TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Ferencz József: Emlékirataim

Szerző: Pocsai Tamás

Mi, Isten kegyelméből Ausztria és az örökös tartományok császára, Magyarország apostoli királya, elhatároztuk, hogy megírjuk emlékeinket, miképp történt velünk minden, uralkodásunk esztendei alatt…
.
…Eh, hagyjuk most ezt a királyi többest. Magam vagyok, s ezt a kis visszaemlékezést is magamnak írom. Úgy érzem, ezen a forró júniusi éjszakán, hogy nagy szükségem van a számvetésre: önmagammal, a tetteimmel és a világgal való szembenézésre. Összeszaladnak olyankor a dolgok, összetorlódnak, mint ahogy a baj is meggyűlik, ha elnézőek vagyunk. Így, hideg fejjel, ahogy ezeket az emlékező sorokat írom, eképp kell elvágni minden baj forrását lenn délen is, az örökké ideges szerbeknél, akik hidegvérrel lemészárolták királyi unokaöcsémet, Ferdinándot. Fegyvereink acélos rendet vágnak majd, s lehűtik majd a szlávok nyugtalan természetét is. Úgy kell cselekednünk, ahogy kormányzásunk alatt eddig is tettük… vaskéz kell ide, s fegyverek! Utána, ha megnyugodtak kicsinyég… jöhet talán a Pax Habsburgeanum… a Habsburgok békéje.
Énem békésebb, nyugodtabb fele megkérdezi, miért kell hadba lépnünk, de a másik felem azonnal tromfol reá. Igaz ugyan, hogy nem szerettem Ferenc Ferdinándot – ő se engem, se az ideáimat – de mégiscsak a mi Habsburg vérünk folyt benne. Nem hagyhatom megtorlatlanul a halálát, még akkor sem, ha most is, mint mindig valójában az orosz cár áll mögöttük. Német barátaink nem hagynak bajban. Bismarck, legutóbbi tárgyalásainkon jelentette, készen állnak, ha kell, bármire… Én már mindent megfontoltam, s most talán itt az ideje annak is, hogy mindent át is gondoljak. Talán tényleg túl öreg vagyok már ahhoz, hogy békében maradjak.
Ki vagyok én, I. Franz Jozeph, s mi végre voltam a világban? Vajon sikerült előremozdítanom a Házam ügyét? Jól védtem a reám bízott országokat, népeket? Vajon hogy fognak visszagondolni rám? Ezek a kérdések mardosnak, emésztenek. Lassan teljesen felőrölnek, mint fát a szú. Át kell gondolnom mindent, a kezdetektől…
Nem éltem könnyű időket, nem, sohasem. Már a kezdetek kezdetén meg kellett mentenem a dinasztiámat, mert I. Ferdinánd, a mindenki által szeretett, „jóságos” nagybátyám kis híján eltékozolt mindent. Mindenről lemondott, mindent feladott, mindent jóváhagyott. Ismert ilyen királyt a rebellis magyarok története: a rosszemlékű Dobzse Ulászlót. Ezt a népet azonban kemény kézzel kell fogni, mert tűrhetetlen, nyugtalan természetű – nem olyan, mint a szívünknek oly’ becses osztrák nép, s persze, nem is olyan ravasz. A magyarok olyanok inkább, mint az ebek: ha magunkhoz édesítjük őket, a tenyerünkből esznek, a farkukat csóválják, ha pediglen haragosak, a szemük közé kell csördíteni a korbáccsal, s abból értenek majd. Ferdinánd bácsikámra azonban mégis jó szívvel emlékszem vissza – lehetett őt nem szeretni egyáltalán? – s emlékszem, hirtelen haragú apám is kiváltképp szerette őt. Mindig úgy akartam uralkodni, ahogy Ő tette! Szeretettel, barátsággal, megértéssel! Azt akartam, hogy engem is úgy szeressenek, ahogy Őt!
De rá kellett jönnöm, már a legelején, hogy így nem lehet. Koronánkkal játsszunk, ha túlzottan engedékenyek vagyunk. Mint a balga szülő, ki mindent megenged gyermekének: az ilyenek nevelik fel a legtöbb gyilkost és rablót a világban.
