Previous Story
Nyári álom
Szerző: Ripp Gábor
Soha életükben nem éreztek még ilyen elviselhetetlen meleget. Jodie mindegyre azt hajtogatta, hogy nem csinálja tovább. Ott egye meg a fene az egészet, és különben is… a Sivatagi show óta milyen eséllyel forgathat bárki is szórakoztató természetfilmet a forró homok birodalmában?
„Csibészek, idén a tejfölösdobozban elférő sivatagi élőlényeket célozzuk meg! A buckákban regiment apró bogár tartózkodik, skorpiók és parányi kígyócskák nyüzsögnek a talajban, hát mire várunk még?”
Jodie-nak megvolt a különbejáratú véleménye Mr. Taylor idegbeteg ötletéről, mégsem tehetett mást: három munkatársával egyetemben átvedlett khaki-ruhás, elfuserált Indiana Jonesba, hogy lencsevégre kapjon „egy csokorravaló sivatagi lapostetvet”.
A forgatáshoz szükséges holmikat – kamerát, laptopot és az egyéb méregdrága felszerelést – erre a mostani kiruccanásra nem vitték magukkal. Ezt csak amolyan terepfelmérésnek szánták, pontosabban szólva Mr. Taylor felszólítására vágtak neki a sivatagnak, hogy „megismerkedjenek a körülményekkel”, és hogy „kiválasszák az ideális helyszínt”. Jodie meg tudta volna forgatni őt egy serpenyő olajban ezért az eszementségért.
Útközben történt egy kis kellemetlenség. Terepjárójuk egy alattomos üregbe süppedt. Momentán nem volt lelkierejük vesződni vele, így hát amit mozdítani tudtak, kiemeltek a járműből – a mobiltelefonokra különös súlyt fektettek, pedig térerő híján semmi hasznukat nem vették –, és bukdácsolva elindultak a távolban sejlő, kövekkel teleszórt domboldal felé, amelyet még kocsikázás közben pécéztek ki maguknak. Egyöntetűen úgy határoztak, tábort vernek, s ha még lelnek romokban heverő egójuk mélyén néminemű indíttatást, szétnéznek a környéken, miféle hat-, illetve nyolclábú élőlények lapulnak a végeláthatatlan sivatag ezen kicsiny szigetén, a repedezett talaj redőiben. Hoztak magukkal egy kevés élelmet, és néhány doboz sör meg üdítő is akadt a hűtőládában, amit Dan Crawler – normális körülmények között a segédoperatőr – cipelt.
Milyen igazságtalan tud lenni az élet! – morfondírozott magában Jodie. Ők négyen hatvan celsius fokban izzadnak ebben a nevetséges, dűnejáró öltözékben, és azon izgulnak, nem kebelezi-e be valamelyiküket a futóhomok, a stáb többi tagja pedig – Mr. Taylorral az élen – az oázis züllött tavernájában, esetleg az arab hastáncosnőkkel teli piroslámpás teveistállóban múlatja vígan az időt, hogy köpné őket szemen egy izgága nőstény teve! Egyedül az a tudat vigasztalta a lányt, hogy amennyiben másnap délig nem jelentkeznek, értük jön egy helikopter, tudniillik a Funny Nature nem engedhet meg magának semmiféle malőrt. A nyomtalanul eltűnt munkatársak családtagjainak járó anyagi jellegű kárpótlás alaposan megnyirbálná a cég artériáit, a presztízsveszteségről nem is beszélve.
Jodie tisztában volt vele, hogy egy enyhe napszúráson kívül nem eshet komolyabb bajuk, mégis eljátszadozott a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiéhezett oroszlánok támadnának rájuk. Az oázis burnuszos – ódivatú nyelvjárásban gagyogó, ám kristálykijelzős laptopot buzeráló – bennszülöttei szerint errefelé még a hiéna sem kacag, ám ahogy mondani szokás, nem számít ritka látványnak a varjúmadár a karó tetején.
