Previous Story
Testem földi
Szerző: Kovács Hanga
Sietve elrántotta a lábát, mielőtt még az alatta elsétáló csapat egyik tagja meg tudta volna érinteni, majd összenevetett velük. Nem akarták bántani, csak játszani próbáltak.
A lány mosolyogva nézett utánuk. Hátát újra a villanyoszlopnak döntötte, lábát pedig továbbra is az alsórakpart felett lóbálta. Fülében felcsendülő dallamra dobolt az ujjával, miközben a Parlamentet nézte, és próbált kiigazodni gondolatain.
Az egyik talpa alatt ott gyűlt halomban a magas sarkú cipője, ballonkabátja és táskája. Nadrágján a por rajzolt mintát. Haja kócossá vált a széltől.
Egy kis időre nem foglalkozott a külsőjét ért reakciókkal. Nem szerepelt e fajta szükség a listáján, viszont a szabadság, amit ezáltal nyert, többé tette mindössze egy testnél. Felemelte. Az összes negatív érzést, amit kiválthatott belőle az, ahogyan kinézett, eltüntette.
Egyik pillanatról a másikra egy nála jóval idősebb férfi állt meg mellette. Szavakba öntötte, hogy mennyire inspirálónak találja, ahogyan ott ül a lány a Duna partján, és nézelődik, majd minden elvárás nélkül elbiciklizett.
A férfi szavai bókok voltak, dicséretek, ám zsibbadtságot tettek a lány vállára. Nem tudott örülni. Mindenki inspiráló szeretne lenni, ám úgy érezte, a belőle áradó ihlet nem is tőle származik, pusztán egy testtől. A férfi nem tudta, min gondolkodik, csak azt vette észre, hogy kellemes látványt nyújt.
Olyannak hatott ez az eset, mintha egy idegen képes lenne „hasznot húzni” valamiből, ami a lányé, de a tulajdonos maga képtelen lenne ugyanerre. Úgy érezte, őt szégyenné, bánattá formálja át, másnak mégis ad valamit. Gyűlölte ezért.
Haragudott a férfira, mert dicsérő szavai lélekből újra testté varázsolták. Átalakították őt valami átlagossá. Földivé tették.
.
Majdnem végig azt hittem, ez a novella csupán egy képet, egy hangulatot ragad meg – ülünk a parton, arcunkba fúj a szél, a szabadság érzése -, aztán mégiscsak kapunk egy csattanót, méghozzá egy olyan csattanót, amire – én legalábbis – nem számítottam. Ez dramaturgiailag mindenképpen dicséretes, mert a fordulat egyszerre váratlan is, meg ideillő is, a szöveg íve így nem törik meg, mindössze olyan irányba kanyarodik, hogy az olvasó, ha elbámészkodott volna, a szemközti ház falán koppan.
Néhol körülményesebben fogalmazol annál, amit én ideálisnak tartok, és mintha egy-két hangulatidegen kifejezés is akadna benne, a végeredmény mégis az, hogy az olvasó hökkenten dörzsölgeti a homlokán keletkezett véraláfutást. Ami jó.
Én nem tudom értékelni az ilyen pszichokat, akik minden dicséretet vagy egyebet képesek a visszájára fordítani.
Nagyon körülményes a megfogalmazás, sokkal tisztábban, tömörebben, lényegre törőbben kellene. Nem baj, ha rövidebb lesz az írás – a felesleges szavak, kifejezések kihullásával magvasabb, velősebb lehet.
Az első két bekezdés szerintem ilyen, amit abban leírsz, az hatásos és jó. Sőt kifejezetten kedves.
Az a rész viszont, amelyben megtudjuk, hogy (csak most, vagy mostanában?) nemigen foglalkozik azzal, hogy mit szólnak mások a külsejéhez, rettentő körülményes. És aztán ilyen végig. Nem tesz jót neki a „lelkizés”, pszichologizálás, mert amit az első két bekezdésben láttatni tudsz, itt csak magyarázni, magyarázkodni.
Számomra nem világos, hogy a lány miért ilyen rosszhiszemű a biciklis férfival – nekem úgy tűnik, hogy az nem szolgált rá. Miért gondolja, hogy a férfira nem hatott az ő lelke, csak a teste?
