Previous Story
Sci-fi pályázat
Szerző: Ripp Gábor
Megszólalt a telefon. A kávéját kortyolgató hölgy letette a csészét az iratokkal telepakolt asztal sarkára, majd a készülék után nyúlt.
– Tessék, szerkesztőség! – szólt bele a kagylóba udvariasan.
A vonal túlsó végén enyhén zavart férfihang érdeklődött, hogy egy bizonyos postai küldemény beérkezett-e a kiadóhoz.
– A tematikus science-fiction pályázatra? – kérdezte a hölgy.
– Igen… „Adria” jeligével…
– Egy pillanat, megkérdezem a kollégát.
A hölgy félretette a telefont, és ringó léptekkel kisietett a helyiségből.
Alig egy perc elteltével érkezett vissza. Lehuppant a forgószékbe, és a füléhez emelte a kagylót.
– Halló? Adria megérkezett… az anyagok feldolgozás és elbírálás alatt vannak. Az eredményhirdetés a jövő hónap elejére várható… igen… köszönjük a türelmét. Viszonthallásra!
A hölgy kiitta a csészéből a maradék feketét, aztán az órájára pillantott. Öt perc múlva tizenegy. Már nincs sok értelme bármibe is belekezdenie.
Pontosan tizenegy órakor kopogtattak az ajtón, és félszeg mosollyal az arcán benyomakodott egy kissé nagydarab, ám ennek ellenére jóvágású fiatalember.
– Jöjjön, kérem! – ajándékozta meg őt egy viszontmosollyal a hölgy.
Miután átestek az üdvözlésen és a kölcsönös bemutatkozáson, a fiatalember letelepedett a tárgyalóasztal mellett sorakozó kényelmes bőrfotelek egyikébe. A hölgy felmarkolt az asztalról egy kisebbfajta paksamétát, és ő maga is helyet foglalt a tárgyalóasztalnál.
– Bizonyára tudja, hogy kiadónk hosszú távra keres munkatársakat – csapott egyből a közepébe. – Az utóbbi időben rengeteget javult kiadványaink megítélése a hazai könyvpiacon. A kritikusok véleménye szerint is egyre színvonalasabb műveket jelentetünk meg. A neves külföldi szerzők zöme már évekkel ezelőtt más kiadókkal kötött megállapodást, így róluk gyakorlatilag lecsúsztunk, ám az országhatáron belül alkotó, feltörekvő ifjú alkotók közül is sokan megfelelnek a kívánalmaknak. Csak tudni kell felkutatni és kiválasztani őket és az írásaikat… a beküldött életrajzában olvastam, hogy ön nagy rajongója a sci-fi műfajnak.
– Igen, így van – helyeselt buzgón a fiatalember.
– Nem kívánom hosszú lére ereszteni, de néhány dolgot muszáj megemlítenem a kiadóval kapcsolatban. Az ifjú alkotók felkutatásáról van szó. Egészen pontosan a regény- és novellapályázatokról, amelyeket év eleje óta folyamatosan hirdetünk az interneten. Nem árulok el vele titkot, hogy egy ideje ezekből a pályázatokból tartjuk fenn magunkat… vagyishogy a pályázatokra beérkező írásművek megjelentetéséből. Volt már önnek dolga… elnézést, fel kell vennem. Egy pillanat!
A hölgy nyájas hangon tájékoztatta a telefonos érdeklődőt, hogy még egy hét áll a rendelkezésére, hogy a maximum hatszázezer karakter terjedelmű science-fiction regényt lemezre írja, és tetszőlegesen választott jeligével postára adja.
– Láthatja… rengeteg a beérkező anyag, és a pályázók legtöbbje napjában kétszer-háromszor is rákérdez, minden rendben van-e, jól értelmezte-e a kiírást. Sokuknak megismerem a hangját… – A hölgy mosolyogva csóválta a fejét. – Hol is tartottunk? Ó, igen, azt szerettem volna megtudakolni öntől… de inkább tegeződjünk, úgy sokkal könnyebb… tehát van róla némi fogalmad, hogyan zajlik egy irodalmi pályázat elbírálása? Találkoztál már hasonlóval?
