Previous Story
Karácsonyi fuvallat
Szerző: Guti Csaba
Kemény, zord idő telepedett akkoriban a tájra. Hideg hótakaró fedett mindent, csak egy éhes kisegér kaparászása hallatszott olykor-olykor a fehér dunna alatt. Az állatok aludtak dideregve vackukban, a fák leveleiket régen elengedve, kopaszon meredeztek az égig. Az emberek házaikban ücsörögtek napi gondjaik felett, ki-ki morzsolgatta gondolatait, nagyokat sóhajtva bele a világba. Az utcák felett csak a kéményfüstök tekeregtek, és apró lámpafények nyújtogatták vékonyka ujjaikat az üvegablakokon keresztül.
Aztán aznap megváltozott valami. Valami a levegőben. Volt benne valami meleg, valami lágy áramlás, olyan, ami eddig nem volt ott. Valami, ami el akart jutni mindenhová. Mindenkihez. Minden egyes emberhez. Valahonnan föntről indult ez a kis fuvallat, egyszer nagyon-nagyon régen, és ezen a napon mindig visszatért.
Akkor is így történt. Mikor felvirradt a Nap, az emberek érezték, hogy más lett valami. Megérezték a kis fuvallat simogatását. Mert az csak ment szelíden előre, mert dolga volt. Küldetése. Körbetekerte a fák törzseit, körbecikázott a házfalak között, bebújt a kéményen, és bekopogott az ajtókon. Lágy tenyerével megsimogatott mindent, és melegséget gyújtott a szívekben.
Csak egy lenge szellő volt, mégis ereje volt neki. Meleg kezeivel vezette maga után az embereket, ahogy egy anya irányítja botladozó gyermekét. Amerre járt, családok találtak egymásra, régen látott barátok köszöntötték egymást, ódon sértések hulltak a porba, hogy helyükbe férkőzzön a nevetés, az öröm, és a szeretet. Akkor nap a haragosok sem bosszantották egymást. Megálltak egy pillanatra, és azt gondolták, hogy ma nem mondhatnak rosszat a másikra. Ma nem. Az vétek volna. Majd elmondják holnap, vagy talán akkor sem. Talán felesleges volna bármikor is, hisz jó így.
– Így nagyon jó! – gondolták, és hagyták ezt a bűvös kis fuvallatot, hogy átmelegítse őket is. Tudták, hogy csak az érezheti ezt, aki ember. Aki igazán az!
A kis fuvallat eközben sem állt meg, melegített tovább, és terelgette maga előtt az embereket, hogy mindenki megérezze csodáját. Az emberek ragyogó arccal, és könnyes szemmel néztek egymásra. Nem szomorú könnyek voltak azok, hanem olyan boldogok, amelyekkel el lehetett volna zokogni egy egész életet. Úgy érezték visszakaptak valamit, amit a többi nap elvett tőlük. Valamit, amit nem is vesztettek el soha. Csak elfeledkeztek róla, vagy eltakarták a szürke mindennapok gondja-baja, keserűsége. Akkor megtalálták újra, övék volt ismét. Mindannyiuké.
– Ezután vigyáznunk kell rá, nem szabad elengednünk többé! – gondolták magukban. Így éreztek akkor. Nehéz mindezt pontosan leírni. Érezni kell.
Odalent a kisfaluban, a tompa fényű házikók megteltek, szikrával, ragyogással. Szívükben ott lángolt a szeretet, csodálatos tűzzel. Fénye lett ennek a napnak, és Ünnepnek nevezték el. Összegyűltek az emberek, énekeltek és, ima mellett mondtak hálát, hogy vannak egymásnak. Aki már nem lehetett ott velük, arra gyertyaláng mellett gondoltak. A mécses lángjában azok lelke pislákolt tovább.
A kisfalu egy eleven tűzzé vált, melyet egymás szeretete táplált. Lángja messzire elért, minden igaz emberhez, boldogságszikrákat szórt, és elégetett mindent, ami nem odavaló volt.
Bizony így volt ez akkor.
Így volt biztosan.
.
Csaba Te egy igazi jó ember vagy, ezt mindentől függetlenül mondom, fenti hozzászólásod is bizonyíték erre. Sokan tanulhatnánk tőled. A legjobban ide illik szerintem most: „ki mint él, úgy ítél.” Most többet nem írok ide. Mert ez a jóság a lényeg. Csak talán még annyit, ha engem kérdezel: nagyon sokat írj nekünk! 🙂
Először is köszönöm a hozzászólásokat, nem is gondoltam volna, hogy a napok során ennyi komment érkezik rá. Fontolgattam, hogy írhatnék néhány sort a Karácsonyról ünnepek előtt. Elolvassuk, örülünk neki, esetleg jobban várjuk tőle a Jézuskát. 🙂 Más terveim nem voltak vele.
Aztán valahogy mégsem így sült el. Gondolkoztam, hol is mehetett félre a dolog. Úgy gondolom, valahol az író- olvasó közötti kölcsönös alázatosságon, tiszteleten.
