TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Szobák

Szerző: ANIKO

Az ajtó becsukódott. Csak úgy, magától. Nem hirtelen, mintha huzat, vagy valaki csapta volna be. Idegtépő lassúsággal érkezett célba, kattant a kilincs, s míg bezárult, úgy hűlt ki , fokozatosan a szoba hőmérséklete. Mogyoróbarna, art deco stílű bútorok zsúfolták a teret, én karosszékben ültem megdermedve, sehogysem értettem, mit keresek ott, miért látszik a leheletem. Túlélési ösztönöm utasított, pattanjak, rohanjak ki, de mozdulni sem bírtam, meglepetéstől, félelemtől. Agyamban tolakodtak a gondolatok, miként és hogyan szabaduljak, s főleg az önbíztatás, hogy ne féljek, ne rettegjek. Mitől is félnék, hiszen vékony, bátortalan napsugár célozza a szobát, tehát nem az éjszaka súlyos sötétjében, ejtett rabul a különös hely. Gondolataimat hátborzongató érintés szakítja meg: valaki, (vagy valami), jeges újakkal cirógatja tarkómat, majd jobb vállamat. Gyorsan behúnytam szemeim, mert reméltem, hogy akkor eltűnik minden, s ismét otthonomban találom magam. Azonban a néma terror folytatódott: körbecirogatták, mintha csak kíváncsiságból, a fejemet, nehéz sóhajokat hallatva, majd mikor mertem felnyitni szemeim, láttam hogy a bútorokra rakódott vastag por, szinte önálló kis szemcsékben, a levegőbe emelkedik, táncba fog, a legbizarabb táncba. Sok pici porpötty, mind ott tolakodnak, a csenevész napsugár fényében, ugrándozva, kergetőzve. Az előbbi sóhajokat, gúnyos kuncogás váltja, én meg tágra nyílt szemekkel, megbabonázva bámulom a szokatlan jelenséget, mikor hirtelen ajtócsapásra rezzenek fel.
Ridegen fehér szobában, túlzottan patyolat ágyban találom magam, de kezeim, lábaim ágyhoz szíjazva. Könyörögnék, de hang nem jön fel a torkomon, mintha tele lenne a szám vattával. Ezüstös homályon keresztül látom őket: két férfi, olyan orvosformák. Velem nem sokat törődnek, a semmi falán levő monitort tanulmányozzák, tárgyalják. Ismét kiátok, persze hiába, rángatom tagjaim, az erős szíjazat azonban nem enged. Majd, hogy még jobb legyen, vakító fényt kapcsolnak szemeimben, s közlik, nemsokára műtenek. A kétségbeesés hajtja ki belőlem az üvöltést, tiltakozást, majd elájulok, utolsó gondolatom sugallja, talán jobb is, ha nem maradok ébren.
Az ájulást, mély, álomtalan alvás követi, miből barátságos hangokra ébredek. Három nő sürgölődik körülöttem, egy tini és két középkorú. Én matuzsálemi testben találom magam, kényelmes, ódon karosszékben ülök. Lábaimat zsámolyra helyezték, kockás takarót borítva rám, mindhárman egyszerre akarnak mesélni, kedveskedni nekem, de én nem tudok mosolyogni sem, annyira megrémít karjaim vékonysága, csontjaim fájdalmai. A tini, pár szál, ősz hajamat igyekszik felkontyolni, a másik kettő arcomat festegeti, púderozza. Körülnézek a szobában, ami elég otthonosnak tűnik, a súlyosan negédes, giccses dizájntól eltekintve. Végül a nők