Adam hirtelen megtorpant. Dan és Jodie valami olyasfélét nyöszörintett, hogy „Mi a fa…fa…fa… már me… me… me…gint?”, míg Reginald kinyújtóztatta fáradt tagjait, és egészségeset szellentett.
– Látjátok? – mutatott egy pontra maguk elé Adam.
– Mit kéne látnunk, könyörgöm?
– Amiért a Funny Nature fizet benneteket! Jodie… jól vagy?
– Nem! Egyáltalán nem vagyok jól! – A lány tekintette cikcakkos villámokat szórt. – Bánom, hogy belementem ebbe a marhaságba, és csak azért nem dőlök le pihenni egy órácskára, mert nem hoztam magammal kempingágyat! Nyögd már ki, mi a búbánatos francot kellene látnunk?
Adam és a többiek már hozzá voltak szokva Jodie szarkazmusához, ezért egy unott horkantásnál többet nem vesztegettek a dühkitörésre.
Reginald közelebb lépett Adamhez, és követte tekintetével annak mutatóujját.
– Egy pöpec kis homoktölcsér… úgy gondolod, bogárka kotor odalenn?
– Éljen! Megvan az első kis rohadék! – Ez persze Jodie volt. A lány szeme előtt színes karikák ugrándoztak, és mellesleg szétment a feje, de úgy döntött, erről egyelőre nem tesz említést. Világéletében utálta, ha férfiemberek aggódtak az egészségi állapota miatt.
Dan és Adam tekintete fél pillanatra összeforrt. Nyeld le a kikívánkozó mondatokat, haver, sugallták egymásnak szelíden. Jodie azonban saját magától is ráébredt, hogy nem ő létezik egyedül ezen a földkerekségen.
– Bocs, fiúk… még mielőtt rákérdeznétek, a közelében sem járok a ciklusomnak, csak arról van szó, hogy… nem érdekes. Adam, fantasztikus, miket ki nem szúrsz, de nem vánszoroghatnánk végre tovább? Döfj le egy sátorcöveket, ha mindenáron meg akarod jelölni a helyet.
Szó nélkül tovább indultak. Már egészen közelinek tűnt a sötétlő folt az elveszejtő homoktengerben. A négy botcsinálta sivatagjáró szuszogva, fújtatva tette meg a hátralévő távot. Amint végre-valahára kövekkel teleszórt, barnás talajt tapodott a lábuk, Dan megszabadult a hűtőládától. Földre kerültek a vállon cipelt holmik is; Jodie úgy csapta a kavicsok közé a hátizsákot, hogy félő volt, a mélyén lapuló mobiltelefonok ezután térerőben sugárfürdőzve sem fognak funkcionálni.
– Egy sört kérek – pihegte Reginald. Dan és Adam a sör említésére felvillanyozódott, Jodie viszont egy Fantát emelt ki az üdítők közül, és amikor a férfiak nem figyeltek oda, konty alá lökött vele egy aszpirin-tablettát.
Dobozos sör nyitószelepje szisszent, méla kortyolgatás vette kezdetét. Emberes böfögések szakították meg hébe-hóba a férfinép szertartását. Reginald bejelentette, hogy ez volt a földkerekség legsebesebb söre, mert már most igyekszik kifelé.
– Elment az eszed? – kocogtatta meg a halántékát Dan. – Minden csepp nedvességre szükség lehet!
– Én ugyan nem tartok rá igényt! Ha akarod, a tiéd lehet, neked adom! Hogy képzelted el?
– Cumizzad ki! – ajánlotta Adam kajánul vigyorogva.
– Inkább dugom a farkam a seggébe, mint a szagos pofájába!
– Amilyen buzeráns vagy…
– Fiúk!!! – rivallt rájuk a tarkóját masszírozó Jodie.
Varázsütésre befejezték az évődést. Reginald méltatlankodva arrébb gyalogolt, megkerült egy kisebbfajta törmelékkupacot, majd fütyörészve nekilátott a műveletnek. Közben a Final Countdown refrénjét interpretálta összecsücsörített ajkaival, ám a vidám füttyszó hirtelen minden átmenet nélkül elhallgatott.
