Previous Story
A halál arcai
Szerző: Guti Csaba
Gyermekként sokat nézegettem a szobám ablakából az éjszakai, sötét égboltot. Próbáltam megfejteni egymáshoz simuló árnyait, ahogy a Hold rávetült az éj fekete leheletére. Valahol ezüstös volt, valahol koromfekete, máshol kék színben süllyedt a tájra.
– Talán mindenhol másmilyen az éjszaka – gondoltam gyerekfejjel. Úgy képzeltem, hogy ahol ezüstporos holdfényben alszik az est, ott alatta szerelmesek az emberek, táncolnak, vagy a családjukkal vannak. Ahol kékes égbolt fedi a horizontot, ott csodák történnek. Mesébe illő dolgok, varázslatok. Ahová viszont nem süt be fénye, ott vacognak a lelkek, és fáznak a csontok. Igen. Ott szomorú dolgok keserítik, az alattuk megbújókat. Nem vágyik oda ember.
Egy nap korán lett vége a tanításnak, és én nem siettem haza. Úgy döntöttem, a hosszabb úton megyek. Azon, amelyiket mindig kerültem, mert a legvégén egy temető volt.
Izzadt a tenyerem, ahogy bekanyarodtam arra az útra, de mégsem fordultam vissza. Látni akartam milyen a halál, amitől mindenki fél. Érezni akartam belőle valamit, vagy csak elmenni a temploma előtt, megtudni, hol lakozik, és mit hagy maga után. Nem tudom miért akartam ezt akkor annyira, csak éreztem belül, hogy arra kell, hogy menjek.
Sokat koptatott, öreg út volt az, ahol a halál lakott. Emlékszem, csak néztem a cipőm orrát, és alattam a vén macskakövek szinte felnyögtek, ahogy fiatal gyermekként végigmentem rajtuk. Nem ehhez voltak szokva, azok a tompa fényű, vak kavicsok. Nem szerették, hogy rajtuk járok. Egy ideig hallgattam tompa nyögéseiket, majd valami hozzákeveredett az ütemes zajhoz. Valami távoli nesz.
Szemeimmel elengedtem tarka cipőfűzőimet, és a hang irányába emeltem a tekintetem. Már messziről láttam, hogy sokan állnak az út végén. Ott, ahol a temetőnek lennie kellett. Sok fekete ruhás, lassú mozgású ember. Ezt a sok embert nagy, csupasz ágú diófák figyelték fölülről. Minden meztelen águk, egy-egy néma fohász volt az ég felé, az Istenhez. Minden apró gallyuk, egy-egy lélekért szónokolt.
Lassítottam lépteimen. Nem tudom miért, talán arra gondolhattam, hogy ilyen helyen nem illik rohanni. Utólag visszagondolva, azonban arra jutottam, hogy valójában féltem akkor, és ott. Féltem, hogy a halál előugrik a csupasz ágú fák törzse mögül, vagy valamelyik fekete ruhás ember kabátja alól, és gonoszul az arcomba vicsorog. Éreztem, hogy így lehet, ha nem vigyázok. Ilyennek képzeltem el akkoriban, minden élet megrontóját, a kegyetlen halált.
Vigyáztam a pillanat csöndjére, lábaimat hangtalanul raktam magam elé. Nem akartam zajt csapni, más gyászába beletaposni. Az eső apró cseppekkel mosta az élet porát valaki után, akinek az útja itt ért véget. A hideg víz csak áztatott, és elfedte a földet, hogy még nyomok se maradjanak a kifáradt test után, csak a gyász.