befejezik a pamacsolást, mázolást, majd tükröt tartanak elém, elégedetten vigyorogva, s várják, hogy örüljek, dícsérjem őket. Belenézek az ősrégi, összekarcol tükörbe és felvisítok: ezernyi barázda szántja arcomat, vizenyős szemeim riadtan húzodnak vissza koponyámba, pengevékony ajkaimat vastagon kenték be a rikítóvörös rúzzsal, s igyekeztek arcomat is alaposan kipirosítani- így lett munkájuk eredménye, a vénség legrémisztőbb portréja, amihez ráadásul én szolgáltattam a modellt. Elakadt lélegzetem, szívem hangosan kezdett dörömbölni, elfulladtam, majd jött ismét, a jótékony semmi, a feledés sötétje, mibe mielőtt alázuhantam, még hallottam egy hangot: ,,végre feldobta a talpát a vén szipirtyó,,. Ez a mondat, meg a végtelen szomorúság kísértek mély álomba.
Valaki elhúzta a sötétítőt, vakító napsugár tolakodott be, válaszom a rettenetes fejfájás, mire jön a hideg borogatás a homlokomra. Beszél hozzám, kérlel, nézzek rá, de félek, nehogy ismét valami nyomasztó sztoriban kössek ki. Mikor a hang végre felerősödik, s rásimerek, hogy tényleg ő az, aki mellett biztonságban vagyok, lassan felnézek, látom őt, aggódó arcát, látom kedves kis szobánkat, s akaratom ellenére, áradnak könnyeim. Örvendek, hogy végre a saját szobámban, saját világomban vagyok, ő elmeséli nekem, hogy súlyos, ismeretlen betegségből épültem fel, én borzongva mesélem neki álmaim, vagy látomásaim… már én sem tudom. Szerinte csak magas lázam okozhatta a fura álmokat és most már nincs miért rettegjek, túl vagyok a nehezén. Mikor végül is átölel a nyugalom, akaratom ellenére lehunyom szemeim, testem máris tiltakozik, szinte egyhelyben szaladnék, de zuhanni kezdek, sötétbe, semmibe. Kétes fény és végtelen folyosó követi a zuhanást. Megnyílik egy ajtó, majd még egy. Vékony ruhában, mezítláb megyek végig, dideregve, a hosszú átjárón, a hasztalan semmi irányában, miközben az ajtók rendre nyílnak meg, s különös hangok hívogatnak, próbáljam ki, lépjek már be, ígéretek hízelegnek, minden szobáé más: szépség, gazdagság, hírnév, szerelem, sőt örökkön tartó ifjúság. Ösztönösen kerülöm a belépést, s fokozatosan tölt el a kétségbeesés is,mert már halálosan fáradtnak érzem magam, szívesen leülnék, lefeküdnék. Érzéseimre válaszol egy újabb ajtónyítás és remek hálószoba tárul elém. Megállok előtte, még egszer s utoljára próbára teszem akaratom, önuralmam, de győz a végtelen fáradtság és a keserű lemondás. Bemegyek a szobába, egyenesen az ágy felé, miközben kintről dühödt kiáltások, káromlások, ajtócsapkodások követnek. Már semmi nem érdekel. Befekszem a csodálatos ágyba, összegömbölyödök a takaró alatt, s a megkönnyebbülés sóhaja, szurokfekete, bársonyos álomba szenderít. Mielőtt végleg elaludnék, távolról hallom, amint egy férfi bosszúsan megállapítja: ,,nem bírta ki az agya, újabb alany után kell nézni,,.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. István

