TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Tíz élet története

Szerző: H. Balázs József

– Anyu! Miért nevet rajtunk a bácsi? – kérdezte a nagycsoportosom, miközben a reggeli buszra vártunk hatan: a kosárlabdázó gimnazistám, a nyolcadikos ballagásukra készülő könyvmoly-ikerlányaim, a negyedikes focistapalántám, a folyton kíváncsiskodó óvodásom, és én.
– Jó kedve van – felelt helyettem az NBA-mániás. Ráhagytam. Majd délután elmesélem nekik: ha az a bácsi nem lett volna, ők sem lennének ennyien.
Ha a tegnapot nem számítjuk, a „bácsit” tíz éve nem láttam. Már ötven felett jár, de ahogy mondta, ő nem őszül, hanem a jóisten személyesen melírozza. Vidám szerzete az Úristennek, az biztos. Tizenöt éve találkoztunk először, a mai langalétánkat toltuk babakocsiban a buszpályaudvaron a párommal. Fél óránk volt még az apósomékhoz induló buszig, ő pedig négy gyermekével indult kirándulni. Óvodás lányai épp összevesztek egy képeskönyvön, a nyolc év körüli nagyfia pedig olvasott a kétéves öccsének, hogy nyugton maradjon.
A férjem kérdezett tőle valamit, megjegyezve, nem lehet könnyű ennyi gyerekkel. Kiderült, hogy van egy ötödik is, csak a felesége otthon maradt az 5350 grammos újszülöttel. Nem volt könnyű szülés, jár neki a pihenés.
A kérdésre adott válaszból életfilozófiai kiképzés lett. A férfi elmondta, eleve ötöt terveztek, „mert a négy kevés, a hat meg sok, különben is az a rendes sportújságíró, aki a gyerekeiből az ötkarikát ki tudja rakni”. Mi csak háromban gondolkodtunk akkoriban, de a csöppünk úgyis aludt a kocsiban, úgyhogy meghallgattuk az ingyen előadást, ami a páromat is lebilincselte.
Elbeszélőnk kezdő újságíró korában két hétvégi focimeccs tudósítása között megismerkedett egy könyvtáros lánnyal, aki a világ huszonnégy országába levelezett angolul. A világútlevél akkor még újdonság volt, a leányzót a svéd levelező partnernője meghívta szilveszterezni Stockholmba, ő pedig a hazatérte után interjút készített vele a megyei napilapba. A cikk után egyre többször találkoztak, másfél év múlva összeházasodtak. Az ő szavainak hatására döntöttük el, ha a dolgok úgy alakulnak, mi sem állunk meg háromnál. Úgy alakultak… Van igazság abban, ha az Úr báránykát ad, ad hozzá legelőt is. Nekünk adott. A férjem nyomdai előkészítő cégében tudok otthonról is dolgozni, van házunk, autónk, boldogságunk, mi kell még? Később többször találkoztunk ezzel az úrral, utoljára (a tegnapot nem számítva) már friss nagycsaládosként. Olyankor persze mesélt a logisztikai rémálmokról is, továbbá a tizenkét literes fazekak gyors kiürüléséről, és a „mi a fenét főzzünk ma?” napi problémáiról, de mi ezzel együtt vállaltuk, hogy követjük. Nem tettünk rossz lóra. Unatkoznánk az öt különböző érdeklődésű gyermekünk nélkül. Mert az ikerlányok is csak látszatra egyformák. Más típusú könyveket olvasnak, különbözik a fiú-ideáljuk, és az egyik karatézik, a másik röplabdázik. De így van ez jól.
Tegnap bevásárlás közben találkoztam családfilozófiai ötletadónkkal. Büszke vagyok magamra, mert jó tíz év után ő ismert meg, tehát nem sokat változtam huszonhét és harminchét között. Arra gondolni sem akarok, hogy dehogynem, csak az ő arcmemóriája tökéletes. Váltottunk pár szót a hipermarket eladóterében, megjegyezte, megnézne minket a buszmegállóban.
Most lát. És jót nevet, milyen hatással volt ránk tizenöt évvel ezelőtt. Ők azóta máshol élnek, és náluk már a legkisebb is középiskolás. De nem tagadta meg régi önmagát, amikor elmondta, négy egész ötnél még egyik ivadéka sem hozott haza rosszabb bizonyítványt, ”fura is lenne, ha újságíró és könyvtáros közös gyermekei analfabéták lennének”. A mieink sem azok. Szerintem pedig az a fura, ha nincs az a buszpályaudvari találkozás, Magyarország szegényebb lenne két tehetséges gyermekkel, mert mi megállunk háromnál. S ha nincs ilyen életfilozófiája annak a férfinak, akkor még többel. A két család tíz értékes élettel gazdagodott, gazdagítva a hazát is. Sok ilyen kellene, azt hiszem.
Ha ma este mind a heten összesereglünk, elmesélem csemetéimnek, miért nevetett rajtunk a bácsi. De előbb elviszem a busszal a kis kíváncsit a nagycsoportba.
.