– Hoppá… – hallották, ezt követően zipzárfogak súrlódtak, amint Reginald gyors mozdulattal felhúzta a sliccét.
– Összebrunyáltad a lábad szárát? – érdeklődött Dan, és megbontott még egy doboz sört.
– Gyertek ide! Gyorsan!
Jodie mozdult elsőként. A lány megérezte, hogy társuk valami fontosat fedezhetett fel a kőbarikád túloldalán, ami – ha nem igyekeznek – elrepül, elszalad, esetleg befúrja magát a talajba. Amikor viszont Reginald mellé ért, belátta, hogy feleslegesen fárasztotta magát.
A méretes sziklatömbök keretezte üregek nem szoktak csak úgy ukmukfukk odébb állni.
– Oroszlánbarlang! – csúszott ki a száján. Eddig is izzadtságcseppek borították a testét, de most hirtelen úgy érezte, téli hidegből gyalogolt be a túlfűtött szaunába.
– Ugyan már, Jodie! Az oroszlánok nem ilyen odúkban laknak.
Időközben másik két társuk is odaért a sötétlő nyíláshoz. Dan járás közben is a sörösdoboz tartalmát hörpölgette.
– Mekkora vagina! – álmélkodott.
Jodie rémülete időközben semmivé oszlott, mert feltűnt neki, hogy egyetlen karmos lábnyomot sem látni a barlangnyílás környékén. Ezt fennhangon meg is említette.
– Szemfüles vagy, kicsi lány, úgy bizony! – bólogatott Reginald. – Oroszlánok, medvék, farkasok, hiénák, sakálok kilőve. Arab terroristák szintúgy.
– Ezt miből gondolod? – roppantotta össze markával a sörösdobozt Dan. – Egyáltalán nincs kizárva, hogy ebben a barlangban bujkál Osama bin Laden.
Jodie kivételével mindannyian vihorásztak.
– Rábukkantunk az al-Kaida főhadiszállására! – tódította Adam.
A férfiak a térdüket csapdosva visongtak, még Jodie is eleresztett egy bágyadt, vérszegény mosolyt. Nagyra nőtt gyerekek, gondolta magában a lány, már ki tudja, hányadszor.
– Gratulálok, Reg! Tiéd a dicsőség! Lehugyáltad Osama bin Laden szakállát!
– Mondd csak, Reg, pukkantottál is? Mint múltkor a hálózsákban… tudod!
– Te egy hálózsákban aludtál Reginalddal?
– Irigykedsz, Danny?
– Nem, csak kijön a belem!
– Igen. A szádon át. Érezzük!
– Elhallgatnátok egy másodpercre? – rivallt rájuk hirtelen Jodie.
Dacára annak, hogy már késő délutánba hajlott, a napkorong zavartalanul okádta a meleget, amitől a levegő imitt-amott hullámozni látszott. Egyetlen árva apró jelét sem tapasztalták, hogy tartózkodna rajtuk kívül valaki vagy valami öt-tíz kilométeres sugarú körön belül a sivatagban, a lányban mégis baljós előérzet vert tanyát.
– Mi a hézag, Jodie? – érdeklődött Adam.
– Semmi… azt hiszem, tévedtem.
– Na, nyögd már ki!
– Mondom, hogy semmi… azaz… ti nem halljátok ezt a… ezt a… hülye berregést?
Néhány pillanat erejéig összeráncolt homlokkal füleltek a nyomasztó, szaharai csendbe.
– Nem… nem hallok semmit.
– Én igen! Olyan… olyan, mintha egy Harley Davidsont túráztatnának! – kiáltott fel Adam izgatottan. – Szerintem minket keresnek helikopterrel vagy terepjáróval!
Jodie helyeslően bólogatott. – Én is pont erre gondoltam.
Reginald váltig hangoztatta, hogy csak a fülük kattog, mert ő ugyan nem hall semmiféle propellermuzsikát, Adam ezzel szemben felemelte a mutatóujját, és csendre intette a társaságot.