Azon, amelynek benne kell lennie az íróban, ha elkészít egy írást, és azt mások orra alá akarja dugni. Próbálja azt tudása legjavából tenni. A Küzdőtérre bárki írhat, aki késztetést érez rá, hogy írását megmutassa, vagy csak visszajelzést akar róla kapni. Mégis azt hiszem leginkább a kezdők mutatkoznak itt be, mint én. Jelenleg nagyjából ennyi a tudásom, amit az itt megjelent írásokban látni lehet. Formálódok, kipróbálok dolgokat, tanulok. Valahol itt jön a képbe az olvasó tisztelete az író felé. Természetesen nem vonom kétségbe a jó szándékot senkitől, mégis úgy éreztem magam tegnap reggel, mint egy pók, akinek ízenként szedték ki a lábait, aztán mosolyogva megsimogatják a fejem, hogy: de jó nekem, hisz gurulni még tudok! 🙂
Többféleképpen lehet tanítani, talán mindannyian attól a tanártól szerettünk- szeretünk okosodni, aki partnerként, egyenlő félként kezelt- kezel minket. Aki úgy ér el tiszteletet a diákoktól, hogy nem érződik az erőfölény a szavaiban. Akinek reálisak az elvárásai, és racionálisak. Ha ez nem így van, a segítség nem biztos, hogy segítség. Lehet olykor árthat is a szándék, még ha nem is az volt a cél.
Olykor az sem baj, ha nem foglalunk állást valamiben. Tudom, hogy rutinos íráselemzők sok mindent megfejthetnek egy műből. Mégis úgy gondolom, hogy ismerni kell a szerzőt, vagy legalábbis az írás körülményeit, hogy azt mondjuk rá, hogy az elkészült mű egoista, öncélú. Nem tudhatjuk, hogy az író gyötrelmek között, erőlködve küzdött meg a sorokkal, vagy csak lefestett egy képet amit a szeme előtt látott.
Nos ennyit szerettem volna írni, remélem nem sértettem meg senkit, távol állt tőlem. Ami engem illet, megfontolom a napokban elhangzott dolgokat, amit lehet beillesztek a következő írásokba. Hosszan tartó, közös munkát kívánok mindannyiunknak!
Maximális tisztelet mindenkinek, Üdv: Csaba
U.i: a sokat vitatott egérkaparászással a tökéletes, harmonikus csönd leírása lett volna a célom ( ami végül nem sikerült, a fránya egér miatt!) 🙂
Ferkai Tibor, még az is lehet, hogy neked van igazad. 🙂
Egy kis röpke vita sosem árt, ha nem vesszük túl komolyan magunkat.
Világbéke!
Kedves Eve,
csak itt tudok reagálni, mert Nálad (most már) nem kínálja fel a válaszolás lehetőségét.
„Sejtettem, hogy azért készítetted elő ezt a kérdést, hogy diadalittasan lecsaphass. ?
De én nem így értettem.
Megismétlem: engedjük a szerzőt, hadd írjon úgy, ahogy akar.
Ebbe beletartozik, hogy nem írunk neki olyasmit, ami tévútra viszi.
Egy dolog a véleménynyilvánítás, és egészen más a kinyilatkoztatás.
A hozzászóló nem a véleményét írta le, hanem kinyilvánított, mi a rossz, és hogy másképp kellett volna megírni. csak azt felejtette el odaírni, hogy szerinte.
Mert egyáltalán nem evidens, amiket leírt, ez csak az ő nézőpontja. Nem egzakt.
Ezért intettem óva a szerzőt, hogy komolyan vegye. Ettől még megmarad az írói szabadsága.”
Diadalittasság helyett a belátáson alapuló egyetértésnek örültem volna.
Most pedig annak, ha a „véleménynyilvánítás” kontra „kinyilatkoztatás” kérdésben nem éreznék kettős mércét Nálad.
De lehet, hogy az én „készülékemben” van a hiba, és igazad van.
Sejtettem, hogy azért készítetted elő ezt a kérdést, hogy diadalittasan lecsaphass. 🙂
De én nem így értettem.
Megismétlem: engedjük a szerzőt, hadd írjon úgy, ahogy akar.
Ebbe beletartozik, hogy nem írunk neki olyasmit, ami tévútra viszi.
Egy dolog a véleménynyilvánítás, és egészen más a kinyilatkoztatás.
A hozzászóló nem a véleményét írta le, hanem kinyilvánított, mi a rossz, és hogy másképp kellett volna megírni. csak azt felejtette el odaírni, hogy szerinte.
Mert egyáltalán nem evidens, amiket leírt, ez csak az ő nézőpontja. Nem egzakt.
Ezért intettem óva a szerzőt, hogy komolyan vegye. Ettől még megmarad az írói szabadsága.
Néhány évvel ezelőtt az egyik fórumon láttam egy hosszas, meddő vitát. Azon turbóztak néhányan, hogy milyen színű az alkonyi nap. A szerző a novellájában valami ilyesmit írt, hogy „a sötétlila fényű, izzó nap lassan alábukott”. Az egyik oldal szerint a nap narancssárga, esetleg vöröses, a másik oldal szerint a színe akármilyen lehet, függ a levegő összetételétől, a fénytöréstől stb.
Csak azt nem vették észre, hogy a szerző azért írta sötétlilának, mert valamilyen hatást el akart érni vele. Sőt az is lehet, hogy ő már látott sötétlila napkorongot, vagy szürrealista volt, esetleg meg akarta hökkenteni az olvasót. Igazából lényegtelen, hogy miért írta ezt. Szerintem meg kell hagyni az író szabadságát, hogy bizonyos dolgokat olyannak írjon le, amilyennek ő látja még akkor is, ha ütközik a fizika törvényeivel.
Más kérdés, hogy egyébként az írástechnikai, nyelvtani, stilisztikai stb. szabályokat betartja-e írás közben. Mert ez utóbbiak vihetik nagyon félre az írásművet.