Odaértem. A hideg szél végignyalta arcomat, amibe szinte belezsibbadtam. Megkapaszkodtam a rozsdás vaskerítésbe. Fakó arccal bámultam előre, nyitott ajkaimmal hárfázott a hideg. Csak néztem befelé, illetlenül, mert soha nem láttam még olyat. Láttam azt a sok szomorú embert, akik körbeálltak valamit. A szél őket is bántotta, az eső őket is áztatta. Nagy eső lett addigra. A kövér cseppek szikrázva pattantak szét a macskaköveken, szinte feljajdult miattuk a föld, ahogy az verte őket. Láttam már nagy esőt sokszor, mégis ez valahogy más volt. Jobban fáztam benne. A gyászolók arcán kiült a fájdalom, belülről marták őket a könnyek. Az eső, – a szomorú, vigasztalhatatlan eső.
Láttam, ahogy egy feketébe burkolózott, töpörödött asszony ráborult a koporsóra, és szívszaggatva siratja, szólítgatja azt, akit a koporsófödél örökre elválaszt tőle. Felszisszentem, ahogy ezt láttam. Ekkor valaki az utolsó sorból hátrafordult, és rám nézett. Pillantása nem volt haragos, de én mégis elszégyelltem magam. Lassan megfordultam, és elindultam onnan. Hazafelé arra gondoltam, hogy a halál szomorú, és kegyetlen. Soha többé nem akarom látni!
Aznap este nem tudtam elaludni, és megint az ablakban nézegettem az égboltot. Kövér felhők pöffeszkedtek rajta, bár már nem esett akkor. A feltisztult részeken csillagok jelentek meg, s akkor egy közülük sebesen elindult lefelé, íves kanyarulatban. Hosszú csíkot húzva maga után ért földet, épp ott, ahol a temető volt. Megborzongtam. Arra gondoltam, hogy biztosan a révész jött – akiről apám egykoron mesélt – azért az emberért, akit aznap búcsúztattak a temetőben. Felsegíti bárkájába a megfáradt lelket, kinek itt nincs már dolga, majd elhajózik vele egy távoli világba. – Így történik bizonyosan! – gondoltam.
Aztán telt az idő, növögettem, erősödtem. Ereimben tombolt a vér, úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Ha akartam volna, vállaimra kapom a világot, és messzire hajítom. Nem féltem a haláltól, úgy gondoltam, nem érhet el engem. Nem is próbál utánam nyúlni, csontos, rideg ujjaival, inkább az öreg, aszott életeket gyűri maga alá, mert csak azokkal bír el. Szánalmasnak tartottam. Sokszor megkísértettem fiatalon, ingereltem, a szemébe nevettem, de ő mindannyiszor elfordult előlem, ám arcán mindvégig ott maradt egy hamiskás mosoly. Tudta, hogy egyszer majd visszaüt. S az fájni fog sokáig nekem, talán soha el nem múlik.
Igaza lett. Emlékszem, amikor a nagymamámat gyászoltuk. Először nem értettem a dolgot. Nem értettem, mi az, hogy nincs többé, nem tudtam mi következik ezután. Csak ültem, és néztem a testvéreimet, akik idősebbek voltak nálam. Néztem, ahogy sírnak. S nem értettem, hogy én miért nem könnyezek velük együtt. Csak hetek múlva érett meg bennem a gyász, mikor rágondoltam a nagyszülőmre, és éreztem, hogy nagyon hiányzik. Tudtam azt is, hogy bánatomon nem tud segíteni senki. Az első könnyeim akkor eredtek el, a halál miatt.
Felnőttként beláttam, hogy a kaszás jelen van mindenütt, és nem válogat. Sajnálkozva néztem azokat, akiket kerülgetett, és aggódtam azokért, akik körülöttem voltak.
Ahogy öregedtem, egyre többet találkoztam vele. Sokakat elvett mellőlem. Családtagokat, barátokat, ismerősöket. De engem békén hagyott, hosszú életet adott, lehet azért, hogy kínozzon, és hogy megmutassa, hogy korán nevettem ki én, akkor régen. Pedig ő nagy, és hatalmas, s a végén úgy is ő győz. Mindig csak ő.
