Previous Story
Borotvaélen
Szerző: Nyírő Szabina
– Hagyjad, majd én megoldom. Rád nem lehet számítani soha semmiben! – robbansz be a szobába.
Tehetek én arról, hogy lassú az internetes játék, amit állandóan játszol? Rám bíztad, hogy szedjem le a tanyád egész területét, de ha a játék nem tölti be a másik oldalt, csak pörög körbe-körbe a karika, akkor nem tudom leszedni időre. Igen, értem, hogy lejár a bónusz, ám fogd már fel, nem bennem van a hiba. A gazdaságod betöltése a lassú, nem én. Ezt próbálom neked is elmondani, de te persze végig se hallgatsz, csak magadat ismétled:
– Költözzél oda apádhoz, ha már ennyit se tudsz megtenni, hogy azt az egy farmot leszeded!
– De hát nem töltötte be! – magyarázkodom egyre kétségbeesettebben. – Akkor mit tudok csinálni?
– Érdekes, hogy csak akkor nem tölti be, ha neked kell leszedned. Ha én csinálom, nincs semmi baja.
Már nyitnám a számat, hogy megjegyezzem, ez nem igaz, – nem telik el nap, hogy ne panaszkodnál a játék lassúságára –, azonban te megelőzöl: – Hagyjál engem békén, húzzál el lefeküdni!
Rád nézek, olyan vagy, mint az időzített bomba. Láthatóan mindjárt robbansz, úgyhogy inkább nem akarok a közeledben maradni. Emlékszem még rá, milyen fájdalommal jár, mikor a tenyered csattan az arcomon. Nem akarom megint érezni. Szinte futólépésben teszem meg az utat az ágyamig. Már fekszem, amikor eszembe jut, se fogat nem mostam, se a fogszabályzómat nem tettem be. De most már nem merek felkelni, hogy ezeket bepótoljam. Túlságosan félek visszamenni oda, ahol te vagy.
Fejemre húzom a paplant, mintha az el tudna szigetelni tőled, mintha ezzel a betonfalat húznék kettőnk közé. Úgy tűnik, a könnyeim csak erre várták, kicsordulnak és megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Számtalanszor megfogadtam már, nem sírok. Mert te nem érdemled meg, hogy könnyem hulljon miattad. És mégis mindig eléred, hogy ne tudjam betartani. Eldöntöttem, kemény csaj leszek, akit nem tudsz megbántani. Ugyanitt, ugyanebben a helyzetben született ez az ígéret. Erre tessék, megint sírva fekszem az ágyamban, izzadva a fejemre húzott paplantól, könnyeimmel nedvesítve a lepedőt alattam. Mert te mindig képes vagy valami olyat mondani, amivel megbánthatsz. Meg se tudom számolni, hányszor hallottam azt tőled, hogy olyan vagyok, mint apukám, nem vagyok jó semmire, nem fogom semmire se vinni az életben. Annyiszor hallottam már ezt… És még mindig sírok miatta, pedig nem akarok. Nem tudom megállni, bár próbálok tudomást se venni róla, miket beszélsz, nagyon fájnak a szavaid. Mutass egy embert, akinek nem fájna, ha két naponta kiabálva vágnák ezeket a fejéhez. Talán igazad van, és tényleg egy szerencsétlen vagyok, hiszen még azt se voltam képes betartani, hogy nem sírok. Látod, ennyire gyenge vagyok.
Halkan zokogok a takaró alatt, nem akarom, hogy meghalld. Abból az lenne, hogy idejönnél, és jéghideg, könyörtelen hangon közölnéd: „Előbb kellett volna gondolkoznod. Most már sírhatsz nyugodtan.” Ennyire érzéketlen hogy lehetsz? A lányod vagyok, te szültél. És mégis megteszed ezt velem. Mi vagy te? Mert szülőnek ezek után ne merd magad nevezni.