– Személy szerint még nem… de egy barátom írogat, és tagja egy internetes műhelynek. Ő mesélte, hogy nagyon nehéz kiválasztani a beküldött írások közül, melyikkel érdemes foglalkozni…
– Ez az! Pontosan erről van szó! Nagyon nehéz! Hogy miért? Rögtön elmondom. Bizonyos fokig ezzel kapcsolatos a munkakör is, ahová új kollégát keresünk. Megkínálhatlak valamivel? Kávét, üdítőt?
– Egy ásványvizet elfogadok.
– Buborékosat?
– Igen, az jó lesz.
A hölgy elővarázsolt egy üveg ásványvizet az intarzia-ajtó mögé rejtett hűtőből, lecsavarta róla a kupakot, és egy karcsú pohárba töltötte az italt.
– Parancsolj…
A fiatalembert megköhögtette a jéghideg ásványvíz, mégis elégedett arccal bólintott, hogy köszöni szépen.
– A pályázatok elbírálása… szerinted milyen kritériumok alapján ítélik oda a díjat? – A hölgy hátradőlt a bőrfotelben, és keresztbe vetette a lábait. – Úgy gondolod, a nevesebb szerzők behozhatatlan előnyben vannak az ismeretlenségből váratlanul feltűnő, anonim elsőregényesekkel szemben? Úgy gondolod, jó előre le van zsírozva az egész?
– Hallani ezt-azt… – felelte a fiatalember óvatosan.
– A mendemondák sok esetben a valóságon alapszanak, ám ezekkel a pályázatokkal más a helyzet. A mi kiadónknál legalábbis más… de meg merem kockáztatni, hogy a konkurenciánál is. Mert ugyan miért is írna ki egy írásművek terjesztésével foglalkozó cég busás pénzjutalommal díjazott regénypályázatot? Azért, mert a meglévő, népszerű íróit szeretné újabb honoráriummal ellátni? Ha innen fújna a szél, egyszerűen felkérnék őket, hogy írjanak valamit a kiadási időszak végére, és máris mehetne a nyomdába az egész cucc. Nem, ennek nem sok értelme lenne, csak felesleges bonyodalmakhoz vezetne… mint ahogy vezetett is némely esetben… de nem akarok előreszaladni.
A hölgy magának is töltött egy pohárral, és ivott két-három kortyot.
– Az hihetné az ember – folytatta –, hogy a jeligés megoldással minden pompásan a helyére kerül, a szerzők kilétét egészen az eredményhirdetésig homály fedi. Tekintsünk el attól, hogy netán huncut módon történik az inkognitó kezelése, és tételezzük fel, hogy az elbírálást végző személyek valóban nem piszkálnak bele a lezárt borítékokba, amelyekben a személyes információk rejlenek… tudomásom szerint ilyesmi nálunk még a kezdeti időkben sem fordult elő. De…
Elhallgatott, és jelentőségteljesen felemelte a mutatóujját.
– De… mi a garancia arra, hogy bárki is inkognitóban tud maradni? Hogy nem árulja el saját maga a kilétét? Mert akkor megint csak ott vagyunk, ahol a part szakad! Mire gondolok? Többek között arra, hogy a postán feladó nélkül nem hajlandók átvenni az ajánlott küldeményeket. Rendben, ezen az akadályon viszonylag könnyű átjutni: egy semleges személy fogadja a napi küldeményeket, és csak magát az írásművet tartalmazó lemezt továbbítja az illetékesek felé. Igen ám, de hiába a jelige és az ismeretlenség homálya, ha az egérkurzort a dokumentum ikonjára tolva az infóbuborékban megjelenik a dokumentum címe, szerzője és egyéb nyalánkságok… erre csak nagyon kevesen ügyelnek. S ragozhatnám még. Ráadásul gyakran megesik, hogy azok a szerzők, akik már eléggé befutottnak érzik magukat ahhoz, hogy ne körülményeskedjenek, bekopognak az ajtón, és egyszerűen leteszik az asztalra az anyagot. Nem untatlak?
– Dehogyis! – tiltakozott a fiatalember, és előredőlt a bőrfotelben, hogy könnyebben elérhesse az ásványvizes üveget.