– Nem helikopter. Nem is terepjáró. Onnan bentről jön – bökött a sötéten ásító barlangnyílás felé.
Rövid ideig egyikük sem szólt. Jodie háta közepén újfent verejtékcsermelyek fakadtak.
– Mi lehet odabent? – sóhajtott fel Reginald.
Mereven bámultak a sziklaüregbe, titokban attól tartva, hogy előront onnan valami elképzelhetetlenül ocsmány fenevad, és felfűzi őket egy hosszú nyársra, vagy éppenséggel az agyaraira.
– Hozok egy zseblámpát! – lódult meg Dan, de Jodie elkapta a karját.
– Eszedbe ne jusson! – ijedezett a lány. – Felébreszted!
– Mit? Mit ébresztek fel, kedvesem?
– Hát, ami odabent alszik!
– Azt mondod… ez horkolás? A francba, Jodie… igazad.van! Mégiscsak oroszlánbarlang… és a rohadt dög odabent alszik! Húzzuk el a belünket, amilyen gyorsan csak lehet! Most… most mire vártok? Nem hallottátok? Visszamegyünk a terepjáróhoz!
– Nem hinném, hogy ez a moraj oroszlánhoz tartozna – mondta Adam lassan. Jobb hüvelykujjával az orra hegyét vakarászta, ami általában azt szokta jelenteni nála, hogy rázós dolgon spekulál. – Hozzátok azt a zseblámpát, legények! Nem kell, hogy velem tartsatok, de én szétnézek egy kicsit ebben a lyukban. Dan? Esetleg…
– Nem, nem, Adam, ne is reménykedj abban, hogy én bemegyek az oroszlánbar…
– Ez nem oroszlán!
– Akkor medve!
– Medve? A sivatag közepén?
– A tököm tudja, milyen állat szundikál a barlangban, de tuti, hogy olyan állat, amelyik harap! És én nem akarom, hogy a seggembe harapjon!
– Egyetértek! – állt Dan pártjára Jodie. – Miből gondolod, hogy a barlang lakója ránk nézve ártalmatlan, Adam?
A férfi elmosolyodott.
– Ennek a barlangnak nincs semmiféle lakója, efelől nyugodt lehetsz. Évek óta filmezitek a természetet, igazán tudhatnátok. Tavaly vagy tavalyelőtt például hetekig mászkáltunk a mosómedvék után… biztosan emlékeztek, hogy a belünk jött ki, amikor odú vagy fészek közelében jártunk. Így volt?
– Így.
– Itt viszont cseppet sincs büdös. Tehát…
– Tehát? Ha nem egy vadállat horkol a barlangban, akkor mitől ez a kerregés?
– Ha nem járunk utána, hülyén fogunk meghalni.
– Inkább halok meg hülyén harminc-negyven év múlva, mint baromi okosan, de három percen belül! – tiltakozott Jodie. Dan és Reginald csak hümmögött.
– A tervem brilliáns – folytatta Adam. – Behatolok az ismeretlen objektumba, és lépésről lépésre megközelítem a zaj forrását. Ellenvetés?
– Tisztára megőrültél – szögezte le Reginald, és szétmázolta az arcán az izzadtságot.
– Mégis mire számítasz? – érdeklődött Jodie. – Van valami elképzelésed, mi okozhatja ezt a zajt?
– Elképzelésem éppenséggel volna, de kiröhögnétek.
– Tégy egy próbát.
– Rendben. Arra gyanakszom, hogy valami földönkívüli berendezés zakatol a barlang mélyén. Vagy ha ez túl vad ötletnek tűnik, legyen egy ősi katakomba, mondjuk Salamon király idejéből, amelyet egy máig is működő szerkezet védelmez, esetleg egy…
– Állj, állj, állj, állj! Ha már ismeretlen eredetű gépnél tartunk, arra nem gondoltál, hogy egy szimpla áramellátó központra bukkantunk?