Igen.
Tehát ne „intsük óva a szerzőt, hogy akár egyetlen betűt is komolyan vegyen” bármely kritikából.
Engedjük írni, ahogyan akar, és az észrevételeinkkel segítsük, ahogyan tudjuk, de hagyjuk, hogy azt fogadjon meg belőlük, amit Ő jónak gondol.
Engedjük a szerzőt, hadd írjon novellát úgy, ahogy akar.
Ez az írói szabadság.
Kedves Eve!
Most már csak egyetlen itteni megjegyzésedre, költői kérdésedre reagálnék:
„Miért nem fogadjuk el az írói szabadságot?”
Korábban ezt írtad:
„Ez a hozzászólás csak arra volt jó, hogy kiadd magadból a frusztrációid. Építő jellegű véleménynyilvánítás még nyomokban sem található benne.
Óva intem a szerzőt, hogy akár egyetlen betűt is komolyan vegyen belőle!”
Én pedig ezt írtam:
„Szerintem a szerző fontoljon meg minden észrevételt, és amit jelenlegi írói, emberi szintjén építőnek talált, azt bátran vegye figyelembe a további írásai során. Ez bizonyára így is lesz, mert – úgy látom – Guti Csaba írásaiból és hozzászólásaiból megértés, nagy-nagy jóindulat árad mindenki felé.”
Most akkor hogyan is van ez az „írói szabadság” dolog és a tolerancia?
„Ha a hó alól lehetetlen meghallani egy egér kaparászását, akkor jobb, ha nem írunk le ilyet.”
Miért?!
Ezen gondolatmenet alapján nem írhatom le egy novellában, hogy hallom Istent, és naponta beszélgetek vele? Egyesek szerint Isten hangját lehetetlen meghallani, mások szerint pedig Isten nem is létezik.
„Tényekkel, fizikai képtelenségekkel nem érdemes vitatkozni, pláne Mikulással meg Húsvéti nyuszival példálózni, mert egészen más dolog a mesékben, mítoszokban megjelenő csoda.”
Miért más?! Honnan tudhatjuk, hogy a szerző nem mesének szánta-e a művét?
„A történet szempontjából cseppet sem fontos az egér hó alatti kaparászása (pláne annak vélt hallhatósága), tehát nyugodtan elhagyható vagy mással behelyettesíthető.”
Miért nem fontos?!
A szerzőnek az, ezért írta le.
„Emiatt a verses példák – mint érvek – sem pontosan ideillők, mert egész más kontextusban tartalmaznak megszemélyesítéseket, metaforákat stb. mint ez a költői(nek szánt) prózai mű.”
Miért tartalmaz egészen más kontextusban megszemélyesítéseket?
Nem értem, miért kellene abszolút értelemben szétválasztani a lírát és az epikát egy ilyen műben.
„A megszemélyesítések (de még a csodák is) akkor jók egy prózai szövegben, például mesében, ha az olvasó természetesnek, helyénvalónak érzi a szövegkörnyezetben, a dramaturgiában, és semmi oka fennakadni rajta. Ha teljességgel hihető, hiteles. Ez persze szubjektív dolog, többnyire mégis érezni lehet, ha az írói szándék művészieskedő, mesterkélt.”
Ez így igaz, és ebben a műben szépen a helyén van. Én például hitelesnek érzem, és én is olvasó vagyok.
„A kisfalu egy eleven tűzzé vált, melyet egymás szeretete táplált.”
Ez a mondat akkor sem szerencsés, ha a második része és főleg a szövegkörnyezet megmagyarázza, hogy mit gondoljon erről az olvasó. Itt is a konkrét, illetve átvitt értelem értelmezhetőségéről van szó. Sokkal egyértelműbb, egyszerűbb lett volna úgy írni, hogy „A kisfalu egy eleven szeretettűzzé vált.”
Miért nem fogadjuk el az írói szabadságot?
Miért nem fogadjuk el, hogy a szerzőnek mást jelent a „eleven tűz” és a szeretettűz”?
Ez utóbbi szerintem rosszabb kifejezés, mint az eredeti mondat.
„Nem térek ki a mű minden kritizált részére, csak azt szeretném „kinyilvánítani’, hogy a pontokba szedett kritikában is van bőven megfontolni való, meg a kritika kritikájában is.”
Persze, és a kritika kritikájának a kritikájában is, és annak a kritikájában is…
„A kritikában én is érezni véltem egy kicsi „kéjes örömöt”, elégedettséget, de ugyanannyit Eve „helyretételében” is. Sőt, míg (az általam nem ismert) Kovács Tibi véleményében semmiféle direkt indulatot, ítélkezést nem találtam, addig (a számomra szintén ismeretlen) Eve igencsak indulatosan, mondhatni csúnyán (és tekintélyelvűen) zárja sorait:
Ez a hozzászólás csak arra volt jó, hogy kiadd magadból a frusztrációid. Építő jellegű véleménynyilvánítás még nyomokban sem található benne.
Óva intem a szerzőt, hogy akár egyetlen betűt is komolyan vegyen belőle!”
Az én hozzászólásomban legfeljebb annyi indulatot találhatsz, mint egy almában. 🙂
Ez részemről egy tanács volt a szerzőnek.
Fenntartom.