– Az inkognitó megőrzése tehát az esetek több mint ötven százalékában nehézségekbe ütközik. Ez pedig azt vonja maga után, hogy az elbírálók óhatatlanul befolyásolva vannak, hiszen képtelenek kirekeszteni a tudatukból, kinek a regényét olvassák. A részrehajlás nélküli megítélés, bármit is szeretnél mondani, nem működik. Tudom. Ismét csak visszakanyarodtunk oda, hogy valamilyen szinten mégis manipulált az eredményhirdetés… mert ezeknek az ismeretében ez valóban így tűnhet, nem igaz?
A fiatalember bátortalanul bólintott.
– A helyzetet sajnos akkor sem lehet rózsásnak tekinteni, ha valamelyik nagyágyú a kiírásnak megfelelően jeligével, szigorú inkognitóban küldte be a pályaművet. Ebben az esetben általában az történik, hogy az elbírálást végző személyek már a tizedik-huszadik oldalnál ráismernek az adott illető stílusára, és így önkéntelenül leleplezik őt. Megint csak hol járunk? A befolyásolhatóságnál. Ilyenkor fordul elő, hogy mindenki tiszta lelkiismerettel ítéli meg a díjat annak, aki a legnagyobb írói múlttal rendelkezik, mert hiszen a feldolgozás és a voksolás a lehető legszabályosabban zajlott, nem? Csak éppen a tudatalatti irányította a véleményezést, nem pedig az elfogulatlan, józan, paraszti ész. Nem szerencsés dolog a befutott szerzőket díjazni, mert mint már említettem, ebből a legtöbb esetben bonyodalmak származnak. Az olvasók és a kritikusok megkérdőjelezik a nyertes írásmű színvonalát, s ha kell, ha nem, belekötnek, célozgatnak, gyanúsítgatnak. Nem akarok nevekkel példálózni, de szerintem sejted, miről, illetve kiről beszélek… de ezt most ne feszegessük.
A hölgy lélegzetvételnyi szünetet tartott.
– Elérkeztünk a kettes számú problémához: ki dönti el, hogy egy írásmű színvonala megüti-e a mércét, illetve kiemelkedik-e a többi közül? Az első csapdát már kifejtettem: befolyásoltság, önkéntelen avagy tudatos részrehajlás. Ám cseppet sem elhanyagolható annak a kérdése sem, melyik írásra mondhatjuk, hogy ez igen, ez maga a tökély, ezzel aztán nem fogja kinevettetni magát a kiadó! Óriási felelősség nyugszik az elbírálók vállán. Első hallásra talán a dilemma túllihegésének tűnhet, de… már megint… pillanat!
Ez alkalommal egy megnyerő, határozott női hang kíváncsiskodott, hogy a „Deneb-Wild” jeligéjű életműve rendre belepottyant-e a kiadó postaládájába, vagy pedig elakadt valahol félúton a lakóhelye és a főváros között.
– Szóval ne gondold, hogy olyan könnyű megtalálni azokat a személyeket, akik minden tekintetben megfelelnek egy elfogulatlan és hozzáértő zsűritag kívánalmainak – folytatta a hölgy. – A kiadó emberei ebben a tekintetben már többszörösen levitézlettek, ám külső elbírálók bevonásával sem javult a helyzet. Mert ha valaki kellő affinitással rendelkezik a science-fiction iránt, az elkerülhetetlenül ismeri a legendás írók műveit, stílusát, kedvenc témáit, fordulatait… ha pedig még sohasem olvasott tőlük semmit, akkor minek akar sci-fi írást véleményezni, mi köze lehet neki a műfajhoz? Lassan eljutok a végére, ne aggódj. Összegezve tehát: mint egy falat kenyér, úgy kellett nekünk valaki, aki tévedhetetlenül megállapítja, miben rejlik lehetőség, és miben nem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kiválogatja az ocsú közül a tiszta búzát, amivel a pályázatok valóban minőségi frissítést jelentenek, s ezért valóban azok a szerzők kapnak publikálási lehetőséget, akikben idáig fel nem ismert tehetség lakozik, a kiadónak pedig nincs oka szégyenkezni, és nem utolsósorban a bevételre sem lehet panasz. Tartsunk pár perc szünetet… dohányzol?
– Igen.
– Akkor gyere, gyújtsunk rá. Itt már úgyis végeztünk.
