Previous Story
Gyertyaviasz
Szerző: Willow West
A kezemben tartott gyertya lángját figyelem. Ahogy táncol a sötétben. Ahogy a leheletem fuvallatára meginog. Ahogy a fekete viasz cseppfolyóssá válik általa. Moccan a kezem, apró fekete viaszgyöngyök gördülnek le a gyertya oldalán. Figyelem a szabálytalan kis cseppek útját, ahogy barázdákat vésve a gyertya oldalára megszilárdulnak.
Az egyik nagyon közel áll meg a kezemhez. Milyen lenne, ha elérne?
Újabb billentés. Figyelem, ahogy egyre közelebb ér a bőrömhöz, ahogy túlcsordul a gyertya testén.
Apró fájdalom. Már nem is érzem. Ennyi lenne hát? Csak egy múló pillanat, mintha meg sem történt volna.
A lángot nem is figyelem. Csak a viaszt. Mozdulnom sem kell, túlcsordul a gyertya peremén, lassan, cseppenként borítja be a kezem. Már a csukómnál jár az olvadt patak. A fájdalom is kúszik, pillanatokra érzem csupán.
Felemelem a másik kezem. Az egyik körmöm a megszilárdult viasz alá illesztem. Megbűvölve figyelem, ahogy könnyedén lepattan rólam – másfajta fájdalom. Mintha megszabadulnék a saját bőrömtől.
Hiányzik.
Újra érezni akarom. Pillanatnyi kín és élvezet.
Felszabadulok. Aztán vége lesz.
A gyertyára nézek. A hibátlan testére, a hibátlan bőrömre. Nem történt semmi.
A cseppek most a valóságban is útjukra indulnak, és én nem állítom meg őket.
Mert érezni akarom.
.
Én észre se vettem a barázdákat, de jogos szerintem a megjegyzés. Nekem is jólesett a sokszor hamis vidámság mellett egy ilyen, picit sötétebb, de hiteles írás. Bár én nem most olvastam először,de ez olyan, hogy akárhányszor olvasva élvezet. Búék mindenkinek!
Aprólékos leírásokat tartalmazó, gondosan fogalmazott írás.
Épp emiatt jelzek egy fogalmazásbeli kicsinyke figyelmetlenséget:
„Figyelem a szabálytalan kis cseppek útját, ahogy barázdákat vésve a gyertya oldalára megszilárdulnak.”
Lecsorgó viaszcseppek esetében nem lehet szó vésésről, azok barázdákat húznak a gyertya oldalára.
Kekeckedésnek tűnhet, ám egy hiperrealista – és igen rövid – szöveg esetén minden apróság fokozottan számít.
Amúgy jó írás, csak témájánál fogva nemigen érint meg engem.
Az én „morbiditásom”, hogy ennek ellenére, a szilveszteri vigasság idején, e cseppet se vidám írásnak és jó tollú szerzőjének hosszú perceket szentelek. Talán épp azért, mert jól ellenpontozza a sokfelé igen erőltetettnek – már-már őrültnek – tűnő vidámságot, harsányságot.
Igen, a blogon kintlevés azt hiszem minden pályázaton kizáró ok, tehát nem baj, ha kint van Triviumon is természetesen. Nekem meg pont a hosszabban gondolom az érzéseket jobban átadni. Ami Neked röviden, gyorsan megy tökéletesen, azt én csak sokára tudom elérni, ha el tudom egyáltalán. 🙂 BÚÉK!
Kedves Márk!
Nagyon köszönöm a véleményed, a blogon is és itt is rengeteget jelent. Ha te nem javaslod, sose kerül ki ide. 🙂 Örülök hogy emnyi gondolatot indított el benned ez a rövidke irás, ez igazán nagy elismerés nekem 🙂
Nekem egyenlőre ezek a rövid irások jönnek, mert könnyebb igy egy érzést, egy gondolatot megragadni és kifejezni, remélem lassan a hoszszabb történetek is megtalálnak 🙂
A lényeg, hogy hálás vagyok a véleményedért 🙂 Köszönöm.
Üdv: Willow
Szia, kérlek hadd másoljam ide, amit a blogodra írtam ezen írás alá:
„… ez valóban, tényleg, minden szava helyén van, szuper! Kellőképpen feszültségteremtő, van benne mondanivaló (az első látásra történő történésnél sokkal-sokkal mélyebb lényeg: azt feszegeti, hogy miért kell nekünk, embereknek a szenvedés. Mert kell, nyilvánvaló. A legszebb gyönyörben is szenvedünk, a legnagyobb szenvedésben is gyönyörben van részünk. Elnézést a nagyon profán és vulgáris példáért, szemléltetésért: szeretkezés közben az ember párjának az arcán milyen kifejezést lát? Mosolyt, vagy szenvedés-maszkba torzult gyönyört? Ne ugye! Hiszem, hogy eredendően a szenvedés kihagyhatatlan faktora a boldogságunknak, nem azt mondom, hogy szeretünk szenvedni, hanem azt, hogy a szenvedéssel SZEMBEN vagyunk boldogok. Ahhoz viszonyítva, annak perspektívájából. Mint a fény: ha nem lenne árnyék és sötétség, nem is tudnánk, mi az a fény.) Sőt, továbbmegyek, néha tényleg a szó szoros értelmében szeretünk szenvedni. Ezt inkább most nem ragozom. Szóval: súlyos, filozófiai mondanivaló, szép és letehetetlen csomagolás. Semmi művi manír, álszentség, vagy túlírás. Ez a mű tökéletes…”
Hát azóta is így gondolom.
Egyetlen apróság, amit én a tökéletes írásodon máshogy csináltam volna:
„A cseppek most a valóságban is útjukra indulnak…” A „valóságban is”-t nem értem. Mintha az előtte lévő csak képzelgés lett volna. De nem az volt. Ezzel a „valósággal” arra akarsz utalni, hogy az Életben is akarod érezni a fájdalmat? Szerintem nem kell ez a „valóság”-dolog. Csak összezavar. Engem legalább is. Értettük, hogy az Élet a párhuzam. (Vagyis én ezt gondolom erről a műről, más nem tudom hogy van vele…)
Több írásodat olvasva azt gondolom, nagyon jól bánsz az E/1-el, a „rövidség”-gel pedig zseniálisan. Nekem például kín szenvedés rövidíteni valamit.
Engedd meg, hogy leírjam még: most azt gondolom, szinte kár „ellőni ezt a rakétát”. Szerintem valami illetékes pályázaton lenne a helye. Elnézést, belegondolva: úgyis írsz még sok ilyet! Szóval köszi, hogy kiraktátok. 🙂