Ismétlem, meg kell hagynunk az írói szabadságot a témaválasztás, az írás létrehozásának célja, az írás megvalósításának módja tekintetében is, és ne akarjunk mindent racionalizálni, mert a magyarázatok többnyire röhejesek azok számára, akik kedvelik az érzelmesebb, összetettebb történeteket.
Hú de nehéz jót írni… 🙂 Vagyis: senkit sem szeretnék megbántani. Itt mindenki jó arc. 🙂 De az sem elvitatható, hogy az eredeti, lavinaindító komment azért eléggé „frusztrált”, hogy a legenyhébb jelzőt írjam. És az is igaz: Csaba semmit sem veszít, ha az eredeti komment egy szavát sem veszi figyelembe. Egyébként sokat lehet tanulni minden hozzászólótól, egytől egyig! Köszönöm! 🙂 Béke!
U.i: Majd ha az én következőm jön harcolni, kérlek szedjétek szét! 🙂 De CSAK őszintén! 🙂 Üdv!
Igen, srácok, húzzunk azért határt a gyenge és rossz írások és a „művészi csapongás”, „játék” között! 🙂 Ez jogos! Viszont hozzátéve: nincs abszolút értelemben vett rossz írás szerintem, ahogy abszolút értelemben vett jó, kitűnő sem! Ahány ember, annyi. Ez persze lesarkítás. De a legrosszabb írás is tetszik valakinek. Legalább egyvalakinek: az Írójának. 🙂 Valahol persze meg kell húzni a határt. Szerintem ott a jó írás, ahol a legtöbb hozzáértő pozitívan nyilatkozik. Na és megérkeztünk a mindent elfedő, jótékony ködös határ-eset állandó dilemmához: ki a hozzáértő, mi a „legtöbb”, stb…. Na ezért szép ez a műfaj, mert nem egzakt! Nem 2+2=4. Illetve nem mindig. Aki olyat akar, mint mondtam, menjen matematikusnak. Én szeretem, ha az emberek sokmindenről sokmindent gondolnak. Hajrá! 🙂
Azt hiszen értem, mire gondolsz és abban teljesen igazad van, (ha értem, miről van szó.) Valami olyasmit akarsz mondani, mint (asszem) Borges valamelyik magyarul is megjelent könyvében van, egy értekezés a „hasonlat”, metafora, stb…, mint olyan teljes és totális kudarcáról. Úgy emlékszem (és ha jól emlékszem Borges), hogy azt tárgyalja, mennyire el tudja vinni a lényegről, mondanivalóról az egész írást egy (rossz) hasonlat. Ami totál nem oda illik. Kitalálok gyorsan egy példát: mint mikor azt akarjuk írni, hogy valaki a gyász közönyébe esett és írjuk: „lelke kút lett, mély, üres és kongó” Na, a kút üressége és kongása teljesen más típusú, mint a lélek üressége. A kút fizikai mélység, a lélek üressége pedig a magány és elhagyatottság nyomasztó, (Istentől) el-izolált fájdalma. Vagy nem is igazán jó a példa, mert ez talán egy viszonylag jó hasonlat. Nem tudok ilyet most gyorsan, de talán érted. (hiába, Borges, az Borges… 🙂 ) Erre gondolsz? Ha igen, ennek én helyt adok, ez jogos lehet. A hasonlat legyen nagyon „beletrafáló”. Ez igaz szerintem is.
„paradoxonnal teszi” = paradoxonnal láttatja
Amikor az író a látható segítségével fejezi ki a láthatatlant, vigyáznia kell, hogy minél pontosabban és hitelesebben fejezze ki azt (ez nem zárja ki a találékonyságot, sokszínűséget).
Ez akkor is áll, ha a láthatatlant egy meghökkentő paradoxonnal teszi. De az ne legyen mesterkélt, kiagyalt, hanem olyan, amely ihletettségből ered. Mert az irracionalitás egy magasabb racionalitás.
„Mássága” miatt sokan összetévesztik a szentet és a bolondot. Pedig ég és föld.
Szerintem szándékosan – és kéjes örömmel – félremagyarázod Tibi kritikáját.
Nem mondom, hogy minden egyes észrevétele tökéletesen megállja a helyét, de racionalitásra az „irracionális” művek esetében is szükség van. Jó esetben, azokban egy magasabb eszmeiség, racionalitás nyilvánul meg. A mű szerkezete pedig mindenképpen racionális kell hogy legyen, különben szétesik.
„Bénaság”, „baromság” és a csoda természetesen egészen mást jelent. Igenis, tegyünk különbséget közöttük.
Eve hozzászólásával itt-ott vitába szállnék.
(Nem is olyan egyszerű „helyükre tenni a dolgokat”.)
Ha a hó alól lehetetlen meghallani egy egér kaparászását, akkor jobb, ha nem írunk le ilyet.
Tényekkel, fizikai képtelenségekkel nem érdemes vitatkozni, pláne Mikulással meg Húsvéti nyuszival példálózni, mert egészen más dolog a mesékben, mítoszokban megjelenő csoda. A történet szempontjából cseppet sem fontos az egér hó alatti kaparászása (pláne annak vélt hallhatósága), tehát nyugodtan elhagyható vagy mással behelyettesíthető.