A könnyeim egy idő után elapadnak. Mozdulatlanul fekszem tovább az ágyon, a takaró alatt rejtőzve. A testem olyan meleg, mintha most szálltam volna ki egy kád forró fürdőből, az arcom ég. Hogy a fejemen lévő paplan, vagy a sírás miatt, azt nem tudom eldönteni. A korábbi szomorúság és tehetetlen düh eltűnt belőlem. Úgy érzem magam, mint egy roncs, ahogy az érzések helyét az üresség vette át.
Már nem sírok. De még mindig megalázottnak érzem magam. Mint egy rongy, amit használtak, aztán eldobtak. Egy senki vagyok. Semmire nem vagyok alkalmas, nem leszek sikeres az életben. Te mondtad. Akkor jobb lenne, ha nem is élnék. Azok, akik szeretnek, megmenekülnének ettől a csődtömegtől, ami vagyok. Mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalnék. Minél előbb. Igen, ezt kell tennem. Megölnöm magamat, hogy megmentsem a szeretteimet attól, hogy csalódást okozzak nekik. Meg fogom tenni. Így lesz a legjobb.
A hátamra fordulok, behunyom a szemem. Várok. Várom a pillanatot, hogy megtehessem. Mert azt ugye nem gondoltad, hogy akkor csinálom, amikor itt vagy? Nem, ennyire nem vagyok hülye. Ha el akarom érni a célt és még akarok halni, ahhoz egyedül kell lennem. Hogy senki se tudjon megmenteni. Már csak az alkalom kell, egyetlen lehetőség. Ígérem, élni fogok vele.
Hallom, amint járkálsz a lakásban. Kinyitod a mosogató alatti szekrényt, az ajtó nekicsapódik a másik szekrényének. Előveszel egy zacskót, megrázod, majd bevágod magad mögött a szekrény ajtaját. Kimész az előszobába, felkapcsolod a lámpát – a fény beszűrődik hozzám a nappali csukott üvegajtaján keresztül. Leveszed a táskádat a fogasról, turkálsz benne. Nem kell látnom, így is tudom, a pénztárcádat keresed. Merthogy mész a boltba. Persze, este tíz után, mikor máskor. Most egy hirtelen mozdulattal kitárod a nappali bejáratát. Kikapom a fejem a paplan alól, mint akit tetten értek, és rád nézek. Úgy érzem magam, mint egy megvert kiskutya, elhagyatottan, meggyötörten. Rajtad nem látszik semmiféle érzelem, ahogy ott állsz. Hunyorogni kezdek, az előszobai lámpa erős fénye bántja a szememet, hiszen már hozzászokott a sötéthez. Néhány másodpercig tart csak a pillanat, míg némán nézünk egymásra, aztán megtöröd a csendet:
– Én most elmegyek. Ha reggel felébredsz, és azt látod, hogy nem vagyok itt, akkor meghaltam. Jó éjt! – teszed hozzá rendkívül udvariasan, majd gyorsan becsapod az ajtót, nehogy valamit reagálhassak. Ugyan, mit mondanék? Maximum azt, hogy oké, menjél, az lenne a legjobb, ha meghalnál. De nem mondom. Mert félek tőled, mert pontosan tudom, nem fogod megtenni. Számát se tudom, hányszor hallottam tőled ilyeneket: „Én most felmegyek a tizedikre és kiugrom!”, „Világgá megyek!”, „A Dunába fogok ugrani!”. Ennyi vagy. Csak jár a szád, de megtenni már nem mered. Különben is, tisztában vagyok vele, hogy borért mész a közértbe. Két üveg már elfogyott, kell az utánpótlás. Engem nem tudsz átverni, ismerlek. Sajnos.
Amíg be nem zárod magad után a bejáratot, nyugton fekszem. Akkor azonban, amikor meghallom a folyosón lévő ajtó csapódását, egyből felpattanok. Itt az idő, ennél jobb alkalmam sose lesz. Most kell megtennem.
