Previous Story
A kéttörzsű fa
Szerző: Fer-Kai
Volt egyszer egy nárciszokkal teli rét, amelyet erdő és távolabb csipkés hegykoszorú övezett. Virágzás idején sárgásfehérbe öltözött a táj, és messziről érezni lehetett a virágillatot. A rét közepén egy kis tó vize csillogott. A nárciszok egymás hegyén-hátán tolongtak a partján, hogy láthassák a tükörképüket, és kedvükre gyönyörködhessenek benne.
A rétre egyszer egy kis magocska hullott a magasból; szelek szárnyán érkezett, vagy egy madár csőréből pottyant ki. A tó partján megfogant a föld méhében, és egy facsemete sarjadt belőle. Hamar megerősödött, ám egyszer csak megtorpant, mintha nem tudná, hogyan nőjön tovább. Ádáz küzdelem nyomán a szára elágazott. Két törzse lett, de a bal oldali sokkal nagyobb, erősebb. Nem csoda, hiszen mindent megtett, hogy a másik fölé kerekedjen – a közös gyökérből is magához vonta a táplálékot, amennyit csak tudott.
– Miért csinálod ezt velem? – kérdezte a jobb oldali törzs.
– Mert ha hagynálak megerősödni, akkor te tennéd velem ugyanezt, s végül elpusztítanál – felelte a nagyobb.
– El akarsz pusztítani talán?
– Ha kell, megteszem. Egy csúf kinövés vagy rajtam, márpedig én szálegyenes akarok lenni, mint amott az erdőszéli fák – csak azoknál is szebb, nagyobb. Hadd csodálják, hogy milyen erős törzsem van, és milyen pompás koronám!
– Nemcsak nekem ártasz, ha így elnyomsz. Nézd, a nárciszok is hogy sínylődnek az árnyékodban!
– Mit érdekel engem ez a tolakodó, izgága népség – nevetett gúnyosan a bal oldali törzs. – A szagukat se bírom… Nőjenek ilyen nagyra, mint én, vagy pusztuljanak innét! Mit véded őket? Csak nem azért, mert terád is hasonló sors vár?
– Tán tudod, hogy milyen sors vár rám?
– Hogyne tudnám: amilyet megérdemelsz!
– Ez igaz, de éppúgy vonatkozik rád is.
– Na, látod! Én mindent megteszek, hogy jobb sorom legyen. Nem úgy, mint te!
– Sok mindent teszek, ha nem is látod – tiltakozott a csenevész törzs.
– Ugyan már! Lusta vagy nagyra nőni, és azt sem teljesíted, amit a Nap parancsol. Nem hallod, mit mond mindennap, amikor feljön az égre, illetve eltűnik a túloldalon?
– De igen. Azt suttogja, hogy „kövessetek égi utamon”.
– Akkor miért nem azt teszed? Hiszen Ő a leghatalmasabb úr égen és földön! Vegyél példát rólam – én minden reggel feléje fordítom a leveleimet, és követem, amerre jár. Este is Őrá nézek, amikor eltűnik a hegyek mögött.
– Én is követem Őt, csak nem úgy, mint te. Nem forgolódással, hanem változással. Arra törekszem, hogy fénnyé váljak, és akkor én Őbenne leszek, Ő pedig énbennem.
A baloldali törzs döbbenten hallgatott, aztán kitört belőle a düh:
– Mit képzelsz, te szerencsétlen! Ő hatalmas uralkodó, te pedig hozzám képest is csak egy szánalmas senki vagy! Még a végén rám is bajt hozol az ostobaságoddal…
A másik törzs hallgatott. Nem ért rá válaszolni, de nem is látta értelmét. A közös gyökerükből – legalábbis abból a kis részből, amit használhatott – a táplálék többségét átadta az árnyékban sínylődő nárciszoknak. Még a baloldali törzsnek is juttatott belőle, anélkül hogy az tudott volna róla. Ő kevéssel is beérte. Ereje javát amúgy sem a földből nyerte, hanem az égből. Azt az eledelt nem tudták elárnyékolni előle közönséges, mohó falevelek!