– A Szahara közepén?
– Vagy egy titkos arab vegyi laboratóriumra – tódította Dan. – Talán mégis Osama bin Laden hortyog odabent az ágyikójában, a padlón meg őrjáratot tartanak a lépfene-baktériumok!
A feszültség oldódni látszott.
– Na, elég! – állította le végül a röhécselést Reginald. – Felejtsük el az ufókat és az atlantiszi szuperlényeket. Itt egy cseppet sem büdös állat alussza téli álmát, úgyhogy mehetünk vissza sörözni. Mit szóltok hozzá?
– Talán nyári álmot akartál mondani?
– Mondj nekem egy állatot, amelyik nyári álmot alszik!
– Ööö… fakutya!
Ezen a poénon egyedül Dan saját maga nevetett, de ő torkaszakadtából. Jodie oda sem figyelt, a másik kettő pedig nem értette.
Közel egy percig tartó méla, megilletődött csend következett, amelyet Adam tört meg egy nagy sóhajtás kíséretében.
– Azért vágtunk neki ennek a gyomorigbaszott sivatagnak – fogott bele csendesen –, hogy olyan anyagot kúrjunk a nézők dioptriái elé, amitől összecsinálják magukat. Ám mi van akkor, ha sorban kezdenek betelefonálni a National Geographicba, hogy vegyék le a műsorról a Homoki poloska nászát, mert cseppet sem kapják meg általa azt a fajta vizuális kielégülést, amire vágynak? Szóval, verejtékező uraim és mélyen tisztelt, nem menstruáló hölgyem, arra szeretnék kilyukadni, hogy Taylor apánk filmje előreláthatólag a kutyát sem fogja érdekelni. Ha lesz némi sikere, az csakis rajtunk múlik. Nem mondom, hogy találunk valami érdekeset a barlangban, de van rá esély. Lehet, hogy tényleg egy nyári álmot alvó dögre bukkanunk, lehet, hogy egy háborús bunkerre, még az is lehet, hogy csak a szél fújdogál odabenn két kőoszlop között, vagy egy nagy lófaszt látunk himbálózni a mennyezetről, de akkor is… nem mentünk el ostobán egy lehetőség mellett, mint annak idején az a hanglemezkiadó, amelyik visszaküldte a Queen bemutatkozó anyagát! Világsiker vagy időpocsékolás… ha nem lesünk be a barlangba, sohasem tudjuk meg!
Úgy illett, hogy megtapsolják. Dan hujjogatott, Reginald pedig azt skandálta, hogy „Hajrá, Funny Nature!”. Jodie természetesen ijedezett, hogy nem kéne ennyire zajonganiuk, mert az ufonauta felébred, és kilő rájuk egy sorozatot a sugárfegyverével.
Dan térült-fordult, előkotort két zseblámpát, és biztos-ami-biztos alapon magához vett pár doboz sört is. Jodie – nőneműből faragott, ezáltal előrelátó csapattag lévén – szelíden megkérdőjelezte az elfogyasztásuk szükségességét, ám kíméletlenül lehurrogták. A lány vállat vont, és jobb híján ő is felbontott egyet. Őszintén remélte, hogy nem bocsátkozik odabenn territoriális küzdelmekbe az aszpirinnel.
Adam bevilágított a zseblámpával a barlangnyílásba. Körkörös mozdulatokat írt le a karjával, és sikerült hamarjában megállapítania, hogy az üreg kiszélesedik, a talaj kavicsos, és minden valószínűség szerint nem kell mélyen hajbókolniuk. Elég magasra helyezték a képzeletbeli ajtófélfát, egyikük sem fogja lefejelni.
– Nos? Ha mindenki felkészült, indulhatunk. Jodie, jobb ha elveszed Regtől a zseblámpát, és te leszel a sereghajtó, mert ez a lökött már most fordítva fogja, aztán meg csodálkozik, ha megvakul.