Lassú, megfontolt léptekkel elindulok a fürdőszoba felé. Hová siessek? Anyám, ha fél óra múlva hazajön, akkor nagyon sietett. Ki tudja, mikor érkezik. Még az is lehet, hogy megint leül a templomban gondolkodni. Volt már rá példa. Papíron az egész családunk református, de nem járunk soha templomba, úgyhogy fogalmam sincs, honnan jött ez anyukámnak. A fürdőszobába érve felkapcsolom a villanyt, aztán szembefordulok a tükörrel, és belebámulok. Sírástól vöröslő szemű kislány néz vissza rám, úgy fest, mintha megkínozták volna. És ez igaz is. Lelki kínzás volt, a szokásos. Szokás? Pfff, elég ebből. Nem csinálom tovább, nem hagyom, hogy bánts.
Megfordulok, kinyitom a szekrényt, előveszem belőle borotvákat tartalmazó zacskót. Kiválasztok egy darabot, a többit a mosógépre teszem. Leveszem a borotváról a védőműanyagot, majd tüzetesen megvizsgálom. Három penge, ez jó. Biztos lehet vele olyat vágni, hogy belehaljak. Ez kell nekem. A jobb kezembe fogom a borotvát, és ráteszem a bal csuklómra. Gyerünk, csináld! Egyetlen mozdulat, és véget vethetsz mindennek. Tedd meg, rajta!
De nem megy. Állok a fürdőszobában, hátam mögött a nyitott szekrény, és nem történik semmi. Nem húzom végig a borotvát az ereimen, ahogy terveztem. Nem értem, mi akadályoz meg. Talán félek a fájdalomtól? Vagy nem szeretném a kiömlő véremet látni? Esetleg mélyen legbelül nem akarok meghalni? Én magam sem tudom a választ. Mindenesetre a borotvát visszateszem a helyére, hogy úgy tűnjön, hozzá sem nyúltam. A zacskót berakom a szekrénybe, majd becsukom az ajtaját – már semmi nyoma sincs, mire készültem. Nézem magam a tükörben, gondolkozom rajta, mi volt ez az imént. Miért nem tettem meg? Szó szerint borotvaélen táncoltam. Egy mozdulatomba került volna, és vége a szidásnak, a megalázásoknak. Mégse tudtam megtenni. Az utolsó pillanatban meghátráltam. Jellemző.
.
.
Adja az ég, hogy ez egy fikció legyen. Ha nem az, hát már azért megérte lejegyezni, hogy kiadd magadból.
Néhol recseg-ropog a szöveg, nem mindig fogalmazol gördülékenyen, helyenként szinte érezhető, ahogy döccennek egyet a mondatok, mint a kátyús úton az autó. Hanem a cselekmény szépen, egyenletesen halad egy nagyon kerek lezárás felé.
A szóhasználatos fejlessz, máson nem kell.
Osztom Zsuzsa véleményét, hogy remélem nem az Íróval történt az, amit leírt és tényleg nagyon szomorú.
A kritikám az írásra vonatkozott.
Párhuzam: nagyon szomorú például egy második világháborús csatajelenet leírása az átélő szempontjából,
de ha csak ennyi, nem hoz többet, akkor átlagos.
Rengetegen leírták, rengeteg film született róla.
Ezért gondoltam átlagos írásnak.
Szerintem – de ezzel biztos nem mindenki ért egyet – nem rossz, ha van újdonság egy írásban.
Már ha az a cél, hogy „megmaradjon”, elgondolkoztasson, emlékeztessen, „jó”, vagy „kitűnő” legyen.
Nem akartam senkit megbántani, vagy tapló lenni. 🙂
Kedves Szabina!
Most olvastam el az írásod és nagyon tetszik! Egy dolgot javítanék csak, azt, hogy tudja, hogy nem fogja magát megölni az anyja. Ehelyett inkább azt írnám, hogy azért mindig benne volt a kétség, hogy mi van, ha mégis megteszi.
Remélem, hogy nem rólad szól!
Aki élt együtt alkoholistával, annak mást mond mindez, mélyen megérinti és „jó” ilyesmiket olvasni, hogy mások is keresztül mennek ezen, nincs egyedül ezzel az ember, csak az lenne jó, ha valamit lehetne tenni, hogy az ilyen lelkisérült elmebetegek ne bánthassák a gyerekeiket, lelkileg sem. Sajnos valóban léteznek ilyen gonosz, beteg emberek, akik ezt művelik másokkal.
