TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Éjszakai séta

Szerző: Willow West

A vonaton kellett volna maradnom. Ahogy kiléptem a pályaudvarról, ezt tisztán éreztem. Idegen hely, idegen emberek. Nem szeretem a nagyvárost, mert megrémít. Az éjszaka fényei bevilágítják ugyan a várost, de ez akkor sem megnyugtató. Nappal kellett volna jönnöm, de most már mindegy. Megigazítom a fülemben lévő fülhallgatót, mintha zenét hallgatnék, pedig süket. Nagy levegőt veszem, és legyőzve minden szorongásom, a gurulós bőröndöt magam után húzva nekiindulok. Ha a kivilágított utcákban maradok, nem lehet probléma.
Nekivágok, és sietős léptekkel haladok, mintha biztos lennék be, hogy jó felé indultam. Pedig csak reménykedem benne, hogy helyes az irány. A zebránál zöldre vált a lámpa, én pedig átszaladok. A buszmegállóban megállok, és kiszedem a táskámból a nyomtatott térképet. Miután meggyőződöm, hogy nem tévedtem el, visszatuszkolom a jobb napokat is látott lapokat. Továbbindulok, közben idegen emberek mellett haladok, de egyik sem az anyanyelvemen beszél. Kezdek feszült lenni. Semmi baj, amíg a kivilágított utcákon maradok, nem lehet gond. Sebesen lépkedek magam után vonszolva a bőröndöt. Áthaladok két újabb zebrán, megannyi bolt, bár és étterem mellett. Kicsit megkordul a hasam, ahogy az étel illata megcsapja az orromat. Egy pillanatra megtorpanok, vennem kéne valamit. Aztán meggondolom magam, minél előbb el kell érnem szállásra.
Megyek tovább, próbálom kizárni a körülöttem lévő emberek áradatát. Senkire sem nézek rá, csak igyekszem a célom felé. Egy körúthoz érkezem. Kicsit toporgok gyalogos átkelőt keresve, de nem találok, csak egy aluljárót. Nagy levegőt veszek. Nem lesz baj. Lenyomom a bőrönd teleszkópos nyelét, és a fogantyú után nyúlok, hogy le tudjam vinni a lépcsőn. Meglep a föld alatti fényáradat. Mindenhol boltok, étkezdék, nappali világosságba borítva. Kicsit megnyugszom, ahogy a helyes feljárót keresem. Ahogy felérek, kihúzom újra a teleszkópos nyelet, és haladok tovább. Úgy emlékszem, a második mellékutca lesz az. Elhagyom az elsőt. Amíg a fénybe maradok, nem lesz semmi gond, mondogatom magamnak. Befordulok a második mellékutcába, és megtorpanok. Az elém táruló látvány nem túl bíztató. Szűk, sötét kis sikátorszerű utca tárul elém. Újra előveszem a térképem, hátha tévedek. Nem tévedek. Ez az az utca. A verejték végigcsorog hátamon. Leveszem a pulóverem, és a bőröndre helyezem. A térképet nem teszem vissza a táskába, kitartóan szorítom a szabad kezemmel, hátha szükségem lesz rá. Hátrapillantok a biztonságot jelentő fény felé, amit magam mögött hagyok, és elindulok. Emberek jönnek el mellettem, idegen nyelveken beszélnek, végig mérnek, de én eltökélten megyek tovább egyenesen. Nem nézem meg, utánam fordulnak-e.
Az utca szűkül. Megcsapja az orromat a pincékből áradó dohos szak. Az épületek is láttak már jobb napokat. Omladozó vakolat és sötét ablakok tekintenek le rám. Elhaladok több kocsma és bár előtt. Kiszűrődik a vendégek vidám hangja és alkoholmámoros kacagása, és azt kívánom, bár én is bemehetnék közéjük valakivel. Ha nem lennék egyedül. De egyedül vagyok. Mennem kell tovább.
Az utca szűkül, az emberek többen vannak. Rám néznek. Idegen nyelven beszélnek. Többen végigmérnek. A hátamon lassan csorog az izzadság. Megszaporázom a lépteimet. Ahogy sietek előre neki ütközöm egy férfinek. Hallom, ahogy felháborodva utánam kiállt, de nem törődöm vele. Már nincs messze az utca vége, a biztonságok jelentő kivilágított tér. Aztán meghallok egy hangot, és hátrapillantok.
– Hé! – kiállt utánam egy fiatal férfi és elindul felém.
Megijedek, és még sietősebben haladok a sötét utcán. A falakat közeledni érzem, az ablakok sötétsége egyre jobban megrémít. Nem szaladhatok, pedig legszívesebben azt szeretném tenni. Nem eshetem még jobban pánikba, mondom magamnak. Már látom a panzió fényreklámját a sarkon. Mindjárt elérem, mindjárt biztonságban leszek. A férfi hangja és léptei egyre közelednek. Már csak pár lépés. Már a szállásom nyílódó ajtaját is látom. Olyan közel a cél, és én már érzem a megnyugvás ízét a szívembe kúszni. De ahogy elérem az ajtót, egy erős kéz kapja el a vállam, és pedig felsikoltok.
– Vá… várj… a… – zihálja egy fiatal fiú, ahogy próbál levegőhöz jutni. – A pulóvered… elejtetted – nyújtja felém az említett ruhadarabot.
Meglepődve nyújtom felé a kezem és halkan egy köszönömöt suttogok. Mennyivel másabbnak tűnt még az előbb. Még mindig levegőért kapkodva megereszt felém egy mosolyt, majd elindul vissza, a sötétségbe. Még percekig állok megilletődve a bejárt előtt. Annyira szürreális ez az egész. Megelégedettséget kéne éreznem, de csak ürességet érzek. De lassan ez is múlni kezd, így nagy levegőt veszek és bemegyek az épületbe.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Szia, ilyenkor mindig „szégyellem” a negatív véleményem, pontosabban azt, hogy leírtam.
    Amikor ilyen tök elfogadó és intelligens választ kapok rá.
    Ne haragudj, semmi rossz érzést nem akartam kelteni, de igen, szerintem is csiszolni kéne még.
    Szívből remélem, hogy másnak nem is voltak olyan zavaróak azok, amiket én
    annak éreztem!
    Mert abból van több, tuti, aki nem volt olyan kekec, kint én!
    🙂