A dohányzásra kijelölt hely felé ballagván a hölgy pár mondatban elmesélte, hogy amennyi munkakört tölt be jelenleg a kiadónál egymaga, azokra más helyeken – különösen külföldön – több fős kiszolgáló személyzetet alkalmaznak.
– Én vagyok a PR, a HR, az alkalmankénti postabontó, az anyagbeszerző, a rendezvényszervező, a mindenféle lebonyolító, és hétvégenként néha részt veszek az archiválásban, a szerverek mentésében… megkínálhatlak?
– Köszönöm, de én erősebbet szívok.
Öngyújtó kattant; a fiatalember előzékenyen tűzzel kínálta a hölgyet.
Egy tessék-lássék megvilágított folyosó végére értek, egy elhanyagolt lépcsőfordulóhoz. A fal mellett kiszolgált kólaautomata árválkodott, eléje három ósdi széket helyeztek az épület gondnokai.
– Ennyi jár a büdös bagósoknak… ülj csak le bátran, tegnapelőtt volt moly- és rágcsálóirtás. El is lopták megint a hamutartót, úgy látom… ne törődj vele, hamuzz, ahova jólesik. Fél éven belül valószínűleg elköltözünk innen, ha minden jól megy.
Egy darabig némán pöfékeltek, aztán a hölgy elnyomta a csikket a kólaautomata oldalán.
– Dobd csak a földre, majd szombat hajnalban feltakarítom… jövő héten már lesznek külön embereink erre is. Mint mondtam, rohamosan bővülünk… remélhetőleg te leszel az első a sorban. – A mosoly kifejezetten kedvessé tette az arcvonásait. – Menjünk… megmutatom, mi is lenne tulajdonképpen a feladatod. Az eddigiekkel kapcsolatban vannak kérdéseid?
– Igazából még nincsenek… a pályázatok elbírálása, a pártatlan és hozzáértő véleményező felkutatása…
– Nem tartozol a szájukat feleslegesen jártató emberek közé, ugye? Nem baj, karattyolok én eleget helyetted is…
Végiggyalogoltak a folyosón, majd megálltak egy hófehérre mázolt ajtó előtt.
– Az informatikai központ. Mielőtt bemennénk, arra szeretnélek kérni, hogy… szóval ne nézz körül, kicsit nagy a rendetlenség! Informatikus-betegség… köztudottan csak percekre állnak fel a gépük mellől, és csakis kihűlt pizzát fogyasztanak.
– Ők végzik a pályázatok elbírálását? – kérdezte a fiatalember.
– Nem, nem, dehogyis! Még a kezdeti időkben sem foglalkoztak ilyesmivel. Nemigen felelnek meg a definiált kettős követelménynek, ha érted, mire gondolok. A művek elbírálásának problémáját a vakvéletlen oldotta meg, a dolgot egy váratlan fejlemény lendítette előre… de mindjárt meglátod magad is. Gyere!
A helyiség, ahová benyitottak, egy túlzsúfolt számítástechnikai depó benyomását keltette. Az összes vízszintes felületet telepakolták monitorokkal, billentyűzetekkel, kiszerelt alaplapokkal és egyéb alkatrészekkel, kiegészítőkkel. A padlón dobozok hevertek kaotikus összevisszaságban: valamikor az ősidőkben hálózati kártyákat, festékpatronokat, valamint tekintélyes méretű pizzákat tartalmazhattak. A találomra felállított salgó-polcok mögött szerverek zümmögtek, és mindenfelé kábelek tekeregtek, mint egy tengeri szörny karavellákat átölelő és mélybe lerántó csápjai.
– A világon mindenhol így néz ki egy számítóközpont – bólintott megértően a fiatalember.
– Ezt nem kétlem, de azért nem szoktunk akkorát véteni a protokolláris előírások ellen, hogy a látogatókat ide beengedjük.
Egy gigászi monitor mögül kócos emberi fej pislogott ki az elszórt tereptárgyak között lavírozó párosra.
– Danihoz mentek? – érdeklődött, majd válaszra sem várva a hölgy felé nyújtott egy dossziét. – Odaadnád neki?
– Mi ez? – kérdezte a hölgy.
– Valami Beatrix vagy Bella műve… az egyik jeligés prosztóé. Beleolvastam, nem is olyan rossz. Orvosi krimi.
– Rendben. De tudtommal Dani még nem rágta át magát a tegnapiakon sem.