Ferdinánd „családi nevelésének” is éppen ez lett a következménye. A megengedett gyeplőnél megindultak a lovak. Először megengedtük magyarjainknak a jogrendi nyelvhasználatot – részünkről súlyos hiba, részükről talán érthető követelés volt – de meg kell értenie mindenkinek, hogy a Birodalom nyelve csak egy lehet! S ha a magyaroknak megengedjük, hogy tilthatnánk meg a többinek? Ez a makacs ragaszkodásuk a nyelvükhöz, igen, ez volt a melegágya a széthúzásnak, az átkozott rebelliónak, amit Kossuth, ez az átkos jogtudor és elvbarátai kavartak, s mely, mint az orkán söpört végig a mi birodalmunkon. A mi országunkban. Micsoda szélhámos társaság! Tele bajkeverővel, holdkórossal, tolvajjal, meg olyan széplelkekkel, mint ez a bolond Széchenyi gróf! Hogy gondolhatták, hogy sikerülni fog? Persze, hát kellett hozzá a mi Ferdinándunk, meg az ő titkos európai társaságuk. Nagyon igaza volt Mária Teréziának, amikor ki akarta vágni ezt a mételyt Európa szívéből. A Vaskancellártól nyugatra már mindenki úgy táncol, ahogy „ezek” fütyülnek. Itt lesz az ideje már valóban, hogy az asztalra csapjunk, még egyszer, utoljára. Le kell számolni ezzel a véreskezű társasággal, akik Isten műve, elrendelt akarata és minden királyi fenség ellen berzenkedik szerteszét a nagyvilágban.
1848… jól emlékszem azokra az időkre, még ennyi év távlatából is. Akkor is ezekkel a lázadókkal harcoltunk. Látszólag királypártiak voltak – milyen ravaszul engedélyeztették uszító törvényeiket áprilisban! – miután márcziusban náluk is kitört az egyeztetett európai rebellió. Tényleg azt hitték, hogy lemondunk, lemondok az őseim jogáról? Isten kegyelméből mi voltunk és mi maradunk Magyarország urai, mi, Habsburgok! Elfogadhatnák végre, hiszen ereinkben – oly sok más mellett – az Árpádok vére is csordogál.
Nagyon jól ismerem az ő hamis hivatkozásukat arról, hogy mi, Habsburgok idegenek vagyunk, hogy nem is vagyunk „igazi” magyar uralkodóház. Bezzeg az Árpádok, Szent István, aki felnégyeltette, lovakkal széttépette, megvakítatta ellenfeleit, a szintén Árpád vérű magyarokat. Ő a jó, a nagy magyar király ezeknek a buta magyaroknak. Vérükben van az Árpádvérűek anarchiája! Ez a nép Csák Máté népe, az Aba Amádék népe, nem bírta Corvinus vasfegyelmét sem! Lám-lám, a Fekete Sereget sem más, mint egy magyar verte szét! Őrült ez a nép, s bele van keseredve az ősi tragédiáiba, s lenéz, megvet mindent, ami új, ami változást hoz! Gatyájukban kotorásznak rézpénzek után e gazdag országban, s mégis lenézik azt, aki tőlük különböző, aki idegen! Félnek tőlünk, németektől, de azért sógorkodnának, kapcarongyainkhoz törleszkednének nemesi mentéjükkel – elismerik tehetségünket, s hogy a csengő fillérből is aranykoronát tudunk varázsolni, de azért a hátunk megett mégiscsak svábbogárról beszélnek!
De nincs is ezen semmi meglepő, ezek már csak minden körülöttük és köztük lakó népet így lenéznek. Szőre van náluk az oláh paraszt lábának, gerendaúsztató, nincstelen a tót, s kutyafejű a rác. Így gyűlölni csak az tud, aki mindenét elvesztette, aki már saját magát gyűlöli a leginkább! Sosem értettem ezt a haragot, ezt a gyűlöletet, mely annyi katasztrófába sodorta már ezt a póriasságában is nemes, alapvetően jóravaló népet. Mert bármilyen furcsaság is, nem lehet a magyarokat csak gyűlölni. Úgy vélem, ennyi szív, ennyi őserő, ennyi jó szándék és jóakarat nem nagyon adatott meg más népnek. Istenem, drága Jézusom, ennyi elvesztegetett tehetség a bolondéria miatt! Jól mondják a magyarok, hogy az őrültet a geniustól csak egy hajszál választja el: a magyar nép egészére nézve nagyon is igaz ez a mondás.
Kossuthot sem szabad másképp szemlélnem, mint e magyar bolondéria fertőzöttjét, még ha tót is volt valahol az istenadta. Ez kell ezeknek, ez a megveszekedett magyar felforgatás! Még megérem, hogy szobrot avatnak neki, s utczákat, tereket neveznek el róla! Micsoda őrület! De nekem mégsem szabad haragudnom reá. Az őrület évei után a megnyugvás évei kell, hogy következzenek. Ez így volt mindig, mióta világ a világ, s Kossuthék kollektív őrülete után is pontosan így kellett, hogy történjen. Néha fel kell az erdőnek gyúlnia, hogy új élet támadjon az avar tüzéből. Micsoda fellendülés, micsoda prosperitás, micsoda hallatlan feltámadás jött azóta! Nem volt ennek a népnek még soha ilyen jóléte, mint a „gonosz”, az „idegen”, a „német” Franz Jozef császáruk idején! Visszasírják még ezeket az időket, Isten a tanú reá! S lám, a bölcsebbje valóban értékeli is ezt a jólétet, ezt a fejlődést, bár császári és