  2. Willow West

    Kedves Tamás!
    Köszönöm, örülök, hogy tetszett 🙂

    Kedves Márk!
    Tőled nem is vártam mást, mint az őszinte kendőzetlen véleményed (akár pozitív akár negatív : )), és változatlanul hálás vagyok érte. Ennek a történet igazából nem voltak nagy céljai, és be kell vallanom, hogy nem is szántam neki komolyabb üzenetértéket, mivel ez egy megtörtént eseményt dolgoz fel. Igen, ennyire parás vagyok ha Pesten sötétedés után kell egy idegen helyre mennem (és tényleg megfordult a fejembe, hogy visszaszállok a vonatra és ott fogok csövezni 🙂 ). Persze ez a történet, és az olvasó szempontjából lényegtelen, én ezt akkor így éltem meg, így tudom átadni. Csiszolni kell még a kivitelezésen, és ezen is leszek. Köszönöm a véleményed, mert sokat segítesz vele.

  3. Kereder Márk

    Szia!
    Kissé elkapkodottnak éreztem a kivitelezés szintjén:
    „mintha biztos lennék be, hogy” …
    A következő mondatnál még úgy is szóismétlésnek tűnik a „benne”, hogy az előző helyesírási hiba volt:
    „Pedig csak reménykedem benne, hogy”
    A cselekményhez jól illik a jelen idő és az E/1, de nagyon túlosztott, túlszakaszolt, elaprózott: lenyomom a fogantyút, megyek, felemelem a fogantyút, megkordul a hasam, stb… ez volt a benyomásom.
    A férfinek nem férfinak? (Tudom, hogy nem javítja a gép, valószínű akkor csak nekem furcsa.)
    „Omladozó vakolat és sötét ablakok tekintenek le rám. ” -mintha a vakolat is tekintene rám.

    Nem veszem végig, miért éreztem munkaközinek.

    Kissé kiforratlannak éreztem az üzenet szintjén is:
    Már a legelső mondat hibádzik:
    „A vonaton kellett volna maradnom.”
    Miért? Az írásból kitűnik, hogy konkrét célja volt, meghatározott helyre indult. A legelső mondat után jó sokáig még úgy érzi az ember, hogy azért szállt le, hogy elüsse az időt pl. addig, amíg a szerelvény be nem várja a csatlakozást, ami sokszor van/volt téma egy ilyen éjszakai vonatozásnál, (főiskolás) tapasztalat. Ezt a cím is erősíti: „séta”. Ez a szó inkább jelent egy céltalan bóklászást. A cím mindig tűpontos kell hogy legyen, mert reprezentálja, képviseli az egész művet.
    Aztán kibomlok, hogy itten nem kódorgásról van szó.
    Vagy a vonaton maradt volna reggelig? Életszerűtlen gondolat. A végén minden utast leszállítanak. Nem tudom, nincs megmagyarázva. Az ilyen rövid történeteknek szerintem mindig logikusnak kell lenniük, mert a terjedelem nem tudja sem később pontosítani, sem elkenni a logikátlanságokat.

    Az üzenet, hogy „ne ítélj elsőre” és „próbálj a prekoncepcióidon felülkerekedni” (és hogy ne szarj be) elveszik, erőtlenné válik, mert
    az eseménysor drámailag nincs kidomborítva (a menekülést én sokkal jobban elhúztam volna), és a végén ezt a tanulságot nem éreztem élesnek, ütősnek, olyannak, amit várnánk egy igen rövid történettől.

    Ami jó benne, hogy a fentiek ellenére, vagyis a fentiek mellett is éreztem a hangulatot.
    De nagyon vártam egy olyan véget, ami nem klisé. Mert a végét (és az egész cselekménysort) azért láttuk már párszor.

    Úgy írtam a véleményemet, hogy szándékosan nem voltam tekintettel az Író személyére, mert ha
    az lettem volna, a tizedét sem írom le fenti negatív pontoknak.
    Legszívesebben az egekbe dicsérnélek, de nem szoktam hazudozni és a nagyon érbe vágó, de őszinte kritikát mindenki számára értelmesebbnek tartom, mint a felelőtlen simogatást.

    Ha lehetne, átlagost gondolnék rá.

    Tudom, hogy a kritikámat építő jellegűnek fogod venni, talán ezért írtam le,
    kendőzetlenül amit gondolok.
    (Cserébe én is ilyet várok tőled majd.)

    És különben is tudod jól, hogy pont nem az én véleményemre kell adni, erre az írásaim és a megnyilvánulásaim következményei és folyományai a legjobb markerek! 🙂

  4. Galambos Tamás

    fénybe maradok
    Fényben maradok. Tetszik, hangulatos lett. 🙂

Hozzászólás

*