Az írásból szerintem nem derül ki, hogy a férfi dicsérő szavai lélekből miért varázsolták a lányt újra testté, átlagossá és földivé. Ez a hiányosság árt az írás hitelességének. Nem kellene túlmagyarázni, csak egy-két támpont hiányzik, hiszen csak ennyit tudhatunk a férfi szavairól (talán jobb lett volna párbeszédként):
„…mennyire inspirálónak találja, ahogyan ott ül a lány a Duna partján, és nézelődik…”
Mi ebben a rossz, mi ebben a kizökkentő? Tolakodó volt, vagy cinikus, vagy…?
Újraolvastam: a „reakció” szó az emberek reakcióira is utalhat. Így gondoltad? Akkor az előző bekezdés szerencsétlen, mert valahogy átkötöttem én a szélre, stb… fogalmakra.
Ha az emberek reakcióiról van szó, jó lehetett volna egy félmondattal, odabiggyeszteni:
„Nadrágján a por rajzolt mintát. Haja kócossá vált a széltől.
(Az emberek megnézték), de egy kis időre nem foglalkozott a külsőjét ért reakciókkal. Nem szerepelt e fajta szükség a listáján, viszont a szabadsá…”
Vagy rosszul gondolom? 🙂
Szia,
kitűnőt nyomtam, de nem azért, mert hibátlannak gondolom, hanem azért, mert úgy gondolom ötlet van benne,
kitűnik azok közül, amiket mostanában olvasok, szó szerint „kitűnő”.
Az üzenet nagyon jó, azonosulok a szellemiségével. A történetbe ágyazása is alapvetően jó. A hangulat el van találva.
A formával van egy pici gond. Szerintem kiforratlan, botladozó, néhol eléggé mellé lőttél különböző kifejezésekkel.
Szubjektíve például ez a bekezdés:
„Egy kis időre nem foglalkozott a külsőjét (külsejét) ért reakciókkal. (A „reakció” szó nagyon nem jó ide. Akkor inkább „akció”. A „re”-előtag mindig valami akcióra, behatásra válasz. Magyarul is helytelen szerintem a „válaszreakció” kifejezés. Tehát a szél, stb… az akció, nem reakció. De magának a szónak a tudományos hangulata sem illik ide. Én így írtam volna: Egy kis időre nem foglalkozott a külsejét ért hatásokkal.)
Tovább:
„Nem szerepelt e fajta szükség a listáján, viszont a szabadság, amit ezáltal nyert, többé tette mindössze egy testnél. Felemelte. Az összes negatív érzést, amit kiválthatott belőle az, ahogyan kinézett, eltüntette.” (Értem mit akarsz mondani, de kusza. Az utolsó mondatban ebben a bekezdésben az „eltüntette” a „negatív érzés”-re vonatkozik. Közé ékelődik ami közé ékelődik, így az ember – legalább is én – nehezen érti, nehezen hozza kapcsolatba az elejét a végével, túl messze vannak egymástól.)”
Továbbiakban is: „majd minden elvárás nélkül elbiciklizett”. Ez azt jelenti, hogy a férfinek nem voltak elvárásai a lány iránt. Kicsit szerencsétlen a megfogalmazás, mert én arra gondoltam, hogy a lánynak voltak esetleg elvárásai a férfi iránt, hogy máshogy is lássa őt, ne csak mint egy szép testet > csak éppen elrontottad a mondatot. De lehet, hogy valóban úgy akartad írni, ahogy elvileg értelmes a mondat, viszont valamiért mégis megfogalmazódott bennem ez a dilemma. Szerintem ezt valahogy jobban meg kell rágni. Nem hiszem, hogy ez a legjobb mondat/szórend, stb… ide, ennek a kifejezésére.
Szóval a technika – mintha én tudnám ám, milyen a tökéletes technika! 🙂 – szóval a technika szerintem (nekem) kiforratlan.
Az üzenet viszont nagyon jó! A miliő is egészen szuper.
Ennyit tudok róla mondani. 🙂