Másnap reggel a baloldali törzs hajbókolva köszöntötte a kelő Napot. Amint felhangzott, hogy „kövessetek égi utamon”, feléje fordította leveleit, és elégedetten nézett szét a magasból. Ő volt a rét ura, mindenkinél nagyobb és pompásabb! A tó tükrében egy dús lombozatú, szálfaegyenes fát látott, nem olyat, amelyet egy satnya elágazás csúfított. Mintha a jövőbe pillantott volna, amikor egymagában uralkodik majd a tájon. Levelei megremegtek a csodálattól – a látvány minden képzeletét felülmúlta.
A vízben tükröződő égboltra sötét viharfelhők úsztak be. Nagy felvillanások, hosszan visszhangzó morajlások jelezték, hogy kitört az égiháború. A kéttörzsű fa ágait erős szél cibálta, a villámok egyre közelebb cikáztak.
– Az égi nagyúr megharagudott a pimaszságodért, te ostoba! És ami a legrosszabb, hogy énrám is szerencsétlenséget hozol! – bömbölte a nagyobbik törzs.
A másik csak mosolygott. Akkor is, amikor iszonyú csattanással belecsapott egy villám, és lángokba borította.
– Nem megmondtam? Még a végén én is veled pusztulok! – siránkozott a nagy, de a másik hatalmas reccsenéssel lehasadt róla, és a tó partján égett tovább. A baloldali törzs megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy tűnik, megúszta a dolgot, sőt végre megszabadult a másiktól!
– Na, ugye, hogy nekem lett igazam? – hangoskodott.
A földön fekvő törzs csak mosolygott. Aranyszínű lángok nyaldosták, és egyre fényesebbé vált. Bevilágította a közeli erdőt és a magasba szökő hegyeket, de még a hazafelé ballagó viharfelhőket is az égen.
A nagyra nőtt törzs egyedül maradt. A másik hamuját későn jött záporeső áztatta, a rét talaja pedig magába fogadta.
– Eljött az én időm – örvendezett az immár egytörzsű fa. – Olyan leszek, mint amilyen a víztükörben voltam! Egy mindenki által csodált, egyenes növésű fa, hatalmas lombkoronával. Igazi uralkodója a nárciszos rétnek!
Csakhogy hiába egyenesedett ki nagy nehezen, továbbra is féloldalasnak érezte magát. Furcsa szorongás tört rá a legváratlanabb pillanatokban. Egyedül volt a réten, és gyötörni kezdte a magány. A nárciszokkal sem tudott szót érteni, mert ők – akárcsak ő – mindig saját magukkal voltak elfoglalva. Hanem ők sokan voltak, és nem vették észre, hogy milyen magányosak.
Az egytörzsű fa tükörképe lassan megváltozott a tóban. Rémülten látta, hogy hiába húzza ki magát és rázza meg dús lombkoronáját, a tóból egy mind görnyedtebb és kopaszabb fa néz vissza rá.
– Egek ura, csak nem a közelgő jövőt látom? És micsoda szörnyűség! Amióta meghalt a társam, akit folyton becsméreltem, nem is hallottam a Nap hívó szavát. Nem figyeltem rá… de talán még jóvátehetem ezt a hibát!
Órákon keresztül leste, hol jelenik meg a Nap, de hamuszürke felhők sorjáztak az égen, és nem akartak elfogyni. Tanácstalanul forgatta a leveleit, hogy beigazítsa őket a megfelelő irányba. Riadtan kémlelte a felhőket, melyek a kedélyét is beárnyékolták. Kínos volt, de be kellett ismernie, hogy hiányzik neki a másik. Fénytelen volt körülötte minden – egyre inkább szomjazott a világosságra. Hiába nyúltak mélyre a gyökerei, a tó partján szomjúság gyötörte szakadatlanul. Levelei sorra lehullottak. A szárazság egyre beljebb, egyre lejjebb húzódott a törzsében, leszivárgott a gyökereihez is.
– Talán mégiscsak neki volt igaza… – kesergett. – Bárcsak én is mosolyogva tudnám fogadni a halált, mint… a testvérem!