– Üzenem neki, hogy iparkodjon, mert estére itt halomban fog állni az olvasnivaló. Jut eszembe, új nyomtatópatronokat kéne rendelni. A piros festék folyton kifogy.
A borzas hajviseletű kolléga megszívta az orrát, majd arrébb söpört a karjával az asztalon egy papírkupacot. A némán szemlélődő fiatalembernek feltűnt, hogy a megszokott A4-es lapok helyett jegyzettömbnyi méretű sajtcetli-tornyok állnak a tintasugaras nyomtató mellett, többé-kevésbé rendezett glédában. Élénkvörös színnel és kifejezetten apró betűvel szedett sorok virítottak rajtuk, mint megannyi paradicsomszószba mártott bolha.
– Jól van, megmondom neki… nemsokára visszajövök, figyelsz addig a telefonra? Tudod, a külső hívásaim a harmadik csengés után automatikusan…
– Tudom, tudom… mondtam már, hogy csípem a burádat?
– Én is szeretlek…. gyere, menjünk! – intett oda a fiatalembernek a hölgy.
Egy masszívnak tűnő fémajtó állta az útjukat. Jobb szélén egy olyasfajta panel díszelgett a falon, amelyet kormányzati intézmények privilegizált irodáiban, vagy egyéb szigorúan őrzött helyeken látni.
A hölgy végighúzta a nyakába akasztott mágneskártyát a beolvasó vájatában, aztán bepötyögött valamit a numerikus táblán.
– Előírások… muszáj betartani őket – tárta szét mentegetőzően a karját.
Erősen klimatizált helyiségbe jutottak. A falakat különféle futurisztikus festmények, grafikák ékesítették, a csillár pedig egy ezüstösen fénylő repülő csészealjat mintázott. A helyiség berendezése mindössze néhány üvegvitrinből állt, középen viszont egy ugyancsak földönkívüli űrjárműre emlékeztető modellszerűség pompázott egy fehér műanyaglapokból összebarkácsolt emelvényen.
– Kedveljük a sci-fit – kacsintott a fiatalemberre a hölgy pajtáskodóan.
– Ez gyönyörű… eee… szobrászattal és festészettel is foglalkoztok?
– Nem igazán… csak mint már mondtam, az utóbbi időben száz százalékosan ráálltunk a sci-fire. Így hozta a véletlen. A véletlen, valamint egy hatalmas vihar… de inkább gyere, ismerkedj meg Danival!
– Danival? Ő…
– Ő véleményezi a beérkezett írásműveket.
Újabb helyiség következett, ezúttal egy gyéren megvilágított, alig kétszer két méteres kis lyuk. A levegőben különös, megnevezhetetlen illat terjengett, amely gyaníthatóan az egyik sarokba állított, embernagyságú ketrecféleségből áradt.
– Szétcesz az ideg! – hangzott fel váratlanul egy méltatlankodó sipákolás, ugyancsak a ketrec irányából. – Ilyen szart már régen olvasztam! Animone elászta magát, mehet a picába!
A fiatalember szeme elkerekedett a megdöbbenéstől.
A ketrecben egy kerti törpe nagyságú, vézna, tetőtől-talpig bolyhos, aránytalanul nagy fejű szerzet ücsörgött egy kibelezett számítógépházon. Apró, vörös betűkkel telenyomtatott fecniköteget tartott diónyi markában, és előre-hátra ingatta a felsőtestét, mint egy kéregető koldus a perzsavásáron.
– Még hogy világégész… mágneszesz anomáliák… marhaszág! Behugyoszok az ilyentől! – fújta közben a magáét rendületlenül.
A hölgy a sóbálvánnyá merevedett fiatalember vállára tette a kezét.
– Ő Dani. Hallhattad: az egyik jeligés pályázat nagyon nem nyerte meg a tetszését.