Mire teljesen megvénültem, és mindenem fájt, alig maradt valamim, csak a múltam. Mégis az fájt a legjobban. Olykor unokáim elsuhantak mellettem, és mosolyogva mondták, hogy ne szomorkodjak, mert egyszer jobb lesz. Én csak bólogattam, nem is meséltem nekik el soha, hogy mennyi minden fájhat a múltból, ha azok egyszer az ember eszébe jutnak.
Gyötrelmes volt mindennap a sajgó tagjaim tompa fájdalmát érezni, bántott öreg testem kiszolgáltatottsága, és a lüktető emlékek keveréke. Nem okozott örömet semmi. Sem a tavasz illata, sem a szikrázó napfény, sem az unokáim nevetése. Menni akartam innen. Menni innen örökre.
Éjszakánként, miután leoltottam a villanyt, elképzeltem, hogy a halál ott áll az ágyam mellett, és engem méreget. Én próbáltam rábeszélni, hogy vigyen magával, ne hagyja, hogy kínjaim tovább rágcsálják csontjaimat. Akartam, hogy megváltson nyomoromból. A halál azonban tovasurrant mellőlem, hideg szele megborzongatta az arcomat, és eggyé vált a sötétséggel. Magam maradtam ágyamban, és virrasztottam tovább. Elkezdtem haragudni a halálra, aki cserbenhagyott engem. Mindig mást ragadott el, olyasvalakit, akit szerintem nem kellett volna. Én csak csóváltam a fejem, azt mondogatva, hogy miért nem én kellettem neki? Meddig kell még egy ilyen vénembernek élnie?
Olykor esténként kinéztem az ablakon, és kerestem a hullócsillagot, amelyen a révész felém közeledik, de az este mindannyiszor komor volt és sötét. Fekete testtel feküdt rá az éjszakára, s nem akart tőlem semmit.
Aztán egy nap úgy éreztem, hogy távolodik tőlem az élet, s vele együtt minden, ami eddig nekem megmaradt. Tudtam, hogy nem élhetek soká. Vártam rá már régóta, hogy így legyen, de akkor mégsem a lassú, nyugodt átkelés érzését éreztem. Nyugtalanított a sok itt hagyott dolog, az el nem végzett feladatok, a sok búcsú nélkül eltávolodott ember, szertefoszlott illatok, elkeseredett ízek, soha vissza nem térő emlékek. Mind ott kavargott előttem, és én tehetetlenül néztem őket. Megijedtem.
Eszembe jutott az unokáim nevetése.
– Óh, azok az angyali kacajok! Csak talán még egyszer hallhatnám őket!
– Még egyszer foghatnám a fiam kezét, és elmondhatnám neki, hogy jó fiú volt!
– Oly régóta nem néztem a napba, nem hallgattam a madarak énekét! S talán nem álmodtam végig, az összes álmomat!
Az igazság az, hogy régóta nem éltem igazán! Csak a szívem dobogott, mert én legbelül csak az elkerülhetetlenre vártam. Igen! Sok időt rohasztottam így el azzal, hogy hívtam magamhoz a halált.
Aztán mikor végre itt állt mellettem, akkor nem vágytam már rá! Legszívesebben elbújtam volna előle! De sajnos ilyen hely nem létezik. Szemem ijedten meredt aszott koponyájára, mikor szembenéztem vele.
– Hívtál, hát itt vagyok! – hörögte az, túlvilági hangom.
Szólni akartam, mégsem tudtam mondani semmit. Nem tudtam mondani neki azt, hogy: – várj még! Ne most! Csak egy napot, egy órát adj még! Ha nem többet, csak egy percet! Dolgom van még!
De a halál akkor sem volt kegyes hozzám, mint ahogy soha, ahányszor is kértem, hogy az legyen!
Láttam, hogy valami elvakítja a szemem világát. Valami fényesség, föntről az égből, ahol az Isten lakik. Apró neszeket hallgattam még, olyannak tűntek, mintha evezőcsapások lettek volna. Valaki jött felém.