– Most méé’ mondod? Valami nem stimmel az eleme…
– Magasról szarok rá. Szeretném, ha Jodie világítana hátul. Nem én estem seggre a múltkor a mosómedveszaron, nem hiányzik, hogy most is töksötétben maradjunk.
– Muszáj folyton felemlegetned?
– Fiúk, hagyjátok abba. Ha Adamnek ettől lesz orgazmusa, világítok én, csak mozduljatok már!
A négy fős csapat megtette az első métereket a barlang belsejében. Mintha egy folyóvíz által kialakított föld alatti járatban haladtak volna, amely alig észrevehetően lejtett; lépéseik nyomán kavicsdarabok csikorogtak. A zseblámpák kalandozó fénypászmája boltozatos falakat világított meg, imitt-amott nyálkás, gombaszerű képződményekre leltek. Olyanformán tudtak tájékozódni, mint a késve érkező vendég a moziban, ahol már elkezdődött az előadás, és a jegyszedő próbálja mutatni az utat a széksorok között.
– Nézzétek csak! – emelt fel valamit a földről az élen lopakodó Adam. Kíváncsian gyűltek köréje, mindkét zseblámpa fénye a férfi tenyerére irányult.
– Mi ez? Papírdarab?
– Olyasmi.
Vékony, recézett szélű selyempapírt forgatott Adam az ujjai között. Tanácstalanul álltak a jelenség előtt. Arra hirtelenjében egyikük sem gondolt, hogy a feltételezett kozmoszbéliek is ismerhetik a fák legyilkolásának művészetét.
– Itt már jártak valakik – szögezte le Reginald.
– Ennyit a nagy felfedezésről. Homokvihar elől menekülő beduinok óvóhelyére bukkantunk.
– Gyerünk tovább!
Szívük a torkukban dobogott. Még mindig libasorban baktattak, noha a járat időközben annyira kiszélesedett, hogy ketten-hárman is kényelmesen elfértek volna egymás mellett. A sivatagi forróság a barlang belsejében kellemes langymeleggé enyhült, ám a falak jéghidegek voltak. Jodie több ízben megmozgatott egy-egy kiálló kőcsonkot, de a várakozással ellentétben nem sikerült letörnie őket.
– Állj!
– Mi van?
– Pszt!
– Mi a gond, Adam?
– Maradjatok már kussban!
A furcsa, propellermuzsikára emlékeztető zaj most jóval hangosabban morajlott fel a járatban, feltehetően azért, mert közeledtek a forrásához. Pár pillanatig szabályszerűen elfelejtettek levegőt venni, aztán arra eszméltek, hogy sötétben toporognak.
Mindkét lámpahordozó úgy vélte, vészhelyzet van, és ki kell kapcsolniuk a fényt, nehogy árulójukká váljon.
– Én visszafordulok… – suttogta Dan.
– Ne ordibálj!
– Én nem ordibálok, én csak…
– Csss… a kurva életbe, sssssss…
Valamelyikük a tettek mezejére tiport. Neszezést hallottak, majd egy koppanást, végezetül panaszos káromkodást. Dan volt a nyúlszívű behatoló, a szitkok alapján egyértelműen ráismertek.
– Mi is van azzal a mosómedveszarban való lambadázással? – suttogta Reginald. – Melyikünk nem képes kezelni egy zseblámpát, he? Jodie kezében jobb helyen van, mint az enyémben? Elismerem, valóban nagy ötlet volt ez a…
– Fogd már be! Danny… jól vagy? Nem tört be az arcod?
– Vérzik az orrom…
– Kérsz egy papírzsebkendőt?
– Miért, van?
– Nincs…
– Kapcsoljátok már fel azt a nyavalyás lámpát, mit bohóckodtok?
Néhány pillanatig szöszmötöltek, aztán Adam döntött. Ismét fényárba borult az orrukon túl elhelyezkedő világmindenség-szelet. A reszelős horkolás – mert most már nem volt kétségük afelől, hogy ezeket a zöngéket csakis egy durmoló élőlény produkálhatja – eközben mit sem vesztett erejéből. Úgy tűnt, a barlang lakóját abszolút hidegen hagyja, bevilágítják-e az életterét holmi betolakodók, vagy sem.