Erős szélroham söpört végig ekkor a mezőn, a hegyek közül csapott le váratlanul. Egy éles reccsenés hallatszott; jajszó követte, amelyet elnyelt a szél. A vihar derékba törte a kiszáradt fa törzsét – éppúgy, mint nagyravágyó álmait. A szürke fellegeket is elsöpörte az égről, azután lassan nyugovóra tért.
Virágszirmokkal volt telehintve a rét. A Nap leáldozni készült a hegycsúcsok között. Valószínűtlenül nagynak látszott – mintha csak karnyújtásnyira lenne. Vörösen izzó testét fák lángerdeje borította. A nárciszos réten haldokló fa feltekintett rá, és megpillantotta közöttük a testvérét, akinek törzse a Napban gyökerezett. Lángkarjait fentről feléje nyújtotta, és egy izzó napmagocskát hullajtott a rét közepére.
A virágszirmok között fekvő fa elmosolyodott. Hálás szívvel elfogadta a fénymagot, mielőtt felkapta és karjai közé zárta őt a halál.
.
Úgy látom, tapasztalom – és az ősi, egyetemes bölcsesség is ezt tanítja -, hogy az emberi lénynek van egy hiányos, mulandó, kisbetűs énje, egója, és van egy múlhatatlan, igazi Énje, de ez utóbbi latens állapotban. Egy isteni szikra, vagy fénymag, amelyből kifejlődhet, teljessé válhat az új, igazi, „emberfeletti” Ember.
Ha ezt elfogadjuk, hatalmas különbség van egyetlen emberen belül is. Akkor is, ha az alsóbb énje tanultan, kifinomultan, kulturáltan érez, gondolkodik, viselkedik. Ettől még – ha nem is tud róla – ő egy „trónbitorló”, „farizeus én” az igazi (isteni) Én helyett. Mindaddig, amíg önként, mély belátással át nem adja a helyet, az irányítást a benne élő Másiknak, és „összeolvad” Vele.
Tulajdonképpen minden ember kétségbeejtő állapotban van, hiszen KÉT-ségben élünk, a kettősségek (ellentétpárok) világában. Az arany középút nem az ellentétek között húzódik (az inkább a „langyosság” állapota), hanem középen, de egy magasabb síkon vagy dimenzióban. Meghaladja az ellentétek dialektikus világát.
Végül is erről szól az Édenkertben álló Életfa, illetve a jó és rossz tudásának fája.
Szívesen olvasnék tőled is a fákról.
Szia, Fer-Kai!
Mindig megdöbbentő, ha egy közösségen belül ekkora szellemi-lelki különbségek vannak. Ha egy egyénen belül történik ugyanez, a dolog szintén kétségbeejtő. Nem mindegy, hogy milyen célokat tűzünk ki magunknak az életben, az énünk melyik fele határozza meg lépéseinket. Ha rosszul döntünk, mögötte feltartózhatatlanul ott lehet a pusztulás. Lehet lassan jön el, nem olyan lesz mint egy villámcsapás, és az is lehet nem okoz akkora károkat, de mindenképpen árt.
Tetszett, a fa szerepe, ahogyan a szimbolikus szerepét betöltötte. én is sokszor írok fákról.
Gratulálok!
Minden jót!
Köszönöm Márk, a kéttörzsű fa nevében, hiszen mindnyájan azok vagyunk.
Szia Fer-Kai,
na ez a tökéletes! Szimbolizmusában és hangulatában,
valamint a kivitelezés szintjén is kitűnő.
Szerintem -amit eddig olvastam- ez a legjobb írásod.
Ebben nincs hiba, az ötlet is eredeti.
Szívből gratulálok, nagyon tetszik!!!
🙂
Kedves Tamás,
valami ilyesmi történt – mert igencsak kibillent az „egyensúlyából” -, de a zuhanása nem csupán fizikai volt, hanem lelki-szellemi bukás, melyből mégiscsak megnyílt előtte a (nem-fizikai) felemelkedés lehetősége, útja.
Azt hittem lesz benne tanulság, hogy a jobb törzs pusztulásával a bal kibillen az egyensúlyából és a vízbe zuhan.