lehet csak egy percet, lehet egy örökkévalóságot. Csak arra eszmélt tudata, hogy elcsöndesült maga körül minden. A csónak aljában feküdt, és iszonyúan fájt a feje. Odanyúlt halántékához, majd sziszegve kapta el ujjait. Hosszasan nézte, mert nem bírta megérteni, mitől fáj, és még mindig nem világosodott ki teljesen az ég, hogy tisztán lásson. Valami ragadós massza volt ujjain. Talán vér. Nehézkesen ült fel, és végignézett magán. Egyben volt, és a csónak is állt, bár alján víz gyűlt össze.
Körbenézett a horizonton. Hajnalodott. Egész este hánykolódott, de akkor egy új nap készülődött. Széttárta bimbóit, és virága a felkelő Nap fényében teljesedett ki. Régen sokat látta a napfelkeltét, amikor még az óceánt járta az embereivel. Többnyire egyedül figyelte ezt a csodát, mert ebben nem szeretett senkivel sem osztozni. Ebben az egyben nem. Most is csak ő látta. El is felejtkezett maga körül a világról, s úgy nézte ezt a feltörekvő tűzgolyót, mint egy újszülött, aki először látja ezt a csodát. Úgy érezte magát, mint akkor régen ott a hajón. Ugyanaz a régi boldogság járta át, és ugyanaz az erő. Ahogy nézte a napfelkeltét, arra gondolt, hogy Isten nem itt akarta újra látni. Bizonyságot tett róla, hisz élve hagyta, és ajándékot kapott tőle, mert úgy gondolta, a pirkadat akkor csak neki szólt. Kiélvezte hát minden percét, és úgy érezte lénye megújult.
Mire magára eszmélt, a nap már magasan fenn volt, s ő elindult, vissza a part felé, hogy egy másik utat keressen. Hazafelé sokat gondolkozott magáról, arról a rettenetes napról, és azokról a szavakról, amit annak idején a templomban hallott. Fülébe csengtek a fiú szavai is, s mire elérte a partot csaknem összezavarodott.
Vasárnap volt, és a faluban nem volt nagy jövés-menés. Szokatlan volt neki ez a korai séta, hisz mindig csak este érkezett haza. Olykor találkozott egy falubelivel, akkor illedelmesen kalapot emelt, de többnyire úgy néztek rá, mint egy idegenre. Otthon kitárta az ablakokat, és leült az asztalhoz. Rágyújtott a pipára, és lassan pöfékelni kezdett. Annak idején is így csinálta. Vasárnap soha nem hajózott ki. Az a nap az Úré volt. Fölkelt, kicsit tett-vett a ház körül, majd leült arra a székre, amin ült akkor is, és pipázott. Aztán ha jött az idő, megborotválkozott, és ünneplőt vett, majd elment a templomba. Ott meghallgatta az áhítatot, magához vette Isten testét, és lelke megnyugodott, ahogy az újjá lett benne. Erről szólt akkoriban mindig ez a nap.
Miután lepergette ezeket a képeket gondolatban, csak ült ott tűnődve, és a pipafüstöt nézte, ahogy az az ablak felé áramlott. Majd mikor már elég közel ért hozzá, a szürke gomolyag felgyorsult, hogy odakint egy pillanat alatt semmivé váljon. Az jutott eszébe, talán a sokat gyötört ember gondja is ilyen lehet. Mely ott ülepszik szívén, lelkén, elcsúfítva életét. De ha az ember nem tévelyedik le az igaz útról, akkor van, aki vigyázzon rá, és ha háta görbül is a viselt gondok alatt, akkor is lesz, aki lenyúl érte, és könnyít a terhen. Ehhez azonban figyelni kell a lépésekre, és követni kell a nyomot, mely minden embernek ki van jelölve.
Ahogy ezekre gondolt, az jutott eszébe, hogy talán nem tévelyedett el nagyon ő sem, és visszatalálna, ha hagynák. Minden nap átgondolta azóta azt a rettenetes napot, talán ezerszer is már. Nem tud már a történteken változtatni, már csak bánni tudja azokat, teljes szívéből-lelkéből. Próbált beleveszni az óceánba, ahonnan a bűnei erednek, de az Isten nem engedte, más utat szánt neki. Nem értette, mit is akarhat tőle még a Teremtő, de azt tudta, hogy oka van annak, hogy még él.
Lassan felállt, és kiszórta pipájából a parazsat. Majd megmosdott, és megborotválkozott, és a szekrény felé nyúlt. Ingje, nadrágja ott volt még a helyén, ahogy odarakta annak idején, miután utoljára volt templomban. Remegő kézzel, nyúlt most értük. Leakasztotta, majd hosszasan nézte azokat, majd határozott, és felvette őket. Ezután a tükör elé lépett, megnézte magát. Nem azt, hogy miképp áll rajta a ruha, mert az úgy festett rajta, ahogy azelőtt is. Inkább magát vizsgálgatta, ahogy a saját szemébe nézett így tükrön keresztül. Arra volt kíváncsi, vajon méltó- e, arra, hogy Isten színe elé kerüljön, vagy megnyílik majd alatta a föld, és ő csak zuhan majd lefelé, míg el nem éri Lucifer birodalmát, a kénköves Poklot. Az is egy válasz lenne a kérdéseire.