királyi kegyelmünk révén jelen vannak a közbeszédükben a csábító szirénhangok is, a józan többség azonban már nem hallgat rá. Igen, a józan többség élni akar. Fejlődést akar, vasutat, munkát és kenyeret. Javuló közegészségügyi mutatókat, kórházakat, ispotályokat, iskolákat – üsse kavics, hát legyen magyarul – elemi és felsőbb szinteken. A többség rendet akar. Nem akar betyárokat, nem akar Rózsa Sándorokat! A falusi néne a csirkét, amit felnevelt, a maga tányérjában akarja látni, s nem rá törő rablókéban. A népnek pedig – ahogy a fölforgatók is rendre hivatkoznak erre – bizony igaza van. S lassan talán belátja, megérti majd azt is, hogy ehhez bizony rendre és sok-sok adóra van szükség, amelyet – ha kell, akkor ellenükre is – az osztrák-magyar szuronyok és kakastollak vigyáznak. Én vagyok az ország, én vagyok a rend, s az uralkodásom isteni fenség, megrendíthetetlen tény, melyet muszáj az elmének elfogadni, különben belebolondul. S a bolondoknak Döblingben a helye…
Látom és érzem azt, hogy szeretnek a népeim. Mióta Bosznia-Hercegovinát annektáltuk, azóta boldog népeink száma csak gyarapodott, de jólétük és lehetőségeik száma is egyre csak növekszik. Nem mindenki örül, tudom. De tudomásul kell végre venni azt is, hogy nem lehet olyan rendszert csinálni, ami mindenkinek tetszik. Bármerre járok, hosszú sorban ünnepel a nép. De tudom, hogy nemcsak engem ünnepel, hanem a törvényt és azt az éltető rendet, amit uralkodásom jelent. Azt, amit akaratuk ellenére teremtettem, amelyet úgy kellett legyömöszölnöm a torkukon, mint a libának a kukoricát, hogy szépen megdagadjon. Hát meg is dagadt ennek a népnek a mája, s talán jogos az én büszkeségem is. Mégis, néha úgy érzem, mintha összesúgnának a hátam mögött. Persze nem itt, a Hofburgban, és nem a nyári lakunkon, de ott, Magyarországon… Kísérteteket érzek és hallok néha, amelyek vádlón néznek rám, dacos, lázas szemekkel… igen, ti vagytok azok, akiket a nép jólétéért meg kell öletnem… ti vagytok azok, „tizenhármak”…
Hallom „odaát” a gúnyt fél füllel a hátam mögött, ahogy összesúgnak, ahogy szétrebbennek a libériás inasok, ahogy alázatos szemeik reám néznek, mikor hirtelen reájuk pillantok… a félelmet érzem belőlük, s azt hiszem, rendjén van ez. Kell a fájdalom, kell a félelem. Ezeken nyugszik a birodalmunk, a jólétünk. De ami nekem igazából kellene, és mindig is kellett, az a valódi szeretetük, az a szívből jövő, őszinte rajongás, amivel magukénak vallották Kossuthot, Rákóczit, a Hunyadiakat… a szívem legmélyén irigylem őket. Tudom, hogy ezt soha nem fogom megkapni tőlük. Túl kevés ehhez minden jóakaratom, jó szándékom, túl kevés az időm.
Öreg vagyok már és beteg, lassan minden baj elér. Egyre többször kell a híres cseh fürdőbe utaznom, hogy kínzó köszvényemet orvosolják a derék bohémiaiak. Szeretem Csehországot, drága ékköve a koronámnak. Ott soha nincs semmi baj, a derék csehek csak a sörükre gondolnak, s a lakomákra – mit törődnek ők holmi szabadságjogokkal, elvont eszmékkel, melyek csak megkeserítik az életet! Jól tudják, ezekre nincs szükség, csak habozzon a sör, s legyen vidám az élet! Igazuk van! Ha ott vagyok, én is minden gondomat feledem! Nem csoda, hogy Franz Ferdinánd is rájuk akart támaszkodni… De nem minden szláv nép ilyen bohó, mint a jóléttől eltespedt cseheink. A tótok és a délen lakó szlávok másfélék. Őket nem lehet bevonni a mi habsburgi játszmáinkba, ők másfelé orientálódnak… Ferenc Ferdinánd is, én is súlyosan megfizetettünk ezért a tévedéséért.
Itt az idő, döntenem kell lassan, merre, s hogyan is tovább. Vajon jól játszottam én is a szerepemet, ahogyan a dicső Augustus kérdezte halálos ágyán? Remélem, soha nem kell megtudnom, mit érezhetett a nagy Bonaparte Szent Ilona szigetén. Oh, hallhatatlan, dicső császárok, fenséges uralkodók! Nagy emberek, ti a magányossággal jártok, együtt éltek, mint a fénnyel az árnyék… Követ titeket, s nincs számotokra szabadulás.