– De… ne… nem…
– Ne suttogj, ilyenkor úgysem törődik vele, mi zajlik a környezetében. Folyton transzba esik, ha sci-fi regényeket olvas. Nagyon meglepődtél? Látom a szemeden, hogy igen… nos, Dani az Epszilon Eridani egyik bolygójáról származik. Állítása szerint egy navigációs hiba következtében vetődött a Naprendszerbe, és esze ágában sem volt leszállni a Földön, de felkeltették a kíváncsiságát a műholdról sugárzott televízióadások… túl közel jött a bolygófelszínhez, a műszereit megzavarta egy kiadós zivatar, így egyenesen a főnök veteményeskertjében landolt. Az űrhajója kicsit megrongálódott, de helyrepofoztuk. Láthattad az előtérben… csillog-villog, mint a tücsök feneke a holdfényben, ámbár intergalaktikus utazásokra a jelenlegi állapotában nem alkalmas. Dani hangzói cseppet sem hasonlítanak a mieinkre, ennek dacára néhány nap alatt megtanulta a nyelvünket. Akárcsak a klasszikus sci-fi regényekben… mi földi emberek viszont képtelenek lennénk megformálni a hangszálainkkal az ő nevét, ezért szülőbolygója csillaga után elneveztük egyszerűen Daninak. Nevezhettük volna még Erinek is, de kiderítettük, hogy többé-kevésbé férfineműnek tekinthetjük, bár az ő fajtája esetében ez nem mindig egyértelmű.
– Ti… ti fogva tartotok egy földönkívülit? – jött meg némi fáziskéséssel a fiatalember hangja.
– Hát… igen. Végeredményben fogva tartjuk. Dani egy csomó dologra képes, arra viszont szerencsére nem, hogy kijöjjön a kulcsra zárt ketrecből. Ő teljességgel elméleti lény. A gyakorlati érzéke egyenlő a nullával, az ő társadalmukban már mindent teljesen automatizáltak.
– És… és így…
– Így megtaláltuk a legalkalmasabb személyt a science-fiction művek véleményezésére. Pártatlan és elfogulatlan, hiszen lövése sincs, befutott szerző vagy önjelölt író-wannabe regényét olvassa-e. Viszont bátran elmondhatjuk, hogy konyít egy keveset a műfajhoz… eddig legalábbis mindig tévedhetetlenül megállapította, melyik írás bődületes baromság, és melyikben van ráció. Talán mert ő egy kicsivel többet tud az Univerzum működéséről, mint mi.
A hölgy meglobogtatta a fiatalember előtt a dossziét, amit kevéssel ezelőtt a kócos informatikus nyomott a kezébe.
– A dokumentumokat át kell szerkeszteni nyomtatás előtt, mert Dani más színtartományban lát. Erre a feladatra már megvannak az embereink, ketten váltják egymást, meg még néha a főnök is besegít. – Leguggolt a ketrec mellé, és most már a felháborodottan motyogó űrlényhez intézte a szavait: – Dani! Dani!!! Hahó!!! Itt van egy orvosi kriminek tűnő firkálmány, jó lenne, ha délután háromra leosztályoznád!
A lény összerezzent, és letette maga mellé a mancsában szorongatott papírköteget.
– Orvoszi krimi, orvoszi krimi, inkább mint esz a reszonanciász szar! De nem ám olyan idétlen lesz, mint a múlt héten asz a félrelokaliszált influensza-fosz! Ész ne hosszál többet bolygópusztulászoszat sze, mert asz elcépelt ész nevetszégesz!
– Jaj, Dani, nem tehetjük meg, hogy olvasatlanul a szemétbe dobjuk a pályázati anyagokat!
– Tudom, tudom, cak már tele van velük a kici pöcöm.
A csenevész űrlény kinyúlt a rácsok között, és elmarta a hölgytől legújabb olvasnivalóját.
– Hülye címe van… és a jelige sze teccik. De majd meglátjuk. Esztig ne szavarjatok!
Innentől fogva levegőnek tekintette a látogatóit. Bekucorodott a ketrec sarkába, és halkan gügyörészve falni kezdte a vörösbetűs sorokat.
– Láthatod, a kiadó jövőjét egyértelműen a pályázatokra beérkezett science-fiction regények jelentik – költözött vissza a hölgy arcára a már ismert, kedves mosoly. – Egyre stabilabb pozícióba kerülünk a piacon, így egyre jövedelmezőbb fejlesztésekbe is foghatunk. Jelenleg Dani mellé keresünk… hogy is mondjam…
– Dani mellé?