Az “emberek házaikban ücsörögtek napi gondjaik felett” nem tűnik megszemélyesítésnek, inkább a gondok tárgyiasításának, mely fölött ücsörögni lehet. Valahol a képzavar határán mozog a dolog, mert szó szerint értve kissé komikus képet ad, míg átvitt értelemben elfogadható. Kérdés, hogy a konkrét, illetve az átvitt értelem mennyire következik a kifejezésből és annak szövegkörnyezetéből, hiszen sokszor ez a mérvadó. Emiatt a verses példák – mint érvek – sem pontosan ideillők, mert egész más kontextusban tartalmaznak megszemélyesítéseket, metaforákat stb. mint ez a költői(nek szánt) prózai mű.
A megszemélyesítések (de még a csodák is) akkor jók egy prózai szövegben, például mesében, ha az olvasó természetesnek, helyénvalónak érzi a szövegkörnyezetben, a dramaturgiában, és semmi oka fennakadni rajta. Ha teljességgel hihető, hiteles. Ez persze szubjektív dolog, többnyire mégis érezni lehet, ha az írói szándék művészieskedő, mesterkélt.
„A kisfalu egy eleven tűzzé vált, melyet egymás szeretete táplált.”
Ez a mondat akkor sem szerencsés, ha a második része és főleg a szövegkörnyezet megmagyarázza, hogy mit gondoljon erről az olvasó. Itt is a konkrét, illetve átvitt értelem értelmezhetőségéről van szó. Sokkal egyértelműbb, egyszerűbb lett volna úgy írni, hogy „A kisfalu egy eleven szeretettűzzé vált.”
Nem térek ki a mű minden kritizált részére, csak azt szeretném „kinyilvánítani’, hogy a pontokba szedett kritikában is van bőven megfontolni való, meg a kritika kritikájában is.
A kritikában én is érezni véltem egy kicsi „kéjes örömöt”, elégedettséget, de ugyanannyit Eve „helyretételében” is. Sőt, míg (az általam nem ismert) Kovács Tibi véleményében semmiféle direkt indulatot, ítélkezést nem találtam, addig (a számomra szintén ismeretlen) Eve igencsak indulatosan, mondhatni csúnyán (és tekintélyelvűen) zárja sorait:
„Ez a hozzászólás csak arra volt jó, hogy kiadd magadból a frusztrációid. Építő jellegű véleménynyilvánítás még nyomokban sem található benne.
Óva intem a szerzőt, hogy akár egyetlen betűt is komolyan vegyen belőle!”
Szerintem a szerző fontoljon meg minden észrevételt, és amit jelenlegi írói, emberi szintjén építőnek talált, azt bátran vegye figyelembe a további írásai során. Ez bizonyára így is lesz, mert – úgy látom – Guti Csaba írásaiból és hozzászólásaiból megértés, nagy-nagy jóindulat árad mindenki felé
Kedves Tibi!
Szerintem jobb ha nem olvasol, nem hallgatsz zenét – legalábbis aminek érted a szövegét – mert egyszerűen beleőrülsz. Írni pedig semmiképp ne írj. A fantasy és a mesék világa pedig egészen egyszerűen horror lehet számodra! Ja! Horror! Semmiképp ne nézz horrort sem!
Mire megcáfolod tudományos módon, hogy milyen akadálya van annak, hogy egy sárkánynak hét (!!!) feje legyen, esetleg, hogy egy szőnyeg nem repül, egy halott nem támad fel, a denevér nem ember, hogyan fehérlenének a sűrű sötétben a vén füzek, hogyan lehetne egy csillaggal szédülni, egyáltalán egy személy hogyan lehetne nekem a jel, hiszen nem jel, na és most kapaszkodj meg: já já titi ka já já…
😀
Igaz, de ezek szerint valaki még a „mese”, mint műfaj létjogosultságát is kétségbe vonná, hogy „de nincsenek is sárkányok…” De vannak! Bennem vannak, így TÉNYLEG vannak. Bárkivel szívesen vitatkozok erről, de nem itt. Bármennyire nem úgy tűnik, de ez mélyfilozófia. Mi létezik, mi nem? A világ tárgyilagos-e? Sokszor úgy érzem, olyan szintre degradáltuk lelkünket a materiális világszemlélettel, hogy egy 100 kilós vasgolyót sokkal inkább „létezőnek” fogadjuk el, mint a saját gondolatainkat, vagy álmainkat. Szinte „annál valóságosabb valami, minél nehezebb a fizikai térben” Ezt nem csak én gondolom, erről beszélt a dr. László András is valahol. (Akivel nagyon sok mindenben nem értek egyet, de ezt speciel elfogadom tőle.) Szóval: nyugi Csaba, VAN létjogosultsága a fikciónak és a „logikátlanságnak”. Milyen groteszk, hogy pont egy irodalmi oldalon kell ezt bizonygatni? 🙂 A logikátlanság lehet, hogy támadó felület lehet, de én így is azt gondolom, hogy létezhet olyan irodalmi alkotás, ami logikátlag, de jó. Szóval írj nekünk, azoknak, akik szeretik a meséket! Az írásoddal kapcsolatban -hogy ne csapjanak ki minket, mert nem ideillőt írunk- 🙂 , meg amúgy is szeretném mondani: én négyest adtam rá. Hangulatkeltő, szép írás, de nekem túl sok a kép. Túl -hogy is mondjam- olyan, mint egy zacskó színes cukordrazsé. Nekem túl sok a szín. Túl sok az eltérő minta. De látod? Ez szubjektív! Valaki imádja a színes cukrokat! Nekem picit olyan, mint egy ház homlokzatán 4-5 féle különböző anyag van (tetőfedés, lábazatburkolat, homl. vakolat, stb…). Azt tanultuk, max 3 a még esztétikus, nem giccses. Szerintem 4 is elmegy. de több nem. De igaz, hogy a hangulatot tök jól megfogtad. És még azt sem gondolom, hogy a „túlírás” az író egójának túlzott mértékét jelezné. Miért? Nem látom a kapcsolatot. Na a sok szó lényege: szárnyaljon mindenki fantáziája, ezért vagyunk itt! 😉
Azt nem értem, hogy egy olyan irományt, amelyet a szerző érzelmi világa, és fantáziája határoz meg, miért kellene leegyszerűsíteni a racionalitásig? Innentől kezdve az írás valódi célja, és így elért eredménye igencsak messze esne egymástól. Személy szerint én szeretem a színes leírásokat, szeretem magam előtt látni az író által megálmodott képeket. Gondolatokat, érzelmeket csak így teremthetünk meg papíron. Nem kezelhetjük őket tárgyként.