Facebook hozzászólások

  1. A bitang

    Kedves HBJ, viszont kívánom! 🙂

  2. HBJ

    Köszönöm a MÁRKás, és bitang realista értékeléseket 😀
    Boldog új évet kritikusaimnak, és az esetleges későbbi olvasóimnak is!

  3. Kereder Márk

    Bitang, tűpontos! 🙂
    Hozzátéve még azt, hogy ami többeknek tetszik, az valószínű közelebb van a kollektív tudattalanunkhoz, ha az létezik.
    Már mondtam itt is: ha őszinte a kritika és abból akár csak egyetlen egy darab is “másmilyen”, mint a többség kritikája, a kritika már jogos és legitim. Az őszintétlen kritika meg sosem jogos. A kettőt elválasztani egymástól nekem rohadt nehéz! 🙂

  4. A bitang

    “nem létezik “abszolút”-értelmú kritika” – Persze hogy nem. Valaminek vagy irodalmi értéke van, vagy olvasmányos, néha mindkettő, de akkor meg esetleg kötelező olvasmány, ami miatt zsigerből utálja mindenki. Ha meg nem az, csak simán olvasmányos és értékes, akkor a témája nem fekszik mindenkinek, mert túl realista, vagy túl romantikus, vagy túl akármilyen. Az irodalmi művek értékelése egy merőben szubjektív valami, hiszen még a bírálat alapvető szempontjait sem lehet kőbe vésni. Feleljen meg a szöveg a nyelvtani szabályoknak? Azt mondom: Esterházy Péter. Kövesse a választott zsánerrel szembeni elvárásokat? Douglas Adams. Legyen a szöveg olvasmányos, könnyen követhető, tagolt? Krasznahorkai.
    Az irodalom egy amőba, egy Rorschach-pacni, ami a befogadó, vagy ha úgy tetszik: az olvasó személyétől, értékítéletétől függően bárhová elhelyezhető a bődületes trutyitól a kihagyhatatlan remekműig terjedő skálán. Ez a novella nálam egyértelműen a skála boldogabbik vége felé konvergál, pedig még a nyelvtani szabályokat is jól nevelt próza módjára betartja.

  5. Kereder Márk

    Én arra próbáltam célozni, hogy ezzel az írással önmagában semmi, de semmi baj nincs, csak a célközönséget kell megtalálni. Itt jön a képbe a másik oldal, az Olvasóé.
    Magyarul: ez az írás majdnem mindenkinek tetszik, szívesen olvassa, de aki csak horrort olvas például, annak elképzelhető, hogy nem “kiváló”, mert teljesen más mondatformálásokhoz, “ízekhez” szokott / kedvel.
    Én a saját vonatkozásomban azért adtam négyest, mert nekem olyan picit, mintha a Reader’s Digest-ben olvastam volna. Ott simán lemehetne! Tehát ez inkább bók volt. Arra próbálok kilyukadni, hogy nem mindenki vesz Reader’s Digest-et, ezért minden kritika szubjektív, az enyém is természetesen.
    (Az, hogy szerintem nem létezik “abszolút”-értelmú kritika > nos, én folyamatosan ebbe a gondolatba menekülve nyugtatgatom magam az írásaim kapcsán! 🙂 )

  6. A bitang

    Szóljunk az írás minőségéről is? Nos, hát arra egyetlen rossz szavunk sem lehet. Nagyon kerek az egész, megbízhatóan bírod a magyar nyelvet – igan, egy írónál ez alap kellene legyen. A novella nyelvezete, hangulata és témaválasztása nagyon egységes, a színekről meg kár vitatkozni, az én kedvencem a pink, pedig sokan kis mennyiségben sem bírják.
    Én nem érzem soknak. Kellenek ilyen napsugaras írások is.
    Ami külön jó, hogy spontán napsugaras. Nem keresett, nem művi. (Kéretik itt most elképzelni egy narancssárga műanyagból fröccsöntött kínai napot. Na, ez nem olyan.)

    Nekem szívfájdalmam egyébként az a tendencia, hogy sokan mindenbe belemagyarázzák a politikát, lassan már a zselés szaloncukor összetevői között is titkos összeesküvőket vélnek megbújni egyesek. (Nem célzok senkire. Általánosságban.) Nincs ez így jól. A család, a haza és a hagyományos értékek szeretete nagyszerű, dicséretes dolgok, alkalmasint a világ mozgatórugói, melyek összetartják és előreviszik a társadalmat. Punctum.