– Most mi a szent szar legyen?
– Ha akartok, visszamehettek – suttogta Adam. – Nem, könyörgöm, ne kezdjétek újra, nem akarom hallani a találgatásokat, inkább tartsatok velem… vagy húzódjatok félre, mert lehet, hogy nagy futásom lesz visszafelé.
– Most már járjunk a végére! – szánta el magát rövid lelkitusát követően Reginald.
– Csatlakozom. Danny, összeszedted magad?
– Basszátok meg.
– Azaz?
– Basszátok meg.
– Tehát mind a négyen megyünk. Ha bármi jelét észleljük annak, hogy felébredt, beindul a Nagy Futás projekt. A zseblámpa hordozóit arra kérem, vészhelyzetben ne hadonásszanak vele.
– Hehehe. Sőt, hahaha – fintorgott Jodie.
– Valami mókásat mondtam?
– Dehogyis! Csupán arról van szó, hogy ez a… szóval az a… szerintem nem fog felébredni. Már megtehette volna.
Jodie jobbra-balra táncoltatta a pászmát a falakon. Keze remegése folytán csak annyit tudtak hamarjában kiszúrni, hogy a járat teljesen kiszélesedik, és körülbelül tíz-húsz méterre tőlük egy nagyobbacska terembe torkollik. A veszett horkolás elkövetője minden bizonnyal abban alussza nyári álmát.
– Mostantól egy hangot se… utánam, Funny Nature!
Újból csapattá rendeződtek, és némán, pisszenés nélkül sikerült megtenniük az utolsó útszakaszt.
Az ominózus barlangalkóv bejáratánál megtorpantak. Az ütemes hortyogás zavartalanul visszhangzott végig a folyosón, a kiöblösödött sziklafalak felerősítették. Fülük idővel elkülönítette azt a vékony sípolást is, amely a vízforraló edények sajátja, és amely egy gigászi tüdővel és mellesleg korrigálhatatlan orrsövényferdüléssel rendelkező egyén levegővételét jellemzi alvás közben.
A zseblámpák már jó ideje ugyanarra a pontra világítottak… a hortyogó hangok forrása mágnesként vonzotta a fényköröket. Jodie, Reginald, Dan és Adam nem számolta a perceket. Időérzékük cserbenhagyta őket, valósággal gyökeret eresztettek a kavicsos talajba. Átmenetileg a hangjukat is elveszítették, és talán még levegőt venni is elfelejtettek.
Teltek-múltak az örökkévalóságok, aztán egy idő után felmerült bennük az odébb állás gondolata. Jodie még utoljára végigpásztázta fénykarikájával a falakat, a padlót, a főbb látnivalókat… majd biccentett a fejével Adamnek. A férfi bólintott, intett a többieknek, aztán megilletődött csendben kisorjáztak a sziklaüregből.
A horkolás istenhozzádot szolmizált a hátuk mögött.
Nem álltak meg egy másodpercre sem. Kíméletlen lézerkorbácsként vágott pupilláikba a nyugati égbolton pöffeszkedő napkorong fénye. Tudták, érezték, akármennyit is pislognak, a látvány, amely a barlangban tárult a szemük elé, egyhamar nem olvad le a retináikról.
Négy diszkrét reccsenés gyors egymásutánban: négy sörösdoboz tartalma spriccelt szét a homokba, de jutott belőle átizzadt öltözékükre is. Néhány mohó korttyal eltüntették a habzó italt, a gyomorból jövő, érdes böfögésekkel aztán Jodie sem fukarkodott.
Mint négy kidöntött kerítésléc, úgy terültek el az anyaföldön.
– Egy-két órán belül lenyugszik a nap, sátrat verünk – jelentette ki Adam.
Dan vállat vont.
– Úgy se rossz…
Búsan gubbasztottak a homokban, szervezetük hosszantartó lelki emésztést végzett.