Szerintem, ha valaki átéli és ki tudja magából írni, az már gyógyulgatás mindebből, az egész eleresztésének része, terápia, öngyógyítás, hogy beszélni, írni tud róla, de remélem, hogy nem saját élmény.
Az írásod alkalmas lehetne szerintem például pszichoterápiás foglalkozásokra is, átbeszélni vagy iskolai foglalkozásokon felolvasni és beszélni róla, hogy ha valakit otthon így bántalmaznak, hallja mások véleményét, hogy nem vele van a baj.
Ha valaki valahol elolvassa és szembesül vele, hogy mással is bánnak így, segíthet neki.
Ha nyomtatásban jelenne meg, akkor a végére egy keretes részbe odaírnék valami ilyesmit:
Az öngyilkosság nem megoldás! Nem vagy egyedül! Kérj segítséget!
És 1-2-3 lehetőség megadása, amit fel lehet hívni, el lehet oda menni.
Az előttem szólók véleményével egyetértve csupán egyetlen dolgot emelnék ki kritikai észrevételként, amely persze szubjektív vélemény.
Az utolsó bekezdésben leírod ezt a kijelentő mondatot:
„Szó szerint borotvaélen táncoltam.”
Ezzel a magyarázattal elrontod a címadással kapcsolatos élményt, amikor az olvasó végül maga jönne rá, hogy mi végre lett ilyen, kétféle értelemben is igaz címe a történetnek.
Jobban kellene bízni az olvasók képességeiben. Azok miatt, akik szájbarágás nélkül nem ismernék fel, hogy a cím mennyire találó, nem érdemes a többi olvasó kreativitását letörni.
Szia Szabina,
ne haragudj a szubjektív véleményemért, leírom, miért böktem átlagosra.
Most így végigolvasva azt gondolom, hogy ez „csak” egy „szokványos” szuicid-gondolatokkal
küzködő tinédzser lelkivilágának bemutatása.
Ezret láttunk már.
Ebben a témában újat kell hozni, hogy ne egy legyen az ezerből.
Például:
mi lett volna, ha a belső monológ az „énhez” szól?
UGYANEZ lenne az első fele. Olvasd át, úgy mintha úgy írtad volna. Magával beszél, magát
ostorozza a főhős. A vége felé ez persze kiderülne. Mekkora dráma lenne! Azt hisszük, másnak mondja,
de nem, hanem magának. Még hiteles is lenne. Meghasonulás.
…
Egyébként érzelemgazdag, jól pörgő, olvasmányos írás ez.
Te tudni fogsz ezzel az írás-dologgal foglalkozni.
…
Ne haragudj, hogy klisének és ezerszerlátottnak éreztem.
Üdv és várom a következőt Tőled!
Mert fentiek ellenére is élvezetes!
😉
Szomorú volt, de tetszett.
Elfelejtettem idézni 27 és fél éves korában alkoholmérgezés következtében elhunyt hajdani kollégám kedvenc mondását, akitől szinte naponta hallottuk: Könnyű annak, akinek nem nehéz.
A temetésén értettük meg, mi rejlett a szavai mögött.
Fogalmam sincs, hány éves vagy, de tökéletesen ábrázolod egy kétségbeesett tinilány lelkivilágát. A felnőtteké sem sokban különbözik ettől, végső kétségbeesés esetén. Van egy ismerősöm, aki kislányként is ilyen volt, mint a hősöd, s most is forgat néha hasonló gondolatokat a fejében. Időnként ki is mondja: „Begyógyszerezem magam, és vége… Nekimegyek az autómmal az első fának, és még csak nem is szenvedek, mert nekem egy pillanat alatt annyi…” Csak amíg régen az alkoholfüggő anyjával voltak problémái, most, ötvenhez közeledve a nagymama életvitelét öröklő fiával. Ő a húszas évei közepére vált – tokaji nyelvjárásban fogalmazva – hatputtonyos alkoholistává. (Ez is igazolja, hogy a genetika nem áltudomány.)
Sajnos, a mai világ tele van ilyen élethelyzetekkel.
Az írásod nálam a fentiek miatt öt csillagot ért.