Ezután mindezt eltakarta a halál, mely megállt előttem, és fölém hajolt. Még láttam, hogy fogai előtűnnek rothadó szájából. Nevetése megrezegtette a velőt a csontomban. Nevetett, mert most is, mint mindig, ő nyert.
Mindig csak ő…
.
Szia, abszolút jól megmagyaráztad, látom természetesen, s már a viszontválaszod előtt is láttam,
hogy a véleményed ÜL.
Mint a hosszú hozzászólásom végén próbáltam utalni rá: ezen a szinten, ahol Te vagy, ott már NINCS rossz, vagy jó írás, hanem csak KÜLÖNBÖZŐ NÉZŐPONT van. Nagyon gyermeteg példa: az eperfagyi önmagában olyan, amilyen. De: az egyik ember imádja, másik utálja. PEDIG AZ EPERFAGYI NEM VÁLTOZOTT, VÉGIG UGYANOLYAN VOLT!!! (Másik kérdés persze, hogy az eperfagyi készítést el is lehet rontani, na de ebben az esetben nem erről volt szó.) Nekem az én ízlésem, Neked a Tied van hozzád közelebb. Ennyi. Szóval jól megmagyaráztad, igen, és ez nem baj! Üdv!
Szia!
Köszönöm, hogy ilyen sokat foglalkoztál az írásommal. Rövid novellát akartam, ami lekurtítva is hatást ér el. Ami az első andalító bekezdés után fejbe vágja az olvasót. Emiatt ilyen éles a határ az átvezetéskor. Nem akartam túlcifrázni a további életszakaszokat miután az elsőt kivesézve úgy gondoltam, inkább a hangulatát tartom, mintsem a történetet bővítem.
Valóban sokszor találkoztunk már hasonló történetekkel, arra voltam kíváncsi, hogy az én gondolataimmal, az én mondataimmal elmesélve miként hathat az olvasóra.
Összegezve: sokmindent kellett megmagyaráznom, ami egy írónál sosem pozitív. Talán nem volt eléggé kiforva a dolog.
Köszönöm, és szép estét!
Kedves Uram! (Vagy Hölgyem, nem tudom. 🙂 )
Úgy gondolom, Ön ért az íráshoz. 🙂
Elnézést, nem ironizálok, komolyan gondolom, hogy -engedd meg, hogy tegezzelek-
valóban érthetsz hozzá a hozzászólásaid alapján.
Azt is gondolom, hogy nekem is ilyen problémáim, hibáim IS vannak, mint amit írtál.
…
Rohadtul kezdő vagyok…
…
Már majdnem megrendeltem a „Fritz Gesing: kreatív írás” -át, csak éppen hiánycikk Magyarországon… :DDDD
…
De most komolyan:
hogy lehet ezt a cirkalmas, igen sokszor értelmetlen, 3-4 soros mondatokat elhagyni, amit én képzek?
(Amik itt fent vannak az enyémek közül, még nem is gázak, majd meglátjátok a többit…. 🙂 )
Üdv és köszi a segítséget, ha segítesz. 😉
(Elnézést, hogy a magam vonatkozásában is beleszóltam…)
Szerintem ugyanebben szenvedek én is… 🙂
Oké, de akkor én is várom majd Tőled a kőkemény, nem pironkodó,
a végletekig őszinte kritikád az én írásaimról! (Nem rólam, hanem az írásaimról. 🙂 )
Hiszem, hogy csak így lehet fejlődni.
Szóval: a jókat csak címszavakban, úgy is tudod:
– érzelmes témaválasztás
– következetes vonalvezetés a cselekményben
– szép mondatok
Amit én jelen esetben máshogy csináltam volna, nem biztos, hogy az a jó, de nekem így lenne kitűnő:
(sorban)
– Az első két bekezdést valahogy összekapcsoltam volna a következővel, ez a rész – bár csak 7 sor, de annyira nem kapcsolódik a következőkhöz, szépen leírod az éjszakát, aztán:
„Egy nap korán lett vége a tanításnak, és én nem siettem haza.” Annyira azt érzem, hogy semmi átkötés, nekem hiányzik valami.