Talán nem voltam én a leghitványabb, talán sikerült elfeledtetnem a vért, fájdalmat és könnyeket… Hogy fognak énreám emlékezni? Mint véres zsarnokra, aki eltiport minden emberi szabadságjogot? Mint dicső építőre, aki birodalmat alkotott? Országaim egybeforrnak-e az idővel, vagy csak elhintettem a viszály magvait? Netán megmutattam azt, mivé is lehetnének itt Közép Európában egy áldó, erős kéz vezetésével? Mely úgy mutat irányt, hogy közben erősen torkon is ragad, ha kell?
Meg tudsz bocsátani tetteimért, magyar nép, s te, szerető Isten? Adj békét belsőmnek, drága Jézus – utána pedig adj a fegyvereimnek erőt, hogy újra lesújthassak, s hogy mire a falevelek lehullanak, katonáim itthon legyenek, s vigyázzanak a rendre. Mert jaj, nekünk, ha ez a nép magára marad, erő és irányítás nélkül.
Márpedig én már valóban megvénültem – én vagyok a Nagy Öreg, ahogy szólítanak a hátam mögött -, s tényleg egyre inkább csak nyűg a trón. Elfáraszt minden, a kis semmi törtetők játéka már csak ritkán mulattat. Nagy bánatom, hogy nincs igazán méltó utódom. Mintha az átkos örökséget látnám a Habsburgokon: elfáradtunk. Nincs új erő, mely megfelelő lenne, erős és hatalmas. Talán azért, mert én lettem olyanná, mint a tölgyfa, kemény húsúvá, keményszívűvé és irgalmat nem ismerővé… tölgyfává, melynek árnyékában semmi sem növekszik? Vajh, kit fogok választani, ha eljő az időm? Talán Károly lesz az, unokaöcsém. Vagy szakítanom kellene a császári örökléstannal? Be kellene vezetnem a római császárok szokását, az adoptiot? De nem, erre még gondolni sem szabad… de talán, mint ahogy a törököknél is volt, a nagyvezírek korában, mikor a gyenge uralkodók mellett egy erős kéz irányította a birodalmat… mégiscsak lehetséges lenne. Ki lehetne a Habsburgok nagyvezíre? Akár az én kis magyar szárnysegédemből, ebből a nagybányai Nicholausból is válhatna ilyen katona. Esze, az sajnos nem sok, de imponáló az akaratereje… és tudom, hogy bálványozza a módszereimet.
Mi lesz hát Házam sorsa? Elnyeli az enyészet, ahogy ellenségeink várják, vagy túlélünk minden megpróbáltatást, mint eddig mindig? Nem tudok mást tenni ebben az órában, mint leborulni a Nagy Bíró lába elé, s Szűz Máriához fohászkodni. Bocsáss meg nekem, végső ítélet, s Te, utókor! Bocsásd meg, keményszívű Magyarország, hogy akaratod ellenére jobb királyod voltam, mint amilyet el tudtatok volna fogadni! Bizony, az élet semmitől sem kímélt meg engem. Bocsássátok meg a vért, amit hoztam, s amit még hozni fogok, s ha megbocsátjátok habsburgi bűneinket, úgy bocsássátok meg az erényeinket is. S ami a legfontosabb lenne: bocsássatok meg végre, ha tudtok – saját magatoknak is.
.
Isten kegyelméből Ő császári és apostoli királyi felsége I. Ferenc József, Isten kedvező kegyelméből Ausztria császára, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Ladoméria, Ráma, Szerbia, Kunország és Bulgária apostoli, valamint Illíria, Jeruzsálem stb. királya; Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina hercege; Erdély nagyfejedelme; Morvaország őrgrófja, Felső- és Alsó-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza, Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Ragusa és Zára stb. hercege; Habsburg, Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska hercegesített grófja; Trient és Brixen fejedelme; Felső- és Alsó-Lausitz és Isztria őrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja; Trieszt, Cattaro és a Vend határvidék ura stb.
.
1914. július 30.
.
Illusztráció: wikiwand.com
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Szia Tamás!
    Azt hiszem ez az írás túlmutat az én ezirányú kompetenciámon. Szerintem ebben én nem vagyok mértékadó elemző. Csak azt tudom mondani, hogy alapvetően olvasmányos stílus, korhűen ábrázolt miliő és egyéni mondanivaló. Picit úgy éreztem magam az olvasása közben, mint a focirajongó egy Forma-1-es futamon. Valószínű kategóriatop, de nem az én világom. 🙂 Üdv és szívesen látnám más témájú műved! 🙂