Picit visszatérve a műanyag vágódeszkára: mit lehetne írni? Árulunk műanyag vágófelületet? Furi lenne. Szerintem ebben a konkrét esetben a „deszka” inkább a geometriát jelenti (lapos, szétterülő idom), mint az anyagot. A számítógép „asztala” sem azért asztal, mert fa és vízszintes. Függőleges és virtuális, de pakolhatunk rá. Nem ragozom, nekem ez érthető. Elnézést, csak ezt szerettem volna tisztázni, ne mindig steril logikával „operáljunk”! 🙂
Meg olyan is van, ami átment a köznyelvbe és nem a szóösszetételből értelmezzük ki a jelentését. Szerintem a „műanyag vágódeszka” rendben van. A deszka nem csak fa lehet, építőiparban sem. A WPC burkolat elemeit is deszkának hívhatjuk, az sem fa. Vagy: a „német tanár” sem német állampolgárságú tanár! Vagy: a borvirágos orrnak sincs köze a növényhez. holnap estig lehetne a példákat sorolni, miért nem mindig a száraz logika a jó megközelítés. Főleg egy olyan érzelemgazdag műfajnál, mint az irodalom. Aki érzelemmentes, steril szellemi környezetre vágyik, az menjen matematikusnak. Nekem tetszett a Karácsonyi fuvallat „milliője”, sok minden máshogy csináltam volna, na de ez az írás ettől nem lett „elégtelen”! 🙂 Üdv!
Hadd szálljak vitába a hozzászólóval!
Tegyük helyre a dolgokat!
–
“Kemény, zord idő telepedett akkoriban a tájra.”
[Az akkoriban önmagában nem jelent semmit. Vagy előtte vagy utána. Tisztázni kellene, hogy mikor.]
Az „akkoriban” tökéletes időhatározó egy esemény jelölésére. Nem kell pontos időpontot közölni az olvasóval, elég, ha a mesélő tudja. Az „egyszer régen” a ködös meghatározás.
–
“csak egy éhes kisegér kaparászása hallatszott olykor-olykor a fehér dunna alatt”
[A hó alól sajnos semmi nem hallatszik ki, ugyanis légmentesen szigetel.]
És elvileg a Mikulás sem létezik, és azt mondják, a Húsvéti nyuszi sem, sőt talán csak az állatok is a mesékben képesek beszélni. Ne vegyük már el egy történet hangulatát olyan fizikai jelenségek magyarázatával, mint a hang terjedése. Vákuumban sem terjed a hang, mégis szinte minden űrhajó hatalmas zajt csap a filmekben.
–
[Írhattad volna, hogy egy bokor tövében, ahová nem esett be a hó, kaparászik egy kis egér a lehullott ágak között. Azt ugyanis hallani lehetne.]
Az ismerős, hogy:
„A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.”
Vagy ezt is írjuk át, mert hülyeség?
–
“a fák leveleiket régen elengedve, kopaszon meredeztek az égig”
[Jó magasak lehetnek azok a fák, ha az égig érnek!]
Ezek szerint a magyar néphagyomány által életfának, világfának ismert „égig érő fa” sem ismerős?
–
“emberek házaikban ücsörögtek napi gondjaik felett”
[Az ember nem a gondjai felett ül, hanem az étel felett, vacsorája felett.]
Annak, aki nem ismerné a megszemélyesítés fogalmát, ajánlom figyelmébe a következő sorokat:
–
„Sóhajtanak a bútorok ropogva,
titkos szavaktól reszket a homály,
a lámpa füstje besuhan az orrba,
s az ágy fölött fullasztva szálldogál.
Az óra ver és félős hangulat nyom,
a ház lakója nyughelyére tér.
Mamlasz tevés-vevés hallszik a padlón,
vak buzgalommal rágcsál az egér.
Fülünkre húzzuk hűvös paplanunkat,
pillánk nehéz, tüdőnk lihegve fullad,
és halhatatlan félést érezünk.
S a zárt kapun bejő egy szörnyü férfi,
fehér a leple – még nevünk se kérdi –
ágyunkra ül s beszélni kezd velünk.”
–
[A gondolatokat nem morzsolgatni szokták, hanem fontolgatni, merengeni rajtuk…
Morzsolni a kukoricát szokták.]
Lásd fentebb!
–
“apró lámpafények nyújtogatták vékonyka ujjaikat az üvegablakokon keresztül”
[A lámpafényeknek nincsenek ujjai. Ez így értelmetlen.]
Most komolyan, tényleg átmegyünk abszolút empirizmusba és racionalizmusba? Egy hangulatkelő karácsonyi szösszenetben?!
