TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Egy apokalipszis margójára

Szerző: Willow West

Az üvegnek nyomom a homlokom, és mélyet szívok a cigarettámból. Ez az utolsó, mit számít, ha bent szívom el, kint ezt már úgysem csinálhatom. Annyi zombis filmet láttam és poszt-apokaliptikus könyvet olvastam, de nem hittem volna, hogy egy olyan hétköznapi és egyszerű dolog dönti majd romba a világot és pusztítja ki az emberiséget, mint a veszettség. Mert így lesz, még ha most abba az illúzióba kapaszkodik is a világ, hogy van remény.
A klinikum előadáson tanultunk róla, és – bár elvileg csak az állatorvostan-hallgatóknak volt kötelező – velünk, kutya-fizioterapeuta hallgatókkal is megnézették a filmet, ami egy veszett emberről készült. Hogy megtanuljuk, hogy soha ne felejtsük el. Hogy óvatosak legyünk még akkor is, ha egy a millióhoz rá az esély.
Nem nálunk kezdődött, de hogy pontosan honnan indult, azt nem tudom. Itt volt védekezés, sőt állatoknál 90%-os volt a lefedettség. Ki gondolta volna, hogy máshol nem? Embert nem oltottak ugyan, csak állatokat. Nem volt védelem, de egy (költséges és fájdalmas) injekciós kezelés, vagyis gyógymód igen.
Amikor megjelent nálam az első beteg kutya, csak arra tudtam gondolni, hogy tessék, ilyen az én formám. De tettem, amit a protokoll megkövetelt, továbbítottam az esetet az állatorvosnak. Aztán egyszer csak tele lett az internet és minden más média is az ilyen esetekkel. És már nem csak állatokat, hanem embereket is érintett. De ez már nem az a vírus volt, amiről mi tanultunk. Gyorsabban fertőzött, hamarabb ölt, és persze kiszámíthatatlanabb is volt. Lappanghatott órákig, de hetekig is. Egy idő után a fertőzött országokban vesztegzárat rendeltek el, de ez az Európai Unióban lehetetlen volt. A határok szabadok voltak, és egy esetleges szükségállapot kihirdetésének még a lehetősége sem merült fel a kormányokban. Ha mégis, már késő volt.
Mindenki paranoiásnak tartott, amikor új fagyasztókat vettem, és elkezdtem tartós élelmiszereket bespájzolni a pincében. Csak autóval jártam dolgozni, és csak a legszükségesebb esetben hagytam csak el a lakást. Nem fogadtam új pácienseket, a régiek közül is csak a megbízhatóbbakat. Lili is egyre többet volt itthon az óvodából, de végleg kivenni nem volt lehetőségem. Talán azt kellett volna tenni. Feladni a munkámat, és a félretett pénzből élni, de akkor még nem gondoltam, hogy erre a helyzetre nem lesz megoldás. Minden egyes nap rettegve mentem a gyerekért, és aztán be is következett, amitől a legjobban féltem.
Hiába a szabály, hogy egy beteg gyerek nem járhat a csoportba, vagy az óvónő, vagy az egyik szülő nem vette ezt komolyan. Amikor Liliért mentem, és az óvónő szemébe néztem, már tudtam, hogy baj van. Az egyik kisfiú megharapta. Nagyon sajnálja, mondta, mintha már temetné a lányomat. Kérte, hogy többet ne vigyem.
Irgalmatlanul dühös lettem. A beteg gyereket korábban beengedték a csoportba, és ő, akin tünetek sem jelentek meg, már nem mehet. Nem tudtam, ki hibázott, és egy ponton túl már nem is érdekelt. Akkor csak azzal foglalkoztam, hogy minél előbb gyógyszert kapjon, ezért azonnal a kórházba rohantunk.
Nem sejtettem, hogy már soha többé nem jövünk ki onnan.
Amikor elmondtam, mi történt, azonnal elkülönítették Lilit. A tünetmentes, nyugodt hároméves kislányt. Nem értettem. Csak egy injekcióért mentünk, hiszen a vírus napokig nem okozhat tüneteket. Csak egy oltás kellett volna. Az orvos türelmesen végighallgatott, a megértéséről biztosított, de nem tudott segíteni.
Nincs náluk oltóanyag, mondta, mert hiánycikk.
Ez a protokoll. Karanténba kell helyezni. Az elkülönítő szoba plexiablakán keresztül figyeltem, ahogy játszik. Aranyos szoba volt, apró, de szerintem őt ez egyáltalán nem zavarta, hiszen elfoglalta magát.
Aztán hirtelen hisztizni és dühöngeni kezdett, minden különösebb ok nélkül. Be akartam menni megnyugtatni, de az orvos elkapta a kezem. Várjunk egy kicsit, mondta. Értetlenül néztem rá. Mégis mire várjak? Amíg kiderül, hogy fertőzött-e, felelte. Nem az, válaszoltam, csak egy nyűgös óvodás, aki haza akar menni. De nem engedtek be hozzá.
Csak álltam, én néztem, ahogy a vírus elhatalmasodik rajta. Ahogy a falakat üti, kiabál, és lassan elveszíti a kontrollt önmaga felett. Fogalmam sincs, meddig figyeltük a tombolást. Végül a sarokba kuporodott, és sírni kezdett. Azt ismételgette: az anyukámat akarom. Éreztem, hogy darabokra hasad a szívem. A kicsikém értem sír, és én nem teszek semmit. Milyen anya vagyok én?
Nem érdekelt, mi lesz a következménye, éreztem, ahogy mozdulok, ahogy leráztam magamról a visszatartó kezeket, és bementem hozzá. Azonnal az ölembe kuporodott. Még mindig sírt egy kicsit. Nem is éreztem, amikor megharapott. Mert ezen a ponton már nem számított. Tudtam, hogy nem fog meggyógyulni, és én sem kerülök már ki innen. De nélküle nem is akartam. Az ölemben ringattam, amíg a kis teste feladta a küzdelmet. Amikor már a vizet sem tudta meginni, mert kifolyt a szájából. Néha még suttogva azt motyogta, hogy annyira fáj, anya. Tudom, kicsim, simogattam meg a haját, mindjárt elmúlik.
Végül elmúlt. Mozdulatlanul tartottam az élettelen kis testet a karomban addig, amíg el nem vitték. Akkor egyedül maradtam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta. Napok, biztos, hogy napok. Az ablakpárkányon nyomom el a cigicsikket. Persze rám szóltak, hogy itt nem lehet dohányozni, de mivel már senki nem mert bejönni hozzám azért, hogy megakadályozzon, rágyújtottam. Nem jöttek dührohamok, de talán csak azért, mert már túlvagyok azon, hogy bármi miatt dühös legyek. Hogy bármi érdekeljen. Megyek már, kicsikém.
Lecsúszom a fal mellé, és egy apró mosoly kúszik az arcomra. Iszom egy korty vizet, és érzem, ahogy kifolyik a számból.
.