    Álom, nem álom, mi a valóság, és mi nem? Ezt jól hozza a novella, de valahogy nem találom a végkifejletet. Az utolsó mondat igencsak kevéske bárminemű megoldásra (és lezárásra), főleg úgy, hogy nem tudni az előzmények tükrében azt, hogy a „Mielőtt végleg elaludnék” az csak egy újabb álom kezdete vagy maga vég. Így az egész novella csak egy gondolatfolyam, amibe belecseppentünk, és nélkülünk is hömpölyög tovább, ha már úgy döntünk, hogy kilépünk belőle. De hova?

  2. Hum Attila

    Üdv!

    Egyet kell értenem Márkkal, ez az írás nem jó, viszont ez nem azt jelenti, hogy nem is lehetne az.
    Az utolsó sorokat olvasva érezhető, hogy volt valamiféle koncepció a szerző fejében a történettel kapcsolatban, ám mivel ebből szinte sem nem derül ki, így utólag olyan, mintha az egész novellának semmi más értelme nem lenne, csak annyi, hogy a főszereplő meghaljon végre. Ez így nem annyira élvezhető – mert amire Fer-Kai is utalt – hagy egy gombócot az ember torkában az egészet belengő thriller-érzés (ezzel nincs baj, hisz ennek az irányzatnak ez a lényege), de sajnos ez a gombóc ott is marad a novella végén, és megfojtja az olvasót.
    A fehér szoba-effektus érdekes ügy, mert szerintem lehet használni ilyesmit, ha annak megvan a létjogosultsága a műben.

    …ami tetszett…
    – eltekintve a nyelvtani gondoktól (a jó részük egy alapos átolvasással azért orvosolhatóak lennének) és a novella törzsének tagolatlanságától (mondjuk ez lehet, hogy csak ízlés dolga), eleinte egész jól hozza a borzongató érzéseket az írás.

    …ami kevésbé…
    – Sajnos a „katarzis” nem üt elég nagyot, bár az ötlet lehetne jó is, de így mögöttes tartalom nélkül olyan semmilyen, az emberkísérlet pedig csak így önmagában nagyobb klisé, mint a fehér szobában való ébredés.
    – A nyelvtani és egyéb gondok korrektúráért kiáltanak, de mielőtt ilyesmit kérne a szerző Evetől, előtte rázza gatyába a történetet!

  3. Galambos Tamás

    Az elején sok volt a felesleges vessző. A végére elvesztettem a fonalat, hogy tulajdonképpen mi is történik.

  4. Kereder Márk

    Szia Anikó,

    Azt látom, hogy nagyon szeretsz írni, beleéled magad, magával ragad a saját fantáziád.
    Erre utal többek között: a kezdetleges nyelvtan (nagyon sok a nyelvtani hiba), az igeidők kavara (eleje múlt, majd jelen.) a cselekmény csapongása.
    A „beleélés”egy szükséges, de nem elégséges feltétel egy jó íráshoz.
    Na haragudj, ez nem „jó” írás, őszintén, sajnálom.
    De egyszer jó lehet!!! Bocsánat, hogy ez a véleményem.

    A fehér szobában ébredés: sok pályázaton ez kizáró ok! 🙂 Persze most sarkítok, de nem is annyira: ez egy akkora klisé, mintha … mintha egy fehér szobában ébrednél! 🙂

    Maga az írás leges-legvége felvillant egy egész jó lehetőséget: a lázálom-szerű események oka kiderül: valamiféle emberkísérlet: ez nem is rossz.

    Tehát a véleményem: kezdetleges előadásmód ellenére érződik az extázis, a transzban történő írás és a végéből is lehetett volna valami, ha jól meg van csinálva, ha a munka-része – az írás, nyelvtan, szabályok, stb… – elsajátítása esetén ki tudtad volna kerekíteni a sztoryt.

    Szerintem még rengeteg-rengeteg időd van a tanulásra, szerintem menni fog, mert a „beleéles” hajtani fog, de nagyon rendesen! 🙂
    Üdv!

  5. Fer-Kai

    Számomra nagyjából egy lázálom élményét adta ez a történet, mely katarzist nyomokban sem tartalmaz.
    Ez utóbbi nélkül – nyilván egyéni „szoc. probléma”, illetve lelki beállítódás kérdése – számomra a legjobban megírt történetek is érdektelenek, szinte értelmetlenek.
    Ha lehúz, ahelyett hogy fölemelne, azzal nincs dolgom, ahhoz nincs közöm.
    Ugyanakkor elismerem, hogy lehetnek olyan emberek, akik ilyen leleplező, drasztikus figyelmeztetések nélkül talán túl későn vagy sohasem kapnának észbe.
    Bennem – és talán az emberek többségében – csak azok az írások tudnak mély nyomokat hagyni, amelyekben a leleplezést követően a kiút (vagy legalább a reménye) is megmutatkozik.

Hozzászólás

*