Ne már!
–
[Lehetett volna azt írni, hogy rozsdás régi petróleumlámpák halvány fénye szűrődött ki az ablakokon. Ja és üvegablakokon keresztül? Miért, van másmilyen is? Vasból mondjuk? Azon hogyan lát ki bárki is?]
Persze hogy van másmilyen is. Műanyag, fa, egyszárnyú, kétszárnyú, nyíló-bukó, íves, szögletes stb.
–
“valami a levegőben. Volt benne valami meleg”
[Volt valami meleg a levegőben? Esetleg egy izzadó veréb? Vagy egy izzó piszkavas, amit kihajítottak egy üvegablakon?]
Ez nem képzavar, a hozzászóló részéről viszont színtiszta gonoszkodás. Ha a hozzászóló nem tud értelmes tanácsokat adni a szerzőnek, legalább ne ártson neki olyan magyarázatokkal, amiken jó érzésű olvasó csak mosolyogni tud.
–
[Ez képzavar. Írhatnád azt, hogy mondjuk a hideg levegőt váratlanul felkavarta egy délről érkező meleg fuvallat. Az, hogy meleg van a levegőben, értelmetlen, ugyanis maga a levegő a meleg és nem egy dolog, ami benne van.]
Kivéve, amikor a levegő hideg.
Oh, most már belekaptunk kicsit a meteorológia tudományába is. 🙂
–
“bekopogott az ajtókon”
[A kopogó fuvallat? Olyan nincs. Esetleg: A szelíd kis fuvallat alig hallható fütyüléssel bekéredzkedett az ajtók alatti réseken. Ez így nem képzavar, de az, hogy bekopog, sajnos igen.]
Ez még mindig nem képzavar, hanem megszemélyesítés, avagy metafora.
Lásd fentebb!
–
“Lágy tenyerével megsimogatott mindent”
[A fuvallatnak nincs tenyere. De esetleg a meleg fuvallat, ahogy lágyan elsuhan valami mellett, azt simogatva felmelegítheti.]
Ja, hogy ismét áttértünk a fizikára. Ez vajon melyik kölcsönhatással magyarázható? Mármint a „simogatva felmelegíti”?
–
A többit nem idézem, mert értelmetlen lenne.
Az írásnak vannak hibái, de nem azok, amiket itt megjelöltél.
Ez a hozzászólás csak arra volt jó, hogy kiadd magadból a frusztrációid. Építő jellegű véleménynyilvánítás még nyomokban sem található benne.
Óva intem a szerzőt, hogy akár egyetlen betűt is komolyan vegyen belőle!
Ez olyan, mint, hogy “Erzsébet a kezébe vette a fából készült fakanalat”. Ami egyértelmű, azt nem kell magyarázni.
Ez így igaz, bár van néhány multi, akiknél műanyag vágódeszkát lehet kapni. És ki is írják, hogy az.
Szia!
Köszönöm, hogy ennyit foglalkoztál az írásommal! Utólag is boldog Karácsonyt kívánok!
Egyetértek ezzel a véleménnyel. A konkrét hibák bemutatásából és korrigálásából rengeteget lehet tanulni. Az építő kritika sokkal értékesebb, mint a pontokkal való szavazás.
A „kritika kritikájaként”: a hó alatti kaparászás nem-hallhatóságáról szóló részt kissé túlmagyaráztad, szerintem az első magyarázó mondat után mindenki megértette, és igazat adott Neked.
Elgondolkodtam azon, hogy helyénvaló dolog-e új kifejezéseket kiötleni. Arra jutottam, hogy igen – amennyiben találó és nem képzavaros. Ne legyen erőltetett, öncélú, hatásvadász.
A “morzsolgatta gondolatait” kifejezéssel meg tudtam barátkozni. Ha átvitt értelemben bátran mondhatjuk, hogy sokáig „őrlődtem” valamin, akkor szerintem a szerző e szokatlan, újszerű kifejezésének is lehet létjogosultsága.
Fontos, hogy egy író szövege pontos és mértéktartó legyen. Nagy szavakat csak nagy gondolatokhoz használjon, akkor is olyanokat, amelyek szervesen, természetesen kapcsolódnak azokhoz. Lehet akár meghökkentő is, ha a gondolat lényegéből ered – azt szolgálja, és nem a szerző egóját.
Értem, hogy ennek a novellának a megírásában a jó szándék vezérelt, de sajnos akkor is tele van hibákkal. Két pontot adok csak rá, de hogy mindenki lássa, nem ok nélkül „szólom le”, ezért megindokolom, hogy miért adom ezt az alacsony pontot rá:
„Kemény, zord idő telepedett akkoriban a tájra.”
Az akkoriban önmagában nem jelent semmit. Vagy előtte vagy utána. Tisztázni kellene, hogy mikor. Az 1800-as években? A jövőben?… stb
Vagy akkor írd azt helyette, hogy „egyszer régen”. Az akkoriban valamiféle magyarázatot igényelne, hogy mikor.
„csak egy éhes kisegér kaparászása hallatszott olykor-olykor a fehér dunna alatt”
A hó alól sajnos semmi nem hallatszik ki, ugyanis légmentesen szigetel.