Aztán furcsa, hogy sosem ment arra, s egyszer csak arra akar menni. Miért? Elvileg semmi sem történt. Itt is „átkapcsolás” hiányzik nekem nagyon, Persze, leírod, hogy nem tudod, miért ment arra, talán, mert érezni akarta a halál szagát, de addig miért nem? Szóval akkor is hiányzik nekem egy ilyen pl, hogy hazafelé bandukolva a kereszteződéshez, ami egyik és másik út fele visz, elgondolkodik. Aztán dönt. Mindegy miért, de leírva, csak annyit, hogy felülkerekedik a gyávaságán, stb… Ezt nem tudom jobban most megfogalmazni, nem vagyok író. 🙂 Az indok hiányzik.
– Az egész szerkezete nekem túl tág, egy élethossz, és csak bele-belekapva egy-egy szituba. Ezt sem fogom tudni jobban leírni, minthogy: azt gondolom, ha ez ember egy egész élet-hosszat ölel fel egy írásban, az legyen vagy egyetlen mozzanat, vagy pedig nagyon sok mozzanat, egy jó nagy terjedelem, sokrétűbben, bővebben.
Építész-féleség vagyok ezért ezt a példát hozom fel szemléltetésként: nekünk úgy tanították, hogy ha egy pl. műemléki környezetbe tervezünk, akkor 2 irány van:
– vagy nagyon-nagyon hasonulva, szinte ugyanolyan házat, ugyanolyan stílust, mert az 100%-osan illeszkedik.
– vagy a fordítottja, hogy egy olyan modern dolgot, ami homlokegyenest az ellenkezője, így érve el a hatást, a „geg”-et, az ellentétet. (kastély mellé üvegkockát.)
A kettő közötti „majdnem olyan” -dolog, a különböző, de hasonlító is, az sosem jó, sosem… illetve „jó” lehet, de „kitűnő” nem.
Továbbá valahogy én nem tudtam belőni az időt. Úgy olvastam, hogy a jelenben kezdődik, de akkor gyerek (színes cipőfűző), s a végén vén. Mikor játszódik?
A mondatok- nem sok helyen- kicsit mesterkéltek.
Az az őszinte érzésem, hogy ha több időd lett volna, jobban le tudtad volna tisztázni.
Énnekem a mondanivaló túl „triviális”, nem akarom az „elcsépelt” szót használni, mert nem elcsépelt, DE: ha valami új megjelenik a témában, új nézőpont, új megvilágítás. Pl. ha a Végén a Halál angyalruhában van és kiderül, hogy végig ő volt az őrangyalod is, csak még nem jött el az idő… persze ez is elcsépelt, fáradt vagyok, nem tudom ost kitalálni. Mindegy, de így sajnos nekem (!) 12 egy tucat.
És egy nagyon fontos dolog:
Az hogy leírtam nagyon őszintén a gondolataim, az azt jelenti, hogy jó mesélő vagy, nagyon. Megmagyarázom egy példán: volt már példa arra, hogy egy terv-leadásnál mondjuk a Hatósághoz (egy bizonyos konkrét embernek)- mivel tudtuk, hogy a tervbe hülyeségeket kötnek bele, mert egyszerűen nincs másba, ugyanis minden szabályos és jó, de valamit kell mondaniuk – szóval egy ilyen szituban direkt tettünk könnyen javítható triviális hibákat (pl. észak-jel hiánya, stb…) Így azokat kiszúrták és nem kötöttek bele a jó dolgokba (mert azokba is bele lehet ám!) Javítottuk a triviális, könnyen javítható hibákat és átment. A fenti írásodban nem volt triviális hiba. Ugye érted?