– Holnap felszed minket a helikopter – folytatta Adam –, és úgy itthagyjuk a Szaharát, hogy csak na. Egy fia bogarat sem találtunk, atomháború dúlt, élőlények elvétve sincsenek errefelé.
– Taylor papa még el is hiszi.
– Nem tehet mást. Most napokig úgyis azzal az egzotikus nyavalyával lesz elfoglalva, amit ezekben a percekben szed össze az arab ribancoktól az oázisban.
– Vagy a tevéktől…
– Vagy azoktól. Is. Úgyhogy elfelejthetjük ezt a helyet, mert… mert mindannyiunknak így a legjobb. Nekünk, a cégnek, az araboknak… az emberiségnek. Igen, én már alig emlékszem, mit is láttam a barlangban.
– Milyen barlangban?
– Vagy úgy. Tényleg…
– Túl van tárgyalva. Adjatok egy sört.
– Már csak két dobozzal maradt.
– Akkor kérem mind a kettőt.
Jodie hanyatt fekve próbálta túltenni magát a történteken. Jól mondta Adam, erről egy szót sem szólhatnak senkinek. Több okból kifolyólag sem. Egyrészt nem hinnének nekik, és a pszichiátria lenne a következő állomás, másrészt pedig… és ez a nyomósabb érv… belegondolni is szörnyű, milyen kiábrándító tud lenni némely esetben az igazság.
Leszáll az éjszaka, lehűl a levegő, de semmi vész, kéznél a sátor és a jó meleg hálózsák. Nincs értelme messzire eltávolodniuk a barlangtól, nyugodtan tábort üthetnek, ahol vannak. Alszanak rá egyet, aztán holnap elrepülnek, és soha többé nem jönnek vissza Még a hely földrajzi koordinátáit is elfelejtik. Szenzációra vágytak, az igaz, de nem ilyen szenzációra…
Elfelejtik… na, persze.
Jodie tudta jól, hogy ezt nem lesz olyan könnyű elfelejteni.
Ha lehunyta a szemét, még mindig a barlang belsejét látta maga előtt. Látta a zseblámpa fényében előtűnő szemétkupacot az egyik sarokban, amelyet elfonnyadt narancs, megszikkadt mogyoróhéj és összegyűrt szaloncukor-papír alkotott, látta kicsivel távolabb a hatalmas, háromnegyedrészt kiürült puttonyt, körülötte a szétszóródott édességmaradékokat, és látta a hosszú, bokáig érő szakállú, tűzpiros bundában hortyogó, dagadt vénséget a rendetlenség közepén. Ettől a látványtól nehéz lesz szabadulni… akárcsak a tudattól, hogy minden valószínűség szerint ők voltak az elsők, akik megjártak egy mikulásbarlangot.
.
LOL – böffentette száraz kacajjal A bitang, aki köztudomásúlag antialkoholista, és az ominóz novellában csak azért nem szerepel, mert a szereplőgárda az első mondat előtt egy fél órával közös megegyezéssel agyonverte egy proteinshake-t tartalmazó kulaccsal.
Ha nem tették volna, A bitang most csendes „muhaha” kíséretében somolyogna a laptopja mögött, és azt mondaná magában: szemléletes. Meg azt is: frivol. Ami általában nem éppenséggel előny, itt viszont igen érzékletesen sikerült lefesteni a média mammonját.
Animációs sorozatot ebből a Simpsonékkal. A zárókép a retinámba égett nagyon.
***
Viszont benne maradt négy elírás! Aki megtalálja őket, elviszem ingyér’ a detoxba.
De szeretnék így írni! 😉
Elhiszem, hogy a filmesek belterjes világához tartozók beszéde pont ilyen alpári, jópofizó, kommersz, az más kérdés, hogy engem mélységesen taszít. Miként az olyan történetek is, amelyek valamilyen emelkedettebb témát, jelképet, hagyományt – kedves, szellemes, szerethető irónia nélkül – lehúznak, lerántanak a tömegemberek szintjére.