A lavinák áldozatait ezért sem hallja meg senki, ezért nehéz őket megtalálni: 1-Azért, mert a hó légmentesen szigetel és megfulladnak odalent, 2-Ami légmentes, ott hang sincs, mivel a hang terjedéséhez levegőre van szükség. Légmentes helyről nem jön ki hang. Ezért sem hallják a lavina áldozatait, ha hó alól kiabálnak. Az egeret tehát senki sem hallaná a hó alatt kaparászni, pláne mivel már rég megfulladt szegény.
Írhattad volna, hogy egy bokor tövében, ahová nem esett be a hó, kaparászik egy kis egér a lehullott ágak között. Azt ugyanis hallani lehetne.
„a fák leveleiket régen elengedve, kopaszon meredeztek az égig”
Jó magasak lehetnek azok a fák, ha az égig érnek!
A fák nem égig meredeznek, hanem az ég irányába, azaz felfelé. Ami égig ér, az azt jelenti, hogy hatalmas, felmérhetetlen, azaz végtelen, mint az égig érő paszuly.
„emberek házaikban ücsörögtek napi gondjaik felett”
Az ember nem a gondjai felett ül, hanem az étel felett, vacsorája felett.
A gondokon inkább rágódni, merengeni szoktak, tépelődni stb… nem pedig ülni felettük.
„morzsolgatta gondolatait”
A gondolatokat nem morzsolgatni szokták, hanem fontolgatni, merengeni rajtuk…
Morzsolni a kukoricát szokták.
„apró lámpafények nyújtogatták vékonyka ujjaikat az üvegablakokon keresztül”
A lámpafényeknek nincsenek ujjai. Ez így értelmetlen.
Lehetett volna azt írni, hogy rozsdás régi petróleumlámpák halvány fénye szűrődött ki az ablakokon. Ja és üvegablakokon keresztül? Miért, van másmilyen is? Vasból mondjuk? Azon hogyan lát ki bárki is?
Ez olyan, mint, hogy „Erzsébet a kezébe vette a fából készült fakanalat”. Ami egyértelmű, azt nem kell magyarázni.
„valami a levegőben. Volt benne valami meleg”
Volt valami meleg a levegőben? Esetleg egy izzadó veréb? Vagy egy izzó piszkavas, amit kihajítottak egy üvegablakon?
Ez képzavar. Írhatnád azt, hogy mondjuk a hideg levegőt váratlanul felkavarta egy délről érkező meleg fuvallat. Az, hogy meleg van a levegőben, értelmetlen, ugyanis maga a levegő a meleg és nem egy dolog, ami benne van.
„bekopogott az ajtókon”
A kopogó fuvallat? Olyan nincs. Esetleg: A szelíd kis fuvallat alig hallható fütyüléssel bekéredzkedett az ajtók alatti réseken. Ez így nem képzavar, de az, hogy bekopog, sajnos igen.
„Lágy tenyerével megsimogatott mindent”
A fuvallatnak nincs tenyere. De esetleg a meleg fuvallat, ahogy lágyan elsuhan valami mellett, azt simogatva felmelegítheti.
„Meleg kezeivel vezette maga után az embereket”
Ez az egyik legszörnyűbb mondat. Meleg keze? Miért nincs sasszeme, amivel kiválóan látja az emberek jóságát és zsákja, amiben ajándékot hoz nekik?
A költői hasonlatnak is vannak azért határai. Valami alapjuk kellene, hogy legyen. Mint a fenti példámban, amikor „bekéredzkedik”, az például indokolt, mert a huzat be tud fújni az ajtó rése alatt.
Keze viszont nincs, az biztos.
„Így nagyon jó! – gondolták”
Ez olyan, mintha egy mesekönyvből lenne idézet. Amikor azért mondunk valamit, hogy mondjunk valamit, de igazából nincs értelme. „Jaj de szép az élet – mondta a kiscsibe”, „Nagyon szeretem a mézet! – mondta a mackó.” Szerintem felesleges gondolatjellel párbeszédet kezdeni, azaz idézni valakitől, ha az illető semmi érdemlegeset nem tud mondani.
„hagyták ezt a bűvös kis fuvallatot, hogy átmelegítse őket is. Tudták, hogy csak az érezheti ezt, aki ember. Aki igazán az!”
Miért, az állatok nem kapnak ebből a szeretetből? Egy kutya nem képes szeretni a gazdáját? Szerintem igen.
„és terelgette maga előtt az embereket”
Az előbb még maga után húzta őket a meleg kezeivel. Akkor most húzza vagy tolja őket?
„olyan boldogok, amelyekkel el lehetett volna zokogni egy egész életet.”
Ez tehát a boldogság? Amikor egy életen át sír valaki? Valahogy nekem nem ezt sugallja a mondat. Ha pedig hosszúságra akarsz ezzel utalni, akkor azt kellett volna írni, hogy olyan hosszan kacagott a kis fuvallat, hogy azt egy életen át lehetne mesélni. Tehát az „egy élet hossza” kifejezés hosszra kellene, hogy utaljon és nem arra, hogy olyan vidám. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy „Miki úgy nevetett… annyira nevetett… pont úgy, mint amilyen magas Csaba!”
„A kisfalu egy eleven tűzzé vált”
Kigyulladt? Ez a mondat szerintem nagyon fura és félreérthető.
„Lángja messzire elért”
Legalább odaírhattad volna, hogy a szeretet lángja, mert így tényleg úgy hangzik, mint egy tömegszerencsétlenség.
Szia!
Örülök neki! Ez volt a célom, semmi egyéb! 🙂
Minden jót!
Szia!
Köszönöm, meghoztad a karácsonyi hangulatomat 🙂
Üdv: Willow