Már tartott a mise, mire ő is odaért. Megállt a sorok mögött, mint a szegény ember a gazdagok asztalánál. Föl se mert nézni, csak állt ott összehúzva magát, és beszívta a templom illatát. Ez kicsit megnyugtatta, régről emlékezett rá. Majd elmondták a Miatyánkot, ajkain buzgón peregtek a szavak, és érezte, hogy ez így jó. Örült, hogy eljött, szüksége volt rá.
A pap elmondta a prédikációt az eltévelyedettekről, és a pásztorról, ki megőrizte nyáját. Joe bácsi arcán lassú cseppekben könnyek hullottak alá, mert megértette, hogy nem kell, hogy magányosan éljen tovább, nem kell, hogy senkihez se tartozzon, csak hinni kell a bűnök bocsánatában. Mise után sokáig ott maradt még, és imádkozott. Majd mikor úgy érezte elmondott mindent, keresztet vetett, és elindult. Odakint, Jimmy várt rá.
– Jó napot, Joe bácsi! Láttam, hogy eljött, gondoltam megvárom itt, míg végez.
– Szervusz, Jimmy! Jól tetted! Hát igen! Jó ideje nem voltam már itt, és volt mit beszélnem az Úrral.
– Az jó, ha nem maradnak utánunk kérdések!- nyugtázta a fiú. Este hazaért még az eső előtt? Úgy láttam elidőzött a csónakban.
– Volt még dolgom, ahogy mondtam is neked akkor. S bár nem végeztem mindennel talán közelebb kerültem az igazsághoz.
– Annak örülök, Joe bácsi. És ma nem megy ki a vízre?
– Ezentúl nem. Vasárnap nem.
Majd csak fürkésztek egymás tekintetében szavak nélkül. Valami furcsa nyugtalanság bujkált az öregben, izgatottság, ha úgy jobban tetszik. A fiú látta ezt, és hagyott időt Joe bácsinak, hogy az öreg erőt vegyen magán, és beszéljen. Az öreg szusszant egy nagyot, és így szólt:
– Jimmy! Ha még bízol bennem, és halász akarsz lenni, elmondok neked mindent, amit tudok. Nem nagy trükk, elhiheted, de talán több annál, ahogy mások próbálkoznak a halfogással. Hajnalban kezdhetünk, ha te is úgy látod jónak, és ha nem közeleg vihar. Mert akkor nem evezünk ki. Mit mondasz?
Jimmy széles mosollyal csapott bele az öreg kérges tenyérbe, és megígérte, hogy nem késik. Reggel virradat előtt ott volt már a mólón. Joe bácsi a csónakban várt rá. Ismét napfelkelte volt, és az öreg azt csodálta, így nem vette észre a fiú közeledtét. Jimmy nem akarta megtörni ezt a pillanatot, látta Joe bácsin az áhítatot. Nesztelenül megállt mögötte, és ő is figyelte ezt a csodás ébredést. Aztán elkezdődött a reggel, és az öreg Joe motoszkálni kezdett a csónakban. A fiú úgy tett, mintha akkor érkezett volna a parthoz.
– Láttad milyen szép volt a nap, mikor megjelent az égen? – kérdezte Joe bácsi köszönés helyett, mert még mindig a hatása alatt volt.
– Láttam hát, Joe bácsi- felelt a fiú.
– Valami újnak, és szépnek a hírnöke lehetett ez – vélte az öreg. Jókor indulunk hát útnak, bár úgy hiszem, nem csak a mai napot indították el ezek a szép sugarak. Azzal előrehajolt a csónakban, és hosszasan kinyújtotta kezét a fiúnak, hogy a ladikba segítse. Ekkor egy pillanatig mélyen egymás szemébe néztek, megköttetett a szövetségük. A ladik egy pillanatig himbálódzott a vízen, ahogy a fiú belépett rá, de aztán hamar elcsendesült kettejük súlya alatt.
Úgy volt ez, mint amikor két élet találkozik egymással, és először, míg nem igazodnak, történnek kilengések, de miután közös lesz a cél, és hozzá az akarat, lecsendesül minden, és a dolgok szépen folynak tovább saját medrükben.
Jimmy sok mindent megtanult azon a nyáron, már amit a halászatról, a halakról, és az óceánról megtanulhat egy halászember. Joe bácsi ott volt vele minden reggel, és figyelt rá, hogy jó halász váljék belőle. Néha az estéket is együtt töltötték. Ilyenkor Jimmy anyukája főzött valami finomat, melyre egy fáradt munkásember vágyhat. Joe bácsi ilyenkor úgy érezte, családja van, és hálát adott az Istennek, hogy megbocsájtott neki, és ismét megajándékozta.
Mire észrevette, úgy érezte, felelős ezért a fiúért, nemcsak kint a vízen, hanem az életben is. Úgy érezte, rajta múlik, milyen emberré válik majd, és hogy állja meg a helyét az emberek közt. Kint az óceánon sokat beszélt hozzá, és elmesélte hibáit, amiket maga vétett eddigi élete során. Sok mindent szégyellt, de őszintén beszélt ezekről a dolgokról, mert úgy gondolta, jobb olyanokról példát mondani, amiket az ember őszintén átélt.