  7. Eve

    Helyes!
    Ezen az oldalon hagyjuk a politizálást! Van elég az összes többin. 🙂

  8. HBJ

    Már bánom, hogy két nappal ezelőtt ezzel a “színes” válasszal indítottam, Fer-Kai és Eve hozzászólásai után.
    Igazán annak örülnék, ha a további bejegyzések az írás minőségéről szólnának, és nem csak arról a bizonyos színről.

  9. HBJ

    Kedves Éva!
    Lehet, hogy az illető ezt is a Családok Éve marketing részének tekintette. Mindannyian sok embert ismerünk, akiknek nem tetszik, hogy “a csapból is az folyik, hogy minden magyar nő szüljön legalább 2,1 gyermeket”.
    Ha a közel négyezer beküldött alkotásból emiatt nincs valakinek az írása a legjobb húszban, s emiatt nem látja viszont nyomtatásban, az nem ok a kétségbeesésre. Én sem dőltem a kardomba, ez a későbbi terveim között sem szerepel 🙂

  10. Eve

    Nem értem, mi a baj a narancssárga színnel?

  11. HBJ

    Kedves Márk!
    Ez a novella eredetileg egy pályázatára készült, s az egyik ítész mondta, hogy a 3800-ból benne volt a TOP100-ban, csak a túl narancsos színe matt nem lett TOP20-as. Ismerős volt neki az ötgyerekes “bácsi” valóban megtörtént sztorija, és sejtette, hogy egyszer megírom 🙂
    Csípem a nagycsaládosokat. Tudod: Similis simili gaudet. (Hasonló a hasonlónak örvend.)

  12. Kereder Márk

    Szia HBJ,

    jó írás.
    Azt hiszem értem, mire gondolt a lektorod.
    Igaza van szerintem, de hozzáteszem azt is, hogy a narancssárga egy szép, meleg szín,
    ha az embernek arra van kedve. 🙂
    (Látod fenti is példa arra, amit mindig szoktam mondani, hogy az élmény legalább olyan mértékben függ az Olvasótól is, mint az Írótól.
    És ez általában másra is igaz.)

    Üdv!

  13. hbj

    Kedves Fer-Kai!

    Amikor ezt az alkotásomat egy jeles író elolvasta, azt mondta: “Ha legközelebb festesz, bánj csínján a színekkel. Ebben túl sok a narancssárga festék.”
    Azt hiszem, ugyanezt kívánta kifejezni, csak más szavakkal.

  14. Fer-Kai

    “Szerintem pedig az a fura, ha nincs az a buszpályaudvari találkozás, Magyarország szegényebb lenne két tehetséges gyermekkel, mert mi megállunk háromnál. S ha nincs ilyen életfilozófiája annak a férfinak, akkor még többel.”

    Szerintem e két mondat után már túlmagyarázónak, túlmatekozónak tűnik az “összeg”-zés, hazánk neve is szerepel ebben. Számomra abszolút pozitív vonás a hazaszeretet – manapság ezt is sokan megkérdőjelezik -, de az általam kifogásolt két mondat tartalma részben ismétlés (“Magyarország szegényebb lenne” – később: “gazdagítva a hazát is”), másrészt az írásból egyértelműen kitűnik a szerző véleménye, felesleges direkt módon is leírni.
    Olvasóként sem kedvelem a szájbarágást (legalábbis amit annak érzek), szerintem rontja egy írás értékét.
    Énrám negatívan hat – lehet persze, hogy más örül neki.

  15. Eve

    Szerintem az a két mondat is fontos, az író véleményét tükrözi. Oda is írja, “azt hiszem”.

  16. Fer-Kai

    Kedves történet; közvetlen hangnemével olyan, mintha egy új ismerősöm mesélné el nekem.
    Nem vállalkozik túl nagyra, teljesen hétköznapinak tűnik, valójában mégis nagy, nagyszerű dologról van benne szó. Szelíd derű lengi át, ami igencsak hiánycikk napjainkban. Helyette inkább durva jópofizás vagy durva indulatosság dívik – sokszor az irodalomban is.

    “A két család tíz értékes élettel gazdagodott, gazdagítva a hazát is. Sok ilyen kellene, azt hiszem.”
    Ezt a két mondatot kihagytam volna. Szerintem jobb ha az ilyen megállapításokat az olvasóra bízzuk.

Hozzászólás

*

Solve : *
25 × 10 =