– Igen. A munkakör, amit neked szántunk, Dani teljeskörű ellátásával kapcsolatos. Ő egy gyakorlati analfabéta… ezt tényleg így hidd el. Napjában kétszer meg kell etetni, itatni, alkalomadtán tisztába tenni… gondozni kell, mint egy bölcsődés kisgyereket. Talán nem erre számítottál, amikor elküldted az önéletrajzodat, de biztosíthatlak róla, hogy…
– Hagyd csak, nagyon is érdekel a dolog! Hogy a fenébe ne érdekelne… egy igazi ufonauta… el sem akarom hinni. De…
– De? Mondjad bátran!
– Miből gondoltátok, hogy igent mondok? Úgy értem, megmutattad nekem az uf… Danit, akinek a léte, gondolom, hétpecsétes hivatali titok. Mi van, ha nem fogadom el az állást?
A hölgy pajkosan oldalba bökte a fiatalembert.
– Ugyan már! Egy sci-fi rajongó nem utasíthat vissza ilyen ajánlatot! Azonkívül Dani képes egyre s másra… egy zár kinyitásához talán nem, de részleges memóriatörléshez gondolati úton igenis ért… a magam részéről azonban biztos voltam benne, hogy erre a lépésre nem lesz szükség. Akkor megírhatjuk a munkaszerződést?
– Elsejétől tudnék is kezdeni!
– Remek! Menjünk az irodámba!
A fiatalember kifelé menet megtorpant, és még utoljára visszanézett az elmélyülten olvasgató földönkívülire.
– És… nem engeditek el valamikor? – kérdezte.
– Még az is lehet… de mostanában biztosan nem. Amíg a konkurencia nem tud felmutatni egy nála intelligensebb, science-fictiont kedvelő tau ceti-lakót, addig nem! Addig havonta újabb és újabb tematikus pályázatot írunk ki! Akár te is szerencsét próbálhatsz!
.
Erről a novelláról nekem a Men In Black 2 jutott eszembe, amikor J ügynök hátraviszi K-t a postán, és felfedi az ottani dolgozók igazi énjét.
Még nem olvastam Gábortól annyit, hogy egyből ráismerjek a stílusára, de az eddigiek alapján a „csattanó” egyértelműen az övé!
Ez profi munka, nincs mit hozzátenni.
Kedves Tavaszváró!
Nincs mit, szívesen. 🙂
Köszönöm szépen, Dávid Attila 🙂
Ripp Gábor fenti novellájához (is) készítettem egy képregényt,
amit a következő linkre kattintva tudtok megnézni:
http://www.toondoo.com/cartoon/12420923
(A képregény spoiler-t tartalmaz, ezért először Gábor novelláját olvassátok el,
és csak utána nézzétek meg az én művemet.)
Engem mindig megnevettet Gábor novellája. 🙂
Márk, ne fedd fel magad, ne írj műcímet meg ilyesmi, és akkor rábízhatod a zsűritagokra a döntést.
Gyorsan tudtam olvasni, mert hallottam erről az írásról. 😉
Nem csalódtam.
Annyira-annyira „Gábori”, hogy – ahogy Éva mondta – külön kategóriát igényel. 🙂
Nem csak az ötlet különleges és nagyon-nagyon hétköznapiatlan, hanem a kivitelezés is hibátlan.
Úgy pörög, ahogyan illik. Egyszer sem libben ki az ember belőle.
De a „kitűnőség” most nem is téma, azon túl van ez a „cucc” is.
Szó szerint, mert kitűnik az ötletesség a kortársak közül. Mint az unatkozó Mesterséges Intelligencia ötlete.
…
Elnézést, most picit elkanyarodok, bár a fenti írással is szerves kapcsolatban lesz a mondandóm:.
Ami engem aktuálisan nagyon érint most: kezdtem írni valamit, amit a stilusjegyek alapján egyből kilő a Zsűri 85 %-a, hogy én lehetek. Ebben abszolút biztos vagyok. (Vagy nem? 🙂 ) Ez nem feltétlenül előny, még mielőtt bárki belekapaszkodna. 😛
Ez ellen pedig nem tudok semmit tenni, mert képtelen vagyok azt a dolgomat, amit tervezek „máshogy” írni.
(Másiknál sikerül, de ennél nem. Ez annyira belülről jön.)
ILYENKOR MI A SZENT SZ@R VAN?
Etikus küldeni?
Üdv!