Facebook hozzászólások

  1. Willow West

    Kedves Fer-Kai!
    Köszönöm a véleményed, a csillagokat és az észrevételt is, ez mindenképp javításra kerül (tényleg véletlen maradt benne).

  2. Willow West

    Kedves Csaba!
    Köszönöm a dicséretet (és az öt csillagot is).

  3. Guti Csaba

    Nekem épp a veszettség miatt tetszett, mivel ez a legszörnyűbb betegségek egyike. Az idegrendszerbe, és az agyvelőbe jutva teljes károsodást okoz, halálos kimenetelű. Sérült bőrön, és nyálkahártyát terjed nyállal, szóval nem fontos, hogy megharapjon a fertőzött, enyhébb módon is elkapható, mindazonáltal, hogy a beteg túlontúl agresszív. S ne felejtsük el, hogy emberről állatra terjed, szóval ekkora méretű problémánál gyakorlatilag minden élőlényt el kell kerülni. Prementív lehet ellene védekezni, de Willow írta, hogy a vakcinák fogyóban vannak, valamint azt is, hogy ez egy más vírus már. Lehet nem is oly hatékonyak ellene. Szóval elképzeltem ezt a globális problémát, hát nem tudom, de engem meggyőzött. ?

  4. Galambos Tamás

    Nekem az volt gond, hogy apokalipszises rész nem csak klisés volt, de gyenge is.
    Veszettség, na ne… még ha legalább levegőn, vagy vizen át terjedő betegségről lett volna szó.

  5. Fer-Kai

    Az apokaliptikus helyzet, környezet szerintem nagy mértékben emeli a történet drámaiságát, hiszen épp emiatt, e nagyobb lépték miatt szorul margóra (lásd: cím) egy “csupán” családi dráma.
    Emiatt még szívszorítóbb, ami történik.
    (A “veszettség” több értelemben is mély szimbólum itt.)

    “Csak autóval jártam dolgozni, és csak a legszükségesebb esetben hagytam csak el a lakást.”

    (Egy apró javítás: ebben a mondatban kicsit sok “csak” lett, a harmadik alighanem véletlenül maradt bent.)

  6. Galambos Tamás

    Nem is tudom, nekem jobban tetszett volna, ha nem akar többet markolni, mint ami, elkerüli az apokalipszises klisét, csak simán családi dráma marad. Négyes részemről.

  7. Fer-Kai

    Filmszerű történet – ereje a dramaturgiájában rejlik, és a tiszta, egyszerű, tárgyszerű nyelvezetében.
    Ahol a cselekmény ilyen sodró erejű, ahol a konfliktus ilyen katartikus végkifejletbe torkollik, nincs szükség nyelvi cicomákra, leleményekre.