  2. Tamás

    Kedves Márk. Az ötlet úgy jött, hogy láttam egy fiatal és egy időskori Ferenc József ábrázolást, azt hiszem, festmény volt mindkettő. És megpróbáltam belegondolni, hogy miért olyan nagy a különbség a kettő közt. Természetesen írói fikció az egész, ha úgy tetszik, történelmi „fantasy”. Az uralkodóházak hercegei koruk magas szintű oktatásában részesültek, de valószínűleg Ferenc Józsefnek nem voltak ilyen mélyreható törtenelmi ismeretei a magyarságról, kiváltképp a magyar néplélekről, melynek igazából görbe (mégis általam igaznak gondolt) tükrét tártam, ha úgy tetszik, most önmagunk elé. Ez igazából talán nem is más, mint egy szembenézés az én fiatalkori erősen szélsőséges nézetrendszeremmel. Úgyhogy sokkal inkább önkritika, némi mélylélektannal és nemzetanalízis, mint Habsburgi gondolkodásmód. De adjuk meg a lehetőségét, hogy talán megis így történt s én rábukkantam egy régi latin nyelvű fóliánsra, melyet nagyapám padlásán találtam… s talán annak fordítása ez ?

  3. Kereder Márk

    Szia Tamás!

    Bevallom, nekem kissé idegen a téma, de megpróbálok a magam szerény szintjén reagálni rá, legyen ez jó (?) szokásom, hogy itt mindenbe beleütöm a kotnyeles orrom. 🙂
    Szóval a téma idegen, de a stílus szerintem a történethez illik, el van találva, talán egyedül az „üsse kavics” kifejezés stílustévesztés, viszont az szerintem elég nagy.
    ” Vajon sikerült előremozdítanom a Házam ügyét?” Nem Hazám akart lenni? Először ezt hittem, de belegondolva valószínű nem elírás, az Uralkodó-házra gondol. Ez lényegtelen pont.
    A lényeget, a mondanivalót tekintve: a tépelődés, a lelki állapot, stb… bemutatása jó.
    Bár -őszinte leszek- én nem tudtam „megfogni” ezt az írást, nekem kissé „céltalan”. Mi volt a célod? A megbánás szemléltetése? Azt is nagyon lehet ám, hogy az én háttérinformációim és az ezirányú műveltségem kevés és hiányos ehhez. Ezért alábbiakat inkább kérdéskent értelmezd, kérlek:
    – Úgy emlékszem, úgy tudom, hogy az I. vh. kirobbanására a merénylet csak ürügy volt, az akkori Német Birodalom potenciálisan akkor erővel rendelkezett, ami nem állt közel sem pariban a területi igényeivel, vagyis inkább ambícióival, mert szinte semmi gyarmata nem volt, Angliának, meg a Franciáknak pedig rengeteg. Ebből a feszültségből, hogy adott volt egy nagyon erős ország gyarmat nélkül, ambícióval… vagyis ez is közrejátszott az I. vh. kirobbanásában, de szerintem ugyanúgy a II. vh. -ban is… Rosszul emlékszem (nem néztem most utána) Szóval erről nincs benne szó. Van viszont régi magyar történelemről: csak kérdés: tudta Ferenc Jóska ilyen mély(ebb)rehatóan a történelmet? Nem arra gondolok, hogy hülye volt, hanem arra, hogy létezett-e akkor a kornak olyan ismeret-anyaga, kutatásai, stb… De lehet, h. igen!
    Tényleg ennyi minősége volt a Ferenc Jóskának, mint amit a végén írtál?
    Ha sok hülyeséget kérdeztem, kérlek ne haragudj, nem vagyok „vájtfülű” a témában!
    Egyébként hangulatos, stílusos írás, nekem azért csak „jó”, mert egyáltalán nem zsánerem! Üdv!

Hozzászólás

*