Szóval hülyeségeket beszéltem, s hülyeség volt az is, amit én másképp csináltam volna. (De én olyan hülyén csináltam volna.)
Ha lesz legközelebb fent új írásom, kérlek add vissza ezt a véleményt, keményen!
(Ha valakiknek nagyon nem tetszik ez a hozzászólás, legközelebb magánban értekezünk, vagy a Trivium könyvkubban.)
Üdv!
Szia!
Köszönöm az észrevételt, és a segítő szándékot. Valóban szeretem túlírni a dolgokat. Ezek általában különösebb erőlködés nélkül születnek meg, talán azért is nem tűnnek fel nekem annyira. Pedig bizonyára tisztázásra szorulnának olykor- olykor.
Minden jót!
Csak az első bekezdéshez néhány észrevétel:
„Gyermekként sokat nézegettem a szobám ablakából az éjszakai, sötét égboltot. Próbáltam megfejteni egymáshoz simuló árnyait, ahogy a Hold rávetült az éj fekete leheletére. Valahol ezüstös volt, valahol koromfekete, máshol kék színben süllyedt a tájra.”
Az első mondathoz:
Elég lenne, hogy „éjszakai”. Nyilvánvaló, hogy akkor sötét is, illetve – miként Te is írtad a következő mondatban – a hold fényétől lehet világosabb is. Akkor pláne felesleges beleírni, hogy „sötét”. (Ha mindenképp beleírnám, inkább a „sötét” jelzőt tenném előbbre.)
A második mondathoz:
Mit jelent az, hogy „megfejteni” (az éjszaka, vagy a holdfény vetette?) „egymáshoz simuló árnyait”? Felismerni? Elkülöníteni? Mi megfejteni való van az „egymáshoz simuló” árnyakban (mely itt bizonyára árnyékokat jelent)? A következő bekezdésben adsz rá valamiféle magyarázatot, de az akkor is megállná a helyét, ha nem lenne ez a második mondat, mely értelmetlennek tűnik a későbbi mondatok nélkül.
Hogyan vetülhet fény vagy árnyék egy „fekete” leheletre? Ez így képzavar. Lehelet csak hidegben látszik, akkor is fehér. Későbbiekben az éj színeiről, hangulatairól lesz szó, kár itt leheletről beszélni.
A harmadik mondathoz:
Mi volt ilyen-olyan színű? Az éj, az árnyak, a lehelet? És valami ezek közül „kék színben süllyedt a tájra”? Miért pont „süllyed”?
A második (zavaros) mondat után a harmadik (zavaros) mondat is felesleges; nem ad hozzá semmi nélkülözhetetlent a következő bekezdéshez (ahol ugyanez világosabban le van írva) – inkább csak árt neki.
Sokkal egyszerűbben, lényegre törőbben kellene írni. Ne erőltessünk öncélú „költőiséget” – az fakadjon belülről, odaillően, természetes módon. Az igazi költőiség intuitíven születik. Valami lényegesre világít rá, igen találóan, tömören és kifejezően. Ha szokatlan is, nem cél, hanem eszköz. Abszolút helyén van, tiszta értéket – világosságot – ad a mondanivalóhoz, nem zavarosságot. Inkább ne is törekedjünk költőiségre. Ha a lényegre, tisztaságra, világosságra irányulunk, magától is megjelenik.
Ez egy kéretlen bírálat volt, de segítő szándékú.
Nem elvenni szeretném a kedvedet, hanem meghozni az (elmélyült, letisztult) íráshoz.
Szia!
Hallgatlak! ?
Szia! Jó! Szeretnéd, ha bővebben kifejteném itt? Vagy inkább magánba? (Szubjektív!!! véleményemet, miért jó és miért nem kitűnő. Nekem, hangsúlyozom, mert másnak kitűnő!) szóval: itt, vagy máshol mondjam? 🙂 üdv!