  8. Guti Csaba

    Szia Willow!
    A napokban fejeztem be egy novellát, mely hasonló végkicsengésű, mint a Te írásod. Egy család drámáját meséli el. A végén nekem is nehezebben ment az írás, mint ahogy azt Te is mesélted a sajátoddal kapcsolatosan. Nehéz témáról nehezen lehet beszélni.
    Mint az összes írásodra, erre is jellemző, hogy abszolút hatása alá keríti az olvasót. Mintha a novelláidon belül megállnánk valahol egy félreeső helyen, és csöndesen végignéznénk a történeteidet, nem pedig olvasnánk.
    Tőlem is megkaptad a jelest!

  9. Willow West

    Kedves Márk!
    Köszönöm szépen, nagyon jól esik a véleményed, köszi az 5 csillagot :).
    Az igazság az, hogy a történet vége engem is megviselt lelkileg, a hosszához képest sokáig is íródott, mert voltak pillanatok amikor képtelen voltam írni.
    Nekem is van egy lányom (és egy pocaklakóm), teljesen megértem a fóbiádat, akinek gyereke van, az megérti, hidd el.
    Üdv: Willow

  10. Willow West

    Kedves Bitang!
    Köszönöm a dicséretet és az öt csillagot 🙂
    A spájzolás nálunk is működik, szóval ha beüt a baj, pár hétig ellennénk mi is, sose lehet tudni… : )

  11. Willow West

    Kedves HBJ!
    Köszönöm az 5 csillagot 🙂 Az én lányom most ovis, és ugyan ez van most is, hogy “csak egy kicsit” beteg a gyerek, de azért viszik az oviba. Remélem az apokalipszist mi is megússzuk, bár ahogy az óvónők kezelik náluk ezt a kérdést, bármi megtörténhet 🙂

  12. Eve

    Engem egészen picit a Legenda vagyok című filmre emlékeztet, de ez nem negatívum. 🙂

  13. Kereder Márk

    Szia, ez egy tökéletes írás. Nagyon megrázó. Nagyon borzalmas eshetőség. A legnagyobb szörnyűség, ami emberrel történhet a világon, hogy előbb megy el a legféltettebb Kincse. Akinek van gyereke, az tudja, miről beszélek. Az tudja, hogy bármi -de BÁRMI- megtörténhet, csak ez ne! S ha az neadj’Isten megtörténik, minden elveszik. Ez az írás ezért ilyen hatásos és felkavaró. (Én ehhez a témához még nem mertem nyúlni.)
    Aki ilyet átél, azt nagyon-nagyon, természetfelettien erősnek gondolom. Ők a legnagyobb igazságtalanságot kénytelenek elviselni… és most megint itt tartunk: hogy történhet ilyen meg? Ki az, aki “engedi”?

    Elnézést, engem azért is érint ez meg ennyire, mert nekem tényleg ez a “fóbiám”, betegesen aggódom, tudom, ha a lányomon megjelenik egy piros pötty, már gyomoridegem van és nem tudok enni. 🙁 A gyerekek számszerű növekménye sem csillapította ezt a kellemetlen tulajdonságom. Már háromért “remegek”.
    Úgyhogy én értem ezt az írást.

    A főhős viselkedése az adott szituban az egyetlen helyes viselkedés. Ilyen szempontból adott a vége is. A témaválasztás fentiek miatt már-már félsiker, na de a második felét a sikernek, a “jól megírást” is meg kell csinálni, s azt is kitűnően megcsináltad. Grat. 5. 🙂 Üdv!

  14. A bitang

    Igen erős, atmoszférikus szöveg, öt csillag.
    A sok tartós élelmiszert már beszereztük, jelentős része házi lekvár és befőtt a saját fáink terméséből. (A száraztészta itthoni előállítását még nem sikerült abszolválni, a rizsnek meg nem kedvez az éghajlat, sajnos.)
    Amikor napokig nem volt áram, mert a vihar leszaggatta a vezetéket, a mélyhűtő kiolvadt ugyan, de így sem szenvedtünk hiányt semmiben.
    Hiába, fel kell készülni. Ki tudja…?

  15. HBJ

    5* 🙂
    Tizenhárom tanéven át hordtam óvodába a gyermekeimet. Mind az öt csoportban előfordult, hogy betegen hagyták ott a csemetéjüket (csak köhög; csak 37,1 volt a hőmérséklete reggel; tudom, hogy nincs jól, de nem mehetek el munkából, stb.), ilyenkor ki voltam bukva, de az volt a válasz, hogy “vannak olyan esetek, amikor nem lehet mereven alkalmazni a szabályokat”.
    Szerencsére az apokalipszis elkerülte az óvodát, és a három fiam, meg a két lányom is megérte a kamaszkort. De az óvónőktől akár másképp is történhetett volna.

Hozzászólás

*

Solve : *
26 − 14 =