Így teltek a napjaik, míg az öreg egyszer azt nem érezte, hogy mindent megtanított a fiúnak. Megtanította halat fogni, de többet is annál. Megtanította a türelemre, a tisztességre, és az elégedettségre. Elmondta, hogy a kapzsiság rossz, és hogy néha a kevesebb is elég, mert nem minden nap ugyanolyan. Elmondta, hogy vannak napok, mikor gátat szab nekünk a természet, az óceán, és ahogy öregszünk, gátat szabnak az évek is. Ezt meg kell jegyeznie, mert az óceán sokszor jóságos, és bőkezű, de olykor kegyetlen is. Ez akkor van, ha tanítani akar valamit az embereknek. Leginkább azt mondhatja ilyenkor -Joe bácsi szerint-, hogy éljenek belőle mindannyian, mert az élet sarjad belőle, de tiszteljék őt, és vigyázzanak rá, mert ő az úr, és ha kell, nemcsak ad, de el is vesz! Ez fontos szabály, és örüljön a fiú, hogy hallhatta ezt, mert neki annak idején nem mondta el senki.
Jimmy figyelemmel hallgatta az öreg szavait, és hálás volt mindenért. Aztán eljött a pillanat, mikor az öreg végleg elengedte az evezőket, és átadta azokat a fiúnak, hogy ezentúl szelje vele a habokat ő. Jimmy nem tudott akkor mondani semmit, mikor átvette a lapátokat, mert magától soha nem jutott volna eszébe ilyet kérni. Meghatotta az öreg jósága.
Szavak helyett, viszont tetteivel hálálta meg a sok tanítást, és a ladikot. Mindennap kihajózott, és nagy halászzsákmánnyal tért haza. Mindennap, kivéve vasárnap. Akkor hálát adott mindazért, amihez hozzájutott, mintegy megszentelve a hetet. Esténként mikor kikötött, öreg barátja ott várta a mólón, ahogy régen ő várt, és segített partra rakni a halat, szétválogatni őket, és a hálót megtisztítani.
Este együtt vacsoráztak, így színesebbek lettek az esték mindnyájuk számára. Anyukája is megszerette az egykori kapitányt, mert érdekeseket mesélt nekik, és igazi úriembernek bizonyult. Amiért viszont igazán tisztelte, az az volt, hogy értelmet adott a fia életének.
Az a régi rettenetes baleset, még mindig ott élt az öreg szívében, s talán nem telt úgy el óra, hogy ne gondolt volna rá. De az élet pergett tovább, és megpróbálta azt jól élni. Minden reggel elindította a fiút, és ott volt minden este, amikor az befutott. Ott volt akkor is, mikor a fiú az első komolyabb keresetéből egy drága ruhát vett az anyjának, ahogy ígérte egyszer. Ott volt akkor is, amikor a fiú kinőtte a ladikot, és egy kis bárkát vett magának, hogy azon dolgozzon tovább, néhány emberrel. Talán akkor már nem is fiú volt, hanem férfi, de ő akkor is fiúnak hívta még.
Emlékezett, mikor először futott be Jimmy a hajóval, és integetett neki a fedélzeten. Nagy piros betűk voltak a hajó oldalára festve. Joe bácsi erőltette szemét, de csak akkor tudta elolvasni azokat, amikor a hajó igazán közel ért már. „Öreg Joe” volt a neve a hajónak. Joe bácsi csak egy pillanatra látta a cirádást írást, mert a szeme befátyolosodott, és azután nem látott tisztán.
Ezentúl ehhez a hajóhoz jött ki, bár akkor már nem tudott mit segíteni. Csak állt ott, mint ahogy az öregek múlatják az időt a parton, közben azokat a dolgokat rakják rendbe, amiket megéltek, olykor mosolyognak, olykor búsulnak.
Aztán egyszer csak nem jött többet Joe bácsi. Azon a napon az anyja várt rá a parton, és elmondta neki, hogy Joe bácsi hajnalban, épp mikor napfelkelte volt, messzire hajózott egy távoli tengerre, ahonnan a szelek soha nem fordítják vissza csónakját. Jimmy elment a holttestért, hajójára vitte, majd anyjával, és a pappal, az óceánba helyezték örök nyugovóra, oda ahová mindig is tartozott, és mindig tartozni is szeretett volna. A nap akkor sütött a legjobban, és sugarait szétterítette a víztükrön, egy utolsó pompával búcsúzva öreg Joe-tól.
Jimmyt ezentúl nem várta senki a parton. Így egyedül látta el a dolgait. Egyszer odajött hozzá egy kisfiú, olyan csibészforma, kalandvágyó kis kölyök, akit a könyvek nem érdekelték.
– Csókolom, Jimmy bácsi! – köszönt illedelmesen.
– No, mit akarsz fiú? – érdeklődött Jimmy.
– Tengerész akarok lenni!
– Na, tartsd a kezed!- ment oda a férfi. Itt van ez a két nagy hal. Fogjad jól, mert kimászik a kezedből! Vidd haza, és mondd meg anyádnak, süsse meg neked! Ha kész, edd meg mindet! Holnap gyere ismét, és kapsz akkor is. Aztán ha sokat eszel ebből, nagyra nősz, és akkor majd feljöhetsz a hajómra, hogy megmutassam, milyen az óceán.
Azzal a gyerek kezébe nyomta a két halat, és mosolygott, mert tudja, hogy kitaposott ösvény már a megkezdett út, csak végig kell rajta mennie.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Guti Csaba

    Bőven! Köszönöm! Remélem a sok írásodból, majd mi is olvashatunk egyet- kettőt.
    Szép estét!
    Üdv!

  2. Kereder Márk

    Hát hogy ne lett volna meg az olvasás élménye?!!!!
    Egyébként: ezt olvasom most aktuálisan:
    https://kultnaplo.blogspot.hu/2016/09/jonathan-strahan-az-ev-science-fiction.html
    Tudom, nem 2016 van, picit elkéstem, de sok volt mostanában a meló és sokat írtam is… 🙂 😛
    Amiért ezt mondom: amit eddig fenti válogatásban olvastam, a Te írásod -bár nem egy műfaj- de nekem az írásod fenti nyomtatott világválogatás 50%-ánál jobb!!! Komolyan! Szerintem ez elég magyarázat… Nem? 😉 Üdv!

  3. Guti Csaba

    Szia Márk!
    Természetesen nem haragszok, mert nincs miért. Ha folyamatosan csak a jóról emlékezünk meg az írásokkal kapcsolatosan, akkor elvesszük a lehetőséget a fejlődés elől… meg egyébként is ötöst adtál! 🙂
    A felvázolt szempontok alapján újraolvasom az írásomat.
    Remélem azért az olvasás élménye megvolt, és jól szórakoztál!
    Minden jót!
    Üdv: Csaba

  4. Kereder Márk

    Szia!
    Szép mondatok, néhol egészen költői. Nekem szubjektíve a többi műved valahogy jobban tetszett, egy picit az az érzésem volt, hogy nem tudod eldönteni, kinek a szemszögéből írd, persze, tudom, hogy E/3, de szerintem egyszer a srác,
    egyszer a kapitány lelkébe helyezkedsz bele, nekem a váltás egy ekkora terjedelem esetében zavaró. Regénynél, vagy kisregénynél jobban működne. Úgy érzem, ezzel a kettősséggel „széthasad” a Narrátor. Nem tudom, biztos tudománytalan a megfogalmazásom, de valamiért így érzem. A történet olvasása közben szinte minden „történés-rész” lezárásánál úgy éreztem, nem sokára itt a vége. Aztán még folytatódik, picit más vonalon. Aztán annak is majdnem vége, de az is folytatódik picit más vonalon. Ettől szaggatott benyomásom lett, és olyan „rétestésztás”. A közepe felé úgy gondoltam, ezekért négyest akarok adni. De a legvégére olyan „kielégülés”-félét éreztem, hogy belecsúszott az ötösbe, így azt adtam. 😉 Ne haragudj, hogy az őszintét írtam le, úgy érzem, Te is jobban örülsz majd neki, mintha csak a jót